Az igézet földje

Sok halált láttam, de a legszebb azé a lányé volt, aki a falum fölötti kanyarban éppen húsvét vasárnapján egyszer kiszállat a kocsiból, mert vezetés közben látta, hogy valami olyasmi állt össze az út mentén, és pláne a túlsó oldalán, ami a lelkébe telepedhet, akár napokra is, és úgy lehet, hogy boldoggá teszi, vagy legalább megterít a harmóniáknak. A parkoló, vagyis inkább pihenő fölött ültem egy kövön, a biciklim mellett, semmit tettem, mint mindig, amikor ráérek, nem sietek, vagy nem vagyok rákényszerítve, hogy úgy tegyek, mintha érdekelne valami. Nem a rétet néztem az út túloldalán, hanem a hangyákat a lábam előtt, ahogy egy döglött darazsat próbálnak szétharapdálni, és amikor ez nem sikerül, elkezdik vonszolni, valahová, ahol majd nyilván komposztot érlelnek belőle. Jól dolgoztak, mondhatni zseniálisan. Éppen azt számolgattam, mennyivel lehet nehezebb egy darázs egy hangyánál, amikor megállt mellettem az autó, és azonnal kiszállt belőle a lány, akiről legott megállapítottam, hogy nagyon ronda, formátlan, alaktalan lény, tehát nem billent majd ki a nyugalmamból, bár jó mulatságot ígér, hogy öt perc múlva mindent tudok róla, amit tudni érdemes, és ez nem kell majd nekem semmire. Legkésőbb tíz perc múlva pedig elmegy, és nem lesz soha többé, és az is lehet, hogy annyira megsemmisül az időben, hogy soha semmikor eszembe se jut. Azon gondolkoztam, nem vetemedtem-e odáig, hogy azokat szeretem legjobban, akik nem jutnak eszembe egyszer sem életem maradékában. Mert azért az már mégiscsak a vég lenne, és ki tudja, vissza lehet-e jönni egy ilyen állapotból. A lány rám nézett, és ezzel megzavart. Sőt, köszönt, de nem azt mondta, hogy jó napot, hanem azt, hogy hát ez csodálatos. Én meg azt kérdeztem tőle, hogy hát mi. Hát mi csodálatos? Ez itt, mutatott körbe, de leginkább a rétre az út túloldalán. Leszállt ide az Isten, semmi kétség. Ez az ígéret földje! Furán beszélt: pösze volt. Amikor érezhette, hogy nem nagyon lelkesedem, és csak most emelem föl az arcomat, hogy lássam az Isten rétét, kicsit félreállt, hogy lássak, meglássak. De nem bírt magával, meglepetésemre elkezdett pörögni, táncolni, de úgy, hogy közben széttárta a karjait és föl is emelte őket, a Nap felé. Így aztán nem nagyon tudtam a rétet figyelni, bár ahhoz egy pillantás is elég volt, hogy lássam: valóban kivételesen gyönyörű az a virágözön, ami a tocsogók mellett virít, és valahogy a fény is jó szögben zuhan a tájra: hogy is nem vettem eddig észre? De nem tudtam figyelni, annyira lenyűgözött a plüssállatszerű nőnemű alaktalanság tánca. Egyre gyorsabban keringett maga körül, és egyszercsak elindult az országúton át a rét felé, pörgött az út közepén. A kamion olyan gyorsan jött, hogy én se vettem észre. Nem is kellett utóbb lelassítanom a pillanatokat, mint valami filmet: tisztán láttam a boldog, csukottszemű arcot, és azt, hogy a karját éri el először a teherautó vasa, a feje fölé nyomja, aztán eléri a testét is, aztán lecsapja az úttestre. Talán egy perc is kellett, mire meg tudtam mozdulni. Amikor fölé hajoltam, valamiért hangosan kimondtam, mintha jegyzőkönyvbe diktálnék: Meglepő, de nem vérzik, viszont mosolyog. Sose láttam még boldogabb halált.A zokogó sofőrt megnyugtattam, aztán visszaküldtem a kamionba. Amíg a rendőröket várva a lány testére vigyáztam az út közepén, néztem a földet, és arra gondoltam, hogy talán megmentettem volna, ha jobban figyelek, és azt mondom neki, hogy ez itt nem az ígéret, hanem az igézet földje.