Az elemi gonoszság

Téged melyik adótól rúgtak ki? (Pápai Gábor)

Figyel ránk a világ. Időnként megjelennek olyan emberek, akik bizonyos szervezetek és kormányok nevében föl vannak hatalmazva arra, hogy vizsgálják, mi van a sajtószabadsággal, az emberi jogokkal, a törvényekkel. Idejönnek, mondanak valami morcosat, megígérik, hogy ezután is figyelik, mi történik Magyarországon, és azt is, hogy nemsokára visszajönnek.

Kíváncsi ennék, hogy még miről lehet beszélgetni a hatalom képviselőivel. Mintha még mindig érdemes lenne valami magyarázatra várni egy olyan miniszterelnöktől, aki szinte minden napra talál alkalmat, hogy elvegyen valamicskét, vagy egy jó nagy darabot az emberi jogokból.

Ami a sajtószabadság dolgát illeti, ha például őszre tervezik a visszajövetelt, az is lehet, hogy már nem lesz mit vizsgálni, hiszen nem lesz ellenzéki lap, rádióállomás. Csak folytatni kell azt a hatalmi technikát, hogy nem kapunk állami hirdetést, és olyan helyzetet teremt a kormány, hogy a magánhirdetőnek pedig ne legyen kedve hirdetni. Ha ez se működik, kell még pár néhány milliós bírság, és nincs többé miről beszélni. Hogy néven is nevezzem a dolgot, a Népszavát hiába veszik meg egyre többen, a bevétel csak a nyomdaszámla és a terjesztő kifizetésére elég, a munkatársak leírhatatlan nyomorúságban élnek hónapok óta. Előbb-utóbb ez a lapon is meglátszik majd. Ugyanez történik a Klubrádióban. Ott egyrészt kéthavonta újítják meg a sugárzási engedélyt – hogy ne lehessen hosszú távú reklámszerződéseket kötni -, másrészt olyan pályázatot írnak ki, ami azzal fenyeget, hogy a rádió nem kap frekvenciát, tehát nem lehet vele hosszú távra reklámszerződésben gondolkozni. Az Élet és Irodalmat, a Magyar Narancsot és a 168 órát nem látom belülről, de nyilván a lét határán élnek. Gyönge, pármilliós büntetésekkel meg lehet ölni őket is. A színfideszes Médiatanács bármit bárhogyan értelmezhet, és akkor csap le, amikor akar.

Ebben a helyzetben, ha én az Unió illetékese, valamelyik sajtófigyelő szervezet vagy emberjogi mozgalom hivatott vizsgálója, netán az Egyesült Államok külügyminisztere lennék, nem morcoskodással és bírálgatással tölteném az időt, hanem igyekezném megmenteni, ami még menthető. Például fölhívnám a szabad kormányok, a szakszervezetek, az iparági vezetők figyelmét, hogy Magyarországon diktatúra van, de még nem annyira kemény, hogy a szabadság maradékát ne lehetne néhánymillió euróval vagy dollárral megmenteni. Nem csak adományokkal, hanem például állami és kereskedelmi reklámokkal. Azért, mert ha a szabad világ hagyja, hogy minden ellenzéki gondolatot elfojtsanak egy országban, az rendkívül veszélyes. Egyrészt, mert ez követhető példa, másrészt, ha a kormányfő a társadalmi egyeztetés teljes kiiktatására törekszik, az ellenzéki vélemények megjelenése némiképp csillapíthatja a várható robbanás erejét. Ha a demokrácia minden eszközét elveszi a kormány, akkor nem marad más eszköz, mint Orbán hatalmának erőszakos megdöntése. De nem mindegy, hogy egy jól szervezett tömeg megáll-e a parlament kapujában, és szabad elvonulást enged a diktátornak, vagy egy szervezetlen tömeg betöri azt. Addig lehet alkudozni, ameddig az érdekek és a vélemények az elemi kommunikáció szintjén megjelenhetnek. Az elemi közösségi kommunikáció szintje a polgári társadalmakban a sajtó. Ha ez megszűnik, vagy egyneművé, egyközpontól irányítottá züllik, akkor esélye sincs a békés megoldásnak.

Ma a hatalom azzal henceg, hogy azért jönnek ide szívesen a kínaiak, mert Magyarországon van Európa legstabilabb rendszere. A dolog nagyképűségét leszámítva ezzel nem az a baj, hogy akik mondják, már-már elborult elmével talán el is hiszik, hogy nálunk erősebb alapokon áll a demokrácia, mint mondjuk Németországban, Hollandiában vagy Svédországban. Egy erős rendszernek nincs szüksége arra, hogy megszüntesse a társadalmi egyeztetést, rátelepedjen a teljes jogrendszerre, kiiktasson minden féket és ellensúlyt. Nincs szüksége arra, hogy a sajtót a saját pártkatonáival tartassa féken, a kicsit még szabad szerkesztőségektől pedig elszívja a levegőt. Egy erős kormány nem vonja egy központba a közszolgálati médiumokat, és nem tölti föl azokat a saját bérembereivel.

Az illetékes figyelmeztetett, hogy aki a mostani közszolgálati megtizedelést politikainak meri beállítani, azt beperli. Készséggel kijelentem, hogy éppen a dolog apolitikus dilettantizmusa megdöbbentő – most tekintsük el az embertelenségtől és a brutalitástól, hiszen ahhoz már akár hozzá is szokhattunk egy év alatt a közszférában.

Elsősorban a kulturális területeken dolgozó kollegákat távolítják el. Ha engem Orbán Viktor fölkért volna médiatanácsadónak – és a honoráriumtól gazemberré leszek -, akkor azt mondtam volna neki, hogy ha be akarja vezetni ezt a kötcsén elharsogott centrális erőtérből irányított rendszert – vagyis, ne szépítgessük, az egypárti diktatúrát -, akkor tessék szíves lenni nyomatni a kultúrát. (Aki kokizásról, pláne sarrellerozásról szeret népiesen, pláne lumpenesen hencegni, azzal így kell beszélni.) Ha hazudtatni, ferdítetni, manipuláltatni akar a hírekkel és a politikai műsorokkal, akkor minden másnak rendkívül hitelesnek kell lennie. Ne higgye el, hogy a közszolgálati híradók érdektelenek, azért, mert kevesen nézik őket. Egy olyan rendszerben, amelyben a nagy nézettségű kereskedelmi csatornák híradóit sikerült bűnügyi szemlévé nyomorítani, amikor valami feszültség vagy baj van, amikor tájékozódni kell, akkor az emberek mégiscsak átkapcsolnak a közszolgálatira. És ez a fontos a hatalom megtartása szempontjából. Mivel a magyar Európa legsebezhetőbb rendszere – amit még a kínaiak is tudnak ám -, bármelyik pillanatban zavargások törhetnek ki, és ilyenkor a diktátor élete múlhat azon, hogy elhiszik-e az emberek, amit a tévéje meg a rádiója beszél. Orbánt arra bíztattam volna, hogy sokat áldozzon a kultúrára, legyenek a tévékben remek műsorok, tévéjátékok például, hogy jól érezzék magukat az emberek, ezekről beszéljenek, és akkor lehet hazudni a hírekben. Ha igazán okos, akkor a jó műsorokkal a közszolgálati csatornákra szoktatja az embereket, akik vésztehermentes időszakokban is megnézegetik a hazug és demagóg híradókat, így aztán, mire szükség van a szavazatukra, már eléggé jól manipulálhatók lesznek. (Megjegyzem: ugyanebbe bukott bele 2002-ben. Akkor is teljesen fölösleges volt a médialenyúlás. Most sem lesz másképp, mert aligha építhet föl nézhető televíziót, hallgatható rádiót különféle félvilági, pláne bérnáci gyűlöletmédiumokból szalajtott dilettánsokkal, valamint hiteltelen és gerinctelen, politikai alapon kinevezett médiagurukkal.)

Jeleztem volna, hogy ezt még Kádár is tudta, pláne Aczél György, aki gondoskodott arról, hogy legyen mit olvasnunk, néznünk, hallgatnunk. (A síknyomorult Ceauşescunak is lehetett olyan embere, aki értett ehhez, mert Erdélyből sohasem jöttem haza tíznél kevesebb könyvvel, lemezzel. Nem is beszélve arról, hogy hova növekedett uralma alatt például a román színházművészet.)

De Orbán nyilvánvalóan utálja a kultúrát. Előbb leljük kolbásztöltő- vagy pálinkafőző versenyen, pláne focimeccsen, mint egy Tarr-vetítésen, színházban vagy hangversenyen. Pontosan tudja, hogy talán Horthy óta senkit nem tartott annyira műveletlennek a magyar művelt polgárok sokasága, mint őt. Lenézik. Pláne azóta veszített el minden megbecsülést, amióta a kultúra iránti gyűlölete odáig fajult, hogy totális támadást indított minden ága ellen. Ahelyett, hogy fölvirágoztatta volna, hogy a hatalmára veszélyes közép- és lecsúszó polgárság a színházzal, a zenével, a könyvekkel legyen elfoglalva – na és a tévé- és rádióműsorral -, lerabolta, tönkrezúzta, teljesen gátlástalanul fölrúgott minden egyezséget, szerzett jogot, fölszámolt minden pénzügyi hátteret és forrást, sőt kriminalizálta a kultúra embereit, miközben még meg is mondja, hogy az elrabolt pénzből stadionokat építtet kényszermunkásokkal. Mert ő a focit szereti.

Orbán egyszer azt nyilatkozta, hogy ő a politikát a fociöltözőkben tanulta. Talán mindannyian jobban jártunk volna, ha a pályán szíveskedik. Ott vannak szabályok, és el kell fogadni a bíró ítéletét, és meg kell szokni, hogy nem csak a bíró, hanem a közönség is figyel.

Amit ma ő és a népre ráeresztett, minden gátlásukat elvesztett emberek művelnek, annak már semmi köze a politikához. A politika arról ismerszik meg ugyanis, hogy akkor rombol, ha valami terve van, ha valami a közjó útjában áll. A közmédia-tisztogatás – milyen érdekes kifejezés, hiszen valójában piszkolgatásról van szó -, is arról tanúskodik, hogy az elemi emberi gonoszság szabadult el Magyarországon. Ott, ahol nagy sokaságban nyugdíj előtt álló szakmailag kifogástalan embereket küldenek az utcára, a nyilvánvaló nyomorba, ugyanaz az erő működik, amelyik kéjjel tapossa a szegényeket, az öregeket, minden kiszolgáltatottat, akire csak rálel a hatalom. Mindezt azon az alapon, hogy megteheti és gyűlöli a népet, talán azért, mert kétszer ellene szavazott.

Orbán Viktornak és rémembereinek tudniuk kell, hogy most – megint – olyan ellenségeket szereztek, akiknek nincs veszteni valójuk. Amikor a választások után azzal hencegett, hogy az internettel nyertek, ostobaságot mondott. De azt most megjósolom, hogy veszíteni az interneten méltóztatik majd. A médiumokból kialázott emberek nem politikusok, értik a mesterségüket. Reméljük, lesz bennük annyi önmérséklet, hogy mindent megtesznek azért, hogy a nép bosszúja ne legyen olyan hitvány, mint az orbáni hatalom.

Mert ha nem, akkor csakugyan lesz mit vizsgálgatni Magyarországon. Előre szólok, hogy föl fogjuk vetni azok felelősségét is, akik pontosan tudták, mire képes egy elszabadult diktatúra, mégis hagyták, hogy az a természete szerint vigye tragédiába az országot.

 .