Ma a tanítókról fogok beszélni. Mert talán ők a legfontosabb emberek az életünkben. És azért, mert valami egészen szomorú és egészen fölemelő dolgot éltem meg ezen a héten. Eljött az évzáró, ahol az utolsó esemény az volt, hogy a gyerekek elbúcsúztak a két tanítónéni közül az egyiktől. Nem megy el az iskolából, csak másik osztályt tanít majd szeptembertől. Versikével, öleléssel búcsúztak. A kisfiam is mondott egy versszakot. Olyan volt, mintha nem tudná a szöveget, furcsálltam is, mert előtte fölmondta, de aztán rájöttem, hogy azért mondja akadozva, mert szorít a torka. Aztán meg sírt. És nagyon ölelte a tanítónénit.
És hazafelé is, egész úton rá-rájött a zokogás. Aztán elaludt, de tudtam, hogy csak azért, mert az alvásba menekül. A bátyja is ilyen volt: ha bármi baj jött, pillanatok alatt képes volt magára húzni az álmot. Aztán derűsen ébredt.
De a kicsi fiam hiába ébredt föl, amikor hazaértünk, nem tudott megnyugodni. Egész este észrevettem rajta, hogy sírdogál.
- Értsd meg, nagyon szeretem. És én még gyerek vagyok, ezért sírok.
Mondtam, hogy a fölnőttek is szoktak sírni. És hogy ez így megy, mindig újabb és újabb veszteségek jönnek. Meg fogod szokni.
- De én nem akarom megszokni.
- Jó lenne, ha te nem szoknád meg.
Ebben a történetben a legérdekesebb az, hogy a kisfiam és a tanítónéni viszonya egyáltalán nem volt felhőtlen. Két négyese van a bizonyítványban, négy ötös, és egy változó, vagyis hármas, ami a magatartást illeti. Ezt többek között a tanítónéninek köszönheti, aki nagyon szigorúan, mindig lecsapott, ha vissza kellett fogni a gyereket, és következetesen beírta a fekete pontokat. Csakhogy az én kisfiam az esetek jelentős részében ezeket a pontokat égbekiáltóan igazságtalannak találta. És panaszkodott is rendesen. A tanítónénire. És volt, amikor neki kellett igazat adnom. Megpróbáltam magyarázni, hogy ő jó tanár, de neked már a szemeden is látszik, hogy milyen gyerek vagy, neki az a dolga, hogy visszafogjon, figyelmeztessen. Néha ő is hibázhat. Én is állandóan lázadoztam az ilyen tanárok ellen, de végül is ők azok, akikre egyáltalán emlékszem. És jók azok az emlékek. Fontos emberek az életemben. Rácz Ilona tanító néni, Pallagi tanító néni, Marika néni.
Morgott mindig, de értette, amit mondok.
Nem gondoltam, hogy ezt a szigorú, de következetes tanítónénit ennyire szereti. Hogy ekkora veszteség lehet neki, ha egy-két osztályteremmel arrébb tanít.
Mondtam neki, mielőtt elaludt, hogy ne búsuljon, mert ő máris gazdag, hiszen van olyan ember, akit soha nem fog elfelejteni, akitől többet kapott, mint gondolta volna, amikor a kis fejébe meg a szívébe kúszott az, amit kapott. És ez igazi kincs. A felejthetetlen emberek.
Bárcsak tele lenne a világ ilyen pedagógusokkal. Másképp mondom: legyen tele a kölykeink szíve ilyen tanítókkal.
(Klurádió, Hetes Stúdió)
.
3 megjegyzés:
Így szokott ez lenni. Az akkor és ott, szigora miatt megpanaszolt tanár, tanító az, akire mégis legtöbben emlékszünk, emlékeznek - és érdekes módon mindig megszépítve, a "megérdemeltem" érzésével.
Én amíg tanítottam, amikor érettebbé lettem a pályámon, minden elballagó nyolcadikos osztálynak elmondtam: 2Én is tanultam tőletek". Ez így működik.
Azt előbb nem mertem leírni, nehogy a többi gondolatom is emiatt nem megy át.
Van egy régi sztorim, amit el szoktam volt mondani jobb humorú végzősöknek.
...
A ballagáson az osztályfőnök így szól: "Gyerekek, csak semmi sírás, öt év múlva már le szartok engem".
Egy vígasztaló hang a válasz: "dehogyisnem, tanár bácsi" ...
...
Nos, a legvásottabb kölyök nevetésén is látszott ezt hallva, hogy az a nevetés valahogy nem kaján, hanem érzi, miről szól a poén.
Csak most olvastam el, de köszönöm Iván.Annyit mocskolnak már bennünket, hogy félünk szinte kérni, követelni a szó jó értelmében.Sírni tudnék néha én is, mikor okos, eszes gyerek megkérdezi tőlem, hogy mire jó az irodalom, és mi a haszna...Baj van, és lesz még nagyobb baj is.A szívekben, a fejekben.De jó, hogy vannak ilyen példák is, és kedvenc költőmet idézem:"..én nem fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt.."
Megjegyzés küldése