Holdfogyatkozás

Csuha Pál képe

Nagyon ravasz volt a Hold, mert annyira elbújt - szegény a horizonton volt -, hogy alig találtam meg. Az a baj, hogy fénykosszal van tele az ég, 

meg a házak, a fák itt merednek. (Mindigis vágytam egy saját toronyra, csakis a nézelődés kedvéért.) De már azt se építem meg. Biciklire kaptam, mentem vagy öt kilométert, mire kiértem a szántóföldre - mondjuk úgy szántó, hogy parlagfüvet vetettek bele. (Csodás dolog éjszaka egy kihalt városkában, pláne földutakon biciklizni. Lehet, hogy rá is kapok.) Találtam egy utat, kimentem a "szántóföld" közepére, és onnan aztán gyönyörű volt. Illetve akkor még nem, inkább csak félelmetes, hogy látom: ott is van a Hold a déli égen, meg nincs is. Közben sikoltoztak a madarak, valami macskabagoly-féle, például. Aztán, ahogy közelgett az éjszaka mélye, egyre hidegebb lett. A biciklimre pára csapódott. Elindultam hazafelé. Addigra már olyan magasra kúszott a Holt, hogy a házunk elől is lehetett látni azt a pillanatot, mikor a Föld árnyéka lecsúszik a gömb egyik "sarkáról", és kifényesedik. Azt már együtt néztük. Csoda volt, pláne, hogy az ember sohasem tudhatja, lát-e még ilyet valaha.

 .