Mostanában azt érzem, hogy bármennyire is védekezem, bele kell néznem egy csomó örvénybe, amik körülöttem forognak. Nem arra a fenyegető hatalomra gondolok, ami a szemünk előtt cseperedik, és nem is arra, hogy valami elképesztő dolog történik a törvényhozásban, hiszen csak azért jönnek létre abszurd törvények, hogy valami forradalmi hatalom nagyon gyorsan lenyomja az egyetlen veszedelmes ellenfelét, és szemmel láthatóan semmi nem számít, sem a szlovákiai magyarok, sem nemzetileg konzultálni próbáló, vagyis a pusztába jajgató jogászok, sem az európai jogrend.
Közben szembe kell nézni azzal, hogy minden egyes ostoba mondaton súlyos ezreket veszíthet az, akinek kölcsöne van, miközben a környezetemben már akad olyan ember, aki szomorúan jelentette be, hogy idén nem megy ki a könyvhétre, mert minek, annyi pénze sincs, hogy egy könyvet vegyen.
Volt idő, amikor együtt jártunk, és esténként egy-egy teli szatyorral tértünk vissza a sátor- és pavilontáborból. Ezek voltak életünk legrosszabb évei amúgy, egy sunyi diktatúrában. Igen, ki lehet mondani, hogy sorsunk vigasza az olvasás volt.
Hát, most majd nem lesz.
Barátom ezt mondja erről: ha elmegyek a könyvhétre, találkozom legalább tíz íróval, akit ismerek, abból, mondjuk ötöt még szeretek is. Ha nem veszem meg a könyvüket, akkor megsértődnek, ha igen, akkor az olyan 25-30 ezer forint. Közben meg tárgyalásban van a gázszolgáltatóval, mert nem tudja egyben befizetni a márciusi-áprilisi számlát.
Másik író barátom beteg lett, és nincs annyi pénze, hogy egy kis műtétet magánorvossal végeztessen el. Így aztán várhat a sorára. Most arra gyanakszik, hogy elrontott valamit: majdnem hatvan évesen illene, hogy legyen annyi pénze, hogy ha bajban van, ha az időre játszik a halál ellen, akkor tudjon magán segíteni. Már nem csak azért vigyáz a fogaira, mert az úgy egészséges, hanem azért is, mert tudja, hogy ha elromolnak, nem tudja fizetni a pótlást.
Ez ma a polgári életszínvonal vezető értelmiségiek, művészek köreiben.
Nyomasztó ez a kiszolgáltatottság, ez a folyamatos görcs, ez a sok méltatlanság.
De a héten volt alkalmam végignézni fotográfus barátaim képsorozatait arról, mi történt az árvizekben, Magyarország északi vidékein. Elárasztott falvak, elmosott utak, hidak, házak, amelyekből mindent kisodort a víz, amit hagyott az meg iszap, mocsok, örökké megmaradó doh, hogy minden nap emlékeztessen a keserűségre. Emberek sírva, nyomorultan, félelemben, kilakoltatva, ácsorogva az összedőlt házak előtt, kutatva kacatok között, hogy legalább valami, valamicske emlék maradjon. Döglött állatok, testek, amelyek valaha nem csak úgy voltak a világban, hanem legalább egy emberhez tartoztak... Faluházba kényszerült, padlónalvó öregek, gyerekek, kétségbeesett családfők, akiknek az lenne a dolguk, hogy férfiként a vállukra vegyék a vészt, de nincs mit vállra venni, nincs mit menteni, mert minden összedőlt és minden elúszott, nincs biztosítás, nincs ruha, nincs ágy, nincs hűtőszekrény, nincs munka, nincs remény. Talán, majd egyszer lesz valami segély. Ha kegyelmesék döntenek. Lehet várni. Állni a semmiben, sírva, és várni, hogy hátha. Hátha valakik, valahol.
Ha rosszul érzed magad, ha örvényt látsz magad előtt és azt gondolod, hogy már nincs tovább, nem bírod tovább, gondolj azokra, akik úgy feküdtek le, hogy kicsit esik az eső, és úgy ébredtek, hogy menekülni kell, és nincstelenek lettek. A nincstelen nem az, akinek nincs semmije, hanem az, akinek reménye sincs. Csak vár, és azt se tudja, mire. Vár: gyerekekkel, öregekkel meg a kutyával, mert a macska megdöglött, alighanem. És kiszolgáltatottságának hatodik napján egyszercsak férfi létére zokogni kezd. És hátralévő életében sohase érti majd, hogy miért éppen attól omlott össze, hogy egy elveszett macskára gondolt.
Vajon ennek az embernek a gyereke tíz év múlva, könyvhéten vesz majd csak egyetlen egy kötetet is?
(Klubrádió, Hetes Stúdió)
7 megjegyzés:
Milyen szomorú, és milyen igaz!
Igen, így élnek az emberek, így élünk mi a XXI. század Magyarországában.
És ha eddigi beírásaimat bárki nyomon követte, akkor tudja, hogy nem vagyok épp a regnáló hatalom feltétlen híve (a szélsőséges nézeteket pedig elutasítom) de valljuk meg, az elmúlt 20 év legnagyobb terhe ez. És mert az elmúlt 20 évben elsősorban a baloldali és liberális erők vezették ezt az országot, így bizony az ő saruk a leginkább mindez. És bár lassan már közhely, olyan sokan elmondták de tény, hogy éppen emiatt lehetett populista, sőt szélsőséges nézetek mellé milliókat állítani.
Szomorú sors, a mi szomorú sorsunk.
És van egy rossz érzésem, hogy innen nincs felfelé.
"egy embernek": Én is sokszor így gondoltam, hogy innen nincsen felfelé. Aztán úgy két hete, életemben először jártam Szatmár megyében, a Tiszazugban egy egészen kicsi faluban. És ott láttam egy csodát, egy gazdaságot, ahol vendégül láttak bennünket, házi koszt volt, házi kenyérrel és ittunk ott készült "házi" pálinkát. És dolgoztak ott falubeliek, romák és nem romák, és rend volt, tisztaság... és valami végtelen kedves vendégszeretet. Megdöbbentem... én ezt hittem, ez egy elmaradott, leszakadt vidék; pedig csodaszép, és nem csak az a mintagazdaság, hanem az egész falvacska. Én tudom, hogy ez nem mindennapos... de akkor rájöttem, lehetne így is. Rajtunk múlik...
Az én válaszom: nem.... Sőt, se nem ők nem vesznek, sem azok akiket nem vitt el az ár, de pont olyan gondokkal küzdenek mint az írásában említet barátja.Itt már a reménytelenség az ami meghatározó.
Ami társadalmilag még borzasztóbb, azok se vesznek, akiknek nem lenne gond vásárolni, de eszükbe sem jut.
Szerintem ezért nincs remény, vagy nagyon kicsi a reménység foka, hiszen nincs mire építkezni.( csökkent az olvasási szándék, az egyetemes és magyar kulturális értékek iráni kereslet,kopott, hogy finom legyek, az oktatás színvonala...) Üres fejjel, vagy kábított tudattal, alapozni, építkezni nem lehet.
Igen,ha nagy a baj,arra kell gondolni,hogy a mi bajunk eltörpül mások végtelen gondjai mellett!És nem szabad feladni,hogy egyszer jobb lesz!Talán,mert idős vagyok,sok bajt láttam,de még elhiszem,hogy egyszer szatyorral megyek a Könyvnapra,és könyveket veszek.
Más:a vadkendert még nem kell irtani,nem lehetne az erre "hivatottak" energiáját a segítségre használni? Egy nagymama.
Kedves Ajsa! Persze igaz, minden rajtunk is múlik. De a legnagyobb jóakarat is elbukhat egy iciripiciri gyűlöleten. És gyűlöletből sajna felénk nincs hiány.
Én annyit tehettem, hogy felhívtam a 1752-őt 10x. Sajnos nem hívhatom fel 100x, azt már nem tudnám kifizetni. De 10x igen. És közben persze félek, hogy az a pénz sem ott fog kikötni, ahol kellene. De mégis megtettem. Ennyire futja, naivitás lenne a részemről, ha többet gondolnék magam felől.
És írok ide, és ahogy írunk egyre többen azt látom, hogy talán egyre inkább Iván sorai lesznek a döntőek és nem a gyűlölködés.
Tehát igaz, rajtunk múlik. Hiszem, amíg hihetem.
Én azt hiszem, mindenki tud tenni... bárki. Mindenkinek a saját helyén megvannak a saját eszközei. Akár 10 sms, akár 100, akár valami egészen más. És valóban én is örülök a hasonló (be)írásoknak. Ez is számít, azt hiszem. :)
ilyen esetben szeretném az ország leggazdagabb embereinek listáját nem úgy olvasni, mogy mekkora vagyonuk van, hanem, hogy mennyit adtak ebből a vagyonból azoknak, akiket a katasztrófa sújtott.
tüske Zs
Megjegyzés küldése