Meghalt Furmann Imre

Magyarország egyik legtisztességesebb embere picike volt, törékeny, soványka, de csak messziről látszott ilyennek. Akit az aurája közelébe engedett, érezte az erőt, nem mert gonosz lenni, hiszen tudta, hogy Imre átlát rajta, és nem lesz kegyelem.
Amikor megtudtam, hogy halálos beteg, beszéltem vele. Akkor még reménykedett, azt hitte, hogy akár egy-két évig is élhet.

Keserű volt, azt mondta, talán lesz annyi ideje, hogy rendbeteszi a dolgait. Persze seholse volt már a régi Imre, a fergeteges humora, az elképesztő irónia, amivel hentergésig tudta röhögtetni az embereket, ha alkalma nyílt arra, hogy így mutasson tükröt. Már akkor megroppant, amikor majdnem négy éve elvesztette csodálatos, okos, huszonhét éves fiát. Beszélgettünk erről is, hogy nem is értem, hogyan tudta túlélni. Azt mondta: sehogy.
Pedig próbálkoztam, hogy kizökkentsem. Amikor a halálról beszéltünk, azt mondtam neki, hogy ha van Isten, és ő az ítélőszék elé jut, kérvényezi majd, hogy a pokolra mehessen, mert a Mennyek Országában mi dolga lenne. A jók között elemésztené az unalom.
Azt mondta, lehet, és kicsit nevetett.
Készültem, hogy meglátogatom. Nem akartam üres kézzel menni. Hetek óta mondogatom magnóra azt a verses füzetkét, amit még januárban küldött, amit feleségének - társának - Mártinak ajánlott. Gondoltam, talán így megérti, mennyire szeretem, és talán lesz egy kis öröme abban, ha kap egy olyan hangoskönyvet, amiből csak egy példány készül, és az minden szavában az övé. Elkéstem. Mentségemre: nehéz ilyen sorokat szépen kimondani: "Figyelem a fejleményeket magamban. Máj-rák feltéttel, bocsánat: áttéttel".
Arra gondoltam, ha meglátogatom, talán ráveszem, hogy egy jó nagy interjúban összefoglalja azt, amit búcsúzóul illik egy olyan embernek, akit azért szerettek azok, akik nem gyűlölték, mert elképesztően bátor volt, merészelt a legkirekesztettebbek, a legmegbélyegzettebbek, a cigányok védőügyvédje lenni. Az MDF alelnökei, a lakitelki alapító atyák közül ő ezt az utat választotta, miközben egy másik megalapozta a politikai újnácizmust. Csurka nyert, Imre vesztett: mindaz ami ellen harcolt, most ott feszít a parlamentben, fertőz és gyilkol szerte az országban. Nem csak a cigányok az áldozatai, hanem azok az önnyomorítók is, akikből kiöli a lelket a gyűlölet.
Gúnyolták persze, amikor erre előre figyelmeztetett, eleve vesztesként is kérlelhetetlenül küzdött mindenféle kirekesztés ellen. Vannak ilyen vesztes típusok, akik tulajdonképpen megmagyarázhatatlan okból szembe mernek szállni az ember leghitványabb természetével. Végülis mindig ők győznek, vagy a példájuk viszi győzelemre a jóságot.
Imrének már csak ez az esély marad. Nyomorúságában is boldog lehet az az ország, amelyiknek volt egy ilyen fia.