Nagy a bánat a baloldaliak és a liberálisok között. Ha zeneszerző lennék, most akkora keservest tudnék írni, hogy magam is zokognék, ha hallgatnám.
Vagy röhögnék. Kínomban.
Pedig csak az történt, hogy Magyarországon beállítódott az a rend, amit mindigis érzékeltem, tudtam: az emberek többsége válogatás nélküli, de inkább kicsit jobboldali demagógiafaló, olyan 15-20 százalék náci vagy nyilaskás hajlamú, a maradék meg baloldali és liberális. Én ezeket találtam eddig a legértelmesebb, legérzékenyebb embereknek, de aztán az utóbbi években bebizonyosodott, hogy bolondok. Külön-külön talán nem, csak együtt. Amikor már látszott a baj, amikor már két hatalom is megüzente, hogy korlátozott demokráciát vezet be, vagy annak maradékát is eltörli, akkor sem tudtak összeállni. Az, hogy a buta demagógiafogyasztók és a fába szorult ádázkodók nem veszik észre a veszedelmet, természetes. Na de az okosok? A magyar nép szellemi elöljárói!?
Mert azért az ész az kicsit balra van ám, és a szabadok között. Az a tragédia, hogy ha máshova jut is, titokban van, röstelkedik, vagy mi lehet. (Ma hallottam a csodás Konrád Györgytől: "Ami a diktatúrában az erőszak, az a demokráciában a korrupció". Ezt tessék megjegyezni. Baloldalon is. Főleg.)
Nem mintha sokat segített volna, ha abbahagyjuk az egymás elleni partizánháborút, áskálódást, ha elzavarjuk magunk közük a hatalommal visszaélő korrupt gazembereket, de legalább állva haltunk volna meg.
Egy demokrata életében paradicsomi viszonyok jönnek. Egy demokrata számára nincs inspirálóbb állapot, mint egy diktatúra nyomásában, ráadásul morcos gyilkososdit játszók fenyegetettsége mellett azon dolgozni, hogy valami emberségre vegye rá a diktatúra embereit, hogy a legelesettebbekkel megértesse, hogy csak akkor jutnak el valahova, ha elindulnak, hogy a zavarosfejűeknek legalább valami támpontot adjon a megtisztulás elkezdéséhez. Meg ilyenek. A mindenáron megszerzett túlhatalom akkor is diktatúra, ha megengedi magának az előzékenységet és a türelmet.
Egy demokrata számára nincs, nem lehet paradicsomibb állapot, mint amikor egy diktátor hajlamú örökös izé a "világra" való tekintettel kénytelen betartani a demokrácia minimumát, de közben egy olyan rendszerre épít, amelyiknek az alapja egymás megfigyelése, egymás lajstromozása, a besúgók, a bosszúból és irigységből jelentgetők hada. Ahol a másik oldalon, a komcsinak, nyuggernek, panelprolinak bélyegzettek, és az állandóan szégyenítéssel fenyegetettek állnak.
A demokratának össze kell állni más demokratákkal, akik meg tudják szervezni, hogy legalább jegyzőkönyvbe kerüljenek a kirekesztések, a büntetések, a packázások, minden, ami nyilvánvalóan politikai retorzió és a másként gondolkodásért való sanyargatás. Hogy legalább nyom legyen a diktatúra szolgáiról, besúgóiról, hatalommal visszaélő hivatalnokairól, tisztségviselőiről és önkéntes szolgáiról. Hogy ne csak a diktatúra bukása után, hanem már országlása idején is az egész világ tudja, mi folyik a demokrata hazájában.
Meg kell találni azokat, akik a hatalom rendszerében dolgoznak, de van lelkiismeretük, becsületük. Rá kell bírni őket az együttműködésre, illegalitásban. Mert ott, ahol túlhatalom van, azzal valaki mindig visszaél, így aztán minden eshetőségre az a legjobb, ha alámerülünk.
Ha ráadásul a demokrata olyan helyzetben találja magát, hogy nem működhet a parlament, nincs ellenzék, és ezáltal a sajtóra marad az is, ami a parlament dolga lenne, a demokrata meg véletlenül újságíró, akkor mit kívánhat még az élettől.
Annál a lehetőségnél, ami egy hét múlva vár ránk, csak a Kádár-rendszer volt rosszabb. De akkor még féltem. Most meg már nem.
És a másik nagy különbség nem az, hogy elmenekülhetek - bár nekem nincs hova -, hanem az, hogy akkor sajtó se nagyon volt, most meg már van internet, ahonnan éjjel nappal lehet csókoltatni a diktátort. Neki hosszú távon nincs esélye. Elég időt kap arra, hogy betörje, megnyomorítsa azokat, akiket nem szeret, akik nem szeretnék, hogy ő szeresse őket, de ha nem vigyáz, ha hagyja elszabadulni hívei ostoba és aljas természetét, akkor a saját tisztességes hívei fordulnak ellene. Bármilyen meglepő, minden diktátornak vannak tisztességes hívei. Megbolondulnak, de aztán látva a förmedvényeket, fölébrednek.
Van még egy hatalmas előnye annak, ha a demokrata írogat: mindig abban a tudatban élhet, hogy végül minden hatalomról ő mondja ki a végső ítéletet. Ez nem olyan mámorító érzés, mint maga a hatalom, de nem rossz.
Az ember, aki most a hatalom kapujában áll, egy dolgot biztosan tud: azt elvehetik tőle. Megérezte ennek minden rettenetes keserűségét. Van annyi esze, hogy tudja: ha jó királyként akar a történelemkönyvekbe kerülni, cselekedeteivel el kell feledtetnie azt a pusztítást, amit a hatalomból való kirekesztettségének bánatában majdnem egy évtizeden át művelt. Már tudja, hogy a hiúságon kívül semmiféle alappal nem bíró hatalomba legkönnyebben az ostobák emelnek bárkit, ám az ostobák lassan megokosodnak. A magukhoz való eszük jön meg, nem jobb emberek lesznek. Előbb-utóbb mindenkiben fölmerül a gyanú, hogy aki körömszakadtáig küzd a túlhatalomért, annak túl nehéz lesz a hatalma is.
Ha a kesergést abbahagynánk, zavartalanul, önfeledten figyelhetnénk azt a szinte össznépi fölhatalmazásos szerencsétlenkedést, ami most kezdődik a parlamentben. Koronázástól lombhullásig. Vegyünk magunkhoz ropit, mogyorót, sört vagy bambit, és önfeledten figyeljük a műsort. Ha csöngetnek, ne nyissunk ajtót. Ha nagyon kellünk, majd betörik. Vagy nem is kell, mert a szomszéd elsutyorogja Kubatovnak, hova dugtuk a kulcsot.
Vagy röhögnék. Kínomban.
Pedig csak az történt, hogy Magyarországon beállítódott az a rend, amit mindigis érzékeltem, tudtam: az emberek többsége válogatás nélküli, de inkább kicsit jobboldali demagógiafaló, olyan 15-20 százalék náci vagy nyilaskás hajlamú, a maradék meg baloldali és liberális. Én ezeket találtam eddig a legértelmesebb, legérzékenyebb embereknek, de aztán az utóbbi években bebizonyosodott, hogy bolondok. Külön-külön talán nem, csak együtt. Amikor már látszott a baj, amikor már két hatalom is megüzente, hogy korlátozott demokráciát vezet be, vagy annak maradékát is eltörli, akkor sem tudtak összeállni. Az, hogy a buta demagógiafogyasztók és a fába szorult ádázkodók nem veszik észre a veszedelmet, természetes. Na de az okosok? A magyar nép szellemi elöljárói!?
Mert azért az ész az kicsit balra van ám, és a szabadok között. Az a tragédia, hogy ha máshova jut is, titokban van, röstelkedik, vagy mi lehet. (Ma hallottam a csodás Konrád Györgytől: "Ami a diktatúrában az erőszak, az a demokráciában a korrupció". Ezt tessék megjegyezni. Baloldalon is. Főleg.)
Nem mintha sokat segített volna, ha abbahagyjuk az egymás elleni partizánháborút, áskálódást, ha elzavarjuk magunk közük a hatalommal visszaélő korrupt gazembereket, de legalább állva haltunk volna meg.
Egy demokrata életében paradicsomi viszonyok jönnek. Egy demokrata számára nincs inspirálóbb állapot, mint egy diktatúra nyomásában, ráadásul morcos gyilkososdit játszók fenyegetettsége mellett azon dolgozni, hogy valami emberségre vegye rá a diktatúra embereit, hogy a legelesettebbekkel megértesse, hogy csak akkor jutnak el valahova, ha elindulnak, hogy a zavarosfejűeknek legalább valami támpontot adjon a megtisztulás elkezdéséhez. Meg ilyenek. A mindenáron megszerzett túlhatalom akkor is diktatúra, ha megengedi magának az előzékenységet és a türelmet.
Egy demokrata számára nincs, nem lehet paradicsomibb állapot, mint amikor egy diktátor hajlamú örökös izé a "világra" való tekintettel kénytelen betartani a demokrácia minimumát, de közben egy olyan rendszerre épít, amelyiknek az alapja egymás megfigyelése, egymás lajstromozása, a besúgók, a bosszúból és irigységből jelentgetők hada. Ahol a másik oldalon, a komcsinak, nyuggernek, panelprolinak bélyegzettek, és az állandóan szégyenítéssel fenyegetettek állnak.
A demokratának össze kell állni más demokratákkal, akik meg tudják szervezni, hogy legalább jegyzőkönyvbe kerüljenek a kirekesztések, a büntetések, a packázások, minden, ami nyilvánvalóan politikai retorzió és a másként gondolkodásért való sanyargatás. Hogy legalább nyom legyen a diktatúra szolgáiról, besúgóiról, hatalommal visszaélő hivatalnokairól, tisztségviselőiről és önkéntes szolgáiról. Hogy ne csak a diktatúra bukása után, hanem már országlása idején is az egész világ tudja, mi folyik a demokrata hazájában.
Meg kell találni azokat, akik a hatalom rendszerében dolgoznak, de van lelkiismeretük, becsületük. Rá kell bírni őket az együttműködésre, illegalitásban. Mert ott, ahol túlhatalom van, azzal valaki mindig visszaél, így aztán minden eshetőségre az a legjobb, ha alámerülünk.
Ha ráadásul a demokrata olyan helyzetben találja magát, hogy nem működhet a parlament, nincs ellenzék, és ezáltal a sajtóra marad az is, ami a parlament dolga lenne, a demokrata meg véletlenül újságíró, akkor mit kívánhat még az élettől.
Annál a lehetőségnél, ami egy hét múlva vár ránk, csak a Kádár-rendszer volt rosszabb. De akkor még féltem. Most meg már nem.
És a másik nagy különbség nem az, hogy elmenekülhetek - bár nekem nincs hova -, hanem az, hogy akkor sajtó se nagyon volt, most meg már van internet, ahonnan éjjel nappal lehet csókoltatni a diktátort. Neki hosszú távon nincs esélye. Elég időt kap arra, hogy betörje, megnyomorítsa azokat, akiket nem szeret, akik nem szeretnék, hogy ő szeresse őket, de ha nem vigyáz, ha hagyja elszabadulni hívei ostoba és aljas természetét, akkor a saját tisztességes hívei fordulnak ellene. Bármilyen meglepő, minden diktátornak vannak tisztességes hívei. Megbolondulnak, de aztán látva a förmedvényeket, fölébrednek.
Van még egy hatalmas előnye annak, ha a demokrata írogat: mindig abban a tudatban élhet, hogy végül minden hatalomról ő mondja ki a végső ítéletet. Ez nem olyan mámorító érzés, mint maga a hatalom, de nem rossz.
Az ember, aki most a hatalom kapujában áll, egy dolgot biztosan tud: azt elvehetik tőle. Megérezte ennek minden rettenetes keserűségét. Van annyi esze, hogy tudja: ha jó királyként akar a történelemkönyvekbe kerülni, cselekedeteivel el kell feledtetnie azt a pusztítást, amit a hatalomból való kirekesztettségének bánatában majdnem egy évtizeden át művelt. Már tudja, hogy a hiúságon kívül semmiféle alappal nem bíró hatalomba legkönnyebben az ostobák emelnek bárkit, ám az ostobák lassan megokosodnak. A magukhoz való eszük jön meg, nem jobb emberek lesznek. Előbb-utóbb mindenkiben fölmerül a gyanú, hogy aki körömszakadtáig küzd a túlhatalomért, annak túl nehéz lesz a hatalma is.
Ha a kesergést abbahagynánk, zavartalanul, önfeledten figyelhetnénk azt a szinte össznépi fölhatalmazásos szerencsétlenkedést, ami most kezdődik a parlamentben. Koronázástól lombhullásig. Vegyünk magunkhoz ropit, mogyorót, sört vagy bambit, és önfeledten figyeljük a műsort. Ha csöngetnek, ne nyissunk ajtót. Ha nagyon kellünk, majd betörik. Vagy nem is kell, mert a szomszéd elsutyorogja Kubatovnak, hova dugtuk a kulcsot.
1 megjegyzés:
-Ja. Baloldalon is. Főleg!!!
Megjegyzés küldése