Átok

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész országot megrázta Daróczi Dávid halála. Szinte biztos, hogy nem csak azért érezzük így, mert valaha együtt dolgoztunk vele, a közvetlen közelünkben lett újságíró.

Büszke, egyenes derekú cigányember volt, szerethető méltósággal. Ezért van okuk sírni a magyar cigányoknak: ő volt a legtisztább bizonyíték arra, hogy tehetséggel, elképesztő szorgalommal, tudásvággyal, jóakaratú környezetben nem lehet útját állni senkinek.

Szerettei azt kérték, hogy ne gyártsunk teóriákat arról, hogy miért kellett meghalnia. Butaság is lenne, meg tisztességtelen is, hiszen, ha ő nem üzent, nem adott magyarázatot - ezt egy búcsúlevélben megtehette volna -, akkor merjük föltételezni azt, hogy ez a boldognak és kiegyensúlyozottnak látszó ember, aki soha semmit nem tett véletlenül, aki pontosan tudta, hogy mi a szerepe, és azt is, hogy mi az üzenet jelentősége egy társadalomban, visszavonhatatlan tettével is üzent.

Hogy Daróczi Dávid mennyire fontos volt ebben az országban, az - ha addig nem is gondoltuk végig, mert miért tettük volna - azonnal kiderült a pártok, a társadalmi szervezetek, a politikusok reakcióiból. Az érte, az emlékére gyújtott gyertyák és a siratók számából. Abból, hogy olyanok siratták, akik sose találkoztak vele, akik nem szerethették, mint mi, akik pontosan tudjuk, mit szerettünk benne.

A jegyzőkönyv kedvért azonban meg kell emlékeznünk arról is, hogy még ki sem hűlt Daróczi Dávid teste, a kurucinfón, a Jobbik hivatalos médiapartnerének oldalán már a következő szöveg jelent meg: „1 cigóval kevesebb! Feldobta a prakkert daróczi dávid a HAZAÁRULÓK cinkosa!” Néhány órával később már a követésére szólították föl a cigányokat. Vagyis: akasszák föl magukat, tömegesen.

Ha valaki nem érti, hogy mi lehet ma egy cigány ember lelkében, miféle gyűlöletet kell lélekben túlélni annak, aki soha egy percre nem feledkezhet meg arról, hogy honnan jött, az most láthatja. Olyan emberek között élünk, akik istenfélőnek mutatják magukat, de önfeledten örvendeznek egy ember halálán. Folyamatosan, még a legborzalmasabb alkalmat is kihasználják arra, hogy virtuális gyilkosságokat kövessenek el.

Megátkoztam a kurucinfo szerkesztőit, munkatársait, és mindenkit, aki együttműködik velük. Úgy haljanak meg, ahogy Daró! És ezt komolyan gondolom, erősen kívánom. És most sajnálom igazán, hogy nem vagyok cigány, mert akkor hinném is, hogy fog az átkom.

Önvizsgálatot is tartottam: ezt nem csak dühömben gondoltam így. Azóta eltelt egy nap, és nem csillapodik haragom. Sőt, még növekedett is, amióta elolvastam a nácik hozzászólásait is az interneten. Nem ajánlom értelmes embernek. Megfagy az ember szíve: valóban gyilkos indulatokat keltenek ezek a nyomorultak.

Mindig azt hisszük, hogy van határ. De nincs. Valaha azt hittük, hogy az ember aljasulását a nyilvánosság némiképp visszafogja. Hogy van egy pont, ahol a demokráciának nevezett rend illemtana azt parancsolja, hogy eddig és ne tovább. Erre kitaláltunk egy eszközt, az internetet, amivel előbb találtuk meg a visszaélés lehetőségét, mint azt, hogy miképpen tehetné teljesebbé a demokráciát.

És elfogadjuk a legeszementebb képletet: úgy teszünk, mintha a névtelen mocskolódás és uszítás a szólásszabadság része lenne. Úgy teszünk, mintha nem lennének eszközeink az nyíltan uszító vagy éppen halottgyalázó gyilkoskodás megfékezésére. Sőt úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy kik ezek az emberek, mintha valami álarcosbálosdit játszanánk, ahol nem illik fölismerni azt, aki takart arccal áll előttünk. A szemünk láttára épül össze sereggé a náci horda az interneten és más médiumokban.

A legszörnyűbb ebben a tehetetlenség. Az, hogy pontosan tudjuk, hiába fordulnánk rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz, mert nem csak egyenként vagyunk tehetetlenek, hanem együtt is, és ez a történelemben eléggé szokatlan állapot méltán kelt félelmet. Daróczi Dávid meggyalázásakor még üveg se tört, így aztán a rendőrség még rongálás dolgában se kezdene nyomozásba, mint legutóbb, amikor egy lakásban ünneplő zsidókra támadtak kövekkel. Ez bizony a Magyar Köztársaság szégyene. Nincs mentség.

A tehetetlenség szüli az átkomat, és mivel a tehetetlenség érzete nemhogy csökkenne, csökkenhetne, ha a törvényben, a rendben találhatnék biztonságot és bizonyosságot, egyre tehetetlenebb és egyre dühösebb leszek. Bénító düh ez. Volt már ilyen a történelmünkben. Egy költő szinte egy évtizeddel a halála előtt azt írta, hogy „járkálj csak halálraítélt”. Aztán versben imádkozott, ameddig csak élhetett, amíg tarkón nem lőtték.

Mielőtt valaki azt mondaná erre, hogy de hiszen ez Európa, itt tarkónlövésről aztán nem lehet szó, az emlékezzen a sorozatgyilkosságokra. Emlékezzen arra, hogy az ötéves Csorba Robika legyilkolása után is ott volt az interneten az az égbekiáltó mondat, hogy nem kár érte: kis cigóból lesz a nagy cigó.

Legyen az az utolsó örömük, hogy a nagy cigóból nem lesz már öreg cigó. Daróczi Dávidot meg majd mi cipeljük a lelkünkben, ameddig marad még lélek bennünk ebben a nyomorult országban.