hétfő, március 29, 2010

Együttállások

Valaki azt kérdezte, hogy ha regényes életrajzot írnék, akkor mi lenne az a legfontosabb pillanat az életemben, amit megemlítenék. De ne olyan közhelyekre gondoljak, mint a történelmi események vagy valamelyik gyerekem születése, hanem valamire, ami olyanná tett, amilyen lettem.
Talán, talán: az ember életében egyszer-kétszer fordul elő a harmóniák tökéletes együttállása.
Ha ezeket megfogjuk, olyan mélyen maradnak, hogy soha nem lehet kipiszkálni belőlünk. De annyira nem, hogy a harmónia a testi valónknak is részévé lesz, így aztán - ha kell, ha a külső és belső harmóniákat képesek vagyunk rendbe állítani, akkor beléjük merülhetünk. És az olyan, mintha visszatérnénk egy egykor volt állapotba. Ha sikerül. Az is lehet, hogy életünk vége felé már csak erre várunk.
Úgy tízéves koromban egy nyári délutánon egyszercsak észrevettem, hogy minden gyönyörű körülöttem. Gyönyörű volt az idő, gyönyörű a langyos meleg, ahogy a fények beestek a kertünk fái között - száz fenyő volt ott -, ahogy a csönd zümmögött. Biztos éjszakai eső után lehettünk, mert olyan harapnivaló volt a fű, és az illata is, ahogy keveredett a fenyőillattal, valahogy nem csak az orromban, hanem tüdőmben volt.
Egy nyírfa alá ültem, behunytam a szemem - nem le, hanem be -, és hallgattam, ahogy a fa mocorog, vagy a levelei, mindenesetre úgy éreztem, hogy a fa csakugyan él, és ezt az amúgy nyilvánvalóságot valamiképpen tudatja velem, jelzi nekem. Mintha nem tudná, hogy én az állati testemmel föl tudom fogni, hogy ami szinte nem mozog, az is élhet ám. Arra gondoltam, hogy ha kinyitom a szemem, elmúlik ez, nem hallom többé. De mégis kinyitottam, és nem múlt el a hallásom.
Az előttem fekvő fűmezőre úgy esett a fény, hogy láttam az átrepülő rovarokat, és hallottam, vagy azt is csak képzeltem, ahogy verdes a szárnyuk. Nem a szokásos zúgásuk volt ez, hanem valami olyasmi, mint amikor lassított fölvétellel látjuk a röpülésüket. De én nem csak láttam, hanem hallottam is ezt.
Nem olyan messze egy muslinca-felhő röpködött, és úgy láttam, mintha nem összevissza röpködnének, mint máskor, hanem szinte szabályos mértani alakzatokba rendeződtek.
És az illatok még erősebbek lettek. Akkor hirtelen azt éreztem, hogy mindjárt megszűnik, elmúlik a színvakságom, mert ez nem is lehet másképp. Sose zavart, hogy nem látom a színeket, csak tudomásul vettem, de akkor vágytam rá, hogy mégis, legalább egy percre lássam, milyen a világ azoknak, akik nem úgy születtek, ahogy én.
Megint behunytam a szemem, hogy fölkészüljek a színözönre, de úgy maradtam, mert meghallottam a testem belső mocorgásaiat. Nem csak a gyomromat, a tüdőmet, de esküdni mertem volna, hogy hallom a vérem surrogását. És nem az agyamban, hanem a testem hallja nekem a testem hangjait. Olyan volt, mintha egy harang alatt lettem volna.
Olyan, mint később, nagyon később, amikor már inkább öreg voltam, mint fiatal, ezer buddhista szerzetes mondta azt, órákon át, hogy AAAUUUUMMMAAAUUUMMMAAAUUUMMM, és nem tudtam kiszabadulni ebből a hangözönből, és először életemben tudtam, hogy van akkora erő az emberekben, hogy ki lehet szabadulni. Magunkból. És még csak lélek se kell hozzá.
Nem tudom, meddig hallgattam a nyírfa alatt, de amikor kinyitottam a szemem, már lement a Nap, és nem láttam színeket. Vagy, ha láttam, nem tudtam, hogy azok, mert a szürkeség penésze már rájuk telepedett.
Elvesztettem a mindenthallásomat, elvesztettem a mindentlátásomat, az élet megint viszketeggé és közönségessé lett. Hűvösebb is jött rám. Nem fáztam, de a hűvös végképp megtörte a harmóniákat. De tudtam, hogy egyszer oda, abba az állapotba még visszatérek.
Másnap délután is kipróbáltam. Nem jött össze a nyírfa alatt, mint ahogy harmadnap se. Próbáltam máshol is. Reggelente már nem csak azért figyeltem az idő járását, hogy esik-e vagy nem, hanem azt lestem, hogy van-e remény a tökéletes együttállásra. Remény sokszor volt, de talán, ha pillanatokra járhattam közel a varázshoz.
Mostanában egyszer, éjszaka arra ébredtem, hogy meghalok. Nem ugrottam föl rémülten, nem estem kétségbe, tulajdonképpen csodáltam, hogy lecsukott szemmel a vackomon mereven, hanyatt fekve színt látok: alighanem vörös lett minden, csak valahol az engem körülölelő vörös gömb legtávolabbi pontján egy fényes, fehér folt volt. Tudtam, hogy hamarosan arra kell indulnom. És az volt a csoda, hogy miközben azon gondolkoztam, hogy kell-e szólnom valahogy a feleségemnek, vagy minek zavarjam, mindenkinek jobb, ha csak reggel tudja meg, mi történt, miért okozzak fájdalmat neki, mennyi baja lesz, mi lesz vele, és azon is, hogy szegény gyerekeim, hány zűrzavaros ügyet hagyok rájuk, elkezdtem hallani a vérem surrogását, a külső világ pisszegéseit. És ahogy elindultam a fény felé, egyáltalán nem boldogtalanul, az jutott eszembe, hogy végre itt van a harmóniák együttállása, amit negyvennyolc éve keresek magamban.
Biztos azért maradtam életben, hogy ez is bekerülhessen regényes életrajzomba.

 

9 megjegyzés:

ajsa írta...

Ilyesmit akár minden nap olvasnék...

Áron anyukája írta...

Ez megrázóan gyönyörű volt. Köszönöm.

Tokai András írta...

Ez szép volt, Iván.

Károly írta...

Ez igazán Feltámadásos volt, Mester!
Kösz.!

Névtelen írta...

Kedves Iván,

én úgy gondolom, hogy a mostani úgynevezett szélsőséges előretörésnek mélyebb okai vannak annál, mint ahogy a cikkeidben írod.

Tudod mi az oka? Az a hisztérikus hangulat, amit éveken keresztül harsogtál sokadmagaddal ebben az országban, az a hangnem, az az ún. "hiszterolibsi" hozzáállás, ami miatt Magyarország liberálisabb ország lett még a legliberálisabbaknál is. Mert nektek úgy kellett.

Ajánlom figyelmedbe Tölgyessy Péter sorait: "Aki totális győzelemre játszik, rendszerint totális vereséggel végzi."

Most az inga visszalendült.

Károly írta...

Reménykedjünk, a „névtelen” beírók nem közöttünk élő honfitársak. A.I. leleményes provokációi ezek a szövegek, szereti, ha sokan reagálnak. Ezúttal jól számított, ekkora otrombasággal vegyített arcátlanságot képtelenség válasz nélkül hagyni.
1. Hogyan illeszkedik ez a masszívan napi politikai kartácsolás egy meghatóan szép vallomáshoz, amely kizárólag a szerző és az Élet gyönyörű, irigylésre méltó kapcsolatába enged bepillantani? (Nagyszombaton. Mária országában.)
2. Nem idézzük az évek óta ismert példák tucatjait, amelyek éppen azt igazolják, a sajnos valóban létező gyűlölet-állapotokért alapvetően a rendkívüli hatalomvággyal megvert, ördögien cselező harmadosztályú focista és válogatottja a felelős. (A „névtelen”, talán mégis létező valaki bizonyára őserdei magányban töltötte az utolsó nyolc esztendőt. Különben felfigyelt volna pl. arra a startpisztolyos mozzanatra, amikor a demokratikus Magyarország legkiválóbb bajnoka varázspálcájával beintett bunkofon kórusának és nemzeten kívülinek minősítette a törvényesen éppen választást nyert pártokat.)
3. Egy erőszakos, ostoba hódító által évtizedekig megszállt nép (minden nép!) újra szabadon jókedvűen és eredményesen építgeti lerombolt országát. Számtalan példáját ismerjük ennek szerte a nagyvilágban. Egyetlen tény lassíthatja, akadályozhatja meg, ha valaki, valakik ellenséges táborokra hisztérizálják a lakosságot. Ez utóbbihoz van szerencsétlenségünk az utóbbi nyolc, különösen négy zaklatott évben.
4. Bizakodjunk a feltámadásban!

Fremdenführer írta...

Nos - egy kicsit talán a déja vu-érzet okán is -, azt kell mondjam, olyan volt ez az írás, mint a jó triphop: intim és őszinte, felemelő és szomorú, mindemellett nagyon is "fílinges".

De nem is csak ezért jó, hanem mert - legalábbis az én olvasatomban - rábök az egyik legelemibb dologra, nevezetesen arra, hogy időnként megéri egy kicsit kiszakadni ebből az egész, minket körülvevő őrületből, és befelé figyelve, magunkban felkutatni a transzcendens felé mutató paradicsomi lét- és tudatállapotokat.

Harmóniában, jó egészségben teljen a Húsvét a blog írója és olvasói számára egyaránt!!

Láng Judit írta...

Gyönyörű.

aliz2 írta...

szép (vagy mit is lehet mondani..., nagy szó ilyen élményre megtalálni a szavakat, amik át tudták adni -másoknak is- az élményt...!)
katartikus...

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések