Az istentelenek imája

Karácsony táján úgy teszünk, pláne sokat közhelyezünk arról, hogy ilyenkor mintha az emberek legalább valamicske időt azzal töltenének, hogy összeszedik magukat, átgondolják a dolgokat, mintha a szent estén vagy az újévkor valami útkereszteződéshez érkezének. A keresztényeknek persze ez kötelességük is, hiszen ha az éjféli misén áldoznak, ami csodás dolog – tudom, mert voltam keresztény – gyónni kell, és minden gyónás arra való, hogy legalább magunknak valljunk magunkról, hiszen másképp nincs bűnbocsánat, nem vehetik Krisztus testét tisztátalanul magukhoz, mert az nagyobb bűn, mint azok, amiktől meg kellene szabadulni. Csodás dolog kereszténynek lenni, irigylésre méltó, boldog, aki élhet a megtisztulás és újrakezdés kivételes adományával. Csodás dolog zsidónak is, muzulmánnak is lenni, sok-sok más vallásról most nem is beszélve, és pláne nem az ezernyi, ezekre épülő hitközösségről. Jó valahova, egymáshoz és egymásnak tartozni, közösen készülni örök életre.
De mit tegyünk mi, istentelenek, akik nem kaptuk meg, vagy elvetettük a hitet, és ezzel azt is magunkra vettük, hogy minden bűnünkért egész életükben felelünk, nincs feledés, nincs bocsánat – igaz csak itt a földön kaphatunk büntetést, mert nincs pokol se, csak a semmi, ami talán még a pokolnál is rosszabb. Csak szabad akarat van, személyes és senkire át nem hárítható felelősség. Néha ez még azzal is súlyosbodik, hogy nem csak magunkért, hanem másokért is. Az ilyenek között vannak jobboldali és baloldali istentelenek. Én inkább az utóbbiakat ismerem, többnyire szocialisták, vagy szabadelvű emberek.
Valamiért a vallásos emberek azt hiszik, hogy rettenetesen romlottak vagyunk, pedig az az igazság, hogy a lelkiismeretes istentelen folyamatos önvizsgálatban él. Bár tulajdonképpen ezt tehetné mindenki. Olyan egyszerű! Legalább a lényeges dolgokban mindig tisztázni, hogy mi van és mit akarunk.
Istentelen létemre – talán furának tűnő módon – úgy vizsgálom a dolgokat, hogy elbeszélgetek Istennel. Azzal, akiben valaha hittem. Praktikus dolog: levedlett róla minden mítosz és titok, maradt az, ami: szinte pontszerű koncentrátuma mindannak, ami a világot rendben tartja. Ám olyan, mint egy fekete lyuk: bele lehet kiabálni, de nem jön vissza abból se visszhang, se válasz.
Nagy tisztelettel beszélek hozzá, akkor is, ha káromlással kezdem – bármilyen fura – és csak akkor, ha fontos kérdésem van. Nem mondanivalóm, nem ítéletem, hanem kérdésem. Hiszen annak, aki nem válaszol, csak kérdéseket lehet kiáltani. És mivel nem válaszol, azokat valójában magamnak teszem föl. És csakis azért, mert tisztáznom kell magamban magamat. Olyan ez, mint az ima, természetesen. A jó imádság. Habár néha reménykedem, hogy egyszer, véletlenül valami választ kapok, vagy legalább annyira fölidegesítem, hogy meghasad az ég, jel gyanánt.
Utoljára pár hete beszéltünk, amikor olvastam az újságban, hogy huszonhét éves korában meghalt Furmann Dávid. Rettenetesen megrendültem, mert bár nem ismertem személyesen Dávidot, olvastam az írásait, meg hát nekem is van egy ilyen korú, Dávid nevű fiam. De ez még mind nem lett volna elég ahhoz, hogy belém égjen ez a borzalom. Tudni kell, hogy úgy gondolom, Magyarország egyik legjobb emberének fia volt – és itt egyáltalán nem túlzok. Aki nem ismeri Imrét, az apját, annak hiába mondom, legyen elég annyi, hogy az MDF alelnökéből a cigányok és kitaszítottak „ügyvédje” lett, egy elképesztően tisztafejű, mélységes humorral élő, nagyon-nagyon szeretnivaló ember.
Azt kérdeztem az Istentől, hogy ezt hogyan gondolja, miért van az, hogy a legjobbakat bünteti ilyen rettenetesen? Mivel szolgált rá Imre, és a drága felesége, hogy ezt megtegye velük? De tényleg mivel? Miért nem pusztította el őket előbb, miért nem őket nyomorította eszmélelenségig, ha már nincs jobb öröme. Milyen embernek kell lenni ahhoz, hogy ne a legnagyobb csapást kapja az életben? Imre, aki emberek százainak méltóságát merészelte visszaadni egy olyan országban, ahol mint valami sav, úgy folyik szét és rágja bele magát mindenbe a gyűlölet és a kirekesztés? Aki a lelkekben élő valóságos sátán ellen, a megnyomorított és agyonalázott cigányokért mert kiállni, akikre, ha úgy folytatódik minden, mint ahogy a hűvös idők beállta előtt abbamaradt, március után pogromok, tömeggyilkosságok várnak? Mit akar az Isten?
Biztosan lennének papok, szelíd, drága lények, akiket jó szívvel irigylek – Donáth, Iványi, Szenczy, hogy csak hármat említsek, akik ugyanolyan sokat tesznek a boldogtalan sorsúakért, mint Imre –, akik el tudnák magyarázni, miért kell az ilyesmibe belenyugodni. Ismerek olyat is, aki csöndesen utalna arra, hogy Istennek céljai vannak az ilyen cselekedetekkel. De én az Istentől akarom hallani. Hasadjon meg az ég, és ordítsa az arcunkba!
Emlékszem, amikor pár hónapja utoljára beszéltünk, milyen szomorúság volt Imre hangjában. Nem mondta, miért. Most milyen lehet? Talán túléli. Talán úgy, ahogy én próbálnám, ha elveszteném valamelyik gyerekemet: bármi történt, huszonhét évig abban a kivételes szerencsében éltek, hogy volt nekik egy csodás fiuk, és ezt az Isten se veheti el tőlük. Ha széthasítja az eget is meg a földet is, akkor se.
Ha már az elesettekről, és most nem Istentől kérdezem, bár nem bánnám, ha hallaná: hogyan létezhet az, hogy egy olyan nép, amelyik ugyan önértékelési zavarában azt se veszi tudomásul, hogy a világ gazdagabb felén van, és ott is a jó középmezőnyben, ennyi hajléktalant hagy az utcákon? Hogyan lehet, hogy itt ilyen sok kirekesztett ember éldegél teljes reménytelenségben? Nem arról tanúskodik-e ez, hogy itt a dumaszintet leszámítva még jóformán csak mutatóban akadnak valóban szocialista módon gondolkozó emberek, keresztények pedig csak a templomokban a mise óráján, és a parlamentben szónoklatok idején? Akkor jöjjenek nekem szociális demokráciával meg politikai kereszténységgel, ha nem találok nyomorultakat a parki padokon, koldusokat mindenhol, és szenzációszámba megy majd a szegregáció. Nem hiszem el, hogy ennek így kell lenni, ahogy most.