Derkemama azt mondta, Csipikének azért lettek pipaszár lábai, azért megy két bottal, mert amikor kicsi volt, járni kezdett, az anyja térdig beleásta a földbe, hogy ne zavarja a kapálásban. Egyszer reggeltől estig ott ült a krumpliföld szélén, a föld mélyéről fölkúszott a hideg, megsatnyította a húsát. Amikor este az anyja kihúzta a földből, tele volt féreggel. Az apám erre azt mondta, hogy nem igaz, ez ostobaság, Derkemama olyan buta, hogy ha térdig fölbe ásnák, az befogadná, és nyakig ölelné estig. Csipike egy fertőző betegséget kapott, járvány volt. Még örülhet, hogy járni tud. Sokan meghaltak, vagy úgy élnek, hogy lélegeztetik őket.
A nagyanyám nem mondott ilyet, hanem csak azt, hogy „ezt beszélik”.
A vörös kanász azt állította, hogy ez igenis igaz, mert őt is beásták gyerekkorában, csak neki szerencséje volt, mert meleg földbe dugták. Trágyásba.
A szomszéd Péteri néni tudott egy nagyon régi történetet: amikor ő még kislány volt, egy gyereket beástak a pocsolyás legelő mellett oda, ahol a föld alatt fosóhomok van, és mire délben mentek volna megetetni, elnyelte. Soha nem találták meg. Kérdeztem persze, hogy nem azért mondták-e ezt a gyerekeknek, hogy ne menjenek a pocsolyás közelébe, de azt mondta, hogy nem, nem, ő igenis emlékszik arra a gyerekre. De az is igaz, hogy soha nem ment a pocsolyáshoz, mert azt is beszélték, hogy a kölyök lelke lidércként bolyong a réten.
Csipike szebb volt, mint bárki a környéken, csak hát a lába. Nem is én voltam szerelmes belé, hanem az öcsém. Mindig hazahozta a táskáját az iskolából, néha tologatta egy babakocsiban a kicsi testét, elvitte az iskolabálba is. Üldögélt vele a büfé mellett. Néha – szinte csak véletlenül – fogta a kezét.
Az apám azt mondta, nem örül ennek, mert látott már olyat, hogy kölyökkorban belehabarodik valaki egy lányba, aztán úgy marad örökre. Becsületből veszi el, hiába nyílik ki a szeme.
Anyám erre azt mondta, ijesztően hangosan, hogy apám egy állat. Megérdemelné, hogy egyszer kitörjön az összes lába, és mankóval járjon. Aztán pofázzon. Egy hétig se bírná ki.
Különös, de mi az öcsémmel tudtunk beszélni a szerelemről. Szégyen és vihogás nélkül.
Azt mondta, hogy olyan szép, azért szereti. És szép is volt, az igaz.
Egyszer megkérdeztem tőle, beszélt-e Csipikével arról az elásásról. Azt mondta, hogy dehogy.
Pedig jó lenne.
Talán egyszer majd megkérdezi. De ezt nem kijelentette, hanem csak úgy, merengve mondta.
Sohasem kérdezte meg, mert Csipike azon az őszön meghalt. Elesett, nagyon megütötte magát, tüdőgyulladást kapott. Az anyja azt mondta, egy hét alatt meggyógyul, de még aznap éjjel elaludt.
Beszélték, hogy egy ér repedt meg benne.
Hat év múlva, amikor az öcsém már az érettségire készült, egy nyári reggelen kiment a kert végébe, és ásott egy gödröt. Kihívott, és azt kérte, temessem be, de jól tapossam meg a földet. Beleállt a lyukba, és én betemettem.
Nem kérdeztem, hogy mire jó ez, mégis megmondta: ideje megszabadulni. És jöjjek vissza érte este.
De az apánk talált rá, délben. Kirángatta a földből, kicsit meg is rugdosta, és ordított vele. De aztán egyszercsak zokogni kezdett. Annyira erősen tört rá a szenvedés, hogy a földre kuporodott. Anyánk kijött a házból, csak nézte, sokáig, aztán leült mellé a földre, és a fejét simogatta.
A nagyanyám nem mondott ilyet, hanem csak azt, hogy „ezt beszélik”.
A vörös kanász azt állította, hogy ez igenis igaz, mert őt is beásták gyerekkorában, csak neki szerencséje volt, mert meleg földbe dugták. Trágyásba.
A szomszéd Péteri néni tudott egy nagyon régi történetet: amikor ő még kislány volt, egy gyereket beástak a pocsolyás legelő mellett oda, ahol a föld alatt fosóhomok van, és mire délben mentek volna megetetni, elnyelte. Soha nem találták meg. Kérdeztem persze, hogy nem azért mondták-e ezt a gyerekeknek, hogy ne menjenek a pocsolyás közelébe, de azt mondta, hogy nem, nem, ő igenis emlékszik arra a gyerekre. De az is igaz, hogy soha nem ment a pocsolyáshoz, mert azt is beszélték, hogy a kölyök lelke lidércként bolyong a réten.
Csipike szebb volt, mint bárki a környéken, csak hát a lába. Nem is én voltam szerelmes belé, hanem az öcsém. Mindig hazahozta a táskáját az iskolából, néha tologatta egy babakocsiban a kicsi testét, elvitte az iskolabálba is. Üldögélt vele a büfé mellett. Néha – szinte csak véletlenül – fogta a kezét.
Az apám azt mondta, nem örül ennek, mert látott már olyat, hogy kölyökkorban belehabarodik valaki egy lányba, aztán úgy marad örökre. Becsületből veszi el, hiába nyílik ki a szeme.
Anyám erre azt mondta, ijesztően hangosan, hogy apám egy állat. Megérdemelné, hogy egyszer kitörjön az összes lába, és mankóval járjon. Aztán pofázzon. Egy hétig se bírná ki.
Különös, de mi az öcsémmel tudtunk beszélni a szerelemről. Szégyen és vihogás nélkül.
Azt mondta, hogy olyan szép, azért szereti. És szép is volt, az igaz.
Egyszer megkérdeztem tőle, beszélt-e Csipikével arról az elásásról. Azt mondta, hogy dehogy.
Pedig jó lenne.
Talán egyszer majd megkérdezi. De ezt nem kijelentette, hanem csak úgy, merengve mondta.
Sohasem kérdezte meg, mert Csipike azon az őszön meghalt. Elesett, nagyon megütötte magát, tüdőgyulladást kapott. Az anyja azt mondta, egy hét alatt meggyógyul, de még aznap éjjel elaludt.
Beszélték, hogy egy ér repedt meg benne.
Hat év múlva, amikor az öcsém már az érettségire készült, egy nyári reggelen kiment a kert végébe, és ásott egy gödröt. Kihívott, és azt kérte, temessem be, de jól tapossam meg a földet. Beleállt a lyukba, és én betemettem.
Nem kérdeztem, hogy mire jó ez, mégis megmondta: ideje megszabadulni. És jöjjek vissza érte este.
De az apánk talált rá, délben. Kirángatta a földből, kicsit meg is rugdosta, és ordított vele. De aztán egyszercsak zokogni kezdett. Annyira erősen tört rá a szenvedés, hogy a földre kuporodott. Anyánk kijött a házból, csak nézte, sokáig, aztán leült mellé a földre, és a fejét simogatta.
1 megjegyzés:
jo
Megjegyzés küldése