Újratervezés

Június 29.

Mindenekelőtt a jegyzőkönyv kedvéért szögezzük le, hogy rendkívül fiatal, és immár egyre kortalanabb nagyapaként megértem a büszke pillanatot: drága Szonja unokám leérettségizett. Ráadásul jól. (És persze arról se feledkezzünk meg, hogy ő volt a bálkirálynő.)

Azt leszámítva, hogy nem tudok aludni, igazából csak az zavart mostanában - lelkileg, persze -, hogy az újabb és újabb információk miatt folyamatosan újra kellett tervezni az életet. A szó eléggé szoros értelmében. 

A legfontosabb információ, hogy a vesémből eltűnt a daganat. Elnézte az ultrahangos gép. (Én is láttam, mert lestem vizsgálat közben.) 

Persze a csoda sincs még kizárva. Különös tekintettel arra, hogy mielőtt CT-re indultam, arra gondoltam erős akarattal, hogy ebben a tengergyümi adagban az egyik rákfélét valami másra cserélhetnénk a Jóistennel. Polipra, mondjuk. Úgy látszik, jó kedve volt, elvitte az egyik rákot, és eddig a polipot se kell a seggembe vagy az orromba dugni. Kegyelem - ez a helyes kifelyezés.

Na, akkor megjött a halálos ítélet, hogy az agy nem nagyon operálható, de aztán egy óra múlva valaki mégis vállalta. Viszont akkor másnap legyen tüdőbiopszia, mielőtt átvisznek a másik kórházba agyműtétre. (Ami nem más, mint egy csöpp rendrakás, hogy a koponyában kényelmesen legyen a lélek.)

Aztán mégse legyen, hanem elég, ha csak az agyműtéthez szükséges funkciókat vizsgálják. (Minden eredmény jó lett, műthető és altatható vagyok.)

Kicsit bátorkodtam félni attól, ha lenyomnak valamit a lègcsövemen, kivételesen készültem lélekben, emberileg. De azért jó, hogy elmaradt.

Tervezés, újratervezés. Naponta néha többször. 

De ez nem valami rossznak a következménye, hanem annak, hogy van egy jobb lehetőség. Esetleg túlkommunikáljuk a dolgokat. Vagy keresztbe.

Közben minden hihetetlenül profi módon működik. Az orvosok és a nővérek mindent másodpercek alatt intéznek, ráadásul kedvesen és tapintatosan. Minden vonal fölépül, minden összeáll, mindent pontosan értelmeznek és magyaráznak. 

Arról nem tehetnek, hogy az egyik osztályon lepedő nincs, a másikon cukormérő.  Arról se, ahogyan a betegek viselkednek. Soha nem tudtam volna elképzelni, hogy egy neurológiai osztályon mi minden történik egy hétvégi éjszakán. Hogy miféle trópusi, őserdei madársikolyok jönnek ki szerencsétlen emberekből egy belgyógyászaton. 

Néha elveszett kisfiú leszek, de olyan, aki aztszeretné, ha senki nem lelne rá.

Aztán jön egy orvos vagy egy nővér, kapok valami meghitt szúrást - netán egy életmentő agyszikkasztó infúziót, és megint el vagyok egy darabig.

Közben meg attól szorongok, hogy valamiért majd nem jutok el az agysebészekhez. Vagy elindulok innen, és örökre eltévedtek. Aztán pár nap múlva, egy estefelé mégis rálelek a kórházra, a kerítésen túlról lesem, ahogy az orvosok vacsora után levezetésképpen vidáman operálgatnak, de a géppisztolyos portás nem akar beereszteni. És nem ölhetem meg, mert mi, most itt életesdit játszunk ám.

Vicces

Nagyon vicces, hogy sokan itt a kórházban - orvosok is, akik pedig éppen elég embert nézegetnek - azt mondják, hogy a fényképeken sokkal öregebbnek látszom, mint most itt, fergeteges betegségemben. Ez nyilván igaz, és azért van, mert egyre jobban érzem magam, és ez igaz is. Szomorúnak igérkrző öregkoromra jutott nekem egy hatalmas játszma. Meghalhattam volna hirtelen. De akkor mi a kunszt?

 Az ilyen betegséget nem legyőzni kell, hanem agyonélni.

Azértse

Normankával nagyon jót beszélgettünk a Lorentz-féle törvényről meg a Newton-törvényekről. Vagyis arról, hogy ír egy könyvet a gyerekeknek, hátha meg tudja értetni és pláne szerettetni a fizikát meg a matematikát, hogy boldogabb életük legyen. 

Azon gondolkoztam, hogy azért bírom ezt az egészet lelkileg ilyen jól, mert teljesen hülye vagyok, vagy még mindig nincs veszélyérzetem. (Ákos öcsém mindig arra figyelmeztetett mindenkit, hogy vigyázzanak velem és rám, mert nekem olyan nincs.)

Nézem az éjszakában, ahogy a talán ha 20 éves nővér mosdatja a szuszogó, horkoló, néma, szinte mozgásképtelen, összeszart testű vénembert, akivel még beszélni se tudott soha, hiszen egyrészt először látja, másrészt csak brekegni tud. Három napja próbálom megérteni, ha kér valamit, de ritkán sikerül. Vígasztalja, mint egy gyereket. Amikor végez a mosdatással, még kicsit maszírozgatja, tornáztatja a karjait.

És ugyanezt láttam még két idősebb nővértől. Elképesztő emberek. És most azért se írom ide, hogy mennyit keresnek.

Csoda

(Kipke) Tamással megdumáltuk, hogy mivel nyilvánvalóan csoda várható a gyógyulásom dolgában, megfelelően dokumentáljuk és csodaszakértőkkel is figyeltetjük az esetet. Már csak az a kérdés, ki legyen szentté avatva a csodára való hivatkozzással. 

Ez látszik a legkézenfekvőbb megoldásnak.

Addig is megpróbálom brutális agykontrollal meghosszabbítani, szinte féregszerűvè tenni a daganatot, és valahol rést nyitni a koponyám és a seggem között, hogy kiszarjam az egészet. Egy putty a klotyóban, és kész. Ami a tüdődaganatom illeti, az sokkal egyszerűbb. Folytatom a dohányzást, a bejutó kátrányt erős akarattal olyan organikus szurokká alakítom, amivel könnyedén fölzabáltatom aztán a diónyi tumort.

A vesedaganat nem okoz gondot, mert azt simán kikapják, veséstül. 

Reggel

Csak azért írok most ide, mert figyelem az agydaganatomat. Hogy egyáltalán meddig vagyok képes gondolkodni. Leírni szavakat. Az egyik jel éppen az volt, hogy észrevettem: félreütök a gépen.
Egy hete jöttem be a kórházba. Előtte a Moszkva tèren majdnem elütött a villamos. Talán jobban jártam volna. Nem vagyok gazdagabb attól, hogy hirtelen lett agy-, vese- és tüdődaganatom. Bár nem mondom, hogy érdektelen bátorságpróba innen fölállni. Ha csak két lépés erejéig is.
Az első: elbúcsúzik, a második: rendbe tenni, amit még lehet és érdemes.

Valamiért a szemétszállítók nem érzik át, hogy egy kórházban az emberek nem bánnák, ha egy rettenetesen meleg éjszaka után egy egészen picit aludhatnának. Hajnalban, mint rendesen, csörömpöltek, ordítoztak, hangosan tréfálkoztak.
Lementem a kertbe. Èppen jött két hullaszállító. Az egyik fölöttébb gyaloggaloppos volt. Jól becsúsztatták - helyesen: bebaszták - a koporsót a kocsiba, aztán az egyik ledobta a gumikesztyűjét a földre.
- Na, akkor a gyerekosztályra! - mondta a másiknak, aki sofőrként is szolgál.

Szociális gyászhuszár

Úgy néz ki, hogy a nyár folyamán a fiaimat megtanítom sírt ásni, mert könnyen kincset érhet az ilyen szakértelem. A belügyminisztérium ugyanis előállt a szociális temetés koncepciójával: a rászoruló hozzátartozók számára ingyenes alternatívát teremtenének. A temető fenntartója köteles lenne külön parcellát kijelölni a koporsós vagy urnás szociális temetkezési helyek számára, az állam pedig a kellékeket (koporsó, urna, sírjel) biztosítaná. A szociális temetés feltétele lenne, hogy az eltemettető vagy az általa felkért személy vállaljon személyes közreműködést a temetés során. Ezek közé tartozik egyebek mellett az elhunyt felöltöztetése, a sírhely kiásása, a ravatalozás, búcsúztatás, illetve a koporsó, urna leengedése, behantolása. 

Kimértem: a nyár folyamán akár négy sírhelyen is gyakorolhatunk a kertben. A lányaimnak meg esetleg szerzek valami használt kirakati babát, öltöztetősdihez. 

Azzal nekem semmi bajom, hogy a szegényparcellába kerülök - annyit is érek -, de eszembe jutott egy módosító, ami tekintettel van arra is, hogy immár munkaalapú társadalomban élünk: mi lenne, ha előre ledolgozhatnám a temetésem állami költségeit? Bár az ásáshoz már kicsit öregecske vagyok, nagyon szívesen elmegyek őrálló gyászhuszárnak, gyászdalnoknak, virágrendezgetőnek, tudok könnyfacsaró gyászbeszédet írni, sőt talán még mondani is. 

Javaslatom: legyen egy olyan cselédkönyv, amelyikben jegyezni lehet, hogy mennyit dolgoztam le önkéntesként az államnak, hogy a végén megfáradva bár, de boldogan halhassak meg a gyerekeim lehető legcsekélyebb bánatára.

 .

Wanda : "Imádkozó politikus madárral"

A kép Szentendrén, a Vizes Nyolcasban látható most kiállításon (Kálvária út 16/c.

Pártcsaládmodell

Pápai Gábor képe

Nagyobbat röhögött az ország egy vak komondoron, mint a gazdáján, meg a gazda pártján. Arról a pártról van szó, amelyiknek állandóan baja van a szinglikkel, a melegekkel, az élettársakkal, és egy magasan képzett tagja egyszer arról értekezett nyilvánosan, hogy a nők elleni erőszak oka az, hogy az asszonyok nem szülnek elég gyereket. Pár napja az történt, hogy egy bizonyos Terikének, aki meglehetősen alaptörvény-idegen módon élettársi jogviszonyban élt Balogh József fülöpházi polgármesterrel - aki fideszes országgyűlési képviselő is - három helyen tört el az orra és az arccsontja. Volt felesége másnap videóra mondta, hogy a volt férje 25 éven át verte, volt, hogy a disznópörkölőt fordította ellene, máskor zsírkeverő kanállal esett neki. Balogh szerint Terikével egy esküvőn sokat ittak, ő hazaérve lefeküdt aludni, és feltételezi, hogy élettársát a család vak komondora lökte fel. A képviselő pár napra rá átült a függetlenek közé. Nyilván azért, mert ő és a pártja úgy gondolta, hogy ezzel minden el van intézve, támadási felület lesikálva. 

De a nép egy része - nyilván rohadt liberális és kommunista fölforgatók meg az ilyen jogvédő nőcskék, hogy ne mondjam feministák - folyamatosan felszínen tartották az ügyet, mindenki a szerencsétlen kutyán gúnyolódott, meg kicsit azon is, hogy a Fidesz nem rúg ki egy ilyen képviselőt. Mert, hogy ők a végsőkig kitartanak az embereik mellett, körömszakadtáig megvédik azt, aki benne van a nagy csapatban - nevezzük ezt pártcsaládmodellnek.

Hogy mit lehet itt védeni, az más kérdés. Na jó, amíg nincs igazságszolgálati ítélet, addig talán nem lehet kirúgni egy ilyen embert - de talán meg kellene ismerkedni a fölfüggesztés intézményével. Valójában persze a Fidesz nem állt ki Balogh úr mellett, de ellene se. Hebegtek és habogtak. Ami meglepő volt, az az, hogy mintha a Fidesznek kihalt volna a máskor olyan harcos nőtagozata. Egyetlen egy pátkatona asszony vagy lány nem akadt, aki azt mondta volna, hogy nahát.

Jött az anyák napja, és voltak az országban olyan bolond emberek, akik azt gondolták, hogy ez alkalom lesz az elhatárólódásra. Lett is. 

Az édesanyák, akik nemcsak a gyermeket nevelik, hanem összetartják a családot, ne csak május első vasárnapján, hanem a mindennapokban is megkapják a tiszteletet és a megbecsülést. Ezt akarja a kormánypárt - közölte Zsigó Róbert. A Fidesz szóvivője azt is hozzátette, a családot alapértéknek tekintik, ezért tartották fontosnak, hogy erre külön hangsúlyt fektessenek az alaptörvényben. Megjegyezte ugyanakkor azt is, félti a nőket, mert szerinte a család fogalma nincs benne a baloldal értékrendszerében, pusztán csak a piaci érdekeket akarják kiszolgálni, "a most együttműködő és kezet fogó" baloldali szervezetek.

Természetesen szó sem volt a komondoros emberről,  arról, hogy a történtek után váljon meg parlamenti mandátumától, bizottsági és párttisztségeitől, vagy a kormánypárt választmányának alelnöki posztjától, és azt sem, hogy lemondjon a fülöpházi polgármesteri tisztségről.

Nyilván az lehet, hogy Terike nem szült elég gyereket. Mivel soha nem határolódtak el tőle, talán még ma is érvényes Varga István világraszóló intelme. Ő volt az, aki a családon belüli erőszakkal kapcsolatos parlamenti vitában beszélt arról, hogy "Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak".

Anyák napja után azért jött egy megrázó hír az esetről: A Fidesz-frakcióból távozó Balogh József gyerekei feljelentették anyjukat, amiért azt állította, hogy volt férje 25 éven át verte, és arra kényszerítette, hogy hazudjon az orvosoknak, például, hogy leesett a vetőgépről. 

Valamicskét megint megérthettünk a családmodellről.

A héten aztán megtudtuk, hogy nem csak a Gyurcsány-Bajnai és Mesterházy-félék halálos ellenségei a családnak, Orbán elbeszélgetett keresztény értelmiségiekkel, és kijelentette: Európában már régebben kialakult "egy nagyon erős lobbi, amely igyekszik a kontinensünket a saját, szekuláris és családellenes látomásának hálójába keríteni".

Ugyanő a munka és az imádság becsületének visszaállítását is szorgalmazta.

Már-már úgy néz ki, az lesz a vége, hogy Európa és Magyarország bizonyos erői abban érdekeltek, hogy kipusztuljunk. A magyarországi ellenség egyszerűen csak rohadt, de az európai sokkal veszedelmesebb: azért támad ránk, mert irigyli a fideszes családmodellt.

A Fidesz nem mondhatja, hogy nem kapott időt arra, hogy valami épelméjű álláspontot alakítson ki az ügyben. Ezért volt nagy meglepetés, hogy amikor a héten a Rádió Q adásában Fiala János arról is kérdezte a Miniszterelnökséget vezető Lázár János államtitkárt, indított-e bárki fegyelmi vizsgálatot "ez ellen a drága jó vak komondoros ember ellen, akit kirakott nehezen Rogán Antal és Kövér László a Fidesz-frakcióból", illetve kizárják-e a Fideszből Baloghot? Lázár azt bírta felelni: "Nem, de mi köze a pártnak ahhoz, hogy a magánéletében ki, mit csinál?"

Ebből az egészen példátlan zűrzavarból mindenki azt ért meg, amit akar. A Fidesznek van valami családmodellje. A nőtagozatra várhatunk. Nem kockáztathatják meg, hogy egyszercsak pofára essenek a parlamentben keresztben fekvő vak komondoron. 

Ja és még annyit, hogy megismétlem, amit már sokszor mondtam: ez a cinikus hatalom előbb-utóbb a példátlan erkölcstelenségébe bukik majd bele.

(Klubrádió, Hetes Stúdió 4 perc 35 másodperc után)

Miért is?

Mesterházy Attila szokásos hétvégi üzenetében nagyon helyesen fölhívja a figyelmet a trafik-botrány talán legfontosabb elemére: "Országos és helyi Fidesz-politikusok közvetlen környezete jut biztos bevételhez, ami fenntartja hűségüket az állampárthoz, egyben lehetőséget teremt arra is, hogy nyereségükből pénzt pumpáljanak vissza a Fideszbe."

Nincs ugyanis magyarázat arra, hogy miért vállal ekkora botrányt a Fidesz, miért kockáztat azzal, hogy teljesen meztelenre vetkőzött az egész ország előtt. Egy némiképp normális országban Lázár Jánosnak már akkor távoznia kellett volna a politikából, amikor kiderült, hogy az dohánypiac újraelosztásának törvénye az egyik fő érdekelt számítógépén készült. Miután kiderült, hogy párját ritkító állami korrupcióról van szó, azonnal távoznia kellett volna a nemzeti fejlesztési miniszternek és államtitkárainak. Nem is beszélve főmutyista területi, városi, községi Fidesz-vezetőkről.

Ehelyett az történt, hogy Lázár János látszólag hirtelen támadt ötlettel azzal jött elő, hogy 3-4 százalék helyett inkább 10 százalékot kereshessenek a trafikosok. Miért is? Csak nem azért, mert 3-4 százalék a megélhetésre talán elég, de arra már nem igazán, hogy vissza is lehessen osztani belőle közvetlenül a Fidesznek, a békemenetnek, vagy valami nemzetmentő alapítványnak. Bár ebben a totálisan elpofátlanodott rendszerben a táskás emberek kirajzásán se csodálkoznánk.

De úgy látszik, ez nem volt elég. Osztogattak, fosztogattak, számolgattak, és egyszercsak Orbán Viktor megvilágosodott: legyen mégis inkább 12 százalék! Plusz még kell egy rapid törvény, hogy ne legyen kötelező nyilvánosságra hozni a pályázatokat.

Ha ehhez hozzávesszük Orbán buszodi beszélgetését Tarlós Istvánnal, ami arról szól, hogy ha az utadban áll egy törvény, adj be egy tervezetet, én majd ellenörvényt csinálok belőle, amiből világosan kiderült, hogyan működik a rendszer, akkor nyilvánvaló, hogy Lázár után mindjárt Orbánnak kellene takarodnia. Addig is jó lenne, ha az ellenzék kinyilvánítaná, hogy győzelme esetén a tarfik- és földügyletek érintettjei kobzásra számíthatnak. Bár a szegény kis Fidesz rosszul jár, másképp már nem lehet megtisztulni.

 .

Május 1ütt

Sok-sok ember lelkének tett jót az idei május elseje, amelyet a Fidesz elfelejtett a "munkaalapú társadalom" nagy ünnepévé tenni. Azoknak lett jobb, akik szabályosan belebetegedtek abba, hogy az ellenzéket tehetetlennek látták, mert hónapok óta hiába várták a meggyőző gesztusokat. Azok is így voltak ezzel, akik pontosan tudták, hogy az ellenzéki összefogás létrejön, hiszen nincs más választás. Az emberek döntő többségének - sajnos - nem programok kellenek, hanem hívószavak és gesztusok, együtt akarják látni és tudni a vezetőket. 

Minden jel arra mutat, hogy észhez tértek, fölismerték, hogy Orbán legyőzéséhez biztos és hosszú időn át állandó igazodási pontok kellenek. A szónokok ezt alapozták meg, és talán már azt is tudják, hogy nem elég az ünnepi üzenet: minden héten tudatni kell az ország népével, hogy a program nem más, mint az ország megtisztítása, egy velőig romlott, korrupt suttyó banánkirályságtól. Kiváló alkalom erre a trafikmutyi, a földmutyi, az off-shore mutyi. Rá kell kényszeríteni a kormányt arra, hogy ezt a világban is párját ritkító disznóságszövevényt visszavonja, vagy meg kell üzenni, hogy az új kormány ezt meg fogja tenni. Mert ami itt történik, az már a közerkölcs teljes lerohasztása.

Nem kisebb jelentőségű, hogy három nagy szakszervezeti konföderáció, hetven tagszervezettel egyesült, és évtizedek óta nem látott fölvonulást tartottak az Ötvenhatosok terén. Vezetőik gesztusokat tettek természetes szövetségeseiknek, az ellenzéki pártoknak, ami talán azt mutatja, hogy május elseje alkalmából hirtelen még a vártnál, elvártnál is sokkal nagyobb lett az összefogás. Ez talán arra is lehetőséget ad, hogy a választásokig ne csak a tárgyalóasztalok mellett és ne csak közleményekben mutatkozzon meg az egység, hanem az utcán is. Mert talán helyénvaló lenne, ha néha százezrek együtt üzennék Orbánnak, hogy elég volt az önkényuralomból, és nem lehet mindenkit rezsicsökkentéses trükkökkel lefizetni.

Figyelemre méltó, hogy Gaskó István Liga elnök is gesztust tett: a Munka (cseléd) Törvénykönyve és a sztrájkjog újratárgyalását követeli. Alighanem ő is megértette, hogy a nemzeti Fidesz burzsoáziának tett Orbán-gesztusok pont olyan tarthatatlanul pofátlanok, mint az egész mutyirendszer.

A lepkék haszna

Mendegéltünk a fiammal a parkban. Egy csalitosnál nagyon sok lepke volt. De legalább háromféle. A gyerek nézegette őket, és egyszercsak ezt kérdezte: - Papa, mi szükség van a lepkékre?
Mondtam, hogy ez jó kérdés, de csak akkor érted meg, ha azt kérdezem tőled: rád mi szükség van ebben a világban?
Na, ezen elgondolkozott, nagyonis. Meg is ijedtem, hogy túlságosan durvát mondtam neki. Azzal enyhítettem, hogy elmagyaráztam: fogalmunk sincs, hogy a különféle dolgokra, teremtményekre mi szükség van, de ha hirtelen nem lennének, hiányoznának. Vagyis: ami hiányzik vagy hiányozna, arra szükség van.
- Szerinted a lepkék hiányoznának?
- Igen. - ezt monda a gyerekem.
Egy szerzetes, aki a csalitos mellett ücsörögve meditált, hallotta, a beszélgetésünket.
- Jót mondtál a fiadnak, de még majd azt is mondd el neki, hogy lehet élni lepkék nélkül és gyerek nélkül, csak nem érdemes.
- De hiszen ezt te nem tudhatod! Nekem van gyerekem, fogalmam sincs, milyen lenne, ha nem lenne, neked pedig nincsen, tehát nem tudhatod, milyen az, ha van. A lepkék meg nyilvánvalóan a képzeletünk szülöttei, hiszen semmi nem magyarázza, hogyan élik túl az esőt, a vihart meg az emberi butaságot.
- Jó, igazad van, de ezeket már ne mondd el a gyereknek, mert csak még jobban összezavarod. - mondta a szerzetes, aztán visszamerült önmagába.

Május 1.

Ha Orbán rendesen fölkészült volna a hatalomra, és időben kitalálja ezt a "munka alapú társadalom" dumát, akkor már május elseje lenne a rezsim legnagyobb ünnepe. Március tizenötödikével nem nagyon tudnak mit kezdeni, október huszonharmadikával pláne nem. Vonulhatna a békemenet, lehetne virsliztetni az ingadozó középprolikat - beleértve a diplomásokat is -, és kicsit megkergetni a büdös kommunistákat. Ha kap még négy évet Orbán, magától is kitalálja ezt, mert az lehetetlen, hogy csak olyan ünnepe legyen, amelyiken külföldre kell szaladgálni, mert retteg, hogy kifütyülik. Május elsején még csak beszédet se kell mondani: elparolázgat a Ligetben, megsimogatja a polgárkölykök buksiját, fogadja az öregek kézcsókjait, és mindenki boldog.

Bemutatópéldány Fon Gabival

Fon Gabival a Bemutatópéldányban a Csanád és a család című könyvemről

Első rész 22 perc 20 másodperc után: http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20130419-115857.mp3

Második rész: http://www.klubradio.hu/klubmp3/klub20130419-122857.mp3

A Húzósban Rónai Egonnal

http://atv.hu/videotar/20130417_andrassew_ivan

Zűr és zavar

Kicsit fura, hogy a Békemenet kijött egy olyan logóval, ami éppen pont a Szolidaritáséra hasonlít. Ugye a magyar Szolidaritásé a lengyel Szolidaritás emblematikus közképére emlékeztet, amit jogos, hiszen olyan politikai csoportról van szó, ami az érdekeket egy diktálós hatalom ellenében próbálja képviselni. Ezzel szemben van a Békemenet, ami szintén érdekvédelmi. Egyrészt a nemzeti érdekeket védi rettenetesen nagy erővel a ránk támadó idegenekkel szemben, másrészt a hatalom érdekeit az olyanokkal szemben, mint a magyar Szolidaritás, vagyis az ellenzék. Ezért fura egy kicsit, hogy ennyi sok ész, mint amennyi a Békemenetben vonul nem lelt más ötletre, mint pont a Szolidaritáséra hajazni. Bár az is lehet, hogy ez az egész csak jól mutatja azt az agresszív szellemi zűrzavart, ami a kormánypártiságra telepedett. 

Bencsik András magyaráz: "Ezt a választást az indokolja, hogy amint a vörös csillag a kommunisták nemzetközi jelképe lett, ez a kedves, kicsit esetlen betűsor, ami vonuló embereket jelképez, kezükben a nemzeti zászlóval, viszont a keresztény-nemzeti népmozgalmak jelképe lehetne." Ez nagyon magvas és világos, csak előbb kellett volna lecsapni. Az meg egy kicsit békemenetesen csúszatós, hogy ezek szerint ami baloldali, annak vörös csillagot kellene viselnie. Különös tekintettel arra, hogy akkor meg abból lenne a bűncirkusz. Persze az is megoldás, ha most akkor a Békemenet szolidarít, harcol azért, hogy - bár nincs rá igény - a baloldaliak használhassák a vörös csillagot. (Itt már bármekkora baromság elképzelhető.)

 .

A jó erkölcs

Most tudtuk meg, hogy hetekkel ezelőtt meghalt Tocsik Márta, aki azért lett fontos személyiség - noha amúgy keveset tudtunk róla -, mert mégiscsak meghatározó volt valamiképpen a demokrácia első húsz esztendejének történetében. Legalábbis azzal, hogy az ő nevéhez fűződik az a pillanat, amikor a baloldali-liberális tábor eróziója erkölcsi értelemben elkezdődött. 

1996-ban került nyilvánosságra, hogy az ÁPV Rt. alkalmazta őt, mint külső szakértőt a volt a belterületi földekért az önkormányzatoknak járó részesedés nagyságának lealkudására, és összesen 804 millió forint sikerdíjat vett fel a vagyonkezelőtől.

Számomra azonban a példátlanul hosszú jogi procedúra vége volt a legfontosabb ebben a történetben: a Legfelsőbb Bíróság úgy foglalt állást, hogy bár jogszabályba nem, azonban a jó erkölcsbe ütköznek a szerződések, így azok semmisségét mondta ki. Vagyis: jogi értelemben járt neki a 804 millió, ám ott voltak a jó erkölcsök.

Meggyőződésem, hogy például a mostani kormány intézkedéseinek jelentős részét azon az alapon lehet majd eltörölni, hogy van-e közük a jó erkölcshöz. Az egész törvényhozási gyakorlatnak, az egyeztetés teljes hiányának, a jogok fosztogatásának. Például szinte egészen biztosan vonatkozik ez a fölbérleti szerződésekre, az állami megbízásokra, az ismeretlen tulajdonú cégek vissza nem térítendő támogatására. Mert azért mégiscsak az a végső kérdés, ami szegény Tocsik Márta esetében: mit gondolhat jogosan ezekről az úgynevezett társadalom?

 .

Verseny

Orbán Viktor egy interjúban odanyilatkozott, miszerint "Iskolás gyermekeimnek azt szoktam mondani: azzal az 50 millió kínaival kell majd versenyeznetek, akik most még a rizsföldeken dolgoznak". Ezt majd vélhetően be kell venni az alaptantervbe, annál is inkább, mert lássuk be, a magyar emberapák többségének nevelés közben soha nem jut eszébe a kínai rizsföldi paraszt. Pláne, mint versenytárs, akit majd egyszer le kell győzni. Mert például annyira föltörnek ezek az ötvenmilliók, hogy nagy tömegben vesznek orbáni letelepedési kötvényt, idejönnek, és persze eszük ágában nem lesz itt becsületes munkalapon rizst termelni, hanem iparkodnak, kereskednek, miközben a mi gyerekeink meg elmenekülnek innen.

Azon gondolkoztam, akad-e Kínában olyan apuka, aki azt mondja a gyerekének, hogy neked a most még éhező magyar gyerekekkel kell majd versenyezni. Meg azon: mit mondok a gyerekeimnek meg az unokáimnak, ha egyszer elém állnak, és azt kérdezik: Papa, mondj nekünk valamit arról, hogy mit gondolsz a kínai rizsföldi parasztgyerekekről. Hogyan vegyük föl velük a versenyt?

Mivel fogalmam nem lenne arról, hogy mit lehet mondani ilyen hülye kérdésekre, vélhetően arról kezdenék nekik hablatyolni, hogy csak az ostoba ember verseng állandóan, a kamasznak visszamaradt férfi keresi mindig az ellenfelet. Pedig csak egy igazi ellenségünk van a világon, és az éppen a harc. Aki el akarja kerülni a vereséget, azon gondolkozzon, hogyan lehetne együttműködni 50, 500, esetleg éppen 5000 millió emberrel. Vagy legalább tízzel.

 .

Kultúra

Giró-Szász András szerint a jogállam alapja, hogyha egy nemzetállam valamit eldönt, és azt az Európai Unió bármilyen intézményi szintje vitatja, kulturált európai vitát indítanak róla. 

Ezt a "kulturáltat" nyilván azért mondta, mert velünk szemben bezzeg szó sincsen kulturált vitáról. Még jó, hogy nem tette hozz a szokásosat: "pedig mi is tudunk késsel és villával enni".

Giró-Szász csakugyan el tud képzelni egy kulturált vitát Orbán Viktorral? Most éppen arról, hogy lehet ugyan, hogy az alaptörvényi változtatások úgy néznek ki, mintha... de majd az alacsonyabb rendű jogszabályokat kell nézni, mert akkor kiderül, hogy egyáltalán nem demokráciaellenesek azok.

Az a baj, hogy a dolog kulturálatlansága éppen abban van, hogy minden résztvevő tudja, hogy teljesen fölösleges vitatkozni: Orbánnak mindig igaza lesz, mert ő arra hivatkozik, hogy tessék konkrétumokat mondani, ha meg konkrétumokat mondanak, akkor azok nem jók, mert más összefüggéseket kellene vizsgálni. Közben meg koki és saller. Pedig aki csak utal a kokira meg a sallerre az már nem lehet kulturált. Meg az se, aki nyilvánosan szotyit pököd.

Annyit azért enyhült a helyzet, hogy ő, aki nemzeti ünnepeken boldogan rohan Brüsszelbe, mert fél, hogy kifütyülik, most már legalább nem mer elmenni ugyanoda, mert fél, hogy kifütyülik. Meg a néppárti vacsorára se, mert fél, hogy lesz ott valami olyan evőeszköz, amiről nem tudja mire való. Legalább Giró-Szásznak tudnia kell, hogy nem: csakugyan hiábavaló Orbánnal és a rendszeréről vitatkozni. Ami nem kultúra, az nem az. Hanem tenyészet.

 .

Mint a hagyma

A héten hallottam egy történetet. Egy nem is annyira fiatal orvos hetente 5000 Ft-ot tud arra használni, hogy benzint vásároljon. Ez ahhoz kell, hogy a város határából minden nap eljusson a munkahelyére. Annyira szigorúan kell tartania magát ehhez, hogy ha elfogy a heti benzin, kénytelen átszállni tömegközlekedési jószágokra.

Az egyik éjszakán kapott egy telefont: azonnal jelenjen meg a munkahelyén, mert meg kell operálni egy kisgyereket. Ott is volt, meg is operálta, de amikor indult volna haza, tudomásul kellett venni, hogy már nem elég a benzin ahhoz, hogy hazaérjen. Ezért aztán telefonált a feleségének, hogy hívja föl a barátnőjét, aki menjen el érte, mert másképp az éjszakában nem tud hazajutni.

Na most ugye fölmerül az emberben a kérdés: egy kiváló végzettséggel és szakértelemmel, valamint gyakorlattal rendelkező orvos miért marad ebben az országban ilyen körülmények között, mert azért lássuk be, hogy ez így már méltatlan. 

Azt mondja, azért nem megy el, mert akkor ki marad itt, ki fogja gyógyítani az embereket.

Azon gondolkoztam, hogy ezek szerint bizonyos hivatásokban - hogy úgy mondjam, elhivatásos hivatásokban - az elkötelezettség többrétegű. Mint a jó magyar vereshagyma. Van ott egy eskü is,  amit bármi áron teljesíteni kell. Akkor is, ha már irracionális.  És ezt mégsem lehet másképp nevezni, mint hazafiságnak. Ez a hazafiság nem eszmékhez kötődik, nem múlthoz, nem tájhoz, nem kultúrához, hanem semmi máshoz, mint az emberekhez, ráadásul idegenekhez. Egy olyan csoporthoz, amit csak az tart össze, hogy néha véletlenül bajba kerülnek, és meg kell menteni az életüket, vissza kell állítani a testi épségüket.

Különös felelősség ez, amit el lehetne hárítani, például azon az alapon, hogy nem vállalhat valaki felelősséget a rettenetesen felelősségteljes munkájáért, ha életmentés közben azon kell gondolkoznia, hogy miképpen juthat haza, kit hívjon. Egy ilyen, tulajdonképpen szégyenletes állapotban akár olyan hibát is elkövethet, amivel egy embert egy életre megnyomorít.

Mégis: van egy olyan felelősség, amit nem lehet elhárítani: aki orvos, az orvos, eskü súlya alatt cselekvő ember, és van egy terület, ahol emberek élnek, és eljön a pillanat, hogy ellátás nélkül maradnak, vagyis meghalnak, súlyos betegek lesznek, rokkantak, félszeműek, vagy bármilyen más nyomorúságot kell viselniük életük végéig, akkor ez az ember nem hagyhatja magukra őket. Akkor sem, ha ezért el kell viselnie a megaláztatást. Mert lássuk be, mégiscsak megaláztatás az, ha valaki éjjelnappali munkával rettenetes felelősséggel annyi földi jóhoz sem jut, hogy az a munkába járás útiköltségét fedezze. Vajon mennyi juthat akkor továbbképzésre, rendszeres pihenésre, regenerálódásra - aminek fontosságára amúgy az orvosok a legkisebb panaszunk esetén is fölhívják a figyelmünket.

Mindez nemcsak azért jutott eszembe, mert elgondolkodtam a hazafiság egymást fedő, különös rétegeiről, hanem azért is, mert olvastam, hogy hiába írt mentességi kérelmet, mégsem dolgozhat tovább minden nyugdíjas korú egészségügyi dolgozó. A Világgazdaság értesülései szerint van olyan fővárosi kórház, ahol a kérelmek 80 százalékára, olyan megyei kórház, ahol 50 százalékára rábólintottak, de olyan intézmény is, ahol csak a nyugdíjas és maradni kívánó dolgozók egyharmadát tarthatják meg mindössze.

Persze máris kiderült, hogy az állam soha nem ígérte azt, hogy mindenki dolgozhat. De sokan talán így gondolhatták. Akár így értelmezzük, akár másképp, gondoljuk végig a sorsokat: valaki élete során szánalmas anyagi gondokkal küzd, mégsem megy el az országból, nyugdíjasként is tovább dolgozna, majd elzavarják, de úgy, hogy úgy is értelmezhető ígéretet kap a miniszterelnöktől, hogy ő majd alázatos kérelme esetén engedélyezi a munkát - ami nélkül amúgy vélhetően akár összeomolhat az ellátás a munkaterületén. 

Mi van akkor, ha a többszörösen agyonalázottakról szóló hírt az interneten olvasva a mi orvosunk, mégis inkább elkezdi nézegetni azokat az oldalakat, amelyeken a külföldi álláslehetőségeket ajánlják? Lehet-e hazafi az, aki a méltóságát úgy őrzi meg, úgy viszi át élhetőbb időkre, hogy elutazik innen - azzal nyugtatva persze a lelkiismeretét, hogy egyszer majd visszatér?

(Klubrádió, Hetes Stúdió 4 perc 30 másodperc után)

 .

Ettől vagyunk

Úgy kezdődött, hogy valaki a tűz mellett elkezdett beszélni, és közben ritmusosan ütögette a dobot, amit félelem ellen tartottak, meg esetleg üzengetésre. (Én ezt sokszor próbáltam a bütykös sámándobommal. Ha ügyesek vagyunk, és tartjuk a képletet, akkor magától verssé válik a szöveg. Pláne a magyar, amiről Weörestől tudjuk, hogy a világ legritmusosabb nyelve.) Hasonlít ez a reppeléshez, és nem is kell hozzá hülyeségeket meg ocsmányságokat mondani.

Egy idő után már dob se kellet, mert a mesélők megfigyelték, hogy a nyelvben, a szavakban, a szótagokban benne vannak a dübbenések és dobbanások, amelyekből hallatlanul bonyolult ritmusképleteket lehet kihozni, és akár hatalmas hőskölteményeket is építhetünk ilyen anyagokból. Meg mindenféle kicsi és nagy verseket, versikéket, amelyek dalolhatók is. (Érdemes hangosan elmondani a "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok" kezdetű költeményt, hogy ne kelljen ezt a jelenséget tovább magyarázni.) Egyre bonyolultabb és egyre kifinomultabb lett az egész.

Na erre jött az, hogy már nem is kellenek annyira a ritmusok meg még a sorvégi rímnek mondott képletek se, hiszen a maga a gondolat is olyan, hogy belső tartása lehet, és a puszta beszéd is elég ahhoz, hogy fölleljük benne a teremtés nyomait: a harmóniákat. Így lett a szabad vers, ami egy cseppet sem szabad, mert nem tűri a gondolathibákat.

Végülis úgy alakult, hogy a nyelvek olyanok lettek, hogy akár a népek genetikai lenyomatának is tekinthetjük őket, hiszen minden bennük van, amit a történelmükről és a kutúra alakulásáról tudni kell. És különösen igaz ez a versekre, ezekre a kis élőlényekre, amelyek befészkelik magukat a lelkekbe, hogy életben tartsák az embert. A magyar embernek például naponta eszébe jut, hogy "Már egy hete csak a mamára", "Ej mi a kő tyúkanyó", "Fényesebb a láncnál", "Őszi éjjel reszket a galagonya."

Ettől vagyunk magyarok. Ez a legkisebb közös. Vagy a legnagyobb. Úgy alakult, hogy a nyelv, a vers lett a kultúra idegrendszere.

Ezért van az, hogy József Attila szobrát nem elvinni kell az ország közepéről, hanem megkoszorúzni, április 11-én, amikor a világ egyik legnagyobb költője született. Különben nem leszünk.

 .