Mint a hagyma

A héten hallottam egy történetet. Egy nem is annyira fiatal orvos hetente 5000 Ft-ot tud arra használni, hogy benzint vásároljon. Ez ahhoz kell, hogy a város határából minden nap eljusson a munkahelyére. Annyira szigorúan kell tartania magát ehhez, hogy ha elfogy a heti benzin, kénytelen átszállni tömegközlekedési jószágokra.

Az egyik éjszakán kapott egy telefont: azonnal jelenjen meg a munkahelyén, mert meg kell operálni egy kisgyereket. Ott is volt, meg is operálta, de amikor indult volna haza, tudomásul kellett venni, hogy már nem elég a benzin ahhoz, hogy hazaérjen. Ezért aztán telefonált a feleségének, hogy hívja föl a barátnőjét, aki menjen el érte, mert másképp az éjszakában nem tud hazajutni.

Na most ugye fölmerül az emberben a kérdés: egy kiváló végzettséggel és szakértelemmel, valamint gyakorlattal rendelkező orvos miért marad ebben az országban ilyen körülmények között, mert azért lássuk be, hogy ez így már méltatlan. 

Azt mondja, azért nem megy el, mert akkor ki marad itt, ki fogja gyógyítani az embereket.

Azon gondolkoztam, hogy ezek szerint bizonyos hivatásokban - hogy úgy mondjam, elhivatásos hivatásokban - az elkötelezettség többrétegű. Mint a jó magyar vereshagyma. Van ott egy eskü is,  amit bármi áron teljesíteni kell. Akkor is, ha már irracionális.  És ezt mégsem lehet másképp nevezni, mint hazafiságnak. Ez a hazafiság nem eszmékhez kötődik, nem múlthoz, nem tájhoz, nem kultúrához, hanem semmi máshoz, mint az emberekhez, ráadásul idegenekhez. Egy olyan csoporthoz, amit csak az tart össze, hogy néha véletlenül bajba kerülnek, és meg kell menteni az életüket, vissza kell állítani a testi épségüket.

Különös felelősség ez, amit el lehetne hárítani, például azon az alapon, hogy nem vállalhat valaki felelősséget a rettenetesen felelősségteljes munkájáért, ha életmentés közben azon kell gondolkoznia, hogy miképpen juthat haza, kit hívjon. Egy ilyen, tulajdonképpen szégyenletes állapotban akár olyan hibát is elkövethet, amivel egy embert egy életre megnyomorít.

Mégis: van egy olyan felelősség, amit nem lehet elhárítani: aki orvos, az orvos, eskü súlya alatt cselekvő ember, és van egy terület, ahol emberek élnek, és eljön a pillanat, hogy ellátás nélkül maradnak, vagyis meghalnak, súlyos betegek lesznek, rokkantak, félszeműek, vagy bármilyen más nyomorúságot kell viselniük életük végéig, akkor ez az ember nem hagyhatja magukra őket. Akkor sem, ha ezért el kell viselnie a megaláztatást. Mert lássuk be, mégiscsak megaláztatás az, ha valaki éjjelnappali munkával rettenetes felelősséggel annyi földi jóhoz sem jut, hogy az a munkába járás útiköltségét fedezze. Vajon mennyi juthat akkor továbbképzésre, rendszeres pihenésre, regenerálódásra - aminek fontosságára amúgy az orvosok a legkisebb panaszunk esetén is fölhívják a figyelmünket.

Mindez nemcsak azért jutott eszembe, mert elgondolkodtam a hazafiság egymást fedő, különös rétegeiről, hanem azért is, mert olvastam, hogy hiába írt mentességi kérelmet, mégsem dolgozhat tovább minden nyugdíjas korú egészségügyi dolgozó. A Világgazdaság értesülései szerint van olyan fővárosi kórház, ahol a kérelmek 80 százalékára, olyan megyei kórház, ahol 50 százalékára rábólintottak, de olyan intézmény is, ahol csak a nyugdíjas és maradni kívánó dolgozók egyharmadát tarthatják meg mindössze.

Persze máris kiderült, hogy az állam soha nem ígérte azt, hogy mindenki dolgozhat. De sokan talán így gondolhatták. Akár így értelmezzük, akár másképp, gondoljuk végig a sorsokat: valaki élete során szánalmas anyagi gondokkal küzd, mégsem megy el az országból, nyugdíjasként is tovább dolgozna, majd elzavarják, de úgy, hogy úgy is értelmezhető ígéretet kap a miniszterelnöktől, hogy ő majd alázatos kérelme esetén engedélyezi a munkát - ami nélkül amúgy vélhetően akár összeomolhat az ellátás a munkaterületén. 

Mi van akkor, ha a többszörösen agyonalázottakról szóló hírt az interneten olvasva a mi orvosunk, mégis inkább elkezdi nézegetni azokat az oldalakat, amelyeken a külföldi álláslehetőségeket ajánlják? Lehet-e hazafi az, aki a méltóságát úgy őrzi meg, úgy viszi át élhetőbb időkre, hogy elutazik innen - azzal nyugtatva persze a lelkiismeretét, hogy egyszer majd visszatér?

(Klubrádió, Hetes Stúdió 4 perc 30 másodperc után)

 .