A bűn vagy a büntetés?

Sokan kérdezték, hogy miért nem írtam le, mit láttam és gondoltam Bakács Tibor Settenkedő tárgyalásán, amelyen elmarasztalták ezért a mondatért: „Na mi van, Gój Motorosok, mi van fasiszták, nem ismeritek a történelmet?”

Nyilván azért, mert rám is ez vár. Van, aki örül ennek, van, aki kevésbé.

Nagyon rosszul éreztem magam. Nem számítottam erre az ítéletre. Illetve nem hittem, hogy megtörténhet, amire számítottam. Nem azért, mert szerintem nem azt mondta, hogy „na mi van fasiszta gój motorosok”. Nem is azt, hogy „Na mi van gój motorosok fasiszta egyesülete.” (Tudniillik a Gój Motorosok Egyesülete perelte be, mert ugye nem csak megsértette őket, hanem rettenetesen nagy kárt is okozott nekik. Azzal, hogy miután az egész ország értesült erről a borzasztó Bakács-mondatról, egy csomó helyre nem hívták meg őket.)

De ha ezt mondta volna, ha az egyesületet is meg az összes tagot névszerint fasisztázza, akkor is érthetetlen lenne az ítélet, hiszen Bakácsnak az a kötelessége, hogy amennyiben fasisztát lát, vagy látni vél, akkor megszólítsa, és szóljon mindenkinek. Ez a publicista, a rádióműsor-vezető kötelessége. Egyszerűen nem tehet mást. Ha az a véleménye valakiről, hogy fasiszta, pláne ha csoportosan lát ilyeneket, pláne rémisztő maskarában, rémisztő eszközökkel, rémisztően viselkedve, rémisztő szavakat hall tőlük, akkor szólnia kell, különben vét a hivatása ellen. Sőt: bűnt is elkövet. Ha tehát ezért elítélik, akkor nem csak a szólás szabadságát korlátozzák, hanem a szólás kötelességét is. Választani kell a bűn és a büntetés között.

Mint ahogy az újságírónak akkor is kötelessége szólni, ha úgy véli, hogy kommunistát lát. Nem az öncélú, jobboldali bazmegezés-szintű kommunistázásra gondolok, hanem arra, amikor úgy néz ki, hogy valaki egypárturalmú, személyikultuszos, szociális osztály- vagy pláne nemzetdemagógiára épülő hatalomra tör. Mert elég volt a fasisztákból és a kommunistákból. Emberek százezreinek életével fizettünk a gonosz és hibban utópiákért. Az utópiákat mindig bünteti a történelem. Hol háborús vereséggel, hol negyven évi rabsággal, hol teljes, össznépi elhülyüléssel. Mint mostanában.

Tudom, hogy az emberek ezerszámra nem értik, hogy mi miért megyünk bele a gój motorosok elleni pörlekedésbe, ebbe a teljesen értelmetlennek látszó harcba, amelyen csak veszíthetünk. Tudom, hogy magunk is lealacsonyodunk. Tudom, hogy hülyének néznek minket. De senkise feledkezzen meg arról, hogy már akkor is hülyének néztek, riogatással csúfoltak, amikor, mondjuk tíz éve szóltunk, hogy baj lesz, ha szabadjára engedjük a rasszizmust, a magyarvérmákonyos dumákat, a silány demagógiát. Most ott tartunk, hogy már csak a Jóisten, vagy a saját hülyeségük mentheti meg az országot a legsötétebb erőktől. Mert arra nem számíthatunk, hogy az emberek legalább szavazni elmennek legközelebb, és legalább enyhítik a kárt. (A Jóistent nem érdekli, de a hülyeségben még bízhatunk.)

Tudom, hogy jobban kell félnünk az úgynevezett értelmiségiektől, elsősorban a baloldaliaktól és a liberálisoktól, mint a gój motorosoktól, mert még a barátaink is hátba köpnek minket.

Képzeljék el, Bakács tárgyalásán én voltam az egyetlen olyan kolléga, aki mellette állt. Valamint, a Fiala műsorában rendszeresen szereplő, amúgy jobboldali Horváth Péter. Azért jött el, mert egyrészt ilyen a természete, másrészt fölháborítónak találja, hogy ilyesmiért be lehet perelni az ország egyik legjobb újságíróját. Meg is volt döbbenve rendesen a végén.

Én nem annyira, mert a per során volt egy pillanat, amikor megéreztem, hogy Bakácsnak nincs esélye. Egy Dr. Szőr Anna nevű pszichológus, akit legutóbb gárdista sapkában láttam szónokolni, és leginkább egy Morvai-klónnak tűnik sürge beszédével és gesztusaival, a tőle telhető legnagyobb természetességgel említette tanúvallomásában a „cigánybűnözést”.

Július 11.-én ugyanezt tette igen nagy nyilvánosság előtt. A magyar gárdát betiltó bíróság ítéletéről az éppen újjáalakuló gárdisták előtt azt mondta: az a hatalom magyarellenes provokációja a kézivezérelt bíróságon keresztül. Vagyis megkérdőjelezte a magyar bíróság függetlenségét, sőt magyari mivoltát is. Aztán még föl is szólította a nemzeti érzelmű magyar értelmiséget, hogy – vele együtt - csatlakozzon a magyar gárdához.

Bakács tárgyalásán két csúcsértelmiségi állt szemben egymással, két doktor. Az egyik a nemzeti erkölcs legfőbb őre, egy bíró. A másik a nemzeti lélek gyógyásza, a tanú. És a bírónő nem szólt rá Dr. Szőr Annára, nem kérdezett oda, hogy tessék mondani, hogyan is tetszett érteni ezt a cigánybűnözés dolgot…

Magyarországon abban a pillanatban a jogszerű és természetes beszéd része lett a „cigánybűnözés” kifejezés. Be lehet írni a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szótárába. Lehet kidolgozni az értelmező szótár cikkelyét.

A bírói hatalom úgy döntött: azt nem lehet kimondani, hogy valaki fasiszta, de azt igen, szemrebbenés nélkül, hogy van cigánybűnözés. És nem csak Dr. Szőr Anna szeme nem rebbent, hanem a bírónőé sem. Legalább.

Most itt tartunk, történelmileg. Szinte biztos, hogy Dr. Szőr Annából nemsokára országgyűlési képviselő lesz. Aztán meg talán még miniszter is. Esetleg már jövőre az Orbán-Vona kormányban.

Csókoltatás, hogy bakácsosan köszönjek el.

Holtában vinnyogó

Orbán Viktor úgy gondolta, jár a népnek, hogy tusnádfürdői szövege meg is jelenjen vezérlapjának hasábjain. Ez nagyon jó, hiszen évek óta lessük, sőt isszuk a szavait, szükségünk van az iránymutatásra.
Ami az ivást illeti Orbán Viktor nyilván a közvélemény-kutatási eredményektől fölturbózott adrenalin-mámorában folyamatosan egy hatalmas medvebőrt vizionál maga előtt, és nem hagy ki alkalmat, ha ihat rá. Néha csak egy pohárkával, máskor - mint most - egy egész hordóval.
Ám az lehetett, hogy Tusnádfürdő után rászóltak a Vezérre, hogy a zavarosabb részeket ki kellene hagyni, mert azokkal ellenségeket is szerezhet. Így például a nagyobb lélegzetű dolgozatból hiányzik az, hogy hatvannyolcban Európában kulturális ellenforradalom volt, ami szétzúzta a Teremtés Rendjét, és a baloldali-liberális ideológia győzelme azt hozta, hogy az emberek elidegenedtek mindentől, ami a normális élethez kell. (Család, haza, mindenféle identitások, ilyesmik.) Nyilván fölfedezte valaki, hogy a Nagy Generáció orbánistái esetleg elgondolkoznak azon, hogy sok gyerekkel, hazafiként keresztényi életet élve hogyan is lettek hirtelen ellenforradalmárok.
Föltűnő az is, hogy kimaradt az, amit a PC, vagyis a politikailag korrekt beszéd idejének lejárásáról mondott. Talán mert azzal éppen abból a konzervatív Európából zárja ki magát, ahol afféle prófétaként nyilván neki jutott az a félisteni feladat, hogy a Teremtés Rendjét helyreállítsa.
Orbán örömtáncot jár, mert úgy véli, hogy a baloldal a neoliberalizmussal együtt történelmi halált halt, és most majd Európában megszűnik a kétpólusú politikai rendszer.
Ami szerinte megbukott, az a piac mindenhatóságának - neoliberális - elve, a gyönge állam - neoliberális - vágya. Jó lenne, persze, ha Orbán Viktor ismertetné, hogy ki, mikor és hol állította azt a marhaságot, hogy a piac a szó szoros értelmében mindenható lehet egy modern államban, valamint azt, hogy gyönge állam kell. Nem, valójában minden normális liberális ember azt gondolja, hogy a törvényekkel szabályozott piacon dőljön el, ami ott eldőlhet - ezt hívják kapitalizmusnak -, és hogy legyen minél kisebb, olcsóbb, ám hatékonyabb állam. De nyilván nem várhatjuk el Orbán Viktortól, hogy két teljes oldalon mindenre figyelemmel legyen, elég, ha sulykolja a jobboldali alaphangot.
Ami a baloldal totálisnak mondott vereségét illeti, azzal kapcsolatban talán még korai az öröm is meg a gyász is. Valójában alighanem az történt, hogy legfőképpen a baloldal által kiharcolt szociális piacgazdaságokról kiderült, hogy azok a gazdasági virágzásban működnek igazán jól. A csakugyan felelőtlen amerikai neoliberális állami pénzpolitika lehetővé tette, hogy dilettáns és csaló bankárok miatt bedőljön a világ pénzügyi rendje, aminek következtében kevesebb jut a jólétre. Ezért aztán az európai népek a baloldalt büntetik - különös tekintettel arra, hogy a jobboldal ügyesen harsog az eddig hagyományosan baloldalinak mondott értékek védelmében. Ennek legfőbb mestere éppen Orbán Viktor.
Amire elfelejt kitérni, az a szélsőjobb előretörése Európában és Magyarországon. Úgy tesz, mintha ez az ügy valami szélsőségesek csetepatéja lenne, ami sem rá, sem a Fideszre nem tartozik. Árulkodóan hallgat, miközben nincs nyilvánvalóbb, mint az, hogy ez az ő legnagyobb problémája. Magyarországon a Jobbik a Fidesz többségét veszélyezteti, különösen, ha számításba vesszük, hogy talpon maradhat az MDF, fölnőhet az LMP, sőt megjelenhet a Zöld Baloldal, ráadásul - például a Bajnai kormány tevékenysége nyomán - a válsztásokig összekaphatja magát az MSZP is.
Illetve természetesen szinte minden bekezdésében ott van a Jobbik: pontosan azt mondja, mint az egész Európában aggodalommal figyelt marcona párt. Most már csak azt kell eldönteni, hogy Orbán harsogja Vona szövegeit, vagy az Orbántól lopott szövegeket próbálja Orbán Vonától visszalopni. Az egész írásból árad: még mindig nem tudta eldönteni, hogy európai polgári alapokon kíván győzni a maga által kitenyésztett rémpárton, vagy azt mondja, amit a Jobbik. Éreztetve persze, hogy inkább rá szavazzanak a szélsőségesek, mert ő bizony olyan erős, hogy meg is tudja valósítani, amit ígér.
De mit is ígér? Valami erős centrális politikai berendezkedésen nyugvó konzervatív államot.
Csak azért nem kérdezem, hogy miért nem mondja ki, hogy afféle népnemzeti istenes félkemény kádáros diktatúrát szeretne, ami a jobbikosoknak is tetszene, mert nem szeretném, ha azonnal rám sütné: na, megint itt egy holtában vinnyogó ballik-neoliberális hangja.

Flinstones

Ma, amikor majd elmegyek innen a rádióból, először hazatérek, megebédelek, lezuhanyozom, aztán pihengélek egy kicsit. Ha idejében fölébredek, és az időjárás engedi, dolgozom valamicskét a kertben, aztán ismét lezuhanyozom, fölveszem a szép ruhámat és elmegyek a Flinstones zenekar koncertjére.
Ne keressék az emlékezetükben: hacsak nem ismertek engem a hatvanas évek vége felé, nemigen hallhatták még ezt a beatzenekart. Sokat vesztettek, de most már mindegy. Tudom, hogy kegyetlen dolog, de annak a falusi kultúrháznak a nevét és címét se mondom meg, ahol ma este Beatles- és Illés dalokat játszanak majd. Nem szeretném, ha az érdeklődők és az őrjöngők tömege megzavarná a műélvezetünket. Már nem mulattatnak a sikoltozó nők, és verekedni se akarok senkivel azon az alapon, hogy ő jobban szereti az Omegát.
A Flinstones ugyanis egy gimnáziumi zenekar, és most, úgy négy évtized után összeáll egy estére. Szerencsére még az eredeti fölállásban, ami ebben a korban már azt jelenti, hogy senkise halt meg. És mivel fogalmunk sincs, hogy ez az állapot, mondjuk még tíz évig fönntartható-e, jobban tesszük, ha megbecsüljük ezt a lehetőséget.
Elmegyünk, hallgatunk, dumcsizunk, előszedünk hülye emlékeket, talán iszunk is. Már nem fogunk lerészegedni, mert az nem áll jól ötven fölött, és különben is annyit iszunk, amennyit akarunk, és így már nem annyira érdekes. Nincs benne lázadás. Elmúlt belőlünk a hatvannyolcas érzés.
Most azt hallom egy bizonyos Orbán Viktortól, aki talán akkor még nem is élt, hogy hatvannyolcban Európában kulturális ellenforradalom volt. Ez persze nem a prágai bevonulással kezdődött, hanem Párizsban. Kénytelen leszek megkérdezni a barátaimat, akik talán kettő kivételével amúgy polgárian jobboldaliak lettek, erősen Orbán-hívők, hogy mit gondolnak a saját ellenforradalmi mivoltukról. Mert emlékszem, hogy mi akkor forradalmároknak gondoltuk magunkat. Hosszú haj, lobogás, borosta. Már nem is emlékszem mi mindennel csináltunk hülyét magunkból.
De mégsem kérdezek semmit. Ne rontsuk el ezt az estét is. Húsz év után jár nekünk pár zajos óra, amikor nosztalgiázunk politizálás helyett.
Mostanában gyakran előfordul velem, hogy fölhív valaki, vagy levelet küld, hogy találkozzunk, mert van valami mondanivaló. Van valami kiállítás. Van valami emlék. Hazajött valaki. Olyan emberek küldenek fényképeket, akiket harminc-negyven éve nem láttam, föl se ismerném őket. Megtalálnak az interneten.
Ez jó. Nem tudom eldönteni, hogy abba a korba jutottak, amikor az ember már elkezdi számba venni, hogy miféle értékek voltak az életében, és ehhez társakat keres, vagy…
Vagy mi. Nehogy azt mondjam ki, hogy nyomorúságunkban vigaszt keresünk. Dehogy mondom. Ezt nem szabad.
Nem is érdekel. Az a lényeg, hogy ma este a Flinstones beatzenekar játszik, és lesz két-három óra, amikor – mint kamaszkoromban – semmi más nem érdekel, csak ez. És jó lesz nekem. Meg nekik. Meg annak a pár embernek, aki el tud jönni.
Próbálják ki! Hátha Önöknek is sikerül.

Sötétben

A kiskunlacházi gyilkosság utótörténete nem csak azért tanulságos, mert az orrunk előtt zajlik, épül egy „a cigányok Solymosi Esztere”–történet.
Ahogy annak idején világosan kiderült, hogy Solymosi Esztert nem a zsidók ölték meg, mégsem tudtak – máig - megnyugodni az antiszemiták, most a rasszisták számára az elfogadhatatlan, hogy a gyilkos egy fehér bőrű ember. Solymosi Eszter sírját ma is katonáskodó tiszteletadás mellett koszorúzgatja a magyar gárda és valami nemzeti arcvonal nevű félvilági horda, és vélhetően valami ilyesmi lesz ez az idők végezetéig szegény Nóri emlékkövénél is. Sőt: pár hónapja szentkép, ikon is készült „a keresztény mártír, Solymosi Eszter emlékére.” (Kicsit tragikomikus, hogy Jézus és a mellette ülő szerencsétlen lány arca meglehetősen cigányosra sikerült.)
Ennél is súlyosabb, hogy nem is olyan régen az is „fölvetődött”, hogy a hírhedt körmendi gyerekgyilkosság lányáldozatával is „rituális” zsidó gyilkos végzett. Nyilván kellett a pászkába a szűz vére. Aki a zsidók vérhez való viszonyát ismeri, vagy legalább az Ószövetséget – vagy legalább az elejét - olvasta, pontosan tudhatja, mekkora baromságok ezek, ám a primitív ember csak annyit tud, hogy a zsidóknak van valami viszonyuk a vérhez, és ez elég ahhoz, hogy az agyakba férkőzzön a mocskos propagandagyanú. Ugyanezen az alapon szavaztak az EP-választáson cigányok a Jobbikra: az átjött, hogy ez a párt foglalkozik a cigánykérdéssel, csak az nem, hogy miképpen.
Ostoba cigányok? Persze. De semmivel sem primitívebbek, mint a vérvádban hívő – sokszor iskolázott - sápadtarcúak.
Ez a vérvádazás ugyanabból az elemi gonoszságból tenyészik, ami disznólábakat dugat a Dunába lőtt zsidó – és egyáltalán nem zsidó, ám zsidókat védő – áldozatok emlékcipőibe. Nem lepődnék meg, ha a nyilván perverz elkövető fallikus szimbólumot látna egy kocalábban. Nem lepődnék meg, ha nő lenne. Vagy ha férfi, már erőszakolt volna nőt vagy állatot.
Egy rasszista ember, különösen egy megheccelt, meghitten képzelgő fajgyűlölő tömeg számára elfogadhatatlan vérgyalázás, hogy egy rettenetes bűnt a saját fajtájából követ el valaki. Magyar ember ilyet nem tesz! Miért pont magyar ne tenne? Az még esetleg elfogadható, hogy a kiskunlacházi gyilkos valóban ölt, de akkor meg többen voltak, és a többiek természetesen cigányok.
Hét hónapon át hörög a tömeg a rendőrségre, előre összeesküvés-elméleteket gyárt, aztán, amikor a rendőrök megtalálják az elkövetőt, és az nem felel meg az „elvárásnak”, akkor elő lehet kapni, hogy a rendőrség hazudik: összeesküvés van itt. Nemzetközi. Mert a saját fajtánkból való az erőszaktevő kéjgyilkos. Ez a jelenség vélhetően az elemi fajta- és idegengyűlöletünkből adódik. A fajivá turbózott nemzeti érzéshalmaz ráül az agyra, ha mocorog is a józannak mondható ész, annak minden jelzése elfojtódik. Hogy ez genetikai örökség vagy társadalmilag, kulturálisan égett belénk, azon lehet vitatkozni, de az nyilvánvaló, hogy az emberek döntő többségében szinte alapösztönként működik.
Mi másra utal az, hogy még a szerencsétlen menekülteket is gyűlöljük? Egy friss Tárki-fölmérésből kiderül, hogy „a felnőtt lakosság harmada azzal az idegenellenesnek tekinthető állítással ért egyet, hogy az országba egyáltalán ne tegye be a lábát menedékkérő. A megkérdezettek tizede valamennyi menekültet befogadná, 57 százaléka pedig mérlegelné, hogy kiket engedne be és kiket nem. Bár a pirézek megítélése mára valamelyest javult, a "mérlegelők" 63 százaléka továbbra is ellenzi a befogadásukat.”
Ebben az a borzasztó, hogy évek óta – mi, úgynevezett értelmiségiek - harsányan röhögünk azon, hogy a pirézeket, vagyis egy nem létező népet utál a magyar, és egyszerűen nem megy át a köztudatba, hogy a Tárki becsapja, megvicceli a megkérdezetteket. Mi értelme van a közdiskurálásnak, a közröhögésnek, ha ennyi se megy át? Hát ne röhögjünk! Talán, ha kínunkban.
Miféle nép ez, tessék mondani nagyon őszintén – kérdezem én elszorult szívvel.
Az 57 százalék 63 százaléka miért járt iskolába, mit csinált a templomban, miféle üzenetet fogadhat be? Mit mondhatunk nekik a szabadságról, az egyenlőségről, a szeretetről, a szolidaritásról, a demokráciáról? A toleranciáról érdemes beszélni? Milyen nyelven? Miért gondoljuk, hogy az elemi gyűlöleten kívül bármivel meg lehet szólítani? Zászlóval, motorral, egyenbakanccsal, nemzeti szószos handabandával.
Számíthatunk tehát arra, hogy Kiskunlacházán az idők végezetéig vonulnak majd a gárdamaradékok, az árpádsávoltak, brummognak a gój motorosok. És nincs kegyelem, nem lehet kegyelem a cigányoknak, mert csak ők lehettek a gyilkosok. Ha talán elterjedne, hogy piréz menekültek laknak a közelben…
Egyetlen kérdésről mintha megfeledkeznénk: mit keresett egy kamaszlány egyedül a sötét éjszakában?
Eléggé régóta tudjuk, hogy nem szabad nőket éjszaka az utcán egyedül hagyni. Azért, mert vannak köztünk olyan emberek, akik nem tudnak állati ösztöneiknek parancsolni, és fékezhetetlen vágyuktól hajtva megerőszakolják őket. Ez nem túl gyakran, de mégis túl gyakran fordul elő. Az erőszaktevés fajtafüggetlen, nemzetfüggetlen, vallás- és státuszfüggetlen – bárhol, bármikor előfordulhat. Ráadásul a társadalom ítéletétől félve ezek az emberek gyakran meg is ölik áldozatukat.
Ezért óvjuk a nőket. Ezért a régi szokás, hogy valaki hazakíséri őket, vagy – pláne ha már mobiltelefonja van – hazatelefonál, hogy jöjjön érte valaki.
Megmagyarázhatatlan, ha egy föltűnően csinos tizennégy éves lányt az a közösség, amelyikben szórakozott, vagy az a család, amelyik felelős érte egyedül hagyja hazamenni éjszaka egy kiserdő közelében.
Alighanem ez H. Nóri rettenetes halálának egyetlen igazi tanulsága. Meg az, hogy állatok vagyunk. Eszes, ravasz, ostoba állatok.

Gyönyörű sport Wartburgjával virított

Az első hatalmas wartburgos, akivel találkoztam De Sorgo Miklós bácsi volt, apám orvos barátja. Eszeveszett, gyönyörű sport Wartburgjával virított, ami az ötvenes-hatvanas években a legmenőbb kelet-európai jármű volt. Ha az öcsémmel letörölgettük, néha elvitt egy körre.

Most megnéztem, van-e valami róla az interneten, és meglepetésemre The Friendship of Socialist Countries Cup Mezinarodni Závod Automobils F3 1967 Brno Grand Prix Czechoslovakian Championship Brno, Czechoslovakia oldalon megtaláltam az indulók között: "Miklos de Sorgo, H Wartburg". És, ha jól látom, 77-es sorszámmal indult.

Később a már polgáriasodó Magyarországon nekem is volt Wartburgom. Mondjuk nem annyira sport, mint inkább tourist. Van ebben a műfajban valami nyomorúságos a versenyautóhoz képest, viszont lehet benne aludni. Én például sokat utaztam, a nyolcvanas években, és esténként néhány mozdulattal vetett ágyat voltam képes varázsolni a kocsi hátsó részébe. Ami jó.

A praktikus autó műszaki fejlettségre legyen annyi, hogy egyszer elment az áram. Nézegettem, piszkálgattam, megnéztem: az akkumulátorban volt töltés, mégse indult. Valahogy elindultam, meg se álltam a szerelőig. Azt mondta: most levághatna kétszáz forintra, de csak húszat kér, és még el is mondja, mi a baj, hogy máskor magam is megjavíthassam. Megmutatta, hogy van két drót. Az egyiknek a végén rézizé, a másik végén alumíniumizé. Egy csavar tartja őket szorosan egymáson. A baj az, hogy a réz és az alumínium érintkezése következtében olyan oxid keletkezik, ami nem vezeti az áramot. Legyen tehát nálam mindig egy kicsi drótkefe.

- Ez a német ipar csúcsa?

- Ez.

Ettől függetlenül lehetett virítani vele. Például Ausztriában. Amikor először kerestem föl az ottani nagybátyámat, egy szálloda parkolójában találkoztunk. Amíg vártam, a gyerekek, akik azelőtt soha nem láthattak közelről Wartburgot, úgy nézegették, mint mi gyerekkorunkban a Gellért előtt a Mercedeseket. Megengedtem, hogy beüljenek, és brummogjanak a kormányt tekergetve.

A nagybátyám, aki a legújabb Audi Quattroval jött, ami senkit nem érdekelt, mély, sóvár irigységgel a szemében figyelt. Amúgy is a legsmucigabb ember volt, akit valaha ismertem. Gondoltam, kap egy kegyelemdöfést. Odanyújtottam neki a Wartburg kulcsát:

- Száz schillingért mehetsz egy kört.

És ment! De egy garast se adott, persze.

(Hócipő, sorozat a vasfüggöny lebontásának évfordulóján)

Isten kertje

Már nem vagyok egészen biztos abban, hogy amerikai elnök szeretnék lenni. De hogy a Fehér Házban légy nem, az biztos.
Ha az amerikai elnök a Rádió és Televízió Tudósítók Szövetségének 65. évi washingtoni vacsoráján egy interjú közben lecsap egy rovart, akkor igen nagy bajba kerülhet. Nekimennek az állatvédők.
Történt, hogy Obama a kamera előtt, dumcsizás közben észrevett egy legyet. Azt mondta neki, hogy „tűnj el innen!”, de az nem tűnt, mert fogalma sem volt, hogy a világ leghatalmasabb emberével van dolga, aki akár egy országot is megsemmisíthet - mondjuk terrorgyanúra hivatkozással - pár perc alatt. A hülye légy maradt. Nem tudta, hogy ráadásul egy amerikaival van dolga. Az amerikai férfi meg az elegáns gyorsaságáról híres. Nem is férfi az, aki kétszer üt vagy lő, ha úgy adódik.
Obama megvárta, amíg leszáll, aztán putty, agyoncsapta.
Aztán folytatta az interjút, bár megjegyezte John Harwoodnak, az CNBC csatorna riporterének, miszerint: "Ez azért elég jó volt, nem? Elkaptam a kis vérszívót".
Hangsúlyozzuk: Obama úgy is elkaphatta volna ezt a szarszopogató állatot, hogy életben maradjon, és ha ott, a kamera előtt kitépi a szárnyait, mutogathatta volna, hogyan mászik az a szerencsétlen… Pláne, ha kitép a hat lábából négyet, hát akkor aztán ott csúszik-mászik világnak csúfjára. Sokak örömére. Mert vannak ám ilyenek.
De nem, Obama kegyes volt: csak egyet csapott. (Jó, talán politikailag korrektebb, ha még kétszer figyelmezteti.)
Na ezt az állatvédők nem hagyhatták szó nélkül: egy, a zavaró rovarok barátságos elfogására alkalmas eszközt postáztak neki. Sőt, a PETA - ez egy állatvédő szervezet - ki is oktatta: a nem túl szimpatikus állatoknak is joguk van az élethez.
Természetesen van igazuk, hiszen a normális ember védi az életet, lehetőleg mindet, és nem lehet azon az alapon válogatni, hogy egy állat szép-e, ronda-e, lehet-e simogatni...
De nem is ezen az alapon ítélünk. Én például egyáltalán nem találom szépnek a gilisztát, eszembe nem jutna simizni, de még soha nem fordult elő, hogy egyet is készakarva megöltem volna. Sőt, ha például egy a betonra téved, szépen visszasegítem a jó, kövér talajra. A hernyót se bántom. És nem azért, mert tudom, hogy lepke lesz belőle, hanem azért, mert kár lenne nélkülük. Akkor is, ha okoznak némi kárt.
A legyet viszont lecsapom. A lakásban azért, mert könnyen lehet, hogy öt perce még a szomszéd kutya fosában lakomázott, én meg nem örülök, ha a mocskos lábával az ételre száll. Annak se, ha csucsókáját a bőröm alá dugja. A kertben sem. Azt se szeretem, ha bármibe belepetézget. Ez például úgy fordulhat elő, hogy ügyesen beröppen a hűtőszekrénybe, aztán ott abba dugja a tojócsövét, amit talál. Nem mondom, hogy csúnyák egy darab parizeren azok a kis fehér göbtojáskák, de mégis hányok tőlük.
Nekem a szúnyogokkal sincs semmi bajom, nem is csípnek, de nem bírom, ha a feleségemet meg a gyerekeket bucira szurkálják éjszakánként. És nem vagyok hajlandó arra alkalmas szúnyogfogóval élve elkapni őket, aztán kiereszteni a kertben...
Az élettel kapcsolatban a legfontosabb parancs az, hogy ha lehet, ne ölj, de soha ne kínozz. Aki tehát szúnyogot, bolhát, legyet, és más ilyen apró jószágokat egy csapással, vagyis fájdalom nélkül leterít, az nem vét semmi ellen.
Amúgy értem én, hogy mindenből ügyet kell csinálni, pláne ha az élettel és az amerikai elnökkel kapcsolatos. Jogos, mert ott aztán az emberekkel is törődnek. Most olvasom a jó hírt: "Az Egyesült Államok átképzésre küldi Afganisztánban szolgáló összes katonáját. Ezzel az a célja, hogy csökkentsék a hadműveletekben életüket vesztő polgári lakosok számát." Bíztató, hogy a sok százezer közel-keleti áldozat lassan fölkelti az érdeklődésüket.
Bizonyára fölhívják a katonák figyelmét arra, hogy a nem túl szimpatikus embereknek is joguk van az élethez. Akkor is, ha arabok. Majd ha egyszer odáig jutunk, hogy "akkor is, ha katonák"...
Mindig meg akarnám kérdezni az állati jogok védőitől - akiket amúgy nagyra becsülök, mert legalább fontos kérdésekről beszélnek -, hogy jó, de mi van a bacilussal? A vírussal? Vagy a nagyobbacska rühhel, ami emberbőr alá is bújik? Vagy a borsókával, ami belakja az izmainkat, ha fertőzött, nyers - kolbászba kevert - vaddisznó húsát esszük. Vagy ott van mindjárt a kullancs. Hagyjuk, hogy jól érezze magát a gyerekünkön? Aztán pár óra múlva belehányjon a vérébe némi Lyme- vagy agyhártya-gyulladás pránykoncentrátumot? Biztos, hogy joga van ehhez?
Ha meg már ezekről a hülye kis lényekről esik szó, nem nagyon értem, miért nem gondolják azt is, hogy rossz a répának, ha kirántjuk, megkopasztjuk, apróra vágjuk és főzzük. Eléggé régóta matatok növényekkel, és évek óta meggyőződésem, hogy igenis éreznek. Érez a retek, a spenót, a sóska, a spárga, meg még mit tudom én mi minden, amit tépve, aprítva gyömöszölünk magunkba. Az nem fura, hogy ezeket megöljük, pedig nem is ellenszenvesek, a muskátlit meg locsolgatjuk, pakolgatjuk, mert az állítólag szép?
A korrekt az lenne, ha az igazi életvédő csak magot és gyümölcsöt enne.
A muskátli szebb, mint a csalán?
Komolyan kérdezem: jogunk van kiirtani a parlagfüvet, csak azért, mert ugyanolyan kártékony mint a légy vagy a szúnyog? Vagy arra alkalmas humánus eszközzel ki kell emelni a földből, és átvinni oda, ahol zavartalanul éldegélhet?
Mondjuk a Fehér Ház kertjébe?
(Hócipő)

Értelmesen

Dolgozzunk ki stratégiát! Taktikázni már nincs túl sok értelme, és amúgy is annyira sok és annyira zavaros minden összetevő, hogy csak úgy tudunk tájékozódni, ha elnézünk az életünket jelentő katyvaz fölött. Nem mondom, hogy esetleg fényt láthatunk tekintetünk sugarának végén, mert az alagút, most meg nyár van és hülye, aki alagútban nyaral.
Ja, hogy idén nem megyünk nyaralni, mert minden pénzt elvitt az árfolyam, a hirtelen jött munkanélküliség, a fizetéscsökkentés, meg mit tudom én mi… Mert most valahogy úgy van, hogy ha mondjuk, erősödik a forint, akkor sebaj, háromszáz fölé megy a benzin ára, mert már akkora benne az adó, hogy maga a benzin lassan ingyen van, csak az adót fizetjük. Ha minden számítás szerint csökkenteni kellene az összes többi energiahordozó árát, akkor azok maradnak úgy, ahogy voltak. Biztos van valami jó magyarázat.
Most legyek ettől ideges? Nem elég, hogy szerencsétlen vagyok, még érezzem is magam annak?
Teljesen mindegy, mi történik, mi sehogyse járhatunk jól, valahogy mindig abba a többségbe tartozunk, amelyik nem megy el nyaralni. Vagy csak pár napra.
Menjenek a gyerekek, táborba, mert az jár nekik. Mi elvagyunk itthon. Úgyis annyi dolog van, rendbe rakjuk a kertet, van egy kis szigetelni való, aztán le kell festeni a kerítést is.
Jó levegőn. Az is valami ám!
Na jó, elmegyünk egyszer a strandra, és egyszer meg egy vendéglőbe. És a feleség ne főzzön, nagyon jó az, amit a kifőzdében adnak, és ki is hozzák ingyen.
Jövőre meg már baromi jó lesz, csökkennek az adók, azután meg már annyira jó lesz, hogy hogy már akár hat napra is elmehetünk nyaralni. Komolyan. Nem lehet a végtelenségig így, ahogy van.
Ha elfogadnak tőlem egy tanácsot, próbáljanak valami fergeteges élménybe keveredni. Nem tudom, mikor olvastak utoljára. Például. Próbálják meg. Nem csak esős időben. Eleinte nehezen megy majd, de aztán rákapnak, és nem tudják letenni a könyveket. És a végén még az is lehet, hogy úgy jönnek ki a nyárból, hogy föl lesznek készülve arra a borzalmas félévre, ami ránk vár.
Én már neki is láttam a nyolckötetes Csehov összesnek. Újraolvasom az egészet. Tudják: Ványa bácsi, Cseresznyéskert, A csinovnyik halála… Csehov a múlt század elején meghalt, de a mai Magyarországról ír. Van ilyen. Azért született, hogy mi megtanuljunk életben maradni.
Álljunk neki értelmesen nyaralni. Ki tudja, az is lehet, hogy jövőre már megint annyi dolgunk lesz, hogy nem jut idő ilyesmire, és csak sodródunk, ahogy eddig, mindenféle okos stratégia nélkül.

DM

A Depeche Mode jó. Milyen lenne? Egyszerűen jó.

Mielőtt kezdenek, persze meg kell hallgatni egy előzenekart. Nem szeretnék előzenekar lenni. Mindenki utálja őket, bármilyen jók. Pláne, ha lóg az eső.

Rettenetesen sokan vannak a Puskás Ferencről elnevezett Népstadion arénájában. (A jobbak az ilyesmit állva nézik, mert nem lehet nem mozogni.) De nem túlzok: négyzetméterenként négy ember áll. Tulajdonképpen borzalom. Életveszélyes.

Arról beszélgetnek, hogy azért vannak annyian, mert lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy együtt látják a csapatot. A rák miatt, ami a fronténekes, szegény Dave Gahan testébe fészkelt.

A zöm olyan harmincöt év körüli. Nem véletlenül, ők voltak akkor cseperedők, depesmódosok, amikor az együttes a világélre pattant. Jóarcúak. Már a nyolcvanas években is jóarccal feketélettek. Nem látok köztük például árpádsávos tekintetűt.

Föltűnően sok a férfi. (Lehet, hogy csak nekem, aki akkoriban kamaszkás lányaim miatt képzeltem, hogy a Depeche Mode miatt csak a csajok ájulnak.)

Na jó, azért ott vannak a szokásos koncert-hülyék. Tízméterenként a kövérkés tréfamester, a bármikor, bárhonnan fölbukkanó kezében négy nejlonsöröspohárral tolakodó, a félmeztelen, aki egy woodstocki riportfilmből látta, hogy esős időben le kell kapni a cuccot. Még jó, hogy nincs dagonya, mert ezek ott visonganának.

A depesmódos elviseli a hülyéket is. Mit tehetne az, aki azért jön, hogy ezt hallja megint: "Oly / Sokat / Tanultam / Istentől, / Hogy többé már nem / Nevezhetem / Magam // Kereszténynek, hindunak, muzulmánnak, / Buddhistának, vagy zsidónak. // Az Igazság oly sokat megmutatott magából / Nekem, // Hogy többé már nem vagyok / Sem férfi, sem nő, sem angyal, / Sőt tiszta lélek sem. // Olyannyira elöntötte a szeretet / Hafizt. / Hogy hamuvá vált / És megszabadított // Minden eszmétől és képzettől, / Mely valaha enyém volt." (Daniel Ladinsky amerikai költő verse)

Ez aztán szinte esszenciája az egész depesmódos érzésnek. (Jó érzés különben.) Meg a koncertnek is. Ami nagy sikoltozások közepette kezdődik el. Ezt meghallja az Jóisten, és mindjárt esőt küld a népére. Hogy mi a terve az nyilvánvaló, utálja a depesmódosokat, mert ilyen szövegeket hallgatnak. De az eső ellenáll, nem akar leesni. Különben valóban csoda: a reflektorsugarakban mindenki látja, hogy esik, de egy darabig senki nem lesz vizes.

Hogy az Istennek van oka a méregre, az már a koncertturné címéből is gyanítható: Tour of the Universe. Ez utalás az áprilisban megjelent album címére: Sounds of the Universe.

És csakugyan, ha az ember vagy figyel, vagy elengedi magát, meghallja a hangokat. És ez jó. (Isten téved: ott vannak az ő hangjai is.)

A színpad melletti és mögötti kivetítőkön - minimáltechnikával, mindenféle durrogós, füstködös, görögtüzes csimbumcirkuszt nélkülözve - megjelenő képeken is az embert és a világegyetemben elfoglalt helyét ábrázolják; parányi embereket, de fejüket felnagyítják, ha belépnek a Földet jelképező gömbbe. Kicsik vagyunk és sokan, de itt mégis csak az számít, hogy mi van a fejekben, legyen az idős, fiatal, szakállas, kopasz, európai, ázsiai, férfi, nő, hippi, Dave Gahan, Martin Gore, Andy Fletcher, vagy Daniel Ladinsky.

A program az új dalokkal indul. Az igazi őrület a záporral és a Question of Time-mal jön. Nem lehet rossz az a koncert, ahol a szakadó eső ellenére esőkabátosok és esőkabát nélküliek rendületlenül csápolnak, ugrálnak, tapsolnak ráncosra ázott tenyérrel, minden egyes tapssal arcukba fröcskölve a vizet. Éneklik Dave Gahan-nal a régi dalokat, és azért csak azokat, mert az újakat - talán a Wrong kivételével -, még nem tudták megtanulni. Hat dalt hoztak a Sounds of the Universe lemezről a 80-as és 90-es évek nagy slágerei mellett, és persze a legnagyobb őrjöngés a Question of Time, a Policy of Truth, az Enjoy the Silence, a Never Let Me Down Again, a Strangelove, a Personal Jesus alatt tombol, de mindenki őszintén imádja Martin Gore lassú számait is.

Mondom: a takonnyá ázott tömegből senki nem mozdult az utolsó ráadás utolsó hangjáig! Mit lehet ehhez hozzátenni? Ezt hívják totális sikernek.

Imádkozzunk a záport vízágyúzó Istenhez Dave Gahanért, hogy láthassuk őket együtt januárban, amikor megint jönnek. (Képzeljék el: azért, mert szeretik a magyarokat. Van ám ilyen!)

Bármi áron

Van úgy, hogy nagyon meg kell felelni. A médiapolitizálásban ennek az a módja, hogy politikai celebbé kell lényegülni. Az meg annyit tesz, hogy mindenáron be kell kerülni a lapokba, de méginkább a televíziókba. Elég ott egy mondat, de az jó hangos legyen. Ha meg már fél percig foglalkoznak bármivel, hát még listás hely is lehet belőle. A fiatal, a jövő reménysége hogyan is juthatna másképpen előre? Minta van, bőven. Nekem a kedvencem Kövér László, aki bárhova megy, mond valami egetverőt. Idézik is rendesen. Mert mindig véresen vicces. Igazi feketeöves szájkarate mester.

De itt az új generáció. Legnagyobb reménysége Loppert Dániel, aki 2002-ben azzal hívta föl magára a figyelmet, hogy Kapolcson a művészetek amúgy politikamentes völgyében háromszor hazaárulózta le Medgyessy Pétert. Jött is ennek jó nagy hozadéka: szinte azonnal a Fidesz politikai bizottságának póttagjává emelték azzal, hogy az ifjúsági tagozat elnöke lett. Akkor is gondoltuk, most meg már biztosak lehetünk, hogy ez is jel volt: bármire kapható, vérhabos fogú demagógok léptek az auránkba.

Most ez a derék ifjú úgy lett megint celebhír, hogy egy szocialista politikus halálos autóbalesetét vette elő azzal, hogy aki ellen eljárás indult, az ne kerüljön listára. Az más kérdés, hogy mindenki eljárás alá kerül ilyenkor. Loppert ráadásul nyilván tudta, hogy az ügyészség azzal zárta le a vizsgálatot, hogy a képviselő a balesetben vétlen volt.

Mindegy. Így lehet szerepelni. Bármi áron meg kell felelni. Tenyésszen a nyomorúság!

Kár, mert egyszer majd eljön az idő, amikor a Fidesznek ki kell lépnie a totális demagógia korszakából, ha egy konszolidált világban polgári párt szeretne lenni. De kivel?

Abszolút, általában, néha, vetít, hazudós

Kicsit beteg voltam. Na jó, nem kicsit, mert nem is dolgoztam egy hétig. Valaha ez elképzelhetetlen volt. Hogy egyáltalán odáig jussak, hogy eszembe jut otthon maradni, csak azért mert fájdalmaim vannak, belázasodtam. Mostanában ez valahogy természetes lett. Hirtelen tudatosult bennem, hogy egy influenza is elég ahhoz, hogy az ember belehaljon, vagy olyan, maradandó állapotba jusson, amitől aztán élete végéig szenved. Még jó, hogy megtehetem. Attól tartok, hogy ha ránk tör ez az új influenza, a legtöbb áldozat azért betegszik majd meg, mert az emberek nem mernek betegállományba menni. Valahogy bíztatni kellene a munkáltatókat, hogy bíztassák a dolgozókat az otthonmaradásra. Lesz is erre okuk, hiszen minél több a fertőző egy közösségben, annál többen fertőződnek meg. Igazából az lesz a legnagyobb veszteségforrás, ha az emberek nem maradnak otthon a legkisebb jelre. Én ezt az állam helyében azzal is segíteném, hogy már most bejelenteném, hogy amennyiben eléri az országot a járvány, akkor – kivételesen – minden influenzás 100 százalékos táppénzt kap.

Én már biztosan itthon maradok. Végülis az újságot távolról is lehet szerkeszteni. Előbb-utóbb úgyis ez lesz, bár egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez jót tesz majd az újságoknak.

Nagyon gyakran érzem azt, hogy veszteség érne, ha nem lennék együtt azokkal, akikkel dolgozom. Ma például fantasztikus élmény volt Szendrei Lőrincet hallgatni, ahogy egy órán át beszélgetett valakivel telefonon, ahogy rávette arra, hogy mondjon, meséljen el neki valamit. Jó volt hallgatni, ahogy előbb megszelídít egy embert, aztán úgy beszél vele, mintha húsz éve minden nap beszélnének. Jó volt hallani, hogy élvezi ezt a dolgot, úgy, ahogy egy igazi profi eszközként használja a személyiségét. És az volt a legjobb, hogy – bár nem hallottam azt, akivel beszélt – éreztem, neki is jobb lett így. Megkönnyebbült.

Igazán azt sajnálom, hogy nem vettem föl az egészet magnóra. Tanítani lehetne újságíró iskolákban. Ez azért lenne jó, mert ez az, ami igazán taníthatatlan, legföljebb ellesni lehet.

Talán azért nem lettem jó riporter, mert azt nem tudom, amit Lőrinc.

De én legalább tudom magamról. Szeretem az önismereti játékokat. Szeretem tudni, mit nem tudok.

Van az interneten, az IWIW-en egy új és talán valóban hasznos találmány. Véleményt lehet mondani az ismerőseinkről, egymásról. Az égvilágon semmi másra nem jó, csak arra, hogy szembenézzünk magunkkal, a magunkról nagy gondossággal megalkotott képpel. A dolog úgy megy, hogy amikor megnézzük, hogy mások mit gondolnak rólunk, mindjárt ott van egy másik ablak is, ami fölteszi azt a kérdést, hogy például: „Dr. XY őszinte?” Na most, ha van véleményem a doktor úrról, pláne a vélelmezett őszinteségéről, akkor választhatok: abszolút, általában, néha, vetít, hazudós. Nála meg megjelenik statisztikailag, hogy abszolút őszinte, avagy inkább hazudós. Mások szerint.

Addig nincs baj, amíg másokról kell dönteni, de ha szembesülünk a rólunk így alkotott statisztikai véleményekkel, akkor abból lehet némi önzavar.

Mert ugye miket is gondolunk magunkról? Először is rettenetesen okosak vagyunk, tájékozottak, legalábbis elhitetjük magunkról őszinte mivoltunkat, jó az ízlésünk, kreatívak vagyunk, valamint szépek és kedvesek. (Ezekre vonatkoznak a kérdések.)

Én szinte maradéktalanul büszke lehetek magamra. Hiszen az emberek szerint képben vagyok – ez a szakmámban minimum. Ezen kívül őszinte vagyok, jó ízlésű és kreatív. Legalábbis erre mutat, hogy az ötös skálán négy fölött van a közértékelésem. Sőt – ezt nem hittem volna – még humorosnak is számítok. Legalábbis erre utal a 4,2-es osztályzatom. Mit röhöghet ezen Selemczi Tibor, aki régen a Hócipő teljes szerkesztőségének többször elpanaszolta, hogy a szatirikus lapba szánt írásaimon rendre elsírta magát – de rendesen -, és hogy szíveskedjek nem kitenni ennek máskor. Úgy látszik, jól be tudom csapni az embereket: humorosnak tettetem magam.

Mindegy, úgy kell nekik.

Hanem az már elgondolkodtató, hogy az emberek csúnyának találnak. Na jó, kicsit csúnyácskának – 3,7 ponttal. Sose gondoltam, hogy szép lennék, de hogy ezt mások is észreveszik…

Na jó, ez is rendben van, de mi az, hogy 3,6 pontot kapok a kedvességemre? Vagyis úgyszólván egyáltalán nem vagyok kedves, sőt egy morcos lópokróc vagyok. Na ez az, ami egyáltalán nem fér bele az önképembe. Mert nem is igaz. Na de mit számít, hogy nem igaz, ha ebben aztán végképp csak az lehet az igazság, amit mások gondolnak. Nem lehet kedvesnek minősíteni azt, aki mások szemében nem kedves.

Jó, de akkor mit csináljak? Legyek mézesmázos, barátkozgassak, bókoljak, vegyem észre, ha valaki feketéről szőkére festette a haját? Hogyan lehet kedvesebb az, aki nem kedves?

De az is lehet, hogy valójában – az életben - egy nagyon kedves ember vagyok, viszont az írásaimból sugárzik a vaddisznóságom. Hiszen a kétezer IWIW-es ismerősöm kilencven százaléka soha nem találkozott, nem beszélt velem, tehát nem is tudhatja, hogy milyen vagyok, viszont éppen erről kell szavaznia, én meg ez nem tudom befolyásolni. Hacsak nem találkozom velük. De akkor most egyenként vagy csoportosan?

Visszásság ugyan nem

Történt, hogy pár hete lejárt a jogosítványom. Az állam kitűnően működik: időben figyelmeztettek, hogy itt az idő. Elmentem szépen az orvoshoz, megkaptam a papírt, aztán bementem az okmányirodába, fél óra múlva végeztünk is. A nagyon kedves ügyintéző jelezte: három hét múlva jöhetek az új kártyáért.

Mondtam, hogy az nem jó, mert a régi két hét múlva jár le.

Sebaj, ad egy papírt, azt tartsam magamnál, ha a rendőr igazoltat, nem lesz semmi gond.

Én meg szépen vezettem tovább. Azon a héten is, amikor már lejárt a jogosítvány, viszont volt helyette papírom.

Erre mit olvasok: "Visszásság ugyan nem történt, de javítani lehetne a jogosítványcseréről szóló tájékoztatáson. Ezt állapította meg Szabó Máté ombudsman, miután egy panaszos megírta neki: leadta a régi jogosítványát, és amíg meg nem kapta az újat, három héten át nem vezethette az autóját. Egyes okmányirodák ugyan arról tájékoztatnak, hogy az átmeneti helyzetre kiadott igazoló lappal szabad vezetni, a rendőrök viszont az ilyen esetben büntetnek, áll a beadványban.

Az ombudsman az ügyben megkereste az igazságügyi és rendészeti minisztert, aki azt válaszolta, hogy a közlekedési hatóságoknál kiállított igazolás valóban nem jogosít járművezetésre. Ugyanakkor azonban van megoldás. Ha a vezető nem a lejártakor igényli az új jogosítványt, hanem legkésőbb harminc nappal korábban, akkor a régi vezetői engedélyt az új elkészültéig nem kell leadnia."

Vagyis volt egy hét, amikor úgy vezettem, hogy ha megállít a rendőr, megbüntet. Sőt: közölheti velem, hogy ott kell hagynom az autót, hiszen érvényes jogosítvány nélkül nem vezethetek. Akkor is, ha mondjuk este, gyerekkel vagyok, a lakásomtól harmincöt kilométerre, a fővárosban. Ez csak a rendőr jóindulatán múlik. Ugyanúgy megtilthatja a vezetést, mintha ittas lennék.

És én erről nem tudtam. Sőt, éppen az ellenkezőjét tudtam: van olyan okmányom, ami ettől megóv. Hittem az állam másik képviselőjének.

Ugyanakkor teljesen nyilvánvaló, hogy az okmányirodában az ügyintéző a legjobb akarattal, a legjobb tudása szerint tájékoztatott. Mint ahogy a rendőr is a kötelességét teljesítené, ha megbüntetne.

Ráadásul még önhibás gondatlannak se gondolnám magam, hiszen nem az utolsó pillanatban, hanem az okmány lejárta előtt két héttel intéztem az ügyemet. Ki gondolná, hogy egy kártya elkészítéséhez három hét kell - és egyáltalán, azt se gondolhattam, hogy az egész kártyát ki kell cserélni, hiszen valamilyen technikával az okmányirodán is bele lehetne sütni az új adatot.

Teljesen érthetetlen, hogyan kerülhetünk ilyen helyzetbe. Hogyan létezhet az, hogy az állam hivatalos irodájában másképp tájékoztatnak, mint amit a törvény előír. Most már gyanakszom, hogy pár hónapja, amikor a rendszámomat lopták le, és szintén „hivatalos papírral” közlekedtem napokig, akkor is csak a derék rendőrök kegyelmére voltam bízva. Vagyis igazuk volt azoknak, akik figyelmeztettek: bajom lehet.

Ami pedig a rendőröket illeti, ebben a történetben az a legszomorúbb, hogy egyáltalán fölmerül: ilyen esetekben büntetnek. Hiszen teljesen nyilvánvaló, nem valami bűnös, törvénykerülő, vagy azt készakarva kijátszó állampolgárról van szó. Sőt, éppen ellenkezőleg, olyanról, aki a legjobb tudása szerint igyekezett teljesíteni a kötelességét. Annak, ha valaki egy hétig „csak” az éppen lejárt jogosítvánnyal és okmányirodai papírral, valamint egy orvosi igazolással jár, az égvilágon semmiféle társadalmi veszélyessége nincs. Teljesen nyilvánvaló az állampolgár, sőt a hatóság igyekezete is. Ilyenkor inkább a büntetésnek van némi társadalmi veszélye, hiszen az amúgy becsületes állampolgárban rendkívül rossz érzéseket kelt az állammal és főleg a rendőrséggel szemben.

Ugyanez a helyzet akkor is, amikor például egy napja lejárt zöldkártyát talál a rendőr, és bőven elég lenne, ha figyelmeztetne, hiszen aligha valószínű, hogy másnapig olyannyira romlana az autó műszaki állapota, ami már a társadalomra nézve veszedelmes – különös tekintettel az általános fölmelegedésre. Kicsit rugalmasabbnak kellene lenni ahhoz, hogy az emberek valóban polgárbarátnak érezhessék a rendőrséget. Ez már csak azért is jó lenne, mert most már a rendőrök szorulnak a polgárok barátságára, hiszen a polgári szisztéma szerint semmire nem mennek nélkülünk. Ha engem ma tisztán szűklelkűségből megbüntet egy rendőr, holnap akkor sem segítek neki, ha az egyébként egybeesne a saját érdekeimmel is. Egészen addig, amíg nem oldódik sértődöttségem, vagy nem találkozom egy olyan rendőrrel, aki nemesembernek mutatkozva feledteti velem a sérelmemet.

Nagyon jó, hogy Szabó Máté ezt a dolgot fölvetette. Az még jobb lett volna, ha Draskovics miniszter úr erre azt válaszolja, hogy egyrészt mindenki egy hónappal az okmányok lejárta előtt keresse föl az orvost meg az okmányirodát, másrészt mindaddig, amíg ez nem tudatosul, a nép nevében, illő tisztelettel kéri a rendőröket, hogy csak nyilvánvalóan tudatos szabály- és törvénysértések esetén büntessenek.

Lazulhatnánk egy kicsit ott, ahol nincs életveszély. Ez egy polgári állam, ahol lehetne akár jó hangulatban is élni.

Kedves motorosokkal májuselsejéztem

Uzsora a gyászban

Van a politikai tahóságnak egy szintje, amit talán akkor se kellene megengedni, ha a Fidesz hirtelen abba a különös helyzetbe kerül, hogy nincs mit mondania. Ha agyonlőnek egy embert, lesből, mint annyiszor mostanában, aki ráadásul cigány, mint annyiszor mostanában, egy település utolsó háza előtt, mint annyiszor mostanában, akkor megértem, ha a politikusnak már nincs mit mondania.

Ha én fideszes lennék, arról beszélnék, hogy van valami jelképes abban, hogy egy kisgyerek és az őt mentő apja után most éppen egy olyan munkásembert lőttek le, aki dolgozni indult. Kóka Jenő az életével pontosan azt bizonyította, hogy micsoda ocsmány dolog az előítéletesség, halálával meg azt, hogy az hova vezet.

Egy fideszes, aki nyilván kitűnő keresztény, ilyenkor mondja azt, hogy imádkozzunk együtt. És mondja ki, hogy ne aludjon senki nyugodtan, mert aki ma cigányt öl, az holnap bárkire – és főleg! – politikusra támad majd ugyanígy.

Mondjon valamit. Az se baj, ha kicsit demagóg, az se baj, ha csöpög az érzelemtől.

De hogy Szíjjártó Péter kiáll, és azt meri mondani, hogy ennek a gyilkosságnak az az oka, hogy a kormányzók a gyilkosokkal cinkoskodva - nem akarják elfogadni az ő nagyszerű három csapás törvényüket… Mintha ezért a terrorgyilkosságért nem járna amúgy is életfogyt.

Meddig lehet itt országtragédiákon élősködve mocskolódni? Politikai tőke helyett politikai uzsorát szedni?

Ráadásul ilyeneket mond: „ha volt mersze a politika egyes elemeinek kiereszteni a palackból a szellemet, akkor most legyen ereje bocsánatot kérni a gyászoló családtól és a társadalomtól.”

Esküdni mernék, hogy nem arra a Fideszre gondol, amelyik politikussá nevelte Vona Gábort, Morvai Krisztinát, és eltűri maga mellett a Jobbikkal mutyizó Lezsák Sándort meg a gárda zászlóanyját, Wittner Máriát. A gyászban a nyomorúságban sem hülyülnek el annyira az emberek, hogy elfeledkezzenek az Orbán Viktorral fényképezkedő Bayer Zsolt bámulatos uszításairól.

Szíjjártó Péter a gyászban is hiéna, a halandzsa szégyentelen nagymestere ismét sikeresen becstelenített. Most egy halottat hamis, szószátyár, üres beszéddel.

Hajrá, Kósa Ádám!

„Az Európai Unió hivatalos nyelveként szeretné elfogadtatni a siketek jelnyelvét Kósa

Ádám, a Fidesz EP-képviselőjelöltje. A siket politikus ezt keddi kecskeméti, jeltolmács segítségével tartott sajtótájékoztatóján közölte.”

Nagyonis egyetértek Kósa Ádámmal – és bár már sokszor leírtam, megint megmagyarázom, hogy miért. Eléggé régóta meggyőződésem, hogy a nyelvtanulásnak az a formája, amelyikhez ma ragaszkodunk, kiegészítésre szorul. Hiába tanulunk meg ugyanis több évi munkával – annyival, amennyivel két szakmát is elsajátíthatnánk, diplomát szerezhetnénk – egy idegen nyelvet, az csak akkor használható, ha olyan partnerrel találkozunk, aki ugyanazt a nyelvet tudja. Ki kellene alakítani egy egységes világnyelvet. Tudom, hogy meglepő, de erre a legalkalmasabb a siketek jelelő nyelve lenne.

Kósa Ádám nyilván tudja, tervében számolt vele, hogy teljesen jogos követelése akkor teljesülhet, ha a siketek nyelvét legalább Európában egységesítik. Ha Kósa Ádám ezt is fölvetné, természetesen támogatnám. Ha ez Európában sikerülne, programot adhatnánk az egész világnak.

Kósa Ádám azt is szorgalmazgatná, hogy egészen kicsi kortól kezdjük el tanítani ezt a nyelvet. Ha ezt az óvodában elkezdenénk, akkor szinte észrevétlenül, játékosságukra építve, egy-két év alatt olyan „szókincsre” tennének szert a gyerekek, ami legalább arra biztosan elegendő lenne, hogy „megéljenek” bárhol a Földön, ahol más gyerekek – az idő haladtával fölnőttek - is értik, mit jelelnek egymásnak.

A gyerek játéknak tekintené ezt a tanulást. Nem tudom, hogy az efféle játék milyen hatást gyakorol a lelkekre, a későbbi tanulási képességekre, de aligha hiszem, hogy bármi ártalom lehetne abból, ha ezt a különös, egyébként rendkívül érdekes nyelvet a kisgyerekek megtanulják. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy erősíti a mozgáskoordinációt, a fogalmak megértésének képességét és például a kooperációs hajlamot. Ha azt is megértetjük velük, hogy ezzel nagyon sokat segítenek az egyik legnagyobb kisebbség társadalmi életfeltételeinek javulásában, akkor talán még a tolerancia érzetével is megérinthetjük őket.

Ha ezt a világon mindenütt bevezetnék, az bőven elegendő lenne arra, hogy az emberek a nyelvtudás hiánya miatt ne tévedjenek el és „ne lehessen őket eladni”. Tudjanak vizet, ételt kérni, orvost, boltot, színházat vagy bármit találni. (Nagyjából ilyesmikre használjuk az iskolában elsajátított nyelvtudást.) Néhány száz vagy ezer jel elég lenne ahhoz, hogy – ha ezt az elég világon bevezetnék – kitűnően tudjunk alapszinten kommunikálni. (Jelzem, hogy ma, amikor az interneten számos programmal – az én gépemen három ilyen van – bármikor videotelefonálhatunk, ez egészen új távlatokat nyithatna a hagyományos kommunikáció egy szegletében. Nem mondom, hogy elmélyülten beszélgethetnénk kínaiakkal, albánokkal vagy brazilokkal, mondjuk irodalomról vagy tudományról, de alighanem meglepően sok dologról mégiscsak – amennyiben elfogadjuk, hogy a siketek is képesek teljes életet élni az ember zseniális eszközével, a jeleléssel. Ezzel együtt, ha az egész világon bevezetnék a jelelés általános oktatását, legjobban a siketek járnának, hiszen szinte teljesen megváltozna az életük: egyre több emberrel értethetnék meg magukat.

Természetesen ha először Európában, aztán talán az egész világon nem csak hivatalos, hanem „köz” nyelvé válna a jelelés, akkor az nem azt jelentené, hogy nem kellene a hagyományos módon nyelveket tanulnunk. Azokat ugyanúgy használhatnánk, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy ott se lennénk kukák, ahol eddig azoknak bizonyultunk.

Az emberiség hatalmas lépés előtt áll. A számítógép polgári fejlődése odáig jutott, hogy a „személyi” masinák ma már mindent tudnak, amit azelőtt még csak elképzelni se mertünk. Az alapfeladatokon túl képesek a teljes multimédia-spektrum átadására: hallgathatunk rádiót, nézhetünk tévét, telefonálhatunk, a gép őrizheti az egészségünket, a lakásunkat. Kár is sorolni. Ma már ott tartunk, hogy a szolgáltatások mobiltelefon méretű gépeken is a rendelkezésünkre állnak.

Az utolsó igazán nagy feladat az, hogy az emberiség egyik legnagyobb gondját, a nyelvhasználat bábeli zűrzavarát megszüntessük. Azt nem tudom, hogy a ma használható gépek erre alkalmasak-e, de azt hiszem ez már inkább csak szoftver-kérdés. Talán nem nevetséges jóslat: tíz év múlva a telefonokon – amelyek valójában nagy teljesítményű zsebszámítógépek – elég jó minőségű szinkrontolmács programok futnak majd. Ha Kínába megyünk, betesszük a kínai kártyát, ha Bolíviába, akkor a spanyolt, és így tovább. (Ha ma gazdasági miniszter lennék, erre koncentrálnám az összes elérhető fejlesztő-, szoftverépítő magyar erőt. Aki ezt a problémát piacképes módon megoldja vezető hatalom lesz a világban – nem csak szellemi, hanem gazdasági értelemben is.)

De ez sem javít a siketek gondján, és jóslatom beteljesedése nem ellentétes azzal sem, hogy a jelelés hivatalos, közös nyelvvé emelése, tanítása alapvetően változtatna az élet minőségén.

Hajrá Kósa Ádám!

Öleljük magunkhoz!

Annyira szeretnék valami vigasztalót mondani! De azzal talán mégsem állhatok elő, hogy tavasz van, gyönyörű… Hogy menjenek ki valami kertbe, parkba, erdőbe, rétre, vigyenek magukkal uzsonnát, innivalót, üljenek ki a napra, tartsák a fény felé az arcukat, hallgassák a madarakat, nézegessék a virágokat, az apró állatokat, lepkéket. Hogy beszélgessenek, pláne énekeljenek, ha tudnak. Csak vigyázva, hogy másokat ne zavarjon.

Vagy mondok mást: hallgassanak zenét! Sőt, direkt magyar zenét. Lajkó Félixet, Palya Beát, Horgas Esztert, hogy lássák, mégiscsak vannak, születnek elképesztően jó dolgok is ebben az országban, hátborzongatóan gyönyörű dolgok.

Kellenek pillanatok, órák, félórák, amikor elfelejtjük ezt valóban abszurd, valóban drámát, ami itt van, és most már valóban itt van. Hogy elfelejtsük azt a rettenetes népséget, amelyik állandóan belemászik az életünkbe. Furcsaarcú emberek, akik állandóan dumálnak, de nem úgy mint én most, hanem ostorként csap ránk a hangjuk, úgy, hogy fáj. Ostoroznak minket, eszeveszett baromságokkal. Minden szavukból és minden mozdulatukból az derül ki, hogy a hatalmat akarják. De mi az a hatalom, minek az? Arra, hogy lehessen ostorozni már régóta földig hunyászkodott, rettegő emberek tömegét, akiknek az a legsúlyosabb betegségük, hogy képtelenek fölébredni egy hipnózisból. Biztos van jó hipnózis is, gyógyító. De az a hipnózis, ami arról szól, hogy hipnózisban vagyunk, az nem jó hipnózis.

Tessék fölébredni! Legyünk hipnózisban hétköznap, mert úgysem élhetünk másképp, ha várjuk, mit mondanak, mennyit vesznek el a fizetésünkből, mennyivel kell többet dolgozni a kevesebbért, hogyan áll a forint a svájci frankhoz képest, lesz-e kormány végre és csinál is valamit… Mindegy mit, csak valamit már! Hétköznap, a rettegés kígyóbűvöletében higgyük el, mert igaz, hogy világválság van, tehetetlenül nézzük, ahogy elveszik a pénzünket, a jövőnket, megbabonázva hagyjuk, hogy elhitessék velünk a teljes reménytelenséget, hagyjuk, hogy semmise történjen, mert hátha történik valami, hagyjuk, hogy a nevünkben harcoljanak a harc kedvéért, minden értelmet nélkülözve, amikor össze is foghatnának. Hagyjuk ezt hétköznapra.

De ma nem hétköznap van. Ma menjünk az erdőbe, a kertbe, futni, biciklizni, üljünk le a réten, beszélgessünk, ha otthon maradunk, hallgassunk zenét, Lajkó Félixet, Horgas Esztert, Palya Beát, Szakcsi Lakatos Bélát, hogy legyen tartásunk hétköznapra, olvassunk, nem mondom el kiket, mert agyonsértődnek, akiket kihagyok, de olvassunk csakazértis, mert azzal át lehet vészelni még egy börtönk is, versekkel túl lehet élni egy fogolytásbort, egy koncentrációs tábort is, ha van mellé egy kis szerencsénk.

Mást mondok: öleljük magunkhoz a gyerekünket. Ők tudják, hogy mi rettegünk. Rettegnek, de nem tudják, hogy mitől. Öleljük magunkhoz őket. Mert az nagyon jó.

Ha nagyok, és tudnak már mindent, akkor is. Ha sok van, akkor szép sorban mindegyiket. Ha nincs gyerekünk, akkor valakit, akit illik.

Jobb lesz, meglátják.

(Klubrádió, Hetes stúdió)