Ami Bakácsot illeti

Nem is tudom hány levelet, hány kérdést kaptam Bakács ügyében. Hogy lopott egy áruházból. Szalámit. Mert éhes volt. És hogy mit szólok. Ugye azzal összefüggésben, hogy Bakács “elárult engem”, amikor vacsorát főzött a gój motorosoknak, és - amint az egy filmen is jól látszik - együtt röhögött velük, rajtam.

Ami ezt a gójos filmet illeti, az családi ügy: bármennyire is haragudtam néhány napig Bakácsra, ez a mi kettőnk dolga. Soha nem fogjuk kibeszélni, mert én túl vagyok rajta. Megértettem. Most értettem meg, amikor lopáson kapták. Nyilván rettenetesen félt attól, hogy a gójok kihasználják, hogy valami megrovást kapott a bíróságtól, és beperlik polgárilag, és szakítanak róla egymilliót. Ez örökre megroggyantotta volna, mert annyira szegény. 

Bakács hosszú idő óta rendkívül szűkösen él. Ez nyilván összefügg azzal, hogy filléreket keres, gyerektartást fizet, a megasztáros szereplése óta kipiszkálták bizonyos, az úgynevezett jobb körökből. Úgy néz ki, hogy a Vígszínház igazgatója ott ülhet a zsűriben, azt elviseli a magyar elit, Bakács meg nem. Kirekesztették azok a lapok, amelyeket régebben egyebek mellett azért olvastunk, mert Bakács Tibor Settenkedő írásai voltak bennük. Az egyik legnagyobb ma élő újságíró írásai - mert ezt le kell szögezni. Azt is, hogy nem lehet nem hallgatni, ha a rádióban van.

Félt a gój motorosoktól. Attól a cinikus gonoszságtól, ami árad ezekből a bírósági tárgyalásokból. Attól, hogy sohase tudhatod, hogy igazad van-e, sohase tudhatod, hogy milyen alapon ítélnek. Én ott voltam, amikor Bakácsot száznegyvenezerre ítélte a bírónő, aki eltűrte, hogy a tanú cigánybűnözésről beszéljen, és amikor beszéltünk, számomra kiderült, hogy nem csak azért fogja leülni - ha a másodfok nem mentesíti -, mert az ember nem fizet, inkább politikai fogoly lesz, hanem azért is, mert bizony nem tud kifizetni ennyi pénzt.

Egymilliót meg pláne. A gój motorosok elnöke, Mészáros úr meg nyilván megajánlotta, hogy kivásárolhatja a pert egy vacsifőzéssel. Tudom, hogy ebbe belehalt Bakács. Ebbe a megaláztatásba. Pláne abba, hogy az örökösen ádázul fotografáló gójok megígérték neki, hogy a vacsorán készült filmfelvételt nem mutatják meg senkinek. Abból látszik, hogy mennyire naiv, hogy ezt elhitte. Azok után, amiket láttunk a gój motorosoktól és Mészáros Imrétől, még mindig úriembernek nézte őket. Hülye Bakács.

Valójában az történt vele, hogy elszegényedett. Hogy miképpen lépte át a határt, azt nem tudom. Az is lehet, hogy dühös volt: rohadjatok meg, végigdolgoztam az életemet, baromi híres vagyok, és nem tudok egy rúd szalámit megvenni. És akkor jött az a borzalmas pillanat, amikor becsúsztatta valahova azt a szál szalámit. Nyilvánvaló, hogy nem volt eszénél. Nyilvánvaló, hogy abban a pillanatban nem mérte föl cselekedete súlyát, lehetséges következményét. Talán valami adrenalin tódult az agyába meg a lelkébe, ami a pénztárig sem szívódott föl.

Azt is el tudom képzelni, hogy mostanában átélte azt, hogy nem tudta elhozni a gyerekeit, mert nem volt mivel megetetni őket. Sokan élünk mostanában az ilyen döntések határán. Bármelyik nap bedőlhet minden. Most ért el hozzánk a világválság nevű világháború. Leraboltak minket és elfogytak az utolsó tartalékok is. 

Ráadásul jött az új hatalom. A totális bosszú hatalma. Mindenki azt gondolja, hogy a médiatörvény a legveszedelmesebb a sajtószabadságra nézve. Pedig dehogy. Nincsnek hirdetők. Jött az új kormány és azonnal eltűntek. Például az a cég, amelyik profiljának megfelelően a legtermészetesebb módon folyamatosan arra kívánta rávenni a médiafogyasztókat, hogy próbálják ki a szerencséjüket, hirtelen fölismerte, hogy a baloldali és liberális olvasóknak, rádióhallgatóknak nem való a lottó, a totó, a kenó. Kár beléjük, vagy mi. Ugyanez a kiváló cég a Fideszt megelőző nyolc évben szorgalmasan hirdetgetett a jobboldali lapokban. Ez csak egy példa. Ha valaki arra kíváncsi, hogy miért kell koldulnunk mellékletekre, rádiópercekre. Hogy miért van az, hogy újságírók megalázó pénzekért dolgoznak, elemi anyagi gondokkal küzdenek, többnyire reménytelenül.

A környezetem tele van szorongó emberekkel. Úgynevezett értelmiségiek, több diplomával. Teljesen védtelenek. Tegnap hallottam egy szerkesztő barátomtól, hogy Magyarország egyik legnagyobb írója fölhívta: sajnos nem tud elmenni egy találkozóra, mert nincs pénze az útiköltségre. 

Tudom, mennyit keresett Bakács. Most majd még kevesebbet kap. Ha választhat a börtön és a bírság között, a börtönt választja. Nem viccből, nem kivagyiságból, hanem mert erre kényszerül. Talán ki kellett volna ülni, koldulni, valahova. Vele ültem volna, ha hív. Talán jelentkezni kellett volna az Ezek megőrültek című celebjátékba. Vagy a valóvilágba. Bár én is inkább lopnék.

Amit tett, az persze megbocsáthatatlan, ha megbocsátjuk akkor is. De kik vagyunk mi, hogy bocsánatot adjunk, bárkinek, aki maga ellen vétkezett? Én, személyesen azt gondolom, hogy az a két büntetés, amit kap, éppen pont sok a bűnhöz képest. Az egyik az, hogy a gyerekei elé kell állni. Őket csúfolják majd miatta. A másik az a csúfolódás, amit kap sokszázezres példányszámban, amit, milliós nézettséggel, el kell viselnie, mert celebkedett, és az ezzel jár. Nem beszélve a börtönről, ami fenyegeti. 

Legyen ennyi elég. Legyen néha kegyelem is. Talán mások is így gondolják. Mindenesetre erre utal, hogy sem a Klubrádió, sem a Tilos nem rúgta ki. Felelős emberek felelős döntése. Nem képzelik Istennek magukat.

Mindig azt hangoztatom, hogy az újságírás tíz százaléka tehetség, kilencven pedig etika. Tegyünk most egy próbát Bakácsért. Legyen úgy, hogy a médiafogyasztás tíz százaléka etika, a többi tisztelet a kivételes tehetségnek. A többit intézze Bakács Tibor. Lesz dolga.

 .

Szárnyakat növeszteni

Két hét alatt ennyi kosz jött ki egy csapból

Annyira baljóslatú, hogy folymatosan elromlik minden körülöttem. Minden, ami elromolhat. Tulajdonképpen nem olyan rettenetesen nagy dolgok, de mégis olyan, mintha a sors folyamatosan figyelmeztetne. Például egy baljóslat: meghívtak egy nagyon kedves társaságba, hogy beszélgessünk a politikáról. Amikor kijöttem a pinceklubból, telefonált Kata, hogy siessek haza, mert rosszul érzi magát. Öt éve együtt élünk, de ez volt az első eset, hogy ilyesmiért telefonozott. Beültem az autóba, indítok. Semmi. Megint. Semmi. Van áram, de az önindító környékéről egy hang se jön. 

Úgy is maradt. Hívom Katát, hogy ez van. Fogalmam sincs, hogyan jutok haza, de megpróbálom a csöndes, sötét utcán betolni. Szerencsém volt, mert éppen megállt egy házaspár, a férfi azonnal jelezte, hogy várjak, segít. (Érdekes, és ebben is van valami sorsszerű, hogy ha bajban vagyok, szinte mindig van valaki a közelben, aki segít, anélkül, hogy kérném. Nem csak ilyen dolgokban. Ez néha már megrázóan megható.) Betoltuk, és az az ember még csak arra se adott esélyt, hogy megköszönjem, mert amint elindult a motor, azonnal megfordult, tehát azt se láthatta, hogy én kézjelzéssel megköszönöm. 

Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem mentem be az utcánkba, mert ott éppen építik az utat, tehát nem lehet betolni, hanem kerestem egy lejtős utcát. Persze reggel nem indult. Bementem a közeli szerelőhöz, mondtam neki, hogy nem állítom le, mert nem tudjuk betolni. Mondta, hogy de, le kell állítani. Leállt. Indítsam. Természetesen pöccentésre indult. Az autók úgy viselkednek, mint az emberek a fogorvosnál. A szerelő elbocsátott. De persze este megint nem indult. Reggel se. Tologattam. Szerencsére rájöttem, hogy szinte a szomszédomban van egy autóvillamossági műhely. Betoltam, odavittem. Természetesen megint fogorvosnak nézte a szerelőt.

Mindegy, valami szénkefe volt a baj. 

Amint hazaértem, azonnal megnéztem a kazánt, mert arra gondoltam, hogy ahogy magamat ismerem, megint elromlott. Pont egy hete ugyanis úgy jártunk, hogy elkezdett belőle folyni a víz, de rendesen. Hívtam a szerelőt, aki mondta, hogy most éppen családilag van százötven kilométerre, de vasárnap este tud jönni. Addig bírjam ki. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert annyira csurgott a víz, hogy legalább félóránként üríteni kellett alóla a lavórt. (Majdnem azt írtam, hogy lavrot, mert gyerekkoromban, népesen úgy mondták.) Ezt úgy tudtuk megoldani, hogy Kata hajnalig virrasztott, én meg azután. Ráadásul vasárnap a vízömlést el tudta ugyan rekeszteni a szerelő, de ki kellett hívni a szakszervízt egy újabb hiba miatt.

Ma megint hívtam a szerelőt, mert egyre vékonykábban folyik a melegvíz. Hogy ennek mi lehet az oka, arra talán mutat valamit az, hogy mit bányásztam ki két hét alatt a fürdőkád csapjának szűrőjéből. Ez legalább két köbcenti kavicsféle. Úgy kerül oda, hogy részben jön a vízzel, részben pedig kicsapódik a hőcserélő nevű helyen, ahol aztán szépen le is rakódik. Egyre szűkebben bír átjönni a víz, aztán egyszercsak nem lesz többé melegvíz. Jóféle sósavval lehet pucolgatni, amíg ki nem lyukad az egész. Akkor aztán már százezerbe kerül majd. Most azért fohászkodom, hogy legalább ne télen menjen végképp tönkre.

Na, ezen a héten megint nem indult az autó. Most nem a seképsehang formulát találta ki, hanem azt, hogy amikor indítok, akkor fölsír, szinte, mint egy sziréna, de a fogaskerék nem bírja elkapni a másik fogaskereket. Ez a rettenetes hang négyszer-ötször fölsír, mire bekap, beindul a motor.

Vissza a szerelőhöz: mondanom nem kell, hogy nála ezt nem produkálja, még véletlenül sem. Még jó, hogy elhiszi.

Otthagyom, megjavítja, de amikor megyek érte, mondja, hogy kell valamit csinálni a kuplunggal, mert nagyon nyöszörög, amikor benyomjuk. Tudom én, de már megszoktam. Mondja, hogy jól van, ért, de az is lehet, hogy csak meg kell zsírozni, de az is, hogy nemsokára elszakad a bovden. 

Nincs megállás. Nincs kegyelem. Egy-egy ilyen aprócska baj alig kerül többe tízezer forintnál, ami rendben is lenne, mondjuk havonta egyszer. (Apám szokott erre olyanokat mondani, hogy “ja, nem kell tizenhárom éves autóval járni”.  Ezt szerettem benne a legjobban. Olyanokat tudott, hogy “aki autóval jár, annál mindig legyen tízezer forint” - akkoriban az olyan hathavi fizetésnek felelt meg. De a legjobb az volt, hogy ha már beszorult és nem volt több érve, akkor keményen kijelentette, hogy “egy kis akaraterővel az ember szárnyakat tud növeszteni”. Ha élne azt válaszolnám, hogy és nem kell olyan országban élni, amelyikben a csapokból kövek potyognak. Bár a vízművesek megoldják a gondot: ez a kövesvíz annyiba kerül, hogy nem marad pénz benzinre, így nem tudsz tizenhárom éves autóval járni.)

Annyi jó azért történt, hogy a befejeztem az első kisregényemet. Vélhetően az utolsót is, mert nekem rettenetes szenvedést okoz a hosszú történet. Pláne, ha tudom, mi a vége. Csak azért írtam meg, mert tartoztam vele. Magamnak, mert nagyon bennem volt. És ha valami nagyon bennünk van, akkor valami dugulásfélét okoz. Amíg nem írjuk le vagy inkább ki, addig nem jön a többi történet. És persze, hogy a végén másfél éves munka után nem is tetszik igazán. (Hónapok óta szinte készen van, csak piszkálgattam.) Katának tetszik. Benne az a jó, hogy tudom: megmondaná, ha nem.

  .

Szász Istvánnal és a legszebb sapkájával éppen szabadságharcolunk

Isza Ferenc képe

.

Hidegben, megszorítva

Bielik István képe (Népszava)

Ott voltam a második magyar médiaháború második tömegtüntetésén a Kossuth téren párezer hazaáruló társaságában. Nagyon fáztam, mint ahogy mindenki nagyon fázott már akkor is, amikor elindult. Ha nem lenne rossz vicc, azt mondtam volna, hogy ez már csakugyan hidegháború. Hála istennek, mert az önsanyargatás az őszinte elszántság bizonyítéka.

Egészen biztos vagyok abban, hogy szemben a két héttel ezelőtti tüntetéssel, amikor szinte tavaszias időben éreztük magunkat nagyon jól együtt, most az emberek túlnyomó többségének semmi kedve nem volt elindulni. De vélhetően ugyanaz mocorgott az agyukban, mint az enyémben: ha most nem megyünk el, ha szemmel láthatóan jóval kevesebben, netán nagyságrenddel kevesebben állunk a téren, akkor veszítünk, elkezdődik az erózió. Legközelebb még kevesebben leszünk, és a végén elkezdődik a mutogatás: ha te nem jössz el, akkor én miért menjek? Elhal a tiltakozás. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor is veszítünk, ha amúgy a kormány nemzetközi nyomásra belepiszkál a médiatörvénybe, hogy legalább az égbekiáltó abszurditásokból kicsit lefaragjon.

Miközben a megafonokból a névszerinti szavazás hangjai szóltak, azon gondolkoztam, hogy rendben van, ezek a képviselők névszerint bűnösök a sajtószabadság korlátozásában, mint ahogy az egész kormány. Na de miért nem említjük azokat a jogászokat, akik az emberi jogok védelmére esküdtek, és hónapok óta mást se tesznek, mint azon mesterkednek, hogy miképpen lehetne a szerzett és egyezményes jogokat a lehető legcselesebb technikákkal megszorítani. Soha nem használjuk a megszorítás kifejezést ezekre az esetekre, pedig például a szólásszabadság csorbítása, a véleményszabadság megfenyegetése, vagyis a nem tetsző esetekre a fenyítés kilátásba helyezése eléggé torokmegszorító dolog.

Azért, hogy például Rogán Antal, a szerverbetörési ügy politikai felelőse magáninditványként be merte adni a világ legsunyibb sajtótörvényét, majd elszámolunk vele. Na de nem kellene  egyszer végre néven nevezni azt a jogászcsapatot is, akik itt valami titkos küldetésben jogfosztási jogot kaptak a legfőbb méltóságtól? Remélem, a következő tüntetésen őket is megszólítja valaki.

Tudom, hogy nehéz dolog erős pénzillatban, a hatalom bizsergető aurájában, az évtizedekre bebetonozott fényes jövő biztos reményében európai eskühű polgárnak maradni. De lehet. 

A Facebookon emberek tízezrei a nevükkel és az arcukkal állnak ki. A Kossuth téren emberek ezrei másodszor bizonyítottak. És - nagyon rossz hír ez a kormánynak, mert az úgynevezett vidéken is megszerveződik az ellenállás  - az ország számos városában is tüntettek. Mindez arról szólt, hogy  fenyegetettségben, a kicsi magánérdekeinket fölülírva is lehet és kell vállalni bizonyos alapértékeket. 

És legközelebb már sokkal jobb idő lesz! A tavasz közeledtét a legsunyíbb magánindítvánnyal sem tudják megállítani a háttérben sündörgő jogászok és a mindenre kapható képviselők.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Médianyomorítók

Kép: flagmagazin.hu

Kaptam egy idézést a Pesti Központi Kerületi Bíróságtól. Február tizenegyedikén, tizenegykor vádlottként kell megjelennem rágalmazási büntetőügyben. Érdekes, hogy a levél nem említi, hogy milyen ügyről van szó. Csak vélem, hogy ez a gój motorosok és Pörzse Sándor összevont följelentése. Egyazügyvéd - egyabűn. Ebben az a fura, hogy valamikor 2008 áprilisában jelentettek föl, vagyis három éve. Volt egy békéltető-féle tárgyalás, aztán semmi, semmi, semmi. De az is lehet, hogy ez nem a gójos ügy, mert teljesen más a bíró, mint aki meghallgatott. 

Azóta már másodfokon is ítélet született Bakács ügyében, akit a gójok szintén fasisztázás miatt jelentettek föl.  Végülis idő az van.

Mostanra sokat változott a helyzet, hiszen a köreik a hatalomban vagy annak közelében vannak. Gój motoros meghatározó vezető lehet a Magyar Rádióban, a gój motorosok tiszteletbeli elnökének nemzeti üzletlánca az orbáni gazdaságpolitika nyilvánvaló kedvezményezettje. A gój motorosok “A gumid kopjon, ne a hazád” című frenetikus műsorát, amelynek én évek óta állandó tréfaforrása vagyok, immár egy kormánytelevízió sugározza. Maguk a motorosok föltűnő hiányűrt okozva eltűntek a közéletből. Nem berregnek, nem rémiszgetik a cigánygyerekeket, nem vonulásznak támogatólag tüntetés közelében. Még a híres fórumukat se látni a honlapjukon. Van ilyen.

Pörzse Sándor meg már élképviselő, főszerkesztő.

Meglátjuk. Elmegyek, aztán megtudom, hogy csakugyan ez az ügy, vagy valaki más is megtalált.

“Rágalmazás!” Ez pont olyan, mint a megátkozás.

Semmi baj.

A http://nepszava.com oldalról nézhető a Szabad Magyar Televízió három újabb adása. Én két zseniális tudóssal Ferge Zsuzsával és Szelényi Ivánnal beszélgettem. Volt miről. Úgy néz ki, hogy megtaláltuk a módját, hogy folyamatosan, jó minőségben láthatóak legyünk.

Ha már média. Volt egy-két érdekesség az utóbbi héten.

Az egyik nem az, hogy Bayer Zsolt, korunk lecsurkásodási versenyének győztese Madách-díjat kapott, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy kiderült: a pöreit az adófizetők állják. Vagyis Esztergom város költségvetéséből fizették az ügyvédeket. Esztergom város költségvetése pedig részben az esztergomiak, részben az ország összes adófizetőjének pénzéből áll össze. 

Fölvetődik az emberben: hogy ez egyedi eset, vagy elterjedt a jobboldali médiumfinanszírozásban? Mert ugye úgy nagyon könnyű vérszemes sértegetőújságokat készíteni, ha mindig valami fideszes önkormányzat állja a perköltségeket. Akár százmilliókról lehet ám szó, ha egynémely lapok peradatait nézem. Ez a trükk eddig eszembe se jutott.

Miért nincs az, hogy valaki ír nekem egy levelet, hogy írhatok, amit akarok, legyek csak bátor, ő majd kifizeti helyettem a számlát, de még a médiahatósági büntetéseket is július után?

Sőt, még kedvezőbb, ha az ügyvédeket az adóból fizetik, ők meg még valamicske jutalékot is adnak nekem. Vagyis minél többen perelnek, annál jobb mindenkinek. Jól pörög a pénz.

A másik érdekes az volt, hogy először figyelhettük meg, hogyan feszül egymásnak a kiadói öncenzúra és a sajtószabadság önérzete.  Az Ajkai Szó kiadójának ügyvédje átírt egy tudósítás- és interjú-szöveget, azzal, hogy a kiadó csak a változtatásokkal hajlandó megjelentetni a lapot. Például Ajka szocialista polgármesterének szövegéről van szó. (A város sziget a narancstengerben, mert a képviselők többsége is szocialista.) 

A dolog eléggé elképesztő. Most még győzött a bátorság: a szerkesztőség szerződést bontott, és akadt másik cég, amelyik meg meri jelentetni a lapot. De meddig? Mi történik akkor, ha minden írásunkat ügyvédek hada lesi, nehogy lecsapjon a hatóság? 

A harmadik tanulságos eset az volt, amikor a kormány, vagyis Navracsics miniszter kapott egy fontos levelet médiaügyben, és azt nem közölte azonnal az MTI. Megesett az a szégyen, hogy visszafogtak egy információt, ami nagyonis a népre tartozik, és így arról - a tartalmáról is - előbb kaptunk beszámolót nyugati szerkesztőségekből és az internetes portálokon, mint a hivatalos magyar hírgyárból. Azt nem feltételezem, hogy az MTI-nél olyan munkatársak dolgoznak, akik nem tudják, hogy egy ilyen levelet azonnal le kell fordítani, és közzé kell tenni. Szinte biztos, hogy fölsőbb utasításra cselekedtek, illetve nem cselekedtek. Nagyon nem szeretném, ha kiderülne, hogy minden kényes hír kezelését egyeztetni kell valami politikai felügyelővel. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hírgyártást egyetlen központba viszik - tehát az összes állami médium onnan kapja a híreket, hiszen megszűnnek a televíziós és a rádiós műhelyek -, akkor ez így tragikus is lesz meg nevetséges is. Hiába magyarázzák, hogy a kormánynak médiaügyben kérdéseket föltevő levél nem média- hanem kormányügy, és majd a válasszal együtt tartozik a népre. Ezzel pontosan azt bizonyítják, hogy a lehető legjogosabbak az aggodalmak. Engem csak fenyeget a szabadságfosztás, de az állami médiumokban már be is vezették. 

Azzal nem számolnak a médianyomorítók, hogy az internet nem csak a vélemények szabad és megállíthatatlan áramlását szolgálja, hanem a hírekét, a tényekét, a dokumentumokét is.

 .

A Szabad Magyar Televízió új adásai (2-4)

Szabad Magyar Televízió

 .

Néha, valami

Vannak fura dolgok, amikről nem nagyon beszél az ember, mert  könnyen hülyének nézik. Így voltam én mindig azzal, hogy emlékszem a születésem előtti dolgokra. Nevezetesen arra, hogy a mamámban vagyok. Sokszor és nagy erővel tört rám ez az emlék álmomban, de éberen is. Mondtam anyámnak, de nem hitt nekem, csak később, mert elmondtam neki, hogy milyen zenéket hallgatott, amikor velem áldotta meg a természet.

Egyszer például hallgattam a Parasztbecsületet a rádióban, Mario Lanzával, és volt egy rész, amire annyira emlékeztem, hogy hirtelen teljesen otthon éreztem magam a világban. Mondtam anyámnak, hogy na ezt biztosan hallgattad!

Elővette a lemezt az apám zeneszekrényéből, és azt mondta, hogy ez igaz. Úgyanígy ismertem föl Grieg A-moll zongoraversenyét, Dvořák gordonkaversenyét és néhány Mozart-darabot, és Chopint is. (Apám szerette a zenét, gyűjtötte a lemezeket, meggyőződése volt, hogy ő maga is muzsikus, de ez egy másik történet.) Ahányszor fölismertem valamit, meg is találtuk a lemezek között. És csakugyan azokat hallgatta. 

Nem mondom, hogy anyám nem félt tőlem. De ez a dolog a mi titkunk volt. Nyilván nem akarta, hogy bolondnak nézzék a gyerekét, akit amúgy többnyire így is bolondnak nézett mindenki.

Később, amikor már kamasz voltam, egyszer azt mondta, hogy az lenne a legérdekesebb, ha fölismerném azokat a könyveket is, amiket olvasott. Ezzel is kísérleteztünk. Huxley, Márai, és Karinthy olvastatása után rájöttünk, hogy ez a dolog nem működött. Ebből az a tanulság, hogy aki terhes, az szíveskedjen hangosan olvasni, vagy hangoskönyvet hallgatni.

Ez most csak azért jutott eszembe, mert pár napja megoperálták Marci unokámat - a fülét -, utána a lányom így számolt be az ébredéséről:

“Marcit kihozták a műtőből. Körülbelül tizenöt perc múlva még mindig nagyon kábult állapotban volt, kicsit sírdogált, de azt mondta, hogy nem tudja, hogy miért sír. Valamit mondtam neki az előző műtéteiről, az altatással kapcsolatban (ami 2.5 es 3 éves kora között volt utoljára, kb 4.5 évvel ezelőtt. Erre azt válaszolta, hogy:

- Emlékszem az első műtétemre!

- Emlékszel? Melyikre?

- Amikor a hasadban voltam.

- Te emlékszel arra? És az milyen volt?

- Arra emlékszem, hogy valami tol kifele. Amikor bent voltam, olyan volt, mint egy barlangban, ilyen vizes, mintha csöpögne valami.

- És min gondolkoztál közben?

- Hogy most mozogjak vagy ne mozogjak. Ennyin gondolkoztam. És hallottam a hangodat is.

- Jó érzes volt bent lenni?

- Igen, kicsit unalmas. Mindig azt mondtam, hogy: Hadd menjek ki, hadd menjek ki. Szerettem volna játszani, de nem sikerült!

- Ismertél engem mielőtt megszülettél? Érezted, hogy milyen vagyok? Mert én valahogy ereztem, hogy te milyen személyiség vagy.

- Annyira azért nem.

- Milyen volt megszületni?

- Nem féltem. Akartam megszületni, akartam már kimenni. Amikor megszülettem az már nem volt annyira jó érzés (kint).

- És mire emlékszel még?

- Ennyire! És ne kérdezz többet! Annyira még, hogy: DE! És ennyi legyen elég!”

 Kemény gyerek, az biztos. Egészen pontosan elmondta a születésnek azt a hangulatát, amire én is emlékszem. Meg azt a szörcsögő, doboló, surrogó, nedves, meleg világot, amelyik nagyon jó, de azért igen unalmas is. És amiből nyilván azért jönne ki már az ember, mert tudja, hogy van még valami odakint, hiszen hangokat hall. Akkor is így van, ha tulajdonképpen nem is tudhatja, mi az, hogy odakint.

Nem tudom, hogyan lehetséges ez. Nem tudom, hogyan működik az agy egy másik testben, de nyilván működik, mint ahogy az egész idegrendszer is. Hogy általában miért törlődnek az emlékek, azt sem tudom. De  úgy látszik, néha valami megmarad. És az igazán fura, hogy az unokám ugyanígy jár. Még akkor is, ha kicsit kábszeresen kezd pont erről beszélni.

Ráadásul a születésem utáni időszakból inkább csak hangulatokra emlékszem. De aztán, úgy kétéves koromtól szinte mindenre. Ahogy várom az öcsém születését Zsuzsával, a nagynénémmel. Ahogy megyünk a magyarországi nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámhoz. Ahogy nekiesek a vámosnak, amikor az kutat a csomagunkban. De a legfurább emlékem az, hogy egyszer megjelent nálunk két fura arcú ember - akik, mint később anyámtól megtudtam, mongolok voltak. Hosszasan beszélgettek az apámmal és az anyámmal. Én játszottam és valami zene ment. Beethoven. Kiküldtek a konyhába, ahol Cini nénivel, a társbérlőnkkel ücsörögtem az asztalnál. Aztán kijöttek, a két mongol állt a konyhaajtóban, és nagyon erősen nézegettek. Mosolyogtak. Valamit mondtak az apámnak, amitől elkezdett velük kiabálni, és kizavarta őket a lakásból. 

Később, sokkal később, amikor kérdeztem tőle, apám tagadta, hogy ez valaha is megtörtént. Anyám se mondott semmit, csak azt, hogy felejtsd el. És akkor is azt láttam a szemében, amit annyiszor: hogy fél tőlem.

Nem lepődnék meg, ha egyszer Tamara lányom arról számolna be, hogy hirtelen keleti emberek bukkantak föl a közelében és erősen nézegetnek.

 .

Pironkodás nélkül

Az utolag.com képe

A Második Médiaháború legújabb fejleménye, hogy Orbán Viktor fölismerte: immár egy igazi nagyágyút kell bevetni a szűnni nem akaró kartácstűz ellen. Előre tolta hát ideglenesen Brüsszelben állomásozó tábornokát, Deutsch Tamást, aki szerint azért van most sajtószabadság, mert még nem tartóztattak le egyetlen-egy újságírót sem. De bezzeg az MSZP-SZDSZ kormány idején volt erre példa. Ez persze igaz, szomorú is, de aligha valószínű, hogy a néhány órás fogvatartás azzal végződhetett volna, hogy az újságírók munkahelye is odavész a büntetések miatt.

Deutsch  bevet egy valódi fegyvert is: a sajtótörvény megalkotásában bűnrészessé emeli az MSZP-t is. Hogy ugye ne kritizáljon az a párt, amelyikkel közösen hozták létre 2009-ben azt a médiatörvény-tervezetet, amelynek lényeges elemei a most elfogadott jogszabályban szerepelnek.

Kétségtelen, hogy az MSZP bűnrészes. Csak egy példa: annyira titkos volt a háttéralku a Fidesszel, hogy a tervezetet még Majtényi Lászlónak, az ORTT akkor elnökének se mutatták meg. 

Nyilvánvaló, hogy a demokráciát semmibe véve szavazták volna meg a törvényt, ha a Fidesz az utolsó pillanatban nem lép vissza. De az aligha valószínű, hogy a médiaszabályozás legvisszataszítóbb részébe, miszerint egypárti, teljes hatalommal bíró, kilenc évre bebetonozott hatóság felügyelhet bármit, belementek volna. Sokat segítene az MSZP megítélésén egy őszinte, föltáró vallomás, de hiába erőlködik a Fidesz, nem annyira közös a felelősség, mint ahogy azt jó lenne kommunikálni.

Deutsch Tamás  végül pironkodás nélkül hivatkozik arra, hogy a Fidesz a sajtószabadságért folytatott küzdelemben született. Sőt: amíg ő maga a magyar közéletben szerepel, addig senkinek nincsen félnivalója attól, hogy Magyarországon nem lesz sajtószabadság.

Kár volt a Fidesz születésére emlékeztetni, hiszen éppen az akkori és a mostani Fidesz közti különbség az, amely végképp, a teljes értetlenségig elborzasztja azokat, akik emlékeznek az egykori Orbán Viktorra. 

Deutsch Tamás személyes felelősségvállalása dicséretes, de aki szó nélkül végignézte a pálfordulók pálfordulásait, és mindig velük fordult, attól jobb lett volna egy olyan ígéret, hogy kéri Orbántól a sajtótörvény visszavonását. Sokat segített volna magán és a pártján, amely - úgy tűnik - abba fog belebukni, amiből született.

 .

Narancs, szeretetbe csomagolva

A mostaninál nyomasztóbb időket és viszonyokat régen nem éltünk át. Annyi mindennel kell számot vetni, hogy szinte csoda, ha az ember nem rokkan bele. És akkor még ott van az elemi fenyegetés. Én például azelőtt még soha nem éltem át azt, hogy karácsonykor azt kell mondani a gyerekeknek, hogy bocsánat, most csak jelképes ajándékokat kaptok, mert nincs pénz. Ezt, így, ki kellett mondani.

A dédanyámra gondoltam, aki nagyon szegény volt. Igazán nagyon szegény. És karácsonykor olyanokat adott, mint egy szépen becsomagolt narancs. Persze a narancs akkor, az ötvenes években ritkaságnak számított, nehéz volt megszerezni, és talán kicsit drága is. De nem a narancsban volt a szeretet, hanem a csomagolásban. Meg abban, ahogy adta. (Drága kicsi Lujza dédanyám. Ő volt az utolsó ember, aki feltétel nélkül szeretett. Ha csak rám nézett, elsírta magát. Gyűjtötte a rajzaimat - borzalmasak voltak -, és ha azokra nézett, akkor is sírt.)

Szóval a dédanyámra gondoltam. Megértettem a szomorúságát.

Az rontotta meg a napjaimat, hogy lesz-e olyan karácsonyunk, amikor majd már tényleg csak valami szeretettel becsomagolt csekélységet adunk a gyerekeknek.

Mostanában a médiatörvényről beszélgetünk, meg a politikáról, egész nap. A fenyegetésről. Arról, ahogy a gonoszság bújik elő. Néha már arra gondolok: ez arra is jó, hogy eltereljük a saját figyelmünket. Hogy ne halljuk, amikor 400-500 forintos benzinárakról, teljesen követhetetlen valutaárfolyamokról esik szó. Addig, amíg másról beszélünk, legalább nem számolgatunk.

Megszokhatatlanok azok a helyzetetek, amelyekkel meg kell ismerkednünk. Nem lehet méltósággal kijönni, amikor el kell fogadni kölcsönöket, amikor úgy kell tenni, mintha mi magunk is hinnénk abban, hogy azokat határidőre visszafizetjük. És látni, hogy aki adja, az is tudja. Amikor telefonálni kell, hogy küldjenek azonnal egy kis pénzt, mert holnap vonják a kamatokat vagy mi a fenét. Amikor azt számoljuk, hogy ha mégis bejön valami, akkor elég lesz-e a biztosításra, és ha igen, akkor időben jön-e, át lehet-e utalni, vagy ki kell venni az automatából és át kell szaladni a készpénzzel. Mert, ha vétünk a határidő ellen, akkor gyanúsak leszünk. Hátha azt mondják, hogy na, akkor elveszik a hitelkeretet is, és akkor mi van. Mi lenne? Talán csak segít valaki! Legföljebb majd nem egymillióval tartozunk, hanem másféllel. Ez így eléggé reménytelen.

Amikor leizzadunk attól, hogy a fűtésszerelő mennyit kér majd a munkájáért, mert nem mindegy, hogy nyolcezret, ami a kiszállásért jár, vagy tízet, tizenötöt. Amikor ötezerért tankolunk, mert nincs több a kártyán, és bízunk abban, hogy a hét végére, amikor a gyereket kell vinni valahova, jön egy kis pénz. Amikor mászkálunk a főnök ajtaja előtt, hogy bemenjünk-e és kérjük meg, hogy pár nappal előbb fizessen ki valamit, ami amúgy jár, mert a gyereknek kell valami. Amikor napokig várunk, nézzük a telefont, mert nem merjük fölhívni a bankot, hogy na, most már aztán tárgyaljunk, ütemezzünk át, találjunk ki valamit, mert nyilvánvaló, hogy a svájci frank...

Ez a legérdekesebb: hogy valamiért nem tanultuk meg: a büszkeségnek legyen határa. Hogy a szégyenkezés kínos, de még mindig jobb, mint a teljes pusztulás. Hogy nem igaz, hogy nincs valami segítség, de azt kérni kell.

Akkor kellene bejelentkezni a banknál, amikor először halasztást kérünk egy közüzemi szolgáltatótól. Amikor először nem tudjuk befizetni az adótartozást. Pláne, hogy az AÍPEH mindenképpen, mindent behajt, tehát esély sincs arra, hogy megértést mutasson vagy kegyelmet adjon. Sokkal kegyetlenebb, mint bármelyik bank. Vagy legalább akkor kellene először telefonálni, amikor látjuk, hogy becsúsztunk a kártyahitel-sávba.

De nem: mi várunk! Pontosan tudjuk, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de még mindig jobban félünk attól, hogy szembe kell néznünk egy banki ügyintézővel, mint attól, hogy szembe kell néznünk a gyerekünkkel és meg kell mondani neki, hogy ez egy nagyon picike kis karácsony lesz. És bocsánat!

Kezdem érteni a katonatiszteket, akik inkább főbe lőtték magukat, ha a kártyaadósságos váltót nem tudták kifizetni, mint hogy vállalták volna a közszégyent. Na jó, mi többnyire nem kártyaadósságra vettünk föl kölcsönt, az igaz.

Mi történik, ha bedől az ország, mert a világ észrevette, hogy itt brutális semmittevés, öncélú hatalomharácsolás folyik, és szó nincs valóságos reformokról, de még ötletekről se? Mi történik, ha a világ komolyan gondolja, hogy itt egy olyan kormány van hatalmon, amelyet a lehető legrövidebb időn belül, gazdasági nyomasztással, kívülről kell megbuktatni, mert veszedelmes például Európára nézve?

Még csak verbális fenyegetéseket kaptunk, többnyire vizsgálatokat emlegetnek, de mi van, ha a vizsgálatok a gyanújukat igazolják, és beindul ellenünk a gépezet?

Fura ország. Azon kesergünk, hogy nincs olyan ellenzék, amelyik egy totális bukás esetén átvehetné a hatalmat, miközben abban sem lehetünk biztosak, hogy mi alkalmasak vagyunk a saját válságaink kezelésére. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az elemi szolidaritás sem működik már ebben az országban. Valamiért azt hisszük magunkról, hogy fölöttébb segítőkész nép vagyunk, aztán több mint száz ember fagy meg a saját lakásában. Karácsony idején.

 .

Csillag Ádám: Tüntetés a médiaszabadságért Kossuth tér 2011 január

Úgy is lett

Az egész médiarend elzombisodása akkor lett nyilvánvalóvá, amikor tavasszal kiderült, hogy a - még - két nagy párt mutyifelelősei megegyeztek egy frekvenciaelosztásban. Ez annyira pofátlan és szégyentelen eset volt, hogy Majtényi László államférfihoz méltó módon le is mondott posztjáról az ORTT-ben. Lett is nagy morgolódás, eskü, meg minden, hogy na ezt már nem hagyjuk, amire az egyik pártpénztárnok azt mondta, hogy ez a csoda is majd három hétig tart, aztán elfelejtik. És úgy is lett. (Talán annyi maradt meg, hogy van nekünk egy Majtényink, akire egyszer majd rábízhatunk ezt-azt, például az államfőséget, ha a bohócokból már kifogytunk, mert van neki gerince meg esze, plusz még vesztegethetetlen is.) És azt is megtudtuk, hogy a baloldali médiumokat nem azért éheztette ki és építette le a szocialista párt, mert abban hülyék vannak, hanem azért, mert ez egy alku része volt. 

Ami a sajtószabadságot illeti, teljesen biztos volt, hogy nagyobb már nem lesz belátható időn belül. Amikor aztán megismekedhettünk Orbán Viktor kötcsei beszédével, és megértettük, hogy diktatúrát üzent, már nyilvánvaló volt, hogy Szalai Annamária végre kirághatja magát a gubóból és megkezdődhet kiteljesedésének, szinte pillangóságig boldogan repdeső korszaka. Úgy is lett. Csak azt nem tudtuk, hogy nem pillangó lesz, hanem keselyű, és mindjárt kilenc évig keringhet fölöttünk. (Ezt persze ő sem gondolhatja komolyan, mint ahogy a demokráciafogda többi őre se, hogy kitöltik az idejüket). 

Mindent tudtunk előre, legföljebb azt nem gondolhattuk, hogy már annyira se adnak az illemre, hogy legalább ne az úgynevezett “szerverbetörési ügy” politikai főkolomposa adja be az internetet is ellenőrizni remélő törvényt, mert az mégiscsak pofátlanság, ugye. Meg azt se gondoltuk, hogy a médiaizé egypárti huntaként ül a pofánkra, hogy ne kelljen szájkosarat viselnünk, hiszen az Európában illetlen viselet. Legalábbis emberen.

Mindez még semmi ahhoz képest, hogy a jobboldali médiumok harsányan ünneplik az új sajtóviszonyokat, mert nyilván abból indulnak ki, hogy nekik most már ezer évig nem lehet bántódásuk. Sose hallottak még arról, hogy a forradalmi intézmények a kinevezett ellenség legyőzése után sohasem állnak meg: szenvedélyesen keresik az új  ellenséget, és ha nincs, találnak maguknak. Egyszer majd megértik, hogy Orbán Viktor még a saját népénél is jobban lenézi a csicskásszolgáit. Lesz egy nap, amikor ezek a szerencsétlenek visszakívánják a baloldaliakat, akik akármekkora sundám sutyerákok is, már örökre  megtanulták, hogy nem szabad a saját népükre rontani.

(Hócipő 2010 26.) Ha egy ideje nem vettél Hócipőt, próbáld meg újra! 


 .

Fölöttébb és lehangoló

Németh Zsolt külügyi államtitkár így kesereg a magyar elnökség hivatalos oldalán: "Fölöttébb lehangoló, ahogyan egyes magyar „értelmiségi” körök feltűnnek a hazájuk elleni hisztérikus kirohanások hátterében. Mert ne legyen illúziónk: magyarok tettek ki politikai feliratot a Brüsszel jelképének számító szoborra, a szocialista párt ifjúsági csapata próbálta megzavarni Barroso látogatását a parlamentben, magyarok szervezik a nemzetközi aláírásgyűjtési akciót a demokrácia védelmében..."

Fölöttébb lehangoló, hogy a külügyminiszteri poszt várományosa, meg az egész kormány, meg a haza védelmében kiáltó jobboldali értelmiségi körök megint ezt a hazaárulós kártyát veszik elő, mert nincs más nekik a kezük ügyében.

Ez a lehető legprimitívebb vérpopulista válasz, és ez az, amivel tovább lehet növelni azt a közröhej-állapotot, amelyben a magyar kormány fuldokol. Hogy itt árulók vannak, akik a haza rontására esküdnek össze valami átkozott szövetségben.

Mondja ezt az a csapat, amelyik ellenzékből árulkodni, följelenteni járt nyugatra, hogy ne kapjon a magyar kormány semmiféle segítséget, mert az szerintük hazudik. Akkor nem volt drága a haza. 

Csak, hogy tisztázzuk a dolgot: mi, akik a világ demokratáinak segítségét kérjük, azért tesszük ezt, mert úgy gondoljuk, hogy a magyar kormány elárulta az elemi emberi alapértékeket - nem csak a sajtótörvénnyel, hanem egész eddigi tevékenységével. A Magyar Köztársaság alkotmánya kötelességünkké teszi, hogy minden törvényes eszközzel föllépjünk az önkényuralmi törekvésekkel szemben. A jelenlegi magyar kormánynak és a parlamenti többségnek országlásuk kezdete óta gyakorlatilag nem volt olyan cselekedete, amelyik ne az önkényes kormányzás kiépítésére és gyakorlatára utalt volna. Mi nem csak a Magyar Köztársaság, hanem az Európai Unió polgárai is vagyunk. Azért szavaztunk az Unióba való belépésre, mert az európai értékek szerint akarunk élni. Ha ebben bárki korlátoz minket, akkor európai polgártársaink segítségét kérjük. Szerencsére kérés nélkül is segítenek.

Bármennyire lehangoló, az európai elnökség félévében talán meg kellene szokni, hogy Európában európaiak élnek. A jogaikkal is.

 .

Karakteröngyilkosok

A nol.hu képe

Fellegi Tamás kimondta, amit a médiatörvényhozásról tudni érdemes. Nevezetesen azt, hogy elszabták. (Ha lett volna baráti mikrofon a közelben, akkor sem hozta volna az idézetet a Magyar Rádió, így nem vagyok kénytelen az eredeti hangzással, fordított betűsorrendel leírni, amit mondott.) Persze azóta javítgat, jelzi, hogy egyetért ám a fönökkel, ez a világ legjobb sajtótörvénye, de ez már mindegy. Orbán - ezer figyelmeztetés dacára - rituális karakteröngyilkosságot követett el, amikor szavazásra engedte, majd elnökileg aláíratta. Egyszerűen nem volt képes fölmérni a következményeket, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy alkalmatlan egy ország vezetésére. Magyarországot szégyenítette meg, és kettős beszédével, pökhendiségével okoz további fölmérhetetlen károkat. (Vagyis szabad szemmel is nagyon jól fölmérhetőket, ha a frankárfolyamot vagy a benziárakat nézzük)

Már csak az a kérdés, hogy a Fidesz tanult-e Gyurcsány Ferenc esetéből: képes lesz-e hamar leváltani a vezért, vagy hagyja, hogy a kebelen belül sunyiskodó “lázadók” belülről rágják szét a pártot és a hatalmat. A sutyorgásszintű lázadás és a szervezkedés megkezdődött. A legfőbb dilemma az, hogy a sok arcvesztett, zokszó nélkül a hülyeségig kollaboráló politikus közül melyik mer először szembefordulni, abban a tudatban, hogy az elsőknek nincs másra esélyük, mint csak hosszabb távon értékesíthető tekintélynyerésre. Bár, reményt adhat az, hogy annak idején, Gyurcsány lemondása után, a szintén nevetségességig fokozódó zűrzavarban megtalálták Bajnai Gordont, aki legalább a külső hitelünket vissza tudta szerezni. Lehet, hogy a Fidesz számára sincs más út, mint az, hogy legalább félig-meddig külső embert kell keresni, aki talán képes véget vetni a “fülkeforradalom” megnevezéssel összefoglalható ámokfutásnak, és 2014-ben talán akkor is tényezőként engedheti választási küzdelembe a pártot, ha az ellenzék közben megtalálja az arcát - ami egyébként valószínűsíthető. A váratlan történelmi kényszer Mesterházy Attilának és pártjának teljesen új lehetőséget ad. 

Orbán utódja talán képes kiegyezni minden olyan csoporttal, amelyeknek súlyos érdeksérelmeket okozott a szemmel is láthatóan túlpörgő Orbán, aki csakugyan elhitte, hogy azért, mert kisebb-nagyobb érdektöréseket és jogfosztásokat elvisel a világ, megengedheti magának a szentségtörést is. Úgy járt, mint az a katona, aki megszokta, hogy naponta leadhat egy-két sorozatot az ellenség állásaira, és közben nem veszi észre, hogy amott tankokat és ágyúkat vontak össze, és csak az alkalomra várnak, hogy beinduljon az össztűz. 

Orbánért amúgy kár, mert minden esélye meglett volna arra, hogy jó király legyen - ha nem képzelte volna azt, hogy Ferenc Józsefhez, Horthyhoz és Kádárhoz hasonlatosan egy kis sanyargatás után majd jó király lesz egy köztársaságban. Nem vette észre, hogy a saját emberein, a saját sajtószolgáin, és párezer életvitelszerű betojin kívül senki nem fél tőle. Ez az, ami bohózattá teszi fülkediktatúráját.

Ráadásul az EU elnökség feszültségeire való tekintettel - még az eddiginél is bámulatosabb kettősbeszédes gőzbuborékokra és végzetes hibákra számíthatunk. Hogy a Fidesz mennyire képtelen tanulni, arra jó példa, hogy Kövér László  házelnöki hatalmával élve a világ médiaössztűzének közepét találta a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy a saját kegyelmi jogkörébe vegye, hogy melyik újságíró léphet be a parlamentbe. (Mindezt azért, mert egy internetes videóból a fideszes képviselőkről egy fontos törvény szavazása után kiderült, hogy fogalmuk sincs miről szavaztak, viszont annyira gyávák, hogy még a nevüket se merik vállalni a nyilvánosság előtt.) Mindezt azon a héten, amelyen az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű facebookos csoport taglétszáma is megelőzte az Orbán Viktor politikus oldal rajongóinak számát.

Ez persze nem csak azért fontos, mert Kövérről is kiderült, hogy képtelen fölismerni, milyen helyzetben van, vagyis nem tudott fölnőni a házelnöki szerephez, hanem azért, mert a Fidesz alsóbb körei tőle várják Orbán diszkrét távozásának előkészítését. Ami akármennyire diszkrét lesz, földcsuszamlásokkal jár. Hogy mást ne jósoljunk, Kövérnek kellene megszabadítania a Fideszt az elszemtelenedett kereszténydemokratáktól - ami persze kedvére való lenne. Az már kevésbé, hogy Matolcsy hagymázminiszter sürgős elzavarásával legalább fegyverszünetet kellene összehozni a Fidesz-körüli gazdasági érdekcsoportok között, vagy éppen hamar meg kell szabadulni Schmitt Páltól, aki orbáni tempóban morzsolgatja le karakterét, elemi szintű hibákat vétve, ahányszor csak a nyilvánosság elé lép. Utódlását nehezíti, hogy Orbán államfő már nem lehet - lehobbifocistázása után szövetségi kapitánynak se alkalmas, mert az is nemzetközi szerepléssel jár. Talán még meg lehet választani a Fidesz örökös, tiszteletbeli elnökének. Az is szépen hangzik, ha úgy vesszük.

Ez van most, január közepén, már majdnem kimondott igazságokkal. És még nem szembesültek az emberek a hóvégi fizetésekkel, az energiaszámlákkal, a várható alkotmánybírósági ítéletekkel, és például azokkal a Wikileaks-táviratokkal, amelyek esetleg nem egészen úgy állítják be Orbán 2006-os szerepét, mint amit a fideszesek eddig hittek róla... Hogy csak négyet mondjunk az ezerből.

 .

Amit Váncsa művel

Kép: starity.hu

Egyszer valaki, akivel a Faludy-jelenségről beszélgettünk, azt kérdezte, hogy ha visszajönne valami Recsk-féle, akkor kivel olyannal szeretnél egy barakkban lenni, aki gondoskodna arról, hogy gazdagabban gyere ki, mint amikor bementél. Nem kellett sokat gondolkodnom: két emberrel tudnám jól elütni az időt úgy, hogy csöndben lehetnék, és így nem derülne ki, hogy mit nem tudok. Az egyik TGM, a másik Váncsa István. Mindketten filozófusok.

Szeme se rebbent. Mert neki is nyilvánvaló volt, hogy Váncsa egyáltalán nem újságíró, hanem  filozófus, aki az újságírás jegyzet-, vagy publicisztika nevű műfaját használja világnézetének terjesztésére. (Ezért nem értettem, mikor Gábor Györgyöt a filozófiagyárban azzal piszkálták kifelé, hogy túl sok publicisztikát ír. Mekkora baromság! Miért ne írna egy filozófus mindenkinek?)

Amit Váncsa művel, az letehetetlen. Vele kapcsolatban odáig megyek, hogy még a szakácskönyvét is olvasom, ami azért meglepő, mert ilyesmit soha nem tennék, amúgy. Ha receptre van szükségem, vagy előveszem a nagyanyámtól örökölt két, saláta állapotú kötetet, vagy bemegyek a konyhamester.hu -ra, és megtudok mindent. Illetve nem igaz, hogy soha, mert kétszer is elolvastam Lénárd Sándor A római konyha című könyvét. (Aki nem tud róla, nem olvasott tőle semmit, az a szegény magyar kategóriájába tartozik, mert egyszerűen elfelejtették neki átadni az örökségét: http://mek.oszk.hu/kiallitas/lenard)

Bár én magamra nézvést utálom, ha engem bárkihez hasonlítanak, itt most megkockáztatom, hogy Váncsa se sértődne meg, ha azt írnám, hogy ő Lénárd egyenes folytatása, szinte olyan, mintha a zseniális orvos, író, orgonaművész, a Micimackó latinra fordítója Váncsa apja lett volna. Tehát nem véletlen, hogy Lénárd kulturgasztronómiai alapműve akkor jut eszembe, amikor Váncsa görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyháról írt legújabb, Lakoma című kötetét olvasom.

Természetesen nem a recepteket - bár ez se igaz: jártam Észak-Afrikában kétszer is, és elolvasgattam azokat az ételeket, amelyeket ismertem. Sokat, mert például Tunéziába valami ismeretlen okból egy kormányhivatal hívott meg, hogy nézegessem és szeressem meg az országot. Olyan jól tartottak, hogy majdnem belehaltam az ellenállhatatlan étkekbe.

Szóval Váncsa azt csinálja, hogy előveszed a könyvet, nézegeted, olvasgatod, aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy másfél óra elment, mert belehúzott, mondjuk egy olyan teljesen érdektelen témába, hogy hogyan sütik nyárson, egészben a bárányt. De nem ám úgy, hogy megmondja egyenesen, hanem ugrunk hátra negyvenezer évet, és meg kell ismerkednünk azzal, hogy miért is vannak a berberek között fehér bőrű és kékszemű gyerekek, meg, hogy Szent Ágoston is berber volt - ezt nem tudtam, pedig olvastam is tőle eleget -, és akkor még azt is, hogy a parazsat nem a nyárs alá kell tenni, hanem mellé, és akkor még hátravan a legérdekesebb, hogy mi is van a birka szemével, amit ugye a vendéggel etetnek meg. De ez nem útleírás, nem tájleírás, hanem úgy érzi az ember, hogy összekapta magát, hatalmas összefüggések álltak össze bizonyossággá, és megérti, honnan jött, kicsoda most, és merre tart. És újabb megvilágosodásra várva keresi a következő kalandot. Mert a filozófus ürügyes tanítása a leginkább embernek való kaland. Pláne, hogy néha csak úgy, hirtelen föl is röhöghet, mert kényszerítve van.

Van elég alkalom, mert jó vastag a könyv. Utazáshoz nehéz vinni, ám ha valaki a jelzett vidékekre megy, elolvashatja, és akkor már mindent tud, amit érdemes. De ez másodlagos praktikusság. (A másik könyvfajta, amit soha nem olvasok, az az úti.)

Csak egy hibát találtam. Lehet, hogy csak azért, mert még nem olvastam végig, de nem leltem a csodálatos argana olajról leírásra. Pedig az borzasztóan érdekelt volna, mi mindent talál Váncsa erről a titokzatos szerről. Na jó, nem is olyan titokzatos, de fura. Marokkóban haladtam egyszer valami rettenetesen sziklás vidéken, és egyszercsak egy hatalmas fát láttam. De akkora volt, mint nálunk egy jó öreg, magányos dió. Amúgy olajfa félének tűnt. Gondoltam, megpihenek alatta, de pásztorokat észleltem. Az ember nem közelít meg hirtelen marokkóiakat, mert nagyon durvák, ha megijednek. Erre hajlamosak, és tényleg fura egy kicsit, ám sokat mond, hogy ha ismeretlen fehér ember bekopog a házukba, akkor elkezdenek ordítani, hogy “itt vannak a rómaiak”. Nem egy felejtős nép. (Engem persze a legnagyobb tisztelettel fogadtak mindenhol, Alibabának szólítottak, és illedelmesen megérintettek, hogy adjak nekik valamit az aurámból, vagy mim van nekem. Szerte az iszlám-világban így bánnak velem.)

Nézem a fát figyelmesebben, és azt veszem észre, hogy a tetején kecskék legelnek. Szokatlan. De nem ám egy-kettő, hanem egy hatalmas nyáj. Mintha csak valami dombfélén lennének. Csak a vén, hatalmas bakkecskék maradtak a földön. Azok is ravaszak voltak, mert ha egy jószág ráállt arra az ágra, amelyik fölöttük volt, az lehajlott, és így tudtak legelni. De föltűnt: valójában nem is a leveleket legelik. Aztán megtudtam, hogy az egy öreg argana fa, és a kecskék a termését eszegetik. A kemény, olyan óriásbabnyi magot nem bírja elrágni, azért kikakilja a kecske. A pásztorok összeszedik, aztán addig mesterkednek vele, amíg száz kilóból lesz egy liter olaj. Az viszont fölséges. Olyan becsben tartják, mint mi a legjobb paprikánkat, Marokkó aranyának is mondják. Kenyőcsnek is lehet használni, mert fényvédős például, de én bizony kenyérre kentem, úgy ettem. Nagyon jó!

Na, ha mégis valami Recskre jutnánk Váncsával, elmesélem neki a marokkói falusi mecseteket, amiket a zsidók építettek szerte az országban. Az is fura történet, életre szóló filozófiai üzenettel.

 .

A Szabad Magyar Televízió új főcím-animációja

http://nepszava.com

 .

Mindennapi.hu: A nép szava? Andrassew kontra L.Simon László (videó)

mindennapi.hu

 .

Kérem ezt továbbküldeni, ismertetni cigány fiatalokkal, érintett szülőkkel!

A roma orvosegyetemi felvételi előkészítőről itt olvashattok: www.avicenna.hu

A fejlécen találjátok a roma orvosképzést, a tájékoztató alatt ott van a jelentkezési lap, január 20-ig adjátok be. Január 22.-én, szombaton lesz a felvételi, 10 órától.

 .

Médiahatósági válasz

Tisztelt Andrassew Iván úr!
Tájékoztatom, hogy levelében foglalt kérésének a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa nem tud eleget tenni. Az Alkotmány 61. §-a, valamint a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Mttv.) értelmében a hatóság megjelenés előtt előzetes vizsgálatot nem folytathat, kizárólag a már közzétett médiatartalom képezheti vizsgálata tárgyát. Ugyanakkor arról is tájékoztatom, hogy az Ön által elküldött cikkeket a hatóság megjelenésüket követően sem vizsgálhatja, mert az Mttv. 216. § (4) bekezdése alapján sajtótermék kiadójával szemben hatósági eljárás csak 2011.
július 1. után, ezen időpontot követően elkövetett jogsértés miatt indítható.
Budapest, 2011. január 3.

Üdvözlettel:

dr Boros Márta

főosztályvezető

Dr Boros Márta úrasszonynak

Médiatanács Tartalomfelügyeleti Főosztály

főosztályvezető

Tisztelt dr Boros Márta!

Először is nagy tisztelettel köszönöm, hogy válaszolt megkeresésemre.

A levelében foglaltakat tudomásul veszem, azzal a megjegyzéssel, hogy ügyes ez a július elsejei határidő - a magyar EU elnökség vége -, de legalább lesz időnk nemzetközi összefogással kikényszeríttetni a törvény eltörlését. Bár, ami azt illeti, reméljük, hogy ezt fél éven belül az alkotmánybíróság is megteszi.

Amúgy fölháborítónak tartom, ha - a törvény megmaradása esetén - július elseje után nem kaphatunk előzetes cenzorálást, hiszen mindaddig, amíg Önök fölöttébb homályos kritériumok szerint bármilyen ürüggyel, kiszámíthatatlan büntetési tételekkel büntethetnek minket, ránk nézve igen hátrányos jogbizonytalanságban élünk és dolgozunk.

Természetesen ebben az esetben is meg fogjuk találni a módját, hogy Önöket előzetes véleményezésre kényszerítsük. Például úgy, hogy egy arra kijelölt magyarországi bejegyzésű internetes oldalon, a papírújságban való megjelenés előtt megjelentetjük a közlésre szánt írásokat, majd nagy tisztelettel gyanúsító bejelentéssel illetjük magunkat.

Lesz még sok ötletem. De reménykedjünk abban, hogy az Alkotmánybíróság – legalább időlegesen – berekeszti a második magyar médiaháborút, és ez alkalmat ad arra is, hogy az Európában szokásos módon előzetes tárgyalásokkal, egyeztetésekkel egy Európában is elfogadható törvény szülessen.

Tisztelettel

Andrassew Iván

U.I.: engedelmével válaszlevelét nyilvánosságra hozom.

 .

Sürgős sajtóőrszemi vizsgálat kérése

Tisztelt Szalai Annamária, Buda Dóra, Berényi Diána és Boros Márta!

Önök - mint a Médiatanács illetékesei - a tegnapi tiszteletteljes levelemet, amelyben hírlapírói és szerkesztői munkámhoz a jogállamban megengedhetetlen jogbizonytalanság és a sajtóban szokásos munkarend miatt sürgősséggel sajtóőrszem - régi kifejezéssel: cenzor - kijelölését kértem, válaszra sem méltatták. Bízva abban, hogy megértik a médiatörvény szelleméből Önökre háruló felelősséget, és azt, hogy teljes jogbizonytalanságban, brutális fenyegetettségben lehetetlen újságot írni, bátorkodom elküldeni a Népszava publicisztika rovatában 2011 január harmadikára megjelenésre tervezett írásokat. A szerkesztőségi munkarendre figyelemmel kérem, hogy 13:30 percig szíveskedjenek nyilatkozni arról, hogy

Németh Péter: Szabad világ(ot)
Vajda Péter: Pult alatt
Gréczy Zsolt: A jogállam halálára
Kasza László: Helyünk Európában

című írása miatt számíthatunk-e büntetésre. Amennyiben a jelzett határidőig nem válaszolnak, úgy tekintem, hogy az írások nem sértik a törvényt, és egy esetleges jogvitában erre fogok hivatkozni a bíróság előtt.

tisztelettel

Andrassew Iván
publicisztika rovatvezető, Népszava

 .

Sajtóőrszem kérése Szalai Annamáriától

Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, Médiatanács
Szalai Annamária Elnökasszony
Magyar Köztársaság

Tisztelt Elnökasszony!

Tekintettel arra, hogy a Magyar Köztársaság elnöke minden óvó figyelmeztetés ellenére aláírta az új médiatörvényt, és az azonnal hatályba is lépett, olyan helyzet keletkezett, amely a jogbiztonságot veszélyezteti. Ez abból adódik, hogy a médiahatóság büntethet, de nem tudjuk pontosan, hogy miért, hiszen a törvény nem sorolja föl tételesen, hogy milyen cselekedetért milyen megtorlás jár. Ennek az a következménye, hogy az újságíró nem tudja a munkáját végezni, hiszen egyetlen mondata is elég ahhoz, hogy a lapja, rádiója, televíziója vagy éppen internetes portálja olyan büntetést kapjon, amely lehetetlenné teszi a további működést. Sőt, amennyiben nem tud fizetni, akár börtönbe is kerülhet, hiszen Magyarországon a pénzbüntetések elzárásra válthatók.

Az állam nem tarthatja jogbizonytalanságban a polgárait - különös tekintettel arra, ha azzal a személyi szabadságot, az elemi vagyonbiztonságot, családok puszta létét, közösségek megélhetését veszélyezteti. 

Ezért hivatalosan kérem, sőt fölszólítom, hogy huszonnégy órán belül jelöljön ki egy olyan szakembert, aki személyesen, teljes felelősséggel és fölhatalmazással vizsgálja meg minden írásomat, mielőtt azokat szerkesztőimnek elküldöm, és azonnal figyelmeztet, ha olyasmit írok le, ami miatt meg fognak büntetni. Az ilyen személyt hagyományosan cenzornak hívjuk, modern demokráciában nemigen lelhető. De tekintettel arra, hogy a Magyar Köztársaság éppen az új médiatörvény életbelépésével - például a megengedhetetlen jogbizonytalanság miatt - elvesztette demokratikus jellegét, kérem kijelölését. Ha a törvénygyártás közben Önök nem voltak szégyellősek, vállalják a törvény következményeit is! Jószándékom kifejezéseképpen nem bánom, ha a szakembert médiafelügyelőnek nevezzük. De lehet akár médiaőr, vagy személyes sajtóőrszem is.

Tudom, hogy a határidő rövidnek tűnik, de figyelembe kell venni, hogy január harmadikán jelennek meg az első lapok, amelyeket január másodikán szerkesztünk. A fölém rendelt őrszakember kiválasztásakor szíveskedjék figyelembe venni, hogy olyan emberre van szükség, aki nem csak a joghoz és az újságíráshoz ért, hanem állandóan elérhető - adott esetben éjszaka is -, és alkalmas arra, hogy harminc percen belül érvényes döntést hozzon. Sajnos az újságírás így működik: bármelyik pillanatban, bármilyen határidővel érkezhetnek megrendelések, amelyeket azonnal teljesíteni kell. (De talán a fél órás reagálási határidő belefér ebbe a rendszerbe.)

Tekintettel arra, hogy Elnökasszony személyes elérhetőségét nem találtam, kénytelen vagyok jelen kérésemet elküldeni Buda Dóra szóvivőnek, Berényi Diána sajtóreferensnek és Dr. Boros Márta tartalomfelügyeleti főosztályvezetőnek. (Az utóbbi főosztály neve és léte számomra fölöttébb reménykeltő.) Mindaddig, amíg nem kapok hivatalos választ, minden egyes írásomat nekik postázom - beleértve az általam szerkesztett publicisztika rovatban megjelenésre váró írásokat is. Erre bíztatom majd minden kollégámat. Remélem, sok százan fordulnak majd a Médiatanácshoz ugyanilyen kéréssel. Feltételezem, hogy a harmincmilliárdos költségvetésből tudják teljesíteni kéréseinket.

Amennyiben nem jelzik vissza, hogy az írások törvényt sértenek, azokat közlöm. (Itt jegyzem meg előre, hogy ha kapok kinevezett sajtóőrt, és ő szankciókkal fenyeget, akkor is megjelennek majd a kifogásolt írások - természetesen az interneten, külföldi szervereken. Ezt csak azért jelzem előre, hogy senki ne értsen félre: nem együttműködést ajánlok a hatalomnak. Csupán a jogbizonytalanság megszüntetését követelem. Munkámra nézve a Magyar Köztársaság Alkotmányát tartom követendőnek: “Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”)

Sajnálom, ha gondot és munkát okozok, de a jelenlegi jogállapotok között nem tehetek mást.

Kihasználva az alkalmat boldog új esztendőt kívánok Elnökasszonynak éppúgy, mint a Médiatanács minden tiszségviselőjének és munkatársának. Csak azért, mert Önök elindították a Második Magyar Médiaháborút, még nem kell keseregnünk és szomorkodnunk. Sőt, örvendezzünk, hiszen van remény arra, hogy a háború végén Magyarország megtisztulva, egy demokratikus jogállamként épüljön újjá. Vannak játszmák, amelyeket úgy látszik, minden rossz előjel és észérv dacára le kell játszanunk. Ilyen a magyar sors.

Tisztelettel

Andrassew Iván
hírlapíró, műsorvezető, rovatvezető, blogger

 .

Iván Andrassew: Bevor ich beginne zu lügen

Es sieht so aus, dass dies die letzte Sendung vor der Verabschiedung des neuen Mediendings ist; nun gut, nennen wir es jetzt – in Ermangelung eines besseren Ausdrucks – „Mediengesetz“. Es ist mir das letzte Mal möglich, frei und ohne Selbstdisziplin zu Ihnen zu sprechen. Demnächst werde ich mich wohl zurückhalten, weil ich der Gemeinschaft, der Redaktion und dem Medium, für das ich schreibe, spreche und redigiere, keinen Ärger bereiten möchte. Ich werde mich auch dann zurückhalten, wenn nicht nur Sie mich ermuntern, mich keine Sekunde zurückzuhalten, sondern auch meine Redakteurskollegen. Anfangs werde ich mich dafür schämen und mein Gewissen mit verschiedenen Erklärungen beruhigen: weil mir ein Gesetz im Rücken sitzt, in dem irgendwas steht, das schemenhaft formuliert ist, damit keiner weiß, was er sagen darf und was nicht. Also sage ich lieber nichts, denn selbst ein einziger Satz kann Millionen kosten. Vielleicht gerade so viel, wie Sie großzügigerweise gespendet haben, damit dieses Radio weiterarbeiten kann.

Natürlich werde ich, schlauer Fuchs, all meine Sprachfertigkeiten einsetzen und durch die Blume zu Ihnen sprechen; in diesem Blumenstrauß wird zwar meine Meinung und die Wahrheit enthalten sein, diese werden Sie aber nur mit einiger Anstrengung verstehen.

Man muss dann sehr aufmerksam sein, meinen Kommentar vielleicht im Internet noch einmal nachhören, damit die feinen Anspielungen verständlich werden. Praktische Erfahrung besitze ich genug, war ich ja schließlich bereits vor der Wende Journalist. Heute hilft mir die Technik, in erster Linie das Internet, von dem wir damals nicht einmal zu träumen wagten.

Bleibt nur noch die Frage, ob Sie bereit sind, am Samstagnachmittag oder am Sonntagvormittag den Schneebesen beiseite zu legen, das Auto anzuhalten oder aber Ihre Arbeit im Garten oder das Putzen in der Wohnung für die paar Minuten zu unterbrechen, wenn ich Sie um Ihre Aufmerksamkeit bitte. Es kann sein, dass Sie sagen, ich höre diesem feigen Mann nicht mehr zu, dem Mann, der immer an der Sache vorbeiredet, sondern schalte auf einen Musiksender um, z.B. aufs Petőfi-Radio. Zugegeben, dieses hat einen Chefredakteur, der Mitglied des Motorradfahrerclubs Goj Motorosok (Nichtjüdische Motorradfahrer) ist, aber ich werde wenigstens nicht mit unverständlichen Begriffen genervt, denkt sich dann wohl der eine oder andere.

Wenn Sie mir dann Briefe schreiben, erkläre ich Ihnen, dass nicht ich feige bin, nicht ich habe Angst. Ich habe nicht Angst um mich, sondern um andere. Um andere, denn ich bin tapfer, gehorche aber auch einer Moral, und jeder der tapfer und moralisch ist, denkt immer an andere.

Es wird nur einige Monate dauern, bis ich mich daran gewöhnt habe, eine raffinierte Rhetorik anwende und nicht einmal zufällig die Wahrheit ausspreche. Die Wahrheit, von der ich denke, dass sie eine ist. Hoffentlich werden wir nie so weit kommen, dass das Klubrádió nicht mehr ein Sender der „Fakten und Meinungen“ ist. Denn aus der Nähe der Fakten werden wir von einer zentralisierten Medienmacht verbannt und von den Meinungen bleiben nur noch Anspielungen übrig. Nur Stimmen. Wörter. Sätze ohne Gewicht und Mark. Ein Walzer der Gedanken für leere Stunden.

Mag sein, dass Sie mitspielen. Mag sein, dass wir die Jagd nach Hintergründigem, den Tanz der Meinungen und das leere Gelaber sogar spannend finden.

Aber ich werde mich schämen. Und auch Sie werden sich schämen. Weil ich lüge und Sie meine Komplizen sind. Weil wir in einem solchen Land leben. In dem der Kampf ums Wesentliche selbst dem Tapfersten das Rückgrad bricht. Bei manchen einmal, bei anderen zweimal oder hundertmal. Wenn die neue Mediengesetzgebung trotz aller Warnungen und trotz des weltweiten Aufschreis wirklich in die Tat umgesetzt wird, dann werden wir uns, gezwungenermaßen zwar, aber dennoch einer albernen, dunklen Kraft beugen, was nicht nur ekelerregend, sondern auch traurig ist. Denn diese Kraft weiß nicht, was sie tut. Doch wir können den Menschen hinter der Kraft nicht mehr verzeihen, nur weil sie nicht wissen, was sie tun.

(Studio Sieben, Klubrádió)

übers. v. Magdalena Marsovszky

 .

Hócipő FEBRUÁR Öngyilkosok hava

Februárban már nyilvánvaló volt, hogy forradalom készül, a hülyeség forradalma. Már senki nem gondolta komolyan, hogy a Fidesznek lesz programja, az viszont szintén világos volt, hogy a népnek ez nagyon tetszik. Lássuk be, ebben a taktikában volt valami zseniális, és ne vessünk az emberekre követ, hiszen egy kalandozókból háziasított ősöktől származó nép zsigerien szereti a meglepetéseket. Ha nincs elég, csinál magának. És ne lepődjünk meg attól se, ha arra megy, amerre a meglepetés lehet. A sötétbe, pláne, ha valami szakadék is rémlik arrafelé. 

Voltak figyelmeztető jelek. Például Mádi László kampányszélben azt merészelte mondani, hogy „az ingatlanadót rövid távon el kell felejteni, de kellő előkészítés és a társadalommal folytatott egyeztetés után bevezethető”, és azonnal ki is rúgták a Fidesz választási listájáról. (Arról a pártról van szó, amelyik akkoriban még azzal készült a harcra, hogy a szocialisták ellen fogja majd megvédeni a nyugdíjpénztárakat, és arról az ősfideszesről, aki ott volt az alapító kölykök között.) De a nép nyilván nem vette észre, hogy zord idők jöhetnek, ha egy olyan párt jut erős hatalomra, amelyikben ilyen könnyedén lehet leszámolni egy baráttal. (Már most lehet látni, hogy a következő nagy családi leszámolás úgy 2011 februárja körül kezdődik.)

Az MSZP akkor már halott volt, mindenki azon töprenkedett, hogyan mutassa a legfotogénebb arcát, amikor főbelövik. Ezt abból is lehetett látni, hogy az egyetlen értékelhető évértékelő beszédet az a Bokros Lajos mondta el, akit persze nem mert fölvállalni az MSZP, így aztán az MDF színeiben indult - ha ugyan akkoriban lehetett még színekről beszélni. Bár Debreczeni Józsefben is volt annyi becsület, hogy esélyt adott egykori pártjának. Bokros történetéből az volt a tanulság, hogy Magyarországon semmiképpen nem lehet olyan programmal indulni, amelyikben akár csak egy szemernyi igazság, vagy bármilyen olyan vízió van, amivel szembe kell nézni, ha élni akarunk. Debreczeniéből pedig az, hogy ha előre, pontosan megjósolod, ami egy diktatúrára hajlamos ember hatalomra jutásával bekövetkezhet, akkor esélytelen vagy, mert elveszed a hit alapélményét, belerontasz a közreménybe.

A szocialisták bukása februárban már nyilvánvaló volt. Öngyilkos különítményként várták a végüket, miközben elhatárolódtak egymástól és önmaguktól, és főleg a múltjuktól. Meg is érdemelték a kétharmadot, de a nép nem. Bár az is lehet, hogy ez kellett a nagy történelmi gyógyulás előtt. Igény volt a diktatúrára, hogy egyszer majd megint igény legyen a szabadságra.

(Hócipő)

 .

Apró furaság

A csepelinfoplusz képe

Olvasom a Heti Válasz kiváló interjúját, amelyben a miniszterelnök felesége vall lényegében teljes életfilozófiájáról a karácsony ürügyén. Semmi baj az írással, hiszen olyan országokban is megjelennek ilyenek, amelyek nem állnak a személyi kultusz kialakulásának küszöbén. És valóban jogunk van tudni, hogyan karácsonyozik az ország vezetője, és miket gondol az ő hitvese. Amit megtudunk, megnyugtató: egy kiegyensúlyozott család képe rajzolódik ki, olyan gyerekekkel, akik még a pápánál is tudnak viselkedni. A látogatás során anekdotába illő dolog is történt - ezt majd megtudjuk Anikó asszony következő szakácskönyvéből, hacsak nem veszünk azonnal egy Heti Választ. Egészen szívmelengető az az őszinteség, amellyel Anikó asszony bevallja, hogy nem tud bejglit sütni. Ez persze egy csöppet sem zavarja a világ éppen zajló gasztroforradalmát. Megfontolandó gondolatokat ismerhetünk meg a Welnesstúrizmus és a kerti rendetlenség összefüggéseiről, és arról, milyen jó, hogy az önkéntes munka a közoktatás része lesz. Nem is folytatom, aki épülni akar, feltétlenül olvassa el az interjút. Érdemes, hiszen egy teljes világképű, az emberi jóságra és szeretetre ésszel építő, minden szempontból világszínvonalon gondolkodó és főleg cselekvő miniszterelnökfeleségünk van. Ha ehhez hozzávesszük például Schmitt Pál feleségét is, aki olyannyira boldogsághozó típus, hogy még a hajléktalanokat is dalra fakasztja, akkor csakugyan az az ember érzése, hogy jövőre, és még nagyon sokáig nincs mitől tartaniuk az elesetteknek.

Egyetlen furaságot találtam az interjúban: Anikó asszony a családi pápalátogatásról ezt mondja: “A választások óta ez volt az első alkalom, hogy együtt utaztunk Viktorral. Fél évig én sem voltam vele sehol, annyi munka várt itthon is.”

Mintha júniusban arról zengett volna Szijjártó szóvivő, hogy miniszterelnök Bulgáriába ment nyaralni a családjával. Sőt, mintha onnan üzent volna levélben, hogy Schmitt Pált akarná elnöknek. És minha az a furcsaság is megesett volna, hogy a nyaralás miatt elmaradt valami Merkel-Orbán találkozó.

Tudom, hogy nem tartozik ránk, és röstellem is, hogy megkérdezem: hol volt Orbán, amikor Bulgáriában volt? Ez az ünnepi légkör talán alkalmas az igazmondásra. Ha máshol nem, a Heti Válaszban egy Hogyan szilveszterezett a Miniszterelnök Úr-interjúban.

  .

Az idők szaga

Népszava karácsonyi Szép Szó

A környezetemben egynémely öregek azt mondják: érezték már ezt a szagot. A háború előtt és alatt, az ötvenes évek elején, aztán meg még ötvenhétben is. Mondják ők, ha a szag minőségére és föllelhetőségének idejére rákérdezek. Egyébként én is éreztem, gyerekkoromban. Most, hogy emlékezem. Volt valami különös szorongás. Senki nem beszélt őszintén. Állandóan lepisszegték egymást a fölnőttek. Féltek valamitől. Németül beszéltek előttünk, gyerekek előtt. Bebújtak a szoba mélyére, úgy hallgatták a sutyorgós rádiót. Nekem a Szabad Európa a sutyorgós volt, mert soha nem lehetett rendesen hallani. Zavarták. Nem is értettem sokáig, hogy miért nem a másikat hallgatják, azt, amelyik olyan szépen szól. És mindig olyanokat mondtak a telefonba, hogy “ez nem telefontéma”. Szegény hülyék: azt hitték, hogy akkor hallgatják le őket, amikor a telefonon beszélnek, pedig a telefonba épített lehallgató egész nap figyelte őket. 

A történelem szaga. Milyen lehet egy öreg magyar zsidónak azt látni, hogy a gárdisták masíroznak? Azt hallani, hogy gój motoros a Petőfi főszerkesztője. Milyen lehet egy magyar szociáldemokrata melósivadéknak arról értesülni, hogy már megint viszik a nyugdíjpénztárt? Egy magyar polgárkának azt, hogy már megint államosítanak. Egy volt őszinte hitű kommunistának azt, hogy szentkoronázunk meg kereszténykedünk az alkotmányban. És az igaz kereszténynek ugyanezt, tudván, hogy ez a hülyeség a keresztények fejére hull. Egy ratkógyereknek azt, hogy a nullaperces magzati élet védelmével sunyiskodnak az abortusz tiltása felé. 

De a fideszeseket se irigylem. Akik pár hónapja még azzal sanyargattak, hogy miért támogattam nyolc éven át a baloldalt, azt az MSZP-t, amelynek számos prominense jobban megveti a baloldali újságírókat, mint Bayer Zsoltot, meg azokat a liberálisokat, akik ránk engedték a nácikat nagy szabadságöntudatukban, azokat a fideszeseket, akik az arcomba röhögtek és gúnyoltak, amikor Orbán győzött. Akkor csak annyit kértem tőlük, hogy legyen bennük annyi tisztesség, hogy amikor rájönnek, hogy nekem volt igazam, mondják meg.

Már szépen lassan mondogatják.

Nem nevetem ki őket, mert a legnagyobb disznóság a magára maradt, hitét vesztett emberen gúnyolódni. Rajtam lehetett, mert én nem vesztettem el a hitemet. Nem hittem ugyanis, hanem tudtam, hogy azok a szocialisták, akik elmutyizták szinte az egész baloldali sajtót, meg mindent, ami a kezük ügyébe került, még mindig tisztességesebbek, mint Orbán és bandériuma. Mert ezek legalább nem rontottak rá a népükre, és nem a demokráciát fosztogatták.

Az más kérdés, hogy mennyit ér az a demokrácia, amelyikben egymillió gyerek testileg és szellemileg alultáplált. Ahol ugyanennyi öreg okkal fél az éhhaláltól és a kihűléstől. Ahol emberek milliói pontosan tudják, hogy soha az életben nem lesz többé munkájuk, soha nem másznak ki a félállati nyomorúságból, és a gyerekeiknek is ezt örökítik. Semmi mást. Nyomort és a teljes reménytelenséget. Most meg már a fülkeforradalmi jogfosztottságot is.

Valóban komolyan gondoltuk, hogy az a demokrácia, amelyikben a legkisebb lehetőséget is megadtuk bárkinek, hogy egyharmaddal kétharmadot szerezzen, és erre való hivatkozással bevezesse az önkényuralmat? Miféle hülye nép az, amelyik nem tud semmit tenni, amikor egy megveszekedett vezér egyszercsak elkezd visszamenőleges törvényeket hozni, államosítani, alkotmányt módosítgatni, személyre szabottan havertörvénykezni, egyetemes és szerzett jogokat csorbítani, cenzúrahivatalt fölállítani, büntetéssel fenyegetni azokat, akik olyasmit mondanak, ami neki nem tetszik. És közben kirekeszt, indoklás nélkül nyomorba dönt, koncepciós pereket készít elő az orrunk előtt, híveket és pereputtyot ültet mindenhova. Szégyentelenül.

Pedig volt egy hatalmas, soha nem látott esélye arra, hogy csakugyan évtizedekre berendezkedjen. Ha nem azzal kezdi, hogy valami hülye forradalomról vizionál, hanem azt mondja, hogy jó napot kívánok: most akkor legyen békesség. És nem hazudja a nemzeti együttműködést, hanem csakugyan összeül az emberekkel. Ha nem azt mondja, hogy na akkor elveszem, ami nekem kell a hatalomhoz, hanem azt, hogy elnézést, bajban vagyok, most egy időre kölcsön kell vennem tőletek ezt-azt. De most, azonnal tárgyalok a képviselőitekkel és egyezményt írunk alá arról, hogy ezt visszakapjátok. Ésatöbbi.

Tényleg azt hitte, hogy naponta többször megsértheti a törvényt, visszaélhet a jogalkotással, tényleg elhitte, hogy őt erre bárki fölhatalmazta? Tényleg azt hiszi, hogy az emberek nem tudják, miért kell a sajtószabadság? 

Persze mindenki mindig azt mondja, hogy a nép hülye. Néha én is. De nem ám annyira! 

Tényleg azt hiszi, megússza? Tényleg azt hiszi, hogy a nép nem fogja ítélőszék elé állítani a hatalommal való visszaélésért? Tényleg azt hiszi, hogy egy ilyen embernek, és a silány bandériumának joga van itt alkotmányozni? Soha nem gondol arra, hogy az önkény fölhatalmazza az áldozatokat arra, hogy minden önkénnyel rájuk kényszerített törvényt, rendeletet, intézményt megsemmisítsenek? Beleértve az alkotmányt is.

Csak azt kell megvárnunk, hogy azok, akik bosszúból az ostoba szocialisták ellen szavaztak, de belátják hibájukat, ki is merjék mondani azt.

Persze más kérdés, hogy a félholtukban is civakodó baloldaliak ki tudnak-e úgy három hónapon belül állítani öt-tíz olyan embert, akitől nem pirul pecsenyére az arcunk. Vagy legalább egyet. Mert különben belefulladunk ebbe a furcsa szagba.

 .

Kevély tanács

Méltányolom Lázár János kijelentését, miszerint semmiképpen nem akarnak háborút a sajtóval, mert a konzervatív erők az utóbbi húsz évben az ilyesmiben mindig alulmaradtak. Kár, hogy nem veszi észre: nem a magyar sajtóval állnak háborúban, hanem a világ demokratáival. Miközben a Fidesz azt próbálja érzékeltetni, hogy valami hazaárulók bíztatják a nyugati politikusokat és a sajtót, az önkényuralom felé csúszó Orbán gyalázására, az az igazság, hogy a Nyugat jól fölkészülten várta, hogy a Fidesz elfogadja a sajtótörvényt, és végre akkorát rúgjon Orbánba, amekkorát régen szeretett volna. Lázár úr pontosan tudja, hogy Orbánt úgy nézik le tőlünk nyugatra, mint ahogy a Fidesz és az egész politikai osztály az újságírókat. Egy üresfejű demagógnak tartják - a karácsonyra való tekintettel a többi minősítő jelzőt most mellőzzük.

Európa nem szólhatott bele az elképesztő visszamenőleges törvényhozósdiba, a jogbohóckodó alkotmánypiszkálásba, a demokrácia alapelemeinek önfeledt kirugdosásába, de a sajtószabadság kérdése olyan ügy, amiben nem teheti meg, hogy ne szóljon. Minden dühét ezzel az ürüggyel veri majd le Orbánon.

Tudom, hogy mérhetetlen kevélység, ha azt képzelem, hogy a miniszterelnök hallgat rám, de  Magyarország érdekében a következő lépéseket látom járhatónak. Orbán Viktor parancsolja meg, hogy Schmitt Pál ne írja alá a szájkosártörvényt, hanem utalja az alkotmánybírák elé, akik azt nyilvánvalóan megsemmisítik. Schmitt biztosan megérti, hogy most ez a kármentő akció a “motoros” dolog, nem pedig a “fékes”, aminek felületesen látszik. Ezután fejezzék be a sunyiskodást, és kezdjenek neki egy teljesen új médiaszabályozás előkészítésének, beleérve a hatóság felépítését, vezetőjének kinevezését ésatöbbi - azt hiszem, nem kell magyaráznom, mi mindenben vétett a Fidesz a demokrácia ellen.

Ellenkező esetben Orbán - EU elnökségünk dacára - megint elkezdheti sértett királyfiként való bolyongását, és folyamatos csúfolásnak lesz kitéve.

Ha ez a törvény életbe lép, számosan leszünk - úgyis, mint az EU polgárai -, akik a világ minden demokratikus erejével szövetséget kötünk az egypártdiktatúra megszégyenítésére és lehetetlenné tételére. Mielőtt a jobboldal ádáz hazaárulózásba kezdene, jelzem, hogy ezt írja elő minden hazafinak a köztársaság érvényes alkotmánya.

 .

Elindult a Szabad Magyar Televízió

Szabad Magyar Televízió

.