vasárnap, január 16, 2011

Narancs, szeretetbe csomagolva

A mostaninál nyomasztóbb időket és viszonyokat régen nem éltünk át. Annyi mindennel kell számot vetni, hogy szinte csoda, ha az ember nem rokkan bele. És akkor még ott van az elemi fenyegetés. Én például azelőtt még soha nem éltem át azt, hogy karácsonykor azt kell mondani a gyerekeknek, hogy bocsánat, most csak jelképes ajándékokat kaptok, mert nincs pénz. Ezt, így, ki kellett mondani.
A dédanyámra gondoltam, aki nagyon szegény volt. Igazán nagyon szegény. És karácsonykor olyanokat adott, mint egy szépen becsomagolt narancs. Persze a narancs akkor, az ötvenes években ritkaságnak számított, nehéz volt megszerezni, és talán kicsit drága is. De nem a narancsban volt a szeretet, hanem a csomagolásban. Meg abban, ahogy adta. (Drága kicsi Lujza dédanyám. Ő volt az utolsó ember, aki feltétel nélkül szeretett. Ha csak rám nézett, elsírta magát. Gyűjtötte a rajzaimat - borzalmasak voltak -, és ha azokra nézett, akkor is sírt.)
Szóval a dédanyámra gondoltam. Megértettem a szomorúságát.
Az rontotta meg a napjaimat, hogy lesz-e olyan karácsonyunk, amikor majd már tényleg csak valami szeretettel becsomagolt csekélységet adunk a gyerekeknek.
Mostanában a médiatörvényről beszélgetünk, meg a politikáról, egész nap. A fenyegetésről. Arról, ahogy a gonoszság bújik elő. Néha már arra gondolok: ez arra is jó, hogy eltereljük a saját figyelmünket. Hogy ne halljuk, amikor 400-500 forintos benzinárakról, teljesen követhetetlen valutaárfolyamokról esik szó. Addig, amíg másról beszélünk, legalább nem számolgatunk.
Megszokhatatlanok azok a helyzetetek, amelyekkel meg kell ismerkednünk. Nem lehet méltósággal kijönni, amikor el kell fogadni kölcsönöket, amikor úgy kell tenni, mintha mi magunk is hinnénk abban, hogy azokat határidőre visszafizetjük. És látni, hogy aki adja, az is tudja. Amikor telefonálni kell, hogy küldjenek azonnal egy kis pénzt, mert holnap vonják a kamatokat vagy mi a fenét. Amikor azt számoljuk, hogy ha mégis bejön valami, akkor elég lesz-e a biztosításra, és ha igen, akkor időben jön-e, át lehet-e utalni, vagy ki kell venni az automatából és át kell szaladni a készpénzzel. Mert, ha vétünk a határidő ellen, akkor gyanúsak leszünk. Hátha azt mondják, hogy na, akkor elveszik a hitelkeretet is, és akkor mi van. Mi lenne? Talán csak segít valaki! Legföljebb majd nem egymillióval tartozunk, hanem másféllel. Ez így eléggé reménytelen.
Amikor leizzadunk attól, hogy a fűtésszerelő mennyit kér majd a munkájáért, mert nem mindegy, hogy nyolcezret, ami a kiszállásért jár, vagy tízet, tizenötöt. Amikor ötezerért tankolunk, mert nincs több a kártyán, és bízunk abban, hogy a hét végére, amikor a gyereket kell vinni valahova, jön egy kis pénz. Amikor mászkálunk a főnök ajtaja előtt, hogy bemenjünk-e és kérjük meg, hogy pár nappal előbb fizessen ki valamit, ami amúgy jár, mert a gyereknek kell valami. Amikor napokig várunk, nézzük a telefont, mert nem merjük fölhívni a bankot, hogy na, most már aztán tárgyaljunk, ütemezzünk át, találjunk ki valamit, mert nyilvánvaló, hogy a svájci frank...
Ez a legérdekesebb: hogy valamiért nem tanultuk meg: a büszkeségnek legyen határa. Hogy a szégyenkezés kínos, de még mindig jobb, mint a teljes pusztulás. Hogy nem igaz, hogy nincs valami segítség, de azt kérni kell.
Akkor kellene bejelentkezni a banknál, amikor először halasztást kérünk egy közüzemi szolgáltatótól. Amikor először nem tudjuk befizetni az adótartozást. Pláne, hogy az AÍPEH mindenképpen, mindent behajt, tehát esély sincs arra, hogy megértést mutasson vagy kegyelmet adjon. Sokkal kegyetlenebb, mint bármelyik bank. Vagy legalább akkor kellene először telefonálni, amikor látjuk, hogy becsúsztunk a kártyahitel-sávba.
De nem: mi várunk! Pontosan tudjuk, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de még mindig jobban félünk attól, hogy szembe kell néznünk egy banki ügyintézővel, mint attól, hogy szembe kell néznünk a gyerekünkkel és meg kell mondani neki, hogy ez egy nagyon picike kis karácsony lesz. És bocsánat!
Kezdem érteni a katonatiszteket, akik inkább főbe lőtték magukat, ha a kártyaadósságos váltót nem tudták kifizetni, mint hogy vállalták volna a közszégyent. Na jó, mi többnyire nem kártyaadósságra vettünk föl kölcsönt, az igaz.
Mi történik, ha bedől az ország, mert a világ észrevette, hogy itt brutális semmittevés, öncélú hatalomharácsolás folyik, és szó nincs valóságos reformokról, de még ötletekről se? Mi történik, ha a világ komolyan gondolja, hogy itt egy olyan kormány van hatalmon, amelyet a lehető legrövidebb időn belül, gazdasági nyomasztással, kívülről kell megbuktatni, mert veszedelmes például Európára nézve?
Még csak verbális fenyegetéseket kaptunk, többnyire vizsgálatokat emlegetnek, de mi van, ha a vizsgálatok a gyanújukat igazolják, és beindul ellenünk a gépezet?
Fura ország. Azon kesergünk, hogy nincs olyan ellenzék, amelyik egy totális bukás esetén átvehetné a hatalmat, miközben abban sem lehetünk biztosak, hogy mi alkalmasak vagyunk a saját válságaink kezelésére. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az elemi szolidaritás sem működik már ebben az országban. Valamiért azt hisszük magunkról, hogy fölöttébb segítőkész nép vagyunk, aztán több mint száz ember fagy meg a saját lakásában. Karácsony idején.

 .

1 megjegyzés:

Ilona Singer írta...

Kedves Ivan, nagyon sziven utott, amit a dedanyadrol irtal, mert a narancs engem is orokre a karacsonyra emlekeztet; gyerekkoromban narancs csak karacsonykor volt, akkor is negyfele osztottuk a szuleimmel es a hugommal. Milyen finom volt! Azota se tudok sehol olyan narancsot talalni... De a narancshej illata! Ha meguti az orromat, ujra gyermeknek erzem magam, mindig, mindenutt.
Elgondolkodtam azon, amit a buszkesegrol es a szegyenrol irsz. Mindketto egyedulalloan emberi kategoria, bar en a kutyaim szemeben es testbeszdedeben gyakran lattam es latok szegyenkezest, amikor rossz fat tesz/tettek a tuzre. De ok mar tul regota vannak az embernek nevezett ketlabra allt fajjal. Sokat atvettek tolunk a tarsadalmi viselkedes teren.
Komolyra forditva, csak az ember ad a hirnevere, arra, hogy masok hogyan itelik meg. Sokunknak rendszeres erofeszites szuksegeltetik, hogy minden nap meggyozzuk magunkat arrol, hogy belenezhetunk a tukorbe. Ugy erzem, azok a joerzesu emberek, akikrol beszelsz, akik "tul buszkek", vagy tul eros bennuk egyfajta szegyenerzet, azok helyett szegyenkeznek, akiknek okuk lenne a szegyenkezesre.
Nem tudjak, nem akarjak elhinni, hogy ide jutottunk, hogy az orszag jelentos resze, komoly, becsuletes, kemenyen dolgozo emberek ide jutottak. Az o buszkeseguk, szegyenerzetuk tartja a leszakadoban levo tetot.
Lehet, hogy hagynunk kell leszakadni.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések