A nap embere Hugo Chavez

Venezuelában ezentúl tilos a "hatalommal szemben tiszteletlen" kommenteket írni weboldalakra. "Nem cenzúrázzuk az internetet" csak "bűncselekmények ellen védjük magunkat" – magyarázta Hugo Chavez elnök a "társadalmi felelősség törvénynek" nevezett médiatörvényt.

Elfogtuk az elnök levelét:

“Kedves Viktor, nagy nap ez a mai, amikor világforradamunk újabb győzelmet aratott: Magyarországon és Venezuelában méltó csapást mértünk az ellenforradalmi patkánysajtóra. Gratulálok Neked a bátorságodért! Soha ne hidd el azt az ocsmány érvet, amit majd ezerszer szegeznek neked: azért kell szájkosártörvény, mert te félsz az újságíróktól, nem ők tőled. Hatalmas eredményünk, hogy az internetet is ellenőrzésünk alá vonjuk. Remélem, hogy példánk hatására az egész világon megkezdődik e mélységesen imperialista elektronikus összeesküvés megrendszabályozása. Javaslom, hogy haladéktalanul kezdjünk titkos tárgyalásokat Észak-Koreával, Kínával, Iránnal, Kazahsztánnal és Fehéroroszországgal. 

Személyesen gratuláltam Lukasenkonak a csőcselék elleni elvi alapú föllépéséért. Javaslom, hogy közös nyilatkozatban támogassuk Alexandert.

Ölel: Hugo”

 .

Mielőtt hazudozni kezdek

Úgy néz ki, hogy ez az utolsó olyan adás, az új média... jobb híján nevezzük törvénynek ... elfogadása előtt, amelyben még szabadon, önkorlátozás nélkül beszélhetek Önökhöz. Hamarosan az lesz, hogy visszafogom magam, mert nem akarok bajt hozni arra a közösségre, szerkesztőségre, médiumra, amelyikben írok, beszélek, szerkesztek. Akkor se, ha nem csak Önök biztatnak arra, hogy egy csöppet se fogjam magam vissza, hanem a munkatársaim, a szerkesztőim is. Eleinte szégyellem majd, és azzal magyarázom a dolgot, hogy olyan törvény hatálya alatt kell dolgoznom, amelyiknek az a lényege, hogy fogalmam sincs mit lehet mondani, tehát inkább nem mondok semmit, mert egyetlen mondatom is milliókba kerülhet. Esetleg itt annyiba, amennyit Önök voltak olyan kedvesek összegyűjteni, hogy életben maradhasson ez a rádió. 

Persze megpróbálok majd rendkívül ravaszan minden nyelvi leleményességemet használva olyan képes beszédbe elegyedni Önökkel, amiben benne lesz a véleményem, az igazság, ám Önök azt némi erőfeszítéssel érthetik meg. 

Nagyon kell majd figyelni, esetleg az interneten újra kell hallgatni a jegyzetemet, hogy a rendkívül finom utalások nyilvánvalókká legyenek. Van gyakorlatom, hiszen a rendszerváltás előtt is újságíró voltam. Most pedig engem segít a technika, elsősorban az internet, ami akkoriban még álmunkban sem juthatott eszünkbe.

Már csak az a kérdés, hogy szombaton délután vagy vasárnap délelőtt Önök hajlandók lesznek-e letenni a habverőt a konyhában, megállni autózás közben, vagy éppen a kertészkedést, esetleg a takarítást abbahagyni arra a pár percre, amikor a nagy figyelmüket kérem. Vagy azt mondják, hogy nem hallgatom tovább ezt a gyávácska, mellébeszélő pasit, inkább átkapcsolok valami muzsikára, mondjuk a Petőfire. Igaz, hogy annak egy gój motoros a főszerkesztője, de legalább nem idegesít azzal, hogy nem értem a szavakat.

Ha majd írnak nekem levelet, akkor elmagyarázom, hogy nem én vagyok gyáva, nem én félek. Nem félek, hanem féltek. Másokat persze, mert én bátor vagyok, de erkölcsös, és aki erkölcsös, az mindig másokra gondol.

Pár hónap és megszokom, hogy cselesen beszélek, és még véletlenül se mondom ki az igazságot. Azt az igazságot, amiről én gondolom, hogy az. Remélem soha nem jutunk el odáig, hogy el kelljen felejteni, hogy a Klubrádió “tények, vélemények.” Mert a tények közeléből a központosított médiahatalom zár ki minket, a véleményekből meg csak az utalások maradnak. Csak hangok. Szavak. Súly és mag nélküli mondatok. Gondolatkeringető órácskák.

Az is lehet, hogy Önök belemennek ebbe. Az is lehet, hogy még élvezni is fogjuk a hátsó gondolatok vadászatát, a véleménytáncikálást, a nagy mellébeszélést.

De én röstellni fogom magam. És Önök is. Hogy hazudok, és Önök ebben a cinkosaim. Hogy ilyen országban élünk. Hogy a végsőkig való küzdelemben akárhogy is, ha a legbátrabban viselkedünk, akkor is roppan egyet, kettőt, százat a gerincünk. Ha minden figyelmeztetés, világra szóló botrány ellenére bevezetik az új médiaszabályozást, akkor kénytelenségből bár, de megint egyszer meghajoltunk egy ostoba, sötét erő előtt, ami nem csak gusztustalan, de szomorú is. Mert fogalma sincs, mit cselekszik. De sajnos már nem bocsáthatunk meg pusztán azért, mert nem tudják, mit cselekszenek.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Tamás Gáspár Miklós: Az ellenállás érthető hiánya

A nol.hu képe

(Talán szokatlan, hogy nem a saját gondolataimat közlöm ezen a blogon. TGM írása azért olvasható az oldalamon, mert megkért rá, hogy terjesszem. Ennek természetesen a legnagyobb örömmel teszek eleget.)

Nemzetközi Valutaalap, az Európai Bizottság, illetve a magyar kormány közötti nézeteltérésben véleményem szerint a magyar kormánynak, az Orbán Viktor vezette jobboldali kormánytöbbségnek volt igaza. Nemcsak azért, mert a Nemzetközi Valutaalap (az IMF) tanácsai és utasításai köztudomásúlag sok országot tettek tönkre, s magát az intézményt a közgazdaságtudományi szakma konszenzusa inkább ártalmasnak, mint hasznosnak tartja, nem is azért, mert az Európai Bizottság által méltánytalanul, elfogultan megfogalmazott „konvergenciakritériumok” és „hiánycélok” tudományos értéke, racionalitása és a valósághoz való viszonya alatta marad a kávézaccból való jóslásénak. Nemcsak azért, mert ezek az intézmények a gyarmatosító indokolatlan arroganciáját éreztetik a kisebb és gyöngébb tagállamokkal. Azért is, mert a globális tőkének ez a két - meglehetősen színvonaltalan és ügyetlen - képviselete olyan kétes elveket próbál mindenkire ráerőszakolni, mint a „jegybanki függetlenség” (amely kivonja a monetáris politikát a még itt-ott, úgy-ahogy megmaradt „demokratikus” ellenőrzés alól: ennek a legvégletesebb és legvégzetesebb példája az Európai Központi Bank működése), amely - a nemzetközi bíráskodás és bírói jogalkotás egyre kaotikusabb és átláthatatlanabb, joghatósági és fölhatalmazási (legitimitási) szemszögből egyre bizonytalanabb szétburjánzásával együtt - sikeresen rombolja a népszuverenitás néhol még föltünedező düledékeit.

A jobboldali magyar kormány határozottan lépett föl az eladósodott magyarországi középosztály hitelezőivel szemben (kilakoltatási moratórium, bankadó, a külföldi devizában való hitelezés betiltása, a közüzemi díjak befagyasztása, a háztartási alkalmazottak díjazásának kivonása az adózásból, a gyes meghosszabbítása három évre az érintett szülő egyidejű munkavállalásának tilalmával, az örökösödési adó tervezett csökkentése). Néhány jelképes gesztussal utalt rá, hogy lassítaná a közszolgáltatások és az állami tulajdonban lévő infrastruktúra leépítését, a maradék állami vagyon eladását, privatizálását (pár vasúti szárnyvonal újramegnyitása stb.). Nem lehetetlen, hogy az egyensúlyi politika lazításával, a bankokra gyakorolt nyomással, a szociális és kulturális, a kutatási-fejlesztési kiadások (amúgy problematikus) mérséklésével, az Új Széchenyi Tervben homályosan kilátásba helyezett ösztönzők bőkezű alkalmazásával az úgynevezett kisvállalkozások (azaz a főleg a szolgáltató és kereskedelmi szektorban működő kistőke, illetve a multinacionális vállalatok hazai bedolgozói, beszállítói) lélegzethez juthatnak.

Minderre ráépül az egyre gyöngébb és jelentéktelenebb magyar nacionalizmust (amely nem tévesztendő össze az erősödő etnicizmussal!) helyettesítő - nálunk még újdonságnak számító - gazdasági sovinizmus és „euroszkepticizmus” s a vele világszemléletileg szorosan összefüggő, adócsökkentő, kispolgári populizmus (amelyet nálunk tévesen „liberálisnak” tartanak).

Egyébként a gazdasági sovinizmus és az „euroszkepticizmus” jórészt indokolt. A gazdag centrumországok érdekeit szem előtt tartó globális pénzügypolitika és kereskedelmi jog alacsony béreket kényszerít a periféria és félperiféria országaira, miközben brutálisan korlátozza a magasabb béreket (és szociális juttatásokat) követő migrációt, és szorgalmazza a további szociális leépítést - s evvel persze nyomás alá helyezi a gazdag centrumországokban is a béreket, szociális kifizetéseket, elsősorban persze mindenütt a munkanélküli-segélyt. Az Európai Unió semmilyen tekintetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már csak abban reménykedhetünk, hogy valamiképpen megússzuk az euró bevezetését. Az európai közösséget vezető középhatalmak (elsősorban Francia- és Olaszország) antidemokratikus, antiliberális és antiszociális fordulata megelőzte a magyarországi eseményeket.

Mindezt látva, a közvélemény némi joggal gondolja, hogy az új magyar kormány érette küzd a nemzetközi tőke képviseleteivel és itthoni „komprádor” cinkosaival szemben, a magyarországi jobboldal vezetőinek pedig kétségtelenül ez a hamis tudatuk a saját ténykedésükről. Kezükre játszik, hogy a hatalomátvétel óta ellenük irányuló liberális és neokonzervatív bírálat nem vesz tudomást a Nyugat színeváltozásáról, és még mindig arról a nyugati szabadságról ábrándozik, amely rég megszűnt (s amely soha nem volt az, aminek keleti csodálói tartották). A liberális kritika még mindig úgy véli, hogy a kapitalizmus a szabadság záloga, mintha a jelenleg legsikeresebb tőkés államot nem a Kínai Kommunista Párt (a Fidesz hivatalos szövetségese „pártvonalon”, akárcsak a Putyin-féle JeR, az „Egységes Oroszország”) változatlanul szörnyű diktatúrája menedzselné. Az Élet és Irodalom egyik nyári számában nem kevesebb, mint kilenc közleményt (tanulmányt, cikket, glosszát, olvasói levelet) számoltam meg, amely az Orbán-kormány különféle aktusairól a „szocializmusra” (azaz a bürokratikus-tervező államkapitalizmusra) asszociál, máskor „a többség zsarnokságának” tocqueville-i gondolata jut a liberális szerzők eszébe, mintha itt a nép többsége, nem az országgyűlési képviselők többsége által fölhatalmazott központi kormányapparátus (tehát kisebbség, aprócska „elit”) diktálna, így hát az egyik legjellegzetesebben jobboldali rezsimet jobbról bírálják, aminek az intellektuális hozadéka zérus. Pedig az új rezsim a neokonzervatív politika egyik módosított variációja csupán („szubsztantív”, tartalmi tekintetben): az állam elnyomó (rendfönntartó, büntető, kohéziót kikényszerítő) funkcióinak erősítése, szociális (újraelosztó, együttérző-gondoskodó, egyenlősítő) funkcióinak gyöngítése, a kistulajdonos középrétegek „helyzetbe hozása”; mindezt - az antikapitalista retorika kivételével - Mrs. (azaz ma már Lady) Thatcher is helyeselné. A jobboldal liberális bírálata gyakran, sőt: a leggyakrabban ürügy az elképzelt „etatista baloldal” kontrafaktuális szidalmazására.

Feledésbe merült, hogy az egyenlőség a polgári demokrácia egyik alapelve, amire a „liberális” szó mai angol nyelvi jelentése, s maga az angolszász liberalizmus karaktere utal (szembeállítva az antiegalitárius, konzervatív mozgalmak eszméivel). Ebben a vonatkozásban az ellenzéki, „szociálliberális” krédó alig különbözik a kormánypárti, „nemzeti konzervatív” krédótól, bár ezt egyik fél se látja be: másképp ugyan - de hasonló okokból - mindkettő egyenlőségellenes.

Az új magyar kormány arra törekszik, hogy kedve s belátása szerint ossza újra az államhoz befolyó jövedelmeket; ebben sok minden korlátozza, elsősorban elkötelezettsége a vegytiszta formában már sehol sem létező „nemzeti tőke” és „nemzeti burzsoázia” mellett, amely adócsökkentésre, tehát jövedelemkiesésre ítéli; másodsorban a nemzetközi finánctőke diktátuma, amely a kiadásai megszorítására (és így a népjóléti, a strukturális fejlesztési, az infrastrukturális, a környezetvédelmi, az egészségügyi, a kutatási, az oktatási, a közművelődési, a magaskultúrás stb. intézményrendszerek szétzúzására) bírja rá; harmadsorban pedig a világválság és Magyarország ismeretes, régi bajai (az alacsony foglalkoztatási ráta, az ipartalanítás, a rossz aktív/inaktív arány, az elöregedés, a lakosság pocsék egészségi állapota, a roppantul csekély adó- és járulékfizetési hajlandóság, a torz településszerkezet: az Egyiptomra és Nigériára emlékeztető „nyomorurbanizáció”).

A Nemzeti Együttműködés Rendszerét gyökeresen félreértő liberális kritika mindenfajta újraelosztást (a legperverzebbet - azaz a jövedelmeket a munkától a tőkéhez, a szegényektől a gazdagokhoz átcsoportosító változatot - is) és mindenfajta állami-bürokratikus-apparátusi dominanciát „antikapitalistának” tekint, ami nyilvánvaló abszurdum. Az újraelosztás a kapitalizmus sajátossága, hiszen a patrimoniális rezsimekben (így a jobbágyrendszerben) az adó és a profit nem válik el egymástól, az értéktöbblet elvonása fizikai és jogi kényszerrel történik. A piac bevezetéséhez az állam elkülönülésére van szükség, hogy ez az elvonás a piacon történhessék: a kizsákmányolást szerződéses viszonyok alapozzák meg, amelyek föltétele a jogegyenlőség. Az elkülönült (jogtudó elitekre és bürokratikus, szakszerű államapparátusokra, igazgatásra támaszkodó) modern tőkés állam kénytelen létrehozni a nyilvános költségvetést, hogy a hadviselésnek és a „belső” elégetlenség kordában tartásának szükségleteit összeegyeztethesse a szerződéses viszonyokat és a tőkés fejlődési dinamikát garantáló, a születési kiváltságok közjogi érvényét fokozatosan megszüntető, az önkényt a joggal helyettesítő, elvont alkotmányossággal. A reformkor előtti Magyarországon például elenyészően kevés volt a saját jövedelem nélküli, csak szakszerű munkájukból megélő és reprezentáló állami tisztviselők száma; az urak maguk ítélkeztek és adminisztráltak (és nem fizettek adót). Mégis furcsa volna a „populus Werbőczyanus” egyeduralmát liberálisabbnak tekinteni a kiegyezés koránál csak azért, mert az utóbbi „bürokratikusabb” volt, mint az előbbi, és mert az utóbbi valamivel egyenlőbben osztotta el a jogokat és kötelességeket, mint az előbbi. A magyarországi jobbágyság fölszámolása meg egyenesen a hírhedten bürokratikus Bach-korszak érdeme. (Minden általános és törvényes adózás: újraelosztás.)

A polgári korszak előtt nincs világi bürokrácia; a középkor államigazgatási szükségleteit az egyház elégítette ki, azaz az államtól független szervezet.

Az elterjedt liberális előítéletnek van magyarázata. A kapitalizmusban (és ez alól a szovjet típusú államkapitalizmus se kivétel) váltakoznak az akkumulációs (fölhalmozási) és expanziós („fogyasztói”) rezsimek. A legutóbbi történelemben az előbbi példája a Rákosi-rendszer, az utóbbié a Kádár-rendszer, azaz a sztálinizmus, majd a „hruscsovizmus”. Nyugat-Európában a második világháborút követő expanziós időszak („jóléti állam”, „fogyasztói társadalom”) mintegy harminc esztendeig tartott, Mrs. Thatcher győzelme (1979) óta elterjedt az akkumulációs, megtakarításokra, költségvetési egyensúlyra, reálbércsökkentésre, munkanélküliségre, deflációra, a szociális ellenállás szétzúzására alapozott rezsim a maga neokonzervatív (neoliberálisnak is nevezett) ideológiájával. Az ezredfordulós válság miatt ma a két - egyaránt tőkés - rezsim jellegzetességei szervetlenül keverednek, a legzűrzavarosabban Kelet-Európában. Magyarországon a korábbi szocialista/liberális kormányokat egyaránt vádolják „neokonzervatív” (megszorító) és „jóléti” (azaz pazarló, „osztogató”) visszaélésekkel. A globális nagytőke egyik hazai képviselője, a jelenlegi jobboldali hatalommal kitűnő kapcsolatokat ápoló Demján Sándor, miközben a hatnapos munkahét visszaállítását javasolja, így nyilatkozik: „Ha Európa nem képes engedni a szociális vívmányokból, ha nem képes visszaállítani a munka, a termelés becsületét [értsd: nem hajlandó éhbérért többet és keményebben dolgozni], akkor ezt a társadalmat el fogják törölni azok a hatalmak [Kína, India], amelyek hajlandók dolgozni” - aki béremelést akar, az dologtalan, lusta élősdi ezek szerint. (Demján nem veszi tekintetbe az alapproblémát: a technika - robotizálás, automatizálás, digitalizálás, biotechnológia stb. - fejlődése miatt a legtöbb munkáskézre egyszerűen nincs többé szükség.) A Demján által becsült új kormány ugyanakkor a megszorítások végét hirdeti.

Li Ming-csi, a nagyszerű kínai közgazdász és szociológus (University of Utah) kimutatja alapvető elemzésében, hogy amennyiben a kínai dolgozók a félperiféria reálbéreit követelik ki maguknak - tehát körülbelül annyit, mint a magyarországi szakmunkások - , ez az egész félperiféria gazdasági növekedésének és a termelékenységnek a megkettőzését tenné szükségessé, ráadásul megszüntetné a félperiféria (így Kelet-Európa) nemzetgazdaságainak versenyképességét, amely összeomlást és véres polgárháborúkat, de legalábbis komolyan veendő, erőszakos konfliktusokat válthat ki a félperiférián (Ázsiában, Latin-Amerikában, nálunk). A KKP csak nagy nehézségek árán tudja kordában tartani a kínai munkásosztály követeléseit. (Minqi Li: „Can the Capitalist World Economy Survive the Rise of China?”, in: The Rise of China and the Demise of the Capitalist World Economy, London: Pluto, 2008, 93-112, újranyomva a 11. isztambuli biennálé katalógusában, What Keeps Mankind Alive? The Texts, szerk WHW, Ilkay Baliç, Isztambul: IKSV, 2009, 297-313.)

A félperiféria eddigi reakciói nem biztatók.

Az Orbán-kormány liberális bírálói mintha azt képzelnék, hogy megadható a profit olyan százalékos aránya, amely alatt a kapitalizmus megszűnik, mintha volna az újraelosztásnak olyan mértéke, amely („átcsapva minőségbe”) fölszámolhatná a rendszert. Ezek a bírálók ráadásul összetévesztik az állam szociális és elnyomó funkcióit, amelyek csakugyan nem válnak el mindig élesen egymástól, de azért mégis jócskán különböznek. Senki nem állíthatja, hogy a radikálisan újraelosztó, egalitárius, pozitív diszkriminációval operáló skandináv jóléti államok kevésébé liberálisak lettek volna, mint az állam szociális („gondoskodó”) funkcióit leépítő neokonzervatív rezsimek.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere csöppet sem antikapitalista rendszer. Ugyanakkor nem az első tőkés (politikai) rezsim, amely néha antikapitalista jelszavakat használ - mi sem általánosabb ennél - , és kétségtelenül azoknak a rezsimeknek az egyike, amelyek korlátozzák a burzsoázia politikai hatalmát a tőkés rendszer megmentése (vagy stabilizálása) érdekében. A burzsoázia politikai hatalmát mind a szociáldemokrácia, mind a fasizmus erőteljesen korlátozta - a szovjet típusú „reálszocialista” (államkapitalista) rendszerek egyenesen megsemmisítették a polgárságot és az egyes személyek tőkés magántulajdonát - , a Harmadik Birodalom pedig megszüntette, anélkül, hogy a kapitalizmus alapvető vonásai (árutermelés, bérmunka, pénz stb.) módosultak volna. Egyáltalán kérdés - és ez a kortárs marxista történettudományban radikális formában föl is merül, vö. a Brenner-vitával (The Brenner Debate: Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Europe, szerk. T. H. Ashton, C. H. E. Philpin, Cambridge: Cambridge University Press, 1978-tól 1995-ig 10 kiadás) - , hogy a polgárságnak (múló epizódoktól eltekintve) volt-e valaha egyáltalán valódi osztályhatalma, hogy volt-e győztes polgári forradalom valaha (vö. Perry Anderson és Ellen Meiksins-Wood stb. ismert írásaival); a burzsoáziának mindig osztoznia kellett, kezdetben a piacra termelő arisztokráciával, majd az állami bürokráciával, a katonai kaszttal és így tovább. A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem „polgári”, ha polgári rendszeren a művelt polgárság (Bildungsbürgertum) döntő politikai befolyását, világnézeti hegemóniáját, életfölfogását és stílusát értjük. De ahogyan a hagyományos proletariátus se létezik már a szó politikai és kulturális értelmében, úgy a régi polgárság is halott. A világias, szabadelvű, „alkotmányos patrióta” értelmiség NEM polgárság. Senki nem polgár, aki - munkajövedelemtől eltekintve - anyagilag nem független, aki nem a tőkejövedelméből él, s aki ennek következtében nem önálló. A jelenlegi középosztály államfüggő, akár lázad ellene, akár nem.

Az új kormány ezt a középosztályt pacifikálja és szervezi újjá - kitaszítván belőle a tömeges elbocsátásokkal a potenciálisan nem rendszerhű elemeket - , mindenki mást pedig az állam büntetőhatalmával fenyeget. Egész politikája az ellenállás meghiúsítására irányul, konkrét intézkedésektől a szimbolikus akciókig. Makacsul, következetesen és fortélyosan védelmezi a társadalom „egészséges magvát”, a többieket pedig kíméletlenül el kívánja nyomni. Módszere az üldözés és a büntetés.

Kihasználva az „aktív” és „inaktív” néprétegek és nemzedékek közötti érdekellentétet, kriminalizálja a tőke-munka kontinuumból kimaradókat, a munkanélkülieket, a prekáriusokat (précaire; prekär), a részmunkaidős, szezonális és rendszertelenül dolgozókat, a szociális segélyre szorulókat, az egyszülős családokat, a mindenfajta marginalizáltakat, a be nem illeszkedőket és be nem illeszthetőket - s ebben persze a korábbi kormányzatok represszív munkáját folytatja. Börtönbe veti az apró lopások elkövetőit, beleértve a gyerekeket, megnöveli az erőszakos bűncselekmények büntetési tételeit (tipikusan az alsóbb néposztályak által elkövetett szabály- és jogsértésekéit), de a büntetés logikáját kiterjeszti a népoktatásra is. A szocialista párti politikusok elleni eljárásokban - és itt a közvélemény számára a pazarlást, gondatlanságot összekeverik a sikkasztással, hűtlen kezeléssel, megvesztegetéssel - jelképesen kriminalizálják a politikai ellenzékiséget.

A „hatalomkoncentráció” rossz szó a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megértetéséhez: itt a hatalom példátlan mérvű kiterjesztéséről (így tehát szétszórásáról, és nem összpontosításáról) van szó, amely mindenfelé behatol, és jellegében abszolúttá (ám diffúzzá) válik. Az, hogy a tisztviselőket indoklás és végkielégítés nélkül el lehet bocsátani, az új tisztviselőket pedig szakirányú végzettség, szakvizsga nélkül lehet alkalmazni, az, hogy a titkosszolgálatokat megtöltik a jobboldalhoz közel álló biztonsági magáncégek figuráival, az, hogy óriási, ám tisztázatlan hatalmú „terrorellenes” központot hoznak létre a jelenlegi kormányfő személyes testőrének irányításával (államszerkezetileg ez az ÁVO megfelelője), az, hogy 1949 óta példátlan „kádermozgás” észlelhető minden állami befolyás alatt álló intézményben, politikai-ideológiai tisztogatás a médiákban és a tudományos, kulturális területen, hogy lépések történnek az alternatív szubkultúrák fölszámolására, az, hogy egyesítik a hírközlést, a médiairányítást, a médiafinanszírozást és a cenzúrát, az, hogy kormányirányítás alá helyezik az igazságszolgáltatást és a jogalkalmazást, befolyásuk alá óhajtják vonni az ügyészséget, a bíróságokat egészen az Alkotmánybíróságig, hogy ideológiai központot hoznak létre a Honvédelmi Minisztériumban, hogy egypárti ellenőrzés alá helyezték az Országos Választási Bizottságot, és í. t. - mindez fölkészülés a jövendő konfliktusokra, arra a helyzetre, amelyben majd védeni kell a társadalom „egészséges magvát” a számon kívül maradtak lázadásától.

A megelőző (preventív) ellenforradalom ismeretes a történelemből. Preventív ellenforradalommal győzték le a nyugat-európai munkásmozgalmat az 1920-as és 1930-as években, majd az 1970-es években. (Ez utóbbi sajnos egyáltalán nem szerepel a kelet-európai történelmi köztudatban, különösen az olaszországi forradalmi dinamika összetörése a PCI, az Olasz Kommunista Párt bűntársi és bűnsegédi közreműködésével.) A magyarországi dolgozók még meg se mukkantak, amikor a kormány elkobozta a szakszervezetek vagyonát („államosította” az üdülőket) és bejelentette tizenkét új fegyintézet megnyitását, közöttük a szép emlékű Gyorskocsi utcai börtönét. Elrendelték a patriarkális, heteroszexista nemi sztereotípiák sulykolását az óvodákban. Visszavonják a melegek egyenjogúsítását elrendelő polgári törvénykönyvet. Buktatás, számjegyes osztályozás, tanfölügyelők. A jobboldal legtehetségesebb, legműveltebb ideológusa a legfontosabb konzervatív lapban az egyenlő bánásmódnak mint általános (alkotmányos) jogelvnek a visszavonását javasolja, nyílt utalással a cigánykérdésre, amelynek esetében a diszkrimináció általános tilalmának alkalmazását alárendelné a helyi közvélemény eseti akaratnyilvánításának. A rendszer vezetői még a formai hatalomátvétel előtt (hiszen de facto, tényleges hatalomátvételük már a választások előtt megtörtént) masszív, goromba, vészjósló - és máig tartó - propagandakampányt indítottak általában a magyar értelmiség ellen. Az „antikommunizmus” és „antiliberalizmus” logikailag nem összeegyeztethető ideologémáit összeötvözik, hogy az 1968 utáni nyugati konszenzus bizonyos elemeit, elsősorban a „radikális toleranciát” (ezen belül is az etnikai és nemi egyenlőtlenségek elutasítását) kompromittálják, s miközben a „szabadosságot” és az „individualizmust” (ez utóbbi esetében magát az újkort) támadják, voltaképpen az egyenlőséget (és az egyenlő szabadságot) veszik célba. A Nemzeti Együttműködés Rendszerének legtudatosabb értelmiségi szószólói már a fölvilágosodás visszavételére célozgatnak sötéten és homályosan.

A jobboldal offenzívája megelőzés, prevenció: most kell stigmatizálni minden lehetséges jövendő ellenzéket, most kell rögzíteni a közvélemény emlékezetében egyrészt azt, hogy a politikájával szembeni ellenvetések ellenszenves, „életidegen” hóbortok (multikulturalizmus, Gender Studies - amellyel kapcsolatban hihetetlenül primitív és elmaradott, babonás jellegű rágalmak látnak napvilágot - , „politikai korrektség”, pluralizmus, emberijog-védelem, szakszervezeti jogok, a megélhetés garantálása, ingyenes közszolgáltatások, feminizmus, környezetvédelem, börtönhumanizálás, föllépés a családon belüli erőszak és az állatkínzás ellen, antifasizmus, antirasszizmus, avantgárd, posztmodern jól összekeverve), illetve mindez ördögi és életveszélyes, nemzetellenes, liberális-plutokrata-judeobolsevista ármány. Addig kell a valóban új, lázadó gondolatokat és ellenállási stratégiákat, fölforgató diskurzusokat lejáratni (és összemosni őket a tegnapelőtti divattal), ameddig még nem váltak széles körben ismertté, ameddig lehet róluk összehordani hetet-havat, a védőoltás megfogan még a „járvány” elharapózása előtt.

Az alkotmányos jogállam megszűnésének diagnózisa (Halmai Gábor, Eötvös Károly Intézet [Majtényi László, Miklósi Zoltán], Gadó Gábor) helyes. Az alkotmány szellemének és az eddigi cikkelyek betűjének is ellentmondó alkotmánymódosítások, az a kormányzás, amelyet a már elvetett (és megvetett) alkotmányosság állítólagos kontrollja alatt működik, a hazánkban becikkelyezett és működő belső jognak minősülő nemzetközi egyezségokmányok és szerződések mellőzése, a hatalommegosztás struktúráinak szétzúzása, a visszamenőleges hatály tilalmának figyelmen kívül hagyása, a tisztviselői kar autonómiájának fölszámolása, a pártszolgálatosokkal megerősített megtorló-számonkérő szervezetek (rendőrség, titkosszolgálatok, terrorközpont, számvevőszék, adó- és vámhatóság, speciális nyomozó intézmények, fegyintézetek) megerősítése együtt a GPS, a Google Maps és a Google Street típusú technikák használatával, amikor a mobiltelefonok, szociális médiák („közösségi portálok”), hitelkártyák, utalási és belépési kódok, a napi gyakorlattá vált lehallgatás, lesifotózás és lesivideózás, illegális SMS- és email-olvasás, a mindenütt ott leselkedő térfigyelő kamerák jóvoltából az állampolgár számára nincs titok, nincs elrejtőzés, nincs magánélet, nincs „intimszféra” - ez azt jelenti, hogy itt spicliuralom és smasszeruralom van és lesz, nem pedig joguralom; rendőrállam van és lesz, nem pedig jogállam. Ez nem vitás; teljesen nyilvánvaló.

Ámde a kulcskérdés az, hogy miért nem szegül szembe a magyar nép a polgári szabadságjogok elkobzásával.

Ennek szerény nézetem szerint két fő oka van.

Az egyik a korábbi, a liberális-demokratikus polgári rendszer eddigi híveinek mély csalódottsága, amely ebben a kérdésben foglalható össze: „Miféle rendszer az, amely képtelen volt megvédeni önmagát, és halk sóhajjal átengedte a helyét az ellenfélnek? Miféle demokratikus rendszer az, amelyben nem voltak garanciák az antidemokratikus hatalomátvétellel szemben?” Ez természetesen csak olyan rendszer lehetett, amelyben megvoltak az antidemokratikus hatalomgyakorlás csírái. A korábbi rendszer csalódott híveinek ez a gyanúja indokolt. És itt nem pusztán a korábbi (1990-2010) rendszerrel való szisztematikus kormányzati visszaélésekről van szó, mindenki tudja, hogy mindennel vissza lehet élni. Nyíltan vagy burkoltan minden osztálytársadalom kisebbségi uralmat jelent, s ezért még a legnagylelkűbb, legigazságosabb, legméltányosabb „polgári” rezsim is bármikor átbillenhet valamiféle antidemokratikus hatalmi struktúrába, s látva láthatjuk, hogy a közjogi garanciák nem érnek semmit, szánalmasan csődöt mondtak. A honpolgári (a „citoyen”) éthosz az egyenlőség gondolatához és érzületéhez kapcsolódik. A hamis kelet-európai liberalizmus (voltaképpen persze polgári - tehát nem romantikus, nem arisztokratikus - konzervativizmus) a maga szélsőségesen egyenlőségellenes retorikájával megbuktatta a „polgári” rendszert, amelyet védeni óhajtott, s amelyet a „létező szocializmus” (tervező-bürokratikus államkapitalizmus) puszta ellentéteként képzelt el. A nép nem védhette azt a rendszert és azt a „politikai kultúrát”, amely megvetette. (Nem feledhetjük, hogy a „Monoki Gondolatot”, azaz a szociális segély közmunkához és szociális konformizmushoz kötését az álbaloldali liberális-demokratikus kormányzás tette állampolitikává.)

A másik fő ok természetesen a liberális-demokratikus polgári rezsim szociális kudarca volt. A liberális-demokratikus fordulat („a rendszerváltás”) gazdasági válsággal kezdődött és gazdasági válsággal ért véget, s fönnállása alatt majdnem mindvégig válságban volt. Ahogyan annak idején a demokratikus ellenzék rámutatott - érdeme a nyílt kimondás volt, a gondolatot magát mindenki osztotta - , hogy a kései „reálszocializmus” megreformálhatatlan, a liberális-demokratikus rezsimvariánsról is kiderült, hogy nem lehet megreformálni. A szociális és egalitárius (népjóléti és egyenlőségi) reform ebben a rendszerváltozatban lehetetlen. Az életszínvonal és az életminőség zuhanása megállíthatatlan. A közvélemény elvetette ezt a rendszert, és - föltehetőleg fönntartásai és bizonytalanságai ellenére - az egyetlen látható alternatívára szavazott a korrupt, erőszakos, ügyetlen, következetlenül kapkodó szociálliberális kormányzattal szemben, amelyből föltűnően hiányzott az együttérzésnek még a képmutató látszata is. (A korábbi kormányrendszer kriptaszökevényeivel, a „rendszerváltókkal” szemben általános irtózat [Berührungsangst] mutatkozik.)

A második fő okkal függ össze egy viszonylag mellékes ok. Az tudniillik, hogy a közvélemény nem hitte el, hogy a korábbi („liberálisnak” csúfolt) kurzus csakugyan az, aminek állítja magát. A közvélemény már régen föltételezi, hogy az, ami a Nemzeti Együttműködés Rendszerének bevezetésével történt, az már régen megtörtént, hogy már régen szétverték az alkotmányos jogállamot, már régen nincsenek független intézmények stb. (Némelyek szerint soha nem is létezett ilyesmi; és a 2006. október 23-i rendőri brutalitásokat végrehajtó, jóváhagyó, magasztaló kormányzatról csakugyan nehéz elhinni, hogy bármi köze lett volna az „emberi jogokhoz”). Az, ami 2010 nyarán történt, legföljebb nyílttá, nyilvánossá tette, ami voltaképpen azelőtt is folyt: „valójában” nem is volt demokratikus hatalomgyakorlás (a liberális frázis csak vakolat volt az oligarchikus uralom homlokzatán), tehát nem is történhetett antidemokratikus hatalomátvétel. „Legrosszabb esetben, még ha csalódunk is az Orbán Viktor miniszterelnök vezette jobboldalban, akkor nem történt semmi.”

Mindezek miatt a mostani - szerintem is tragikus - fordulattal szembeni liberális kritika éle kicsorbul. Nem arról van szó ugyanis, hogy a magyar nép (vagy a hasonló veszedelmekkel viaskodó többi európai nép) nem szereti a szabadságot. Kevesen óhajtanak rendőrállamot. A többség rá fog jönni, hogy a keletkezőben lévő újabb egypártrendszer nem nagy élvezet. Az a mogorva beletörődés, amely a szerény internetes és sajtókritika dekorációjával fölcicomázott, mérsékelt féldiktatúra tartós berendezkedését kíséri, annak köszönhető, hogy kezdjük belátni: nemcsak a liberális-demokratikus rendszervariáns nem megoldás, hanem a rendszeren belül egyik változat se.

Valóban nem szabad a magyar nép (teljesen képzeletbeli) tekintélyelvű beállítottságának tulajdonítani a passzív beletörődést. A magyar nép úgy látja - nézetem szerint nagyjából helyesen - , hogy az 1989 utáni liberális-demokratikus rezsim minden tekintetben kudarcot vallott. Minekutána a rendszerváltás egyetlen maradandó alkotása a meglehetősen szabadelvű joganyag, a szemlélőnek két lehetősége marad a vereség értelmezésére: ez a jog (joguralom, emberi jogok, jogegyenlőség, személyiségvédelem) vagy papíron maradt - ez esetben a létrejött politikai rendszer értéktelen; vagy pedig ez a jog érvényesült, és eredménye annak a politikai (népi) részvételnek a lehetetlensége, amely megakadályozhatta volna a hanyatlást - mely esetben az 1988/89-ben létrejött politikai rendszer úgyszintén értéktelen. „Korábban se volt szabadság, most se lesz, de ezek legalább (talán) tesznek majd valamit a hanyatlás megállítására, a legkirívóbb visszaélések orvoslására, a nemzet önérzetének helyreállítására” - gondolják sokan.

A magyarországi liberális bírálatot nem pusztán a liberális „projekt” hitelvesztése és az ellene világszerte megnyilvánuló (okadatolt és hitregei) közutálat ássa alá, hanem a Nemzeti Együttműködés Rendszere állammal kapcsolatos beállítottságának teljes félreértése is. Alapvetően ez a kritika az Orbán-kormány „etatizmusának” a föltételezésén nyugszik. Ez tévedés. Nem minden antidemokratizmus és antiliberalizmus állambarát - arról nem is szólva, hogy a kapitalizmust rendszerbe foglaló modern államot (amelyben a jog tetemesen különbözik az urak, a „fölsőbbség” akaratától, erőszakától; amelyben az uralkodó osztály nem magától értetődően azonos az állami elitekkel; ahol elválik egymástól a „politika” és a „gazdaság”; ahol valamelyest elkülöníthető a merő osztályelnyomás a jogkövető magatartás kikényszerítésétől stb.) a szabadelvűek teremtették meg annak idején. Az új jobboldali rezsim nem megerősíti, hanem szétveri és megsemmisíti a magyar államot.

Tisztában kell lennünk vele, hogy bár „kormányzás” és „vezetés”, „uralom” és „hatalom” mindig volt, az állam mint olyan viszonylag új jelenség. Formalizált; rendszeres elvek személytelen végrehajtására épül; tisztviselői jogalkalmazók, és nem „urak”; benne a politikai hatalom és a közigazgatás elválik egymástól; alapja intellektuális/tudományos (jogi és filozófiai). Emiatt a közhivatalnokok hatáskörét is formalizáltan, a jogalkotó és végrehajtó közhatalomtól elválasztva határozzák meg; az előléptetés alapjai a rangidősségtől (szenioritástól), a tisztviselői vizsgától és egyéb automatizmusoktól függenek; a közigazgatási jogalkalmazás automatikus, algoritmikus, pártatlan és személytelen (persze eszményi esetben). Ezt a hipotézist fönn kell tartani annak érdekében, hogy a liberális demokrácia hihetetlen és realizálhatatlan alapelve - a vagyontalanok és vagyonosok, a birtoktalanok és a birtokosok, a hatalom nélküliek és a hatalmasok, a tanulatlanok és a műveltek politikai egyenlősége az egyébként változatlan osztálytársadalomban - is fönntartathassék.

Nem szabad szem elől téveszteni azt, hogy a polgári avagy liberális demokrácia annak idején óriási lépést tett előre az egyenlőség felé, amikor hosszadalmas és véres küzdelmek árán megszüntette a státuszegyenlőtlenséget (azaz a születési előjogok rendszerét, az arisztokratikus rendszert, amellyel együtt járt az uralkodó kaszt törvénybe iktatott politikai és bírói hatalma). A létrejött „civil társadalom” (polgári társadalom) az egyenlő felek közötti szerződéses viszonyok általánossága; az uralkodó minta azonban a kizsákmányoló és a kizsákmányolt (mint egyenlő felek) közötti „önkéntes” munkaszerződés; ezért az egyenlőség mélyén alapvető egyenlőtlenség húzódik meg, ami képmutatóvá, hamissá teszi a polgári társadalmat. Ez az alapvető hamisság teszi annyira ingataggá a mindenkori polgári demokrácia támogatottságát, és teszi folyton próbára híveinek elkötelezettségét.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere avval, hogy lehetővé teszi a köztisztviselők indoklás nélküli elbocsátását, az új köztisztviselők alkalmazásánál és előléptetésénél pedig eltekint minden formális kritériumtól - és újabban a vármegyei közigazgatás élére is pártpolitikusokat állít, miközben a vármegyei közigazgatási hivatalokba suvasztja bele az eddig félautonóm országos hatóságok zömét - , megszünteti a közigazgatás önállóságát. Ezt tovább súlyosbítja az, hogy a tisztogatások után az állami vállalatok, hatóságok, cégek, közalapítványok stb. vezető posztjait elosztották két (politikailag jobboldali) gazdasági érdekcsoport bizalmi emberei között. (Magáncégek vezetőit is sürgősen cserélik Fidesz-kompatibilis káderekre.) Az állam eljárásmódját - és az államnak magának a fogalmát - a nem formalizált, az államhatalom fölötti jogelvekhez nem kötött, a „vezetés” politika előtti nyers, bárdolatlan alakváltozatával azonosítható uralomhoz közelítik evvel.

Valamikor „létszámcsökkentés” ürügyén folytattak politikai tisztogatást; most politikai tisztogatás ürügyén növelik a középosztályi munkanélküliséget; persze a „csisztka” is folyik mindenütt, tetézve a művészetekben, a tudományban, a fölsőoktatásban, a médiákban némi zsidótlanítással (tessék figyelmesen tanulmányozni az impresszumokat).

Ezt tovább súlyosbítja a szokásos jogalkotási procedúra figyelmen kívül hagyása: a szokásos egyeztetések elkerülése végett a kormányjavaslatokat egyéni képviselői indítványként terjesztik be; az alkotmányellenes törvényjavaslatokhoz rapid alkotmánymódosításokat rendelnek, s így a gyakorlatban bizonyítják az abszolutizmus hitvallását, amely szerint ugye az alkotmány papírrongy. A kormányzati hatalom nőttön nő, de az államnak - mint államnak - a tekintélye megszűnt.

Az állam abban különbözik a nyers hatalomtól, hogy az államban a hatalmasok nem csinálhatnak akármit; személytelen, nemzedékeken keresztül változatlanul érvényes eljárási szabályok korlátozzák benne őket. Ezeket a procedurális szabályokat - s a velük egylényegű „közszolgálati” éthoszt és politikai kultúrát - veri szét az egyed- és önkényuralmi jelleg felé mozgó ultrakonzervatív rezsim, s velük együtt az államot magát. S ha mindezt úgy teszi, hogy közben tartalmilag sikeres lesz - teszem azt: megmenti az eladósodott középosztályt, megállítja a falvak elnéptelenedését („Landflucht”), rendbehozza az infrastruktúrát (én is helyeslem a bezárt vasúti szárnyvonalak, falusi postahivatalok, tanyasi iskolák újramegnyitását, bár a szegény gyerekek „buszoztatását” is helyeselném), visszahozza a csakugyan veszendőbe menni látszott nemzeti önállóságot - , akkor megdönthetetlen lesz, és kézzelfoghatóan fogja bizonyíthatni, hogy a szabadság nélkülözhető, a hatalmi ágak elválasztása és a pluralizmus nem célirányos, és csak a nyers erő hatékony.

A Nemzeti Együttműködés Rendszere nem lesz társadalmilag igazságosabb, mint elődei. Az egykulcsos adó - s több hasonló terv és intézkedés (no meg az Országos Érdekegyeztetési Tanács törvényellenes mellőzése és tervezett „reformja”, nem szólva a magyar miniszterelnöknek a szakszervezetekhez címzett gorombáskodásairól és fenyegetőzéseiről), újabban a tőkés vállalatok nyereségadójának csökkentése - világosan jelzi az új berendezkedés gazdasági és szociokulturális részrehajlását. De tévednénk, ha úgy vélnők, hogy a közvélemény ezt így fogja föl. A közvélemény számára a csata a globális (értsd: nyugati, kozmopolita) fináncarisztokráciának és hazai (talajgyökértelen és honképtelen) szövetségeseinek a megszorításokat - tehát az államfüggő, együttesen relatív többségben lévő rétegek és csoportok elszegényítését - célzó politikája, a „multik” hiperkizsákmányolása, „nyomulása” - illetve a „nemzeti centrum” kisembervédő politikája között zajlik. (Mintha a „nemzeti centrum” nem hajtana végre megszorításokat már most, az elején.) Ezt a benyomást erősíti a „balliberális” sajtó maradékának egy része, amely nyíltan a Nemzetközi Valutaalapnak, az Európai Bizottságnak és a hitelminősítő intézeteknek, „a londoni elemzőknek”, a nemzetközi pénzügyi sajtónak szurkol az utált magyar kormány ellenében, ami egyrészt helytelen, másrészt öngyilkos magatartás.

A hitelezőinkkel folytatott tárgyalások megszakítása kezdetben távolról sem okozott akkora problémákat Orbán miniszterelnöknek, mint amekkorákat ellenfelei jósoltak. De aztán természetesen bekövetkezett az, amit a globális nagytőkének szurkoló „balliberális” sajtó és értelmiség zöme hol „a valóság”, hol „az értelem” diadalának tekint (az én ízlésem szerint ildomtalan kárörömmel). A nemzeti konzervatív kormány kénytelen volt megadni magát az Európai Unió diktátumának, meghirdetni a „forráskivonásokat”, azaz a megszorításokat, sőt: kénytelen volt a zárszámadási jelentésben az Országgyűlés és az ország színe előtt fogcsikorgatva bár, de elismerni a „válságkezelő” Bajnai-kormány érdemeit az „egyensúlyteremtésben”. A kormányzat persze ezt a csöppet sem örvendetes, bár előrelátható fordulatot is arra használja föl, hogy folytassa a számára is potenciálisan végzetes hatalommaximalizálást, újabb értelmiségi intézményeket (kutatóintézeteket stb.) szüntet meg, és folytatja az egyenlőség elleni támadásait: fölszámolják a középiskolai és egyetemi fölvételi vizsgákon a halmozottan hátrányos helyzetű és a fogyatékkal élő diákok pluszpontjait (s evvel a pozitív diszkrimináció utolsó maradékait), általában csökkentik a fölvehető egyetemisták, főiskolások számát (evvel tovább nő az alsó középosztályban a munkanélküliség és az elszegényedés), szívtelenül és ostobán alkalmazzák a „three strikes you're out” (három csapás) elvet haszontalan gyerekekkel szemben, belügyminisztériumi rendelettel tiltják ki a hajléktalanokat a közterületekről, és elképesztő intenzitással folyik a bűnbakképző uszítás „odafönn” a - tetszik érteni - „kozmopolita” fináncoligarchia, „odalenn” a cigányok ellen, társadalom- és nemzetellenes elemként pedig „a korrupt baloldal” és „a nemzetietlen liberális értelmiség” ellen, ahogyan ez már a XIX. század utolsó harmada óta szokás (a romakérdés kivételével, amely - akár a muzulmánkérdés Nyugat-Európában - viszonylagos újdonság). A nemzeti ügyek kormányának felelős tényezői nyíltan és hangosan kijelentették, hogy véget vetnek az oktatásban az integrációs „kísérleteknek” (amennyiben „kísérletnek” lehet titulálni hatályos és alkotmányos törvényt...); magyarán bevezetik a faji (etnikai) szegregációt (elkülönítést) az iskolákba, amelyek jelentős részét magáncégre - a római katolikus egyházra, laudetur - óhajták bízni, ami egyszerűsíti a szelekciót. (A helyettes közoktatási államtitkár így nyilatkozott 2010. szeptember 25-én Kaposvárott: „Alattomos erők fékezik a tehetség kibontakozását, akárcsak Klebelsberg idején - ezért is kell rendet tennünk már az iskolában... Az esélyegyenlőséget szajkózó [!] művelődéspolitikát bírálva kijelentette: merjük kimondani, azért van szükség elitképzésre, hogy tehetséges emberek vezessék az országot”; ezek a tehetséges emberek a jómódú, katolikus családokból fognak származni.)

A nagy fenyegetés a forint árfolyamának csökkenése, ami végveszélybe sodorja a külföldi devizában eladósodott, de forintban fizetett középosztályt. A „devizahitelesek” deklasszálódása, a lakástulajdonról lemondani kénytelen középosztály tragédiája a közeljövő legnagyobb politikai dilemmájává nőheti ki magát. Ha az alsó középosztály (a kispolgárság) és a még részben meglévő hagyományos munkásosztály tagjai tíz- vagy százezerszámra kerülnek az utcára (vagy veszítik el a ma a normalitáshoz tartozónak vélt lakástulajdonukat), gyermekeik pedig szakképzetlen fizikai munkára vagy tömeges kivándorlásra kényszerülnek (a lehető legelőnytelebb történelmi pillanatban, a nyugati bevándorlóellenesség fokozódása közben), fölborulhat a stabilitás, utcai erőszak és általános zűrzavar következhet be. Ennek a megelőzése a mai helyzetben csak a legdurvább rendőrállami eljárásokkal, a legelvadultabb antiszociális, etnicista, szegényellenes, népellenes, diszkriminatív („kirekesztő”) ideológiai hadjárattal képzelhető el. Erre a nemzeti konzervatív egyeduralmi szisztéma - amelyet a szélsőjobboldal konkurenciája is nyom - nem biztos, hogy hajlandó, de mindenképpen alkalmas.

Pintér szkv. r. vőrgy., belügyminiszter szerint csökken a vásárlóerő, ergo meg kell erősíteni a rendőrséget. Egyszerű, katonás beszéd, félreérteni nem lehet. Nincs pénzed, fültövön váglak.

A magyar állam szétverése úgyszólván föl se tűnik, a nyilvánosság egy része „etatizmusról” papol, a másik része a füle botját se mozgatja.

Az állam összekeverése a hegemón politikai erő informális hatalmával azt a fölöttébb aggasztó helyzetet eredményezi, hogy ennek az irtózatosan erős hegemónnak a hatalomból való eltávolítása csak a magyar állam egész építményének a megdöntésével együtt lesz elképzelhető.

Ha az állam - ha nem is a maga egészében, de jórészt - azonos lesz a hegemón erő (a de facto egypártrendszerű féldiktatúra) uralmával, intézkedéseivel, rendszabályaival, ideológiáival, akkor a további következmény: az egyetlen sikerre esélyes ellenzék rendszerellenzék lesz, világnézete rendszerellenes (nem pusztán rendszerkritikai) lesz, azaz élesen államellenes és mélyen radikális. A piaci kapitalizmus liberális-demokratikus változatának kiküszöbölésével a Nemzeti Együttműködés Rendszere lezárja a polgári rendszeren belüli politikai evolúció lehetőségét, s evvel a rendszer ellenfeleinek a változtatás számára csak a forradalmi utat hagyja nyitva.

Száz esztendővel ezelőtt hasonló volt a helyzet (vö. Ady), s akkor az uralkodó osztály számára csak a háború kínált egérutat és haladékot - de nem sokáig. Most hiányoznak az európai háború és az európai forradalom föltételei; rövid távon tespedés, pangás és - amint az új „médiaalkotmány”, tehát a kritikai nyilvánosság területének minimumra szűkítése is bizonyítja - tekintélyuralom (autoritarizmus) várható. A nemzeti jobboldal kormányzata „fölfelé” is hadakozik (a nemzetközi fináncarisztokráciával és közjogiasított intézményrendszereivel), „lefelé” is hadakozik (a proletariátussal és szubproletariátussal, a marginalizált és éhkoppal fenyegetett „underclass” szegényeivel, a „nyugger”-nak becézett idősekkel és az álláslehetőség nélküli fiatalokkal). De mivel a „fönn” és „lenn” között némi különbség mutatkozik a befolyás és az érdekérvényesítés tekintetében, nem kétséges, hogy a „nemzeti kormány” kijelölt ellenfelei közül melyik húzza majd a rövidebbet.

Gróf Somssich Pál, a magyarhoni történelmi konzervativizmus vezére mondta 1846-ban, amikor a városlakók választójoga ellen érvelt: a fölforgató elemek „orvoslására oly institutiók kellenek, melyek a népen anyagilag segítsenek - munka és rendőrség a proletariátus egyedüli gyógyszere”… A magyarhoni konzervativizmus álláspontja az elmúlt százhatvannégy évben e ponton semmit se változott. Ámde gr. Somssich akkor kisebbségben volt, nem pedig - mint e tekintetben utódai - négyharmados többségben. Ennek is köszönhető, hogy a munkás alakja (olyan országban, ahol a nemzeti jövedelem nagyobbik része az ipari exportból származik) teljesen elenyészett a magyarországi politikai diskurzusból.

Óvakodnám a históriai analógiák túlhajtásától, mégis föltűnő, hogy az olykor dinasztikus abszolutizmussal korlátozott arisztokratikus (főúri) hatalom és kései, militarizált-rendőri változata semmilyen polgári törekvéssel, polgári forradalommal nem volt megdönthető soha. A „sírjukban is megátkozott gazok” (Ady), vagyis a földbirtokos arisztokrácia és a hivatalnokká-katonává alakult középnemesség (dzsentri) osztályuralmának - ha tetszik ez valakinek, ha nem - csak a fölszabadulás (vagyis a szovjet hadsereg bevonulása) vetett véget 1945-ben, s ezt Bibó István nem átallotta forradalomnak nevezni. Kelet-Európában a rendszeren belüli alternatívák soha nem voltak erősek, és a rendszerváltás korszaka - amelyet Orbán Viktor miniszterelnök teljes joggal hív zavaros átmenetnek - ebben csak percnyi kivételnek, epizódnak bizonyult. A rendszerváltás rendszere (a gazdasági összeomlással párosult liberális kapitalizmus) átadja helyét a szabadságmentes politikai igazgatásnak, amelyben a tőke - cserében politikai és világnézeti hegemóniájáért, amelyet most elveszít - megkapja a stabilitást és a rendet, amely a profit és a fölhalmozás tekintetében sokkal fontosabb.

Ignotus Pál írta emlékezetesen jákfai vitéz Gömbös Gyula szkv. vk. szds. (orosházi díszpolgár) miniszterelnöksége és az Új Szellemi Front idején 1935-ben, hogy „…amit nálunk újabban reformpolitikának neveznek, abból áll, hogy az antiliberális nagytőke pénzén, amely van és erősebb, mint valaha, propagandát csinálnak a liberális nagytőke ellen, amely nincs”.

Az ellenállás érthető hiányának indokai között még nem említettem a legcsúnyábbat, a cigánykérdést, amely hazánk legjelentősebb társadalmi problémája - s a bevándorlók, illetve a bevándorlásból származó populációk kérdésével összevegyülve egész Európa egyik legbaljóslatúbb, nem lehetetlen, hogy végzetes gondja. A romákkal való szolidaritást már a korábbi álbaloldali kormányok is fölmondták. A Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig immár csakis büntetéssel, börtönnel, segélymegvonással, faji elkülönítéssel (szegregációval), „tartalomszolgáltatóinak médiafölületein” (szép újbeszél) pedig hol nyílt, hol burkolt fajgyűlölő uszítással kezeli a problémát, s ebben sajna nem különbözik az európai kormányrendszerek átlagától.

Korábban a magyarországi liberálisok avval vigasztalták magukat, hogy az európai kontextus nem teszi lehetővé a mélyreakciós/etnicista fordulatot hazánkban; ám közben Nyugat-Európa még mélyreakciósabb/etnicistább lett, mint Kelet-Európa, még az utolsó autentikus európai polgári demokrácia, a németországi is inog.

A közvéleményt sikerült megmérgezni. Konszenzus alakult ki a szociális segélyezéssel szemben. Ez az új közmegegyezés pusztító, mert lehetetlenné teszi a társadalmi igazságosság és honpolgári egyenlőség gondolatának tekintélyét és elterjedtségét. A kiszolgáltatottak nem fordulhatnak az államhoz, mert a társadalmi segítségnyújtás gondolatát (a szerintem is megmentendő alsó középosztálytól „lejjebb”) kompromittálja a gyűlölt cigányság esetleges haszonélvezete. A romák mellett kiálló jogvédők - a „jogvédő” szó maga szitokká vált - tiltakozása úgyszintén gyűlöletet vált ki. A jobboldali kormány, amely folytatja elődeinek a „munkateszten”, a „segélyt munkáért” elven alapuló, kirekesztő politikáját, nem képmutató - mint elődei voltak - , hanem kizárólag a fehér többséget óhajtja képviselni, amelyet ennek révén persze utólag megkonstruál. Politikai és világnézeti értelemben megszünteti, mert megosztja a vagyontalanok és kizsákmányoltak lassan rejtetté váló, a politika és az ideológiai hegemónia szempontjából ténylegesen megszüntetett többségét, s evvel előre meghiúsítja a szabadság és egyenlőség demokratikus, azaz népi politikáját.

Így aztán a magyar állam szétverése után következhet a magyar társadalom szétverése.

A helyzet kilátástalan, de nem érthetetlen.

Senkinek ne legyenek illúziói: a „rendszerváltó” politikához, a liberális kapitalizmushoz, az „emberi jogi” álmokhoz nincs visszatérés. De a „harmadik utas” (Third Way, Neue Mitte) pragmatikus-eklektikus „reálpolitikához” se lesz visszatérés.

Mélységesen nincs igaza a „balliberális” sajtónak abban, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere holmi ásatag, atavisztikus, elmaradott - „árvalányhajas”, „horthysta”, „irredenta” - képződmény (mint ahogy nem is „kádárista”). A magyarországi jobboldal a Benelux, Francia- és Olaszország, Ausztria igencsak áramvonalas jobboldali jelenségeinek párhuzama. A közös lényeg mindezekben Berlusconitól és Sarkozytől Putyinig és Orbánig: a heteró, fehér, hím, „árja” kispolgár hisztérikusan rémült védekezése az érthetetlen külvilággal szemben, legyen az a Wall Street vagy buddhista cigány, nigériai bevándorló, ultrabaloldali (elsősorban persze a rémmé növesztett anarchista) tüntető, avantgárd művész, gyerekét imádó egyedülálló anya, szúfi misztikus, nihilista „kiszálló” (drop-out, Aussteiger), „mélyökológus”, kreatív bolti tolvaj, kritikai marxista.

No és persze elsősorban a gazdasági világválsággal szemben, amelyből nem lett politikai válság - valóságos ellenerők hiányában - , de amely megszünteti azt, ami az „érték” forrásának (Lassalle) és a legfőbb szocializációs modellnek számított: a munkát.

Megérteni, hogy a munka nem az „élet” legfőbb tápláléka többé, mint a klasszikus modernség idején volt, kétségtelenül nem könnyű. A munkára kényszerítés - amikor a javakat sokkal kevesebb ember sokkal kevesebb idő alatt könnyen előállíthatná, ha a gazdasági rendszer nem volna tébolyodott, s ennél fogva halálra ítélt - a klasszikus tőkés szocializációs modellt próbálja megőrizni. Ebben a modellben az embert a családja és a közoktatás eljuttatta a munkába állás küszöbéig, ezután az első számú közössége a munkahelyi „kollektíva” volt, a második számú közössége pedig a patriarkális (elvileg monogám szexualitásra alapozott, prokreatív, azaz „termékeny”, gyermekes) család. Mindaz, ami ezen a kétrétegű magánszférán kívül állt, nem minősülhetett „tisztességesnek”, helyeselhetőnek. A Nemzeti Együttműködés Rendszere - hasonlóan a nemzetközi reakcióhoz - ezt a szocializációs modellt védi, amelynek egyáltalán nincsenek túlélési esélyei, tökéletesen elavult, biopolitikai, technikai, ökológiai, gazdasági és filozófiai okokból egyaránt.

A régi ipari tőke és a régi munkásmozgalom cinkosa volt egymásnak a munka középpontba állításával, mindkettőnek a léte ettől függött, habár ellentétes értelemben. A munka utáni társadalom szembeszökő jelenléte egyelőre csak brutális repressziót váltott ki, amelynek egyik helyi alakváltozata az új magyarországi tekintély-, önkény-, egyed- és maffiauralmi rezsim. A munka utáni társadalom se fog zűrzavar és szenvedés nélkül megszületni - politikailag és kulturálisan, hiszen „gazdaságilag”, technikailag, biológiailag, életforma és világnézeti sejtelem tekintetében már itt van. Nem lesz itt béke.

A jelek szerint.  

_______________________

  Ez az írás eredetileg a Kritika XXXIX/11. (2010. novemberi) számában jelent meg a 23-28. lapon, tehát még az Alkotmánybíróság jogosítványai súlyos korlátozásának, a médiatörvény részleteinek, a nemzeti adatvagyon központosításának és a titkosszolgálati iratokat vizsgáló bizottság föloszlatásának ,  a rendvédelmi dolgozók (és családjuk) magánélete titkosszolgálati vizsgálatának nyilvánosságra kerülése előtt (2010. szeptemberében-októberében íródott). Ezek az újabb lehangoló részletek azonban nem módosították nagyban a szerző álláspontját. (A bankokra, áruházláncokra kivetett különadókat, a magánnyugdíjpénztárak  államosítását a szerző - mind időközben megjelent nyilatkozataiból, cikkeiből kiderül - nem helyteleníti, legföljebb az így megszerzett jövedelmek fölhasználásának módját.)

 .

Az elbecstelenedés ellen

A nyugdíjpénztáras tüntetésen érdeklődtem a többnyire öregecske emberektől, hogy szerintük vajon miért vagyunk ilyen kevesen. Azt is megkérdeztem, mit mondtak azok, akik nem jöttek el, pedig hívták őket. Azt, hogy félnek. És azért jönnek az öregek, mert ők meg már nem félnek. Hiába veszi le őket a tévé, már nincs honnan kirúgni őket, és nincs főnök se, aki meglátná, fényképen, tévében, hogy tüntetnek valami nyugdíjjogokért..

Én meg azon gondolkoztam, hogy ha politikus lennék, azonnal lemondanék, ha azt hallanám, hogy bárki fél tőlem. És el is bujdosnék. Komolyan. Miféle ember az, akitől mások félnek. Lehetséges, hogy valaki éveken, évtizedeken át normálisnak tűnik, egyszercsak arra ébred, hogy hatalma van, és az már nem arról szól, hogy nála van az összes pénz, az ő hűbérese mindenki, hanem már csak attól boldog, hogy félik. Őt. A nevét is. Félnek, hogy börtönbe jutnak, hogy az adóhivatal elé rendelik őket, hogy kirúgják őket az állásukból, hogy nem lesz nyugdíjuk, hogy megfigyelik őket, hogy megbüntetik őket, ha beszélnek, írnak...

Miféle dolog ez? Miféle érzés lehet? 

A héten volt szerencsém a MÚOSZ-ban találkozni Majtényi Lászlóval, akit talán a legtöbbre becsülök mostanában ebben az országban. Nem azért, mert baromi sok esze van, mindent tud a jogról, az alkotmányról, kristálytisztán, pengevillantással fogalmaz, nem is azért, mert volt bátorsága lemondani az ORTT éléről, amikor kiderült, hogy az MSZP és a Fidesz mutyizott a frekvenciabizniszben, hanem azért, mert erkölcsi alapon bátor.

Ez azért fontos, mert a kollégákkal beszélgettünk arról is, hogy mit lehet csinálni a médiagyilkosok ellen. (Azért gyilkosok, mert a politikai elit szépen lemutyizta, hogy a gyűlölt újságírókra kilövési engedélyt kap a Fidesz. Egyszerűen meg akarnak szabadulni tőlünk. Ez a médiatörvény alapjaiban már réges-régen elkészült, szocialista egyetértéssel. Az más kérdés, hogy a hatalmas győzelemtől beborult, vérszemet forgató Fidesz még fejlesztette. És nem csak a politikai elit pacsizott: az amúgy erősen multiellenes Fidesz egyeztetett a multikkal is. Azokkal, akiknek magyarországi érdekeltségük van a médiában. A Fidesz elhitte, hogy ez elég, mert azt hiszi, hogy a nyilvánosság dolgában is elegendő a háttéralkudozás. Tévedtek. A nyugdíjpénztárak dolgában megtalálták a maguk vizitdíj-ügyét, a sajtósanyargatással meg jogos okot adtak a nemzetközi beavatkozásra.)

Szóval arról beszélgettünk, hogy a kollégákat nem lehet nyílt lázadásra buzdítani, mert ugye ott vannak a gyerekek, a devizahitelek, meg amúgy sem lehet már megélni azokból a nyomorult bérekből, amiket kapnak. Nem veszélyeztethetjük őket egzisztenciálisan.

Ne is! De arra azért hívjuk föl a figyelmet, hogy az ilyen rendszerek, a sunyiskodó diktatúrák előbb vagy utóbb egyenként, de egytől egyik bedarálják őket. Ismerjük ezt már a szocializmusból. Kíváncsi vagyok, mikor tudom meg az első emberről a környezetemben, hogy besúgó. Mert ne legyen senki naiv: az ilyen hatalom nem csak akarnok, hanem hamarosan rátör a paranoia is. Elkezdi keresgélni a belső ellenségeket. Aztán jönnek az összeesküvések. Aztán föl kell fejteni a külföldi szálakat. Ehhez be kell épülni. Előbb a politikai közegbe, aztán a szerkesztőségekbe, aztán már mindenhova. Még azt se mondom, hogy a titkosszolgálat kezdi majd fenyegetni és vesztegetni az embereket. Hanem majd az a mélységesen romlott párt, melyik még hatalmon sem volt, máris Kubatov-listázta a teljes lakosságot.

Ne legyen kétség: az a párt, amelyik arra akarja kényszeríteni az újságírókat, hogy azok adják ki az informátorokat, mert különben milliós büntetést kapnak, amit - gondolom - majd leülhetnek a nyomorultak, nem fog itt megállni. Annak a pártnak, amelyiknek a miniszterelnöke átveszi a nácik dumáját és kettéosztja a népét mimagyarokra, és őkre - vagyis magunkfajtákra és magukfajtákra -, annak már megvan az ideológiai alapja is arra, hogy akár hazafias dumával kezdjen neki a beszervezéseknek. Megfélemlítem, elszegényítem, aztán csillantok lehetőséget és még pénzt is adok, és már meg is van az ügynököm.

Csak csöndben figyelmeztetem azokat is, akik ebbe belekezdenek, meg azokat is, akiket megzsarolnak, hogy mégegyszer nem lehet itt végigjátszani azt, amit az utóbbi húsz évben az ügynöklistákkal mutyizott a politikai elit. Hamar vége lesz Orbán rendszerének, mert rá nem vigyáznak a szovjet fegyverek, viszont az egész világ megveti. És akkor minden kiderül. Nem lesz bocsánat. 

Az elbecstelenedés ellen a legjobb módszer a nyilvános ordítás. Ha valamit nem mondhatsz el senkinek, azonnal mondd el mindenkinek!

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy megőrültem: nem véletlenül írtam le ezt. Aki érti, adja át.

 .

Jogfosztottak jogfosztása

Vannak különös forradalmak. Eddig nemigen hallottunk olyanról, amelyik fölhorgadása óta folyamatosan azon mesterkedik, hogyan vegye el a jogokat, hogyan csorbíthatja a szabadságot, hogyan rabolja le a legszegényebbeket. Végülis van olyan, hogy valaki mindenáron be akar kerülni a történelemkönyvbe, és nincs más ötlete, hát paródiával áll elő. Ha a műfaji szabályok figyelembe vételével tökéleteset alkot, van esélye arra, hogy egy jó erős lábjegyzetet kiharcoljon magának. A tréfamester működését egy darabig nézegetjük, aztán majd lezavarjuk a színről. 

Nem lehet kétséges, hogy mindazok, akiknek életét megkeseríti, előbb vagy utóbb megszervezik az ellenállást. A szakszervezetek majd méltó választ adnak a sztrájkjog csorbítására. A lerabolt nyugdíjpénztrárasok már hegyezik a tollukat a következő választásra. A sajtó előbb vagy utóbb megtalálja a módját, hogy hülyét csináljon a hatalomból.

De ennek a bohózatnak vannak tragikus elemei is. Könnyekkel gyászolt barátom, Furmann Imre 2001-ben hozta életre, és szakmailag évekig irányította az Igazságügyi Minisztérium jogsegélyszolgálataként működő Roma Antidiszkriminációs Hálózatot, amely olyan ügyekben nyújt jogi képviseletet, amelyekben az embert származása miatt érte joghátrány. Harminc ügyvéd várta az ügyfeleket - természetesen ingyen -  minden héten az ország ötvenöt településén. Jogi tanácsadásra, iratszerkesztésre, diszkriminációs ügyben perindításra, bíróság és egyéb hatóság előtti képviseletre. Azt, hogy mekkora szükség volt a munkájukra egyetlen szám is bizonyítja: 12652 ügyben segítettek a cigányoknak.

A forradalmi kormány úgy döntött, hogy ezt a hálózatot december 31. napjával megszünteti.   

Olyan emberek egyetlen reménységét, akik végképp nem tudják magukat képviselni sem a többségi társadalommal sem a hatalommal szemben. 

Egy olyan kormány teszi ezt, amelyik hamarosan az EU elnöke lesz. Miniszterelnöke már hetek óta arról szónokol, hogy legfőbb feladatának az európai cigánykérdés megoldását tekinti.

Azt tudjuk, hogy a politika cinikus. De a színjátékban nem kötelező a romlottságot a lealjasulásig fokozni.

(Horváth Dávid képe)

 .

A nap embere Vona Gábor

Kép: t3.gstatic.com

A Jobbik közleménye szerint Vona Gábor, a Jobbik elnöke fogadja Buzánszky Jenőt és Grosics Gyulát. “Az Aranycsapat két élő legendája kézjegyével látja el a Nemzet Sportolója címhez szükséges papírokat, majd egy közös ebéden vesznek részt.”

A blogter.hu képe

Vona Gábor talált egy rést, ahol a Jobbik rátelepedhet két zsenire, akiknek szükségük is van a támogatásra ahhoz, hogy a nemzet sportolói legyenek. Mert bár már amúgy is azok, hiszen aligha találhatunk az élők között legendásabb futballistákat, nem nagyon felelnek meg a feltételeknek, hiszen ahhoz az is kellene, hogy sportvezetőként is legendásak legyenek. Ez persze csak úgy megy, ha kivételt tesznek velük. Ez nem lenne kivételes mostanában, senki nem lepődne meg egy Lex Buzánszky-Grosicson. Ráadásul megnyugodhatnánk: ennek elfogadása bizonyítaná, hogy valóban működik a nemzeti konzultáció és a forradalmi igazságszolgálat. Legalábbis a Jobbik-Fidesz relációban. A két idős zsenitől pedig nem várható el, hogy lobbizgatás közben figyeljenek a stílusra: úriember nem ebédelget nácikkal, de még a zseniális stratéga Vonával sem. Bármekkora a tét.

 .

Jó nap

Csókoltatom a médiafegyház őreit

Ma voltam a Hősök terén a tüntetésen, aztán fölvettük a Szabad Magyar Televízió első adását. A csontjaim is fájnak a hidegtől és a fáradtságtól, de igen jó nap volt. Remélem, jó lett a fölvétel. Többet még nem árulhatok el, de az biztos, hogy a szereposztás parádés volt. Bár én voltam a műsorvezető, gyakorlatilag nem kellett megszólalnom. A vendégek azt mondták, hogy olyan volt a hangulat, mint a rendszerváltás idején, a szabad televíziózás kezdetén az akkori Nap TV első stúdiójában. Pár nap múlva megkezdjük adásunkat. Természetesen nem Magyarországról, mert az itteni sajtóviszonyok ezt nem teszik lehetővé. Egy olyan hatommal állunk szemben, amelyikkel már akkor sem kívánnánk együttműködni, ha a gyalázatos törvényét visszavonná. Nem tudom, szégyellnünk kell-e, hogy emigrálni kényszerülünk. Lesz erről is pár szó a műsorban.

 .

Cenzort akarok!

A technet.hu képén a kínai kollégák
láthatók ádáz munka közben

Hamarosan megfogalmazok egy levelet Szalai Annamáriának, amelyben vázolom kellemetlen helyzetemet, ami abból adódik, hogy bár azt látom, hogy nagyon megbüntethet, azt nem tudom, pontosan miért. Mert ugye régebben az volt, hogy a Cenzúrahivatal megolvastatta az írásokat az  arra alkalmas szakemberekkel, akik megmondták, hogy ezért és ezért nem jelenhet meg. És akkor a bölcs újságíró ugyanazzal nem próbálkozott többé. (Persze előtte is tudta, hogy ez vagy az a duma esetleg nem kap pecsétet, de kicsit bátorkodott, esetleg.)  Most meg az van, hogy én csak írok bele a világba, vaktában, de a leghalványabb fogalmam sincs, mi lehet az, ami miatt Szalai Annamária rám – vagyis hát szegény Németh Péterre - küld egy végrehajtót egy jelentősebb készpénzigénnyel, vagy esetleg egy termetes munkatársat, hogy elkobozza a munkaeszközeimet, mint bűnjeleket, vagy miket.

A korrekt ajánlatom a következő: Szalai Annamária vagy személyesen ellenőrizze az írásaimat – ettől lennék a legboldogabb, bár a megtiszteltetésnek nyilván kell valami határt szabni – vagy jelöljön ki egy-két arra alkalmas embert, akiknek én minden írásomat elküldöm. És akik természetesen a szerkesztőségek rendjéhez igazodva, mondjuk harminc percen belül válaszolnak. Megírják, hogy amennyiben ez és ez megjelenik, akkor ekkora és ekkora büntetésre számíthatok, ezért és ezért. Ha mégis leadom az írásomat, akkor én vagyok a felelős.

Mivel Szalai Annamária csúcshivatala tízmilliárdokkal gazdálkodik, sőt százmilliósnál is nagyobb – tervezett - bevételre is számít, nyilván lesz annyi pénze, hogy szakavatott, vagyis jogjártas, plusz újságírói végzettségű hivatásos olvasókat vegyen föl. (Bár az se lenne baj, ha hit- és erkölcstanból is lenne valami papírjuk.) Az is szempont lehet a fölvételinél, hogy jó erősek legyenek, arra az estre, ha például nem vagyok hajlandó kihúzni valamit, amit nyilvánvalóan valami titkos informátortól tudok. Ilyenkor még az írás megjelenése előtt eljöhetnének a szerkesztőségbe és azonnal elkobozhatnák a számítógépemet. (Kicsit bonyonyultabb persze a helyzet, mert hiába veszik el a gépemet, hiszen azon semmit nem tartok. Minden dukumentumom egy lenyelhető pendrájvon található. Ha időben meglátom őket, akkor a kakimban kutakodhatnak, ha van ehhez kedvük. Ezt jobb, ha most megmondom, mert úgyis lefigyelik.) Ez kényelmes, vonzó munka lenne. Ha több újságíró is csatlakozna hozzám, akkor akár mobil különítményeket hozhatnak létre, autóban olvashatnák az írásokat, hogy percek alatt lecsaphassanak. 

Azt hiszik, hogy viccelek. Pedig nem: ha Európa legmocskosabb sajtótörvénye életbe lép, minden írásomat elküldöm előzetes bűnkontrollra Szalai Annamáriának, és erre bíztatok majd minden kollégát. Ha ugyanis egy hivataltól előzetes vizsgálatot kérünk bármire, és az nem emel kifogást, utólag már nem tehet semmit. Ha ezer kolléga követ, a nyakukra tekeredik a sajtópuccs-törvényük.

 .

Kövér László gyávább, mint gondoltam

A hirszerzo.hu képe

Miután egy indexes videóból kiderült, hogy a fideszes képviselők nem mernek nyilatkozni, de még a saját nevüket is röstellik, ha véleményt kellene mondani a saját törvénykezési gyakorlatukról, Kövér László házelnök az Inforádióban a többi között ezt nyilatkozta: meg kellene vizsgálni, hogy az állandó parlamenti belépővel rendelkező újságíróknak és szakértőknek valóban szüksége van-e erre a jogosultságra. Az Országgyűlés elnöke arról is beszélt, hogy szeretné elérni, a politikusoknak csak akkor kelljen nyilatkozniuk bárkinek, ha arra felkészültek és vállalják a beszélgetést. Ezen kívül közölte azt is, hogy ritkítaná a plenáris üléseket.

Vagyis Kövér Lászó még tovább szűkítené a demokráciát. Egyrészt azzal, hogy a neki nem tetsző újságírókat kitiltaná a parlamentből, másrészt azzal, hogy azt a világ minden demokráciájában kötelező minimumot, miszerint a képviselőnek illik bármikor válaszolni olyan kérdésekre, amelyek az általa megszavazott törvényekre vonatkoznak éppen az ellenkezőjére fordítaná. Mert ha a képviselő azt mondhatja, hogy ő nem készült föl a beszélgetésre, akkor az azt jelenti, hogy nem tudja, mit szavazott meg, vagy nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Innen már csak egy lépés, hogy a Fidesz azt a már ma is működő állami gyakorlatot vezesse be a képviselőkre is kötelezően, hogy az állami aparatcsikoknak tilos engedély és cenzúra nélkül nyilatkozni, interjút adni. Nem kellene ezt valahogy beletuszkolni az új sajtótörvénybe, vagy micsodába?

Kövér László gyávább, mint gondoltam. Bár teljesen indokoltak a félelmei, ha egy pártnak olyan képviselői vannak, amilyeneknek az Index videóján mutatkozzak. Buta, tudatlan, befosi nyuszikák, akiknek azért annyi eszük van, hogy tudják: valami gyalázatos dolgot művelnek.

Azt meg végképp nem értem, hogy Kövér László miért nem ritkítja nullára a plenáris üléseket. Ebben is igaza lenne, hiszen teljesen fölösleges a nyilvánosság ahhoz a szégyenletes bohóckodáshoz, ami ma a parlamentben zajlik. >>>>> Az Index videója

.

Hova tart?

Kép: szegedma.hu

Hova tart az az állam, amelyikben egy oktatási jövőt vázoló tervezetben megjelenhet, miszerint "az érettségi előfeltétele 60 órányi társadalmi munka"? Csak jelzem azoknak, akik akkor még nem éltek, hogy ilyesmi még a szocializmusban sem pattant ki a magukat egyenesen kommunistának mondó országlók fejéből, pedig akkoriban - az ideológiai alapoknak megfelelően szinte joggal - a társadalmi munkának kultusza volt. Nem lepődnék meg, ha az ötletet olyan ember dobta volna be, aki ezt már egyszer negyven éve is javasolta, csak akkor azt mondták neki az elvtársak, hogy ne beszéljen hülyeségeket.

 .

Licit a demokráciáért! - Karácsonyi Szép Szó aukció

Orvul megszereztem azt a Szép Szó kötetet, ami Suchman Tamás volt szíves árverési célzattal a Szép Szó idei karácsonyi számának támogatására a rendelkezésünkre bocsátani. Megsárgult, töredezett kötet, a fűzése is fölfeslett. Óvatosan fogom. Ha az enyém lenne, külön dobozkában tartanám a kincsesládám mélyén, és csak ünnepeken venném elő. Néha megmutatnám a gyerekeimnek. De mivel erre nem lesz módom, hiszen megint valami másé lesz, gyorsan elolvasom. Nem lehet letenni. Persze, hogy ismerem a szövegek nagy részét, sőt van, amit kívülről tudok, de mégis. Micsoda világot konzervált nekünk ez az 1938-ból ittmaradt korlenyomat, egy József Attila különszám! Hogyan volt lehetséges, hogy azok, akik akkor összeálltak, hogy emlékezzenek az előző évben meghalt zsenire, mind-mind megmaradtak az emlékezetünkben? Micsoda aranykor volt az, amelyikben olyanok szerkeszthettek, mint például Fejtő Ferenc, Ignotus, Remenyik! És milyen fura: olvasás közben valamiért elő kellett vennem a telefonomat, keresnem valamit, és elsőként Fejtő párizsi lakásának száma ugrott elő. Szerencsés életem van, hiszen részt vehettem egy folyamatban: egy aranykor hímporából valami körém is hullhatott.
Irigylem azt, aki majd a polcán viselheti ezt a kötetet, mert egészen biztos vagyok abban, hogy a zsenialitás aurája jobbá rendezi a körülöttünk levő világot. >>>>> NEPSZAVA.HU

 .

Karakterrugdosás

Kép: fotolexikon.blogspot.com 

Korunk egyik legeredményesebb trükkje a karaktergyilkolászás. Az úgy megy, hogy elkezdünk valakiről ismételgetni valamit, ami rossz fényben tünteti föl. Lehetőleg megfelelő ritmusban, vagyis sűrűséggel, és akkor biztosan hat. Az se baj, ha hazugság. Fura dolog, hogy a munkatársaim közül Várkonyi Tibort szeretik a legjobban gyilkolászni. Valamilyen különös oknál fogva az én nyolcvanhat éves barátomat még mindig annyira veszedelmesnek találják, hogy egy-kéthetente bele kell rúgni. Ebben a Magyar Nemzet jár az élen. Legutóbb maga Lovas István talált egy olyan Várkonyi-idézetet, amelyik már csak a dátumozása miatt sem lehetett Várkonyi szövege. Természetesen a Szabad Népből, ahol ő valóban dolgozott, gyakornokként. A legfőbb műve egy Margit-szigeti riport volt. Jeleztem, hogy Lovas István hazudik. Tudatosan hamisít. Várkonyi Tibort egyébként azért küldték el a Szabad Néptől, mert “sose lesz belőle kommunista”. Nem mondom meg, ki mondta neki, mert kegyeletsértő lenne. Utána fölvették az MTI-hez, ahonnan azért rúgták ki, mert nem volt hajlandó leírni azt, hogy “ellenforradalom”. 

Ezt pontosan tudja mindenki a Magyar Nemzetnél, ahol később dolgozott. Csak ugye otthagyta őket, amikor nagyon kezdtek jobbra furakodni. Ez nyilván megbocsáthatatlan bűn.

Borzasztó lehet egy olyan lapnál dolgozni, amelyikről mindenki azt gondolja, hogy “volt ám egy nagy korszaka is”. Csak annyit ehhez, hogy egyszer, a kilencvenes évek elején arról beszélgettünk Nagy N. Péterrel, hogy melyik a legrangosabb poszt a magyar sajtóban. Arra jutottunk, ahogy “a Magyar Nemzet kulturális rovatvezetője”.

Hát most nem. Szörnyű lehet, pláne az öregebb kollégáknak.

Az nem lepett meg, hogy ezen a héten is jött egy kis karakterrugdosás, hanem az, hogy kitől. A Köznapló című írás először Bolgár Györgybe köt bele. Mert hogy mer olyat leírni valaki, aki New York-i tudósító volt, hogy nálunk április óta önkényuralom van. Vagyis, ha valaki már a szocializmusban is újságíró volt, akkor az köteles azt hazudni, hogy nálunk április óta nincs is önkényuralom. 

Várkonyi legújabb hatalmas bűne pedig az, hogy “Pétain marsallt a Le Monde nyomán idézi (mint a francia Horthyt): ő is sokat használta a “nemzeti forradalom” kifejezést. És már kész is a kreált képlet: hasonlót mondott Orbán, ő sem különb hát Hitler francia cimborájánál, Pétainnél.”

Ezt azért nem mondhatja Várkonyi, mert neki nincs joga kigúnyolni Orbán beteges forradalmárkodását, ami egész rendszerének alaphazugsága, hiszen  “Várkonyi biztos székben ült már a Szabad Népnél a Rákosi-korszakban.” ésatöbbi...

És akkor még hozzáteszi, hogy Bolgár és Várkonyi helyében a szerző kimenne a temetőbe és szép csokrot tenne Antall József sírjára. Hisz neki köszönhetik, hogy itt lehetnek és “demokratázhatnak”.

A szerző úgy tesz, mintha nem tudná, ami a koncepcióba nem illett bele: Várkonyi Tibort annyira nagyra becsülte Antall József, hogy diplomatának küldte egyenesen Párizsba. Talán azért, mert ismerte az életét. Talán azért, mert éppen úgy, mint én, gyerekkoromban, az ő írásaiból ismerte meg mindazt, amit a franciákról tudni kell. Valamiért a franciák is kedvelik. Ezt abból gondolom, hogy kitüntették a Becsületrenddel. Nemigen hiszem, hogy a magyar kormányfő és a francia elnök is annyira hülye volt, hogy elkerülte a figyelmüket, ha Várkonyi Tibor bármiféle számottevő bűnt, becstelenséget elkövetett volna el.

Nem igaz, hogy a szerző vagy a Magyar Nemzet szerkesztői nem tudják ezt. Mint ahogy azt is, hogy egy gyakornok nem írhatott publicisztikát a Szabad Népnél, és azt is, hogy miért rúgták ki ötvenhat után az MTI-ből. Még azt is el tudom képzelni, hogy azt nem képes megbocsátani a magyar jobboldal, hogy Antall József tisztelte ezt a mélységesen baloldali és rendkívül kulturált embert, aki persze úgy volt baloldali, hogy sohasem lépett be például a pártba.

Abban, hogy Lovas István rárúg Várkonyi Tiborra, nincsen semmi meglepő. Sőt: ez igazi megtiszteltetés.  A meglepő az, hogy ezt az Antall József nevét is megcsúfoló írást korunk egyik legjobb újságírója, Végh Alpár Sándor jegyzi. Aki egyébként Kádár rendszerében szintén újságíró volt, mégpedig az MSZMP kormányának félhivatalos lapjánál, a Magyar Hírlapnál.  (Valaki azt mondta róla, hogy jó lenne, ha elmenne a Kádár legnagyobb sajtócézára, Siklósi Norbert  Lapkiadó vezérigazgató sírjához, és köszönje meg neki, hogy például lakáshoz juttatta.)

Hogyan juthat egy kivételes tehetségű ember odáig, hogy beáll a karaktergyilkosok kivégzőosztagába? Nem olyan ember, mint Lovas, akinek minden írása kínos, aki bármihez nyúl, azt összemocskolja, megpróbálja legalábbis. Lovas tud írni, mégis tehetségtelen. Mert süt belőle az elemi, komplexusos gonoszság. De Végh Alpár Sándor évtizedeken át abba a ketegóriába tartozott, akinek a kedvéért megvettünk egy újságot. Mert tudott írni. Magyarul és tisztességesen. Az ember azt gondolja, hogy aki tehetséges, annak nincs szüksége arra, hogy lihegőszolgának beálljon.

Nem tudom, és elképzelni se akarom, mi vihette rá erre a  karakteröngyilkosságra.

 .

Külhoni mivolt

Az nlcafe.hu képe

A szomszéd kiskamasz gyereke, Lajos azt kérdezte, hogy ismerem-e személyesen Váncsa Istvánt, mert ha találkozom vele, akkor  mondjam, meg neki, hogy olvasta a Hócipőben az ufós írását, és ne nagyon vicceljen velük, mert igenis itt vannak, és mit lehet tudni, hátha figyelnek itt mindenkit, és ha valaki gúnyolódni merészel, akkor jól megjárja.

Mondtam, hogy szerintem az ufók járnának nagyon rosszul, ha Váncsát bántanák, mert a dumájával kiszekírozná őket a galaxisból is, arról nem is beszélve, hogy mi is jól járnánk, mert egyszerűen kiszippantana belőlük minden tudást. Ezért aztán, ha békésen közelednek, akkor leginkább Váncsa Istvánt ajánlanám az emberiség első számú ufótárgyalójának. Na jó, legyen a második, hogy magamról se feledkezzek meg.

- Te nem is hiszel az ufókban - nézett rám gyanakodva a gyerek.

- Dehogynem. Sőt, föl is ismerem őket azonnal. 

- Honnan?

- Az titok.

Ebben maradtunk. Elment kutyát sétáltatni, én meg az autómat piszkáltam, aztán mentem a dolgomra.

Amikor hazaértem, azonnal rám rontott az utcán, egy papírt lobogtatva. Kinyomtatta a hírt, miszerint  “A KCBS tévétársaság helikopteres forgatócsoportja Los Angelestől mintegy 50 kilométerre nyugatra vette fel, ahogy egy hullámos kondenzcsíkot húzó tárgy emelkedik ki a tengerből. David Lapan ezredes, az amerikai védelmi misztérium szóvivője kedden elismerte, hogy mindeddig nem sikerült megfejteni, mi is lehet tulajdonképpen a leginkább rakétakilövésre emlékeztető jelenet magyarázata.”

Mondtam, neki, hogy na, tessék. Megint egy fura eset.

- Láttál már csészealjat?

- Persze. Még gyerekkoromban. Egyszer mentünk a 67-es úton a Balatonról Kaposvár felé, én meg hátranéztem. És mögöttünk volt a Szaturnusz. De olyan nagynak látszott, mint a Hold fele. Csodás volt. És csak évek múlva jöttem rá, hogy a Szaturnuszt nem láthattam akkorának. Nyilván UFO volt.

- És emberekkel, vagyis ... olyan ufókkal?

- Nagyon sokkal.

- De honnan ismered föl őket?

- Titok.

- Na.

Gondoltam, jobb, ha elmondom, mert úgyse hagy nyugton. Először is az aurájukról lehet őket fölismerni. Sokkal nagyobb a töltésük, mint az igazi embereknek. Félelmet keltenek. Életemben egyszer féltem igazán: egy pasi elment mellettem a belvárosban. Embernek nézett ki, de tudtam, hogy egy ember csak úgy nem kelthet félelmet. Elemi félelmet. Olyan volt, mintha egy nagy kutya támadt volna rám.

- Olyat talán te még nem is éreztél. A múlt héten is találkoztam eggyel. Mentem a metrón, vagyis ültem, és észrevettem egy nagyon szép nőt. Tökéletes volt. Kicsit furán, de úgy öltözködött, mintha egy szolid, mégis némi föltűnősködésnek is helyet adó divatlapban lett volna. Éreztem, hogy nagyon idegen. Fura volt az is, hogy senki nem áll a közelében. Fölálltam, közelebb mentem, és lassan belém mászott a félelem. Elővettem a telefonomat, amiben van fémdetektor is, és ahogy közelítettem, megvadult, rezgett, ki is akadt. Utána megnéztem az auramérőmmel, és az is megbolondult. Sajnos gyanút fogott és a következő megállónál leszállt. De cselesen: megvárta, amíg a vonatvezető az ajtócsukásra figyelmeztet, akkor ugrott ki, nehogy kövessem.

- Követted volna?

- Dehogy, jobban félek én annál.

Aztán Lajoska aziránt érdeklődött, hogy szerintem hol lehet sok ufóra lelni.

- Van egy Mekdónát nevű étterem... de vigyázz, így kell mondani, az ufók csak így használják. Amikor a nagyobbik fiam kamasz lett, nagyon gyanús lett nekem ez a hely. Tudniillik éveken át oda járt a barátaival, és falták a sok hamburgert. És fura módon ő is, meg a barátai is iszonyatosan magasak lettek, és baromi nagy lábuk nőtt.

Akkor én elkezdtem figyelni azt helyet, mert arra gyanakodtam, hogy ott valami különleges adalékot raknak az ételekbe. És arra lettem figyelmes, hogy  például gyereklányokat látok a peremtekintetemmel, de nyilvánvaló, hogy fölnőttek. És ha rendesen rájuk nézek, akkor megint gyerekek. És ott vettem észre, hogy az emberek, vagyis az ufók jelentős részén elszabják a bőrt. Rendszerint túl nagy a bőr, és ez legjobban a fejükön látszik. Szóval arra jöttem rá, hogy egyáltalán nem véletlenül van szerte a világon szinte minden városban ez a Mekdónát. Ott töltik föl magukat valami adalékanyaggal az ufók. A hatékony fölszívódáshoz kell a szintén ufótermék kóla is.

Kicsit hitetlenkedve nézett. De úgy, hogy “nem mondod!”

Dede! Mondtam neki. Meg azt is, hogy ezek az emberbőrbe bújtatott lények szerintem jószándákúak. Előbb-utóbb fölfedik külhoni mivoltukat, és azt is megtudjuk, hogy hányan vezetnek országot, minisztériumokat. Például az előző magyar kormányban háromról tudtam biztosan, hogy ufó, a mostaniból csak egyről. Bár két közeli munkatársa is az. Pillanatnyilag azon dolgoznak, hogy úgy alakítsanak át mindent, ahogy ország még soha nem volt a történelemben. Nyilván jószándékkal, mert közeleg az ufók világméretű színvallása, és azt akarják, hogy a mi társadalmunk fölkészüljön az új rendre.

Aztán otthagytam, mert a feleségem kiszólt, hogy ne hülyítsem már azt a gyereket. Én meg jeleztem neki, hogy ne törődjön a feleségemmel: figyeljen, tanuljon, főleg Váncsát olvasson, mert föl kell készülni. Bizony, bizony föl kell.

Harmadnap, vasárnap este összefutottam az apjával, és érdeklődtem, hogyan telt a hétvége.

Nem tudott érdekeset mondani. Erre megkérdeztem, hogy voltak-e a gyerekkel Mekdónátban. Ő meg azt kérdezte, hogy ezt honnan tudom. És miért mondom ugyanolyan hülyén, mint a gyerek.

(Hócipő, Holló)


 .

Tervgazdák?

Az, hogy a kormány a médiahatóság a jövő évi költségvetésében több mint 150 millió forint bírsággal számol, azt jelenti, hogy amennyiben ezt nem teljesíti, akkor nem teljesítette a tervet? Köteles teljesíteni a tervet? A vezetőjét megbüntetik, ha nem? Elvonják a prémiumot? Azok a passzusok, amelyek szerint bármelyik sajtóterméket bármilyen ürüggyel milliókra lehet büntetni, a bevételt, vagy a fölszámolást szolgálják? Ez egy speciális, kettős hatású tervgazdálkodás?

A 25.media.tumblr.com képén egy vidám kezdőrúgás látható Szalai Annamáriától

 .