Átok

Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy az egész országot megrázta Daróczi Dávid halála. Szinte biztos, hogy nem csak azért érezzük így, mert valaha együtt dolgoztunk vele, a közvetlen közelünkben lett újságíró.

Büszke, egyenes derekú cigányember volt, szerethető méltósággal. Ezért van okuk sírni a magyar cigányoknak: ő volt a legtisztább bizonyíték arra, hogy tehetséggel, elképesztő szorgalommal, tudásvággyal, jóakaratú környezetben nem lehet útját állni senkinek.

Szerettei azt kérték, hogy ne gyártsunk teóriákat arról, hogy miért kellett meghalnia. Butaság is lenne, meg tisztességtelen is, hiszen, ha ő nem üzent, nem adott magyarázatot - ezt egy búcsúlevélben megtehette volna -, akkor merjük föltételezni azt, hogy ez a boldognak és kiegyensúlyozottnak látszó ember, aki soha semmit nem tett véletlenül, aki pontosan tudta, hogy mi a szerepe, és azt is, hogy mi az üzenet jelentősége egy társadalomban, visszavonhatatlan tettével is üzent.

Hogy Daróczi Dávid mennyire fontos volt ebben az országban, az - ha addig nem is gondoltuk végig, mert miért tettük volna - azonnal kiderült a pártok, a társadalmi szervezetek, a politikusok reakcióiból. Az érte, az emlékére gyújtott gyertyák és a siratók számából. Abból, hogy olyanok siratták, akik sose találkoztak vele, akik nem szerethették, mint mi, akik pontosan tudjuk, mit szerettünk benne.

A jegyzőkönyv kedvért azonban meg kell emlékeznünk arról is, hogy még ki sem hűlt Daróczi Dávid teste, a kurucinfón, a Jobbik hivatalos médiapartnerének oldalán már a következő szöveg jelent meg: „1 cigóval kevesebb! Feldobta a prakkert daróczi dávid a HAZAÁRULÓK cinkosa!” Néhány órával később már a követésére szólították föl a cigányokat. Vagyis: akasszák föl magukat, tömegesen.

Ha valaki nem érti, hogy mi lehet ma egy cigány ember lelkében, miféle gyűlöletet kell lélekben túlélni annak, aki soha egy percre nem feledkezhet meg arról, hogy honnan jött, az most láthatja. Olyan emberek között élünk, akik istenfélőnek mutatják magukat, de önfeledten örvendeznek egy ember halálán. Folyamatosan, még a legborzalmasabb alkalmat is kihasználják arra, hogy virtuális gyilkosságokat kövessenek el.

Megátkoztam a kurucinfo szerkesztőit, munkatársait, és mindenkit, aki együttműködik velük. Úgy haljanak meg, ahogy Daró! És ezt komolyan gondolom, erősen kívánom. És most sajnálom igazán, hogy nem vagyok cigány, mert akkor hinném is, hogy fog az átkom.

Önvizsgálatot is tartottam: ezt nem csak dühömben gondoltam így. Azóta eltelt egy nap, és nem csillapodik haragom. Sőt, még növekedett is, amióta elolvastam a nácik hozzászólásait is az interneten. Nem ajánlom értelmes embernek. Megfagy az ember szíve: valóban gyilkos indulatokat keltenek ezek a nyomorultak.

Mindig azt hisszük, hogy van határ. De nincs. Valaha azt hittük, hogy az ember aljasulását a nyilvánosság némiképp visszafogja. Hogy van egy pont, ahol a demokráciának nevezett rend illemtana azt parancsolja, hogy eddig és ne tovább. Erre kitaláltunk egy eszközt, az internetet, amivel előbb találtuk meg a visszaélés lehetőségét, mint azt, hogy miképpen tehetné teljesebbé a demokráciát.

És elfogadjuk a legeszementebb képletet: úgy teszünk, mintha a névtelen mocskolódás és uszítás a szólásszabadság része lenne. Úgy teszünk, mintha nem lennének eszközeink az nyíltan uszító vagy éppen halottgyalázó gyilkoskodás megfékezésére. Sőt úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy kik ezek az emberek, mintha valami álarcosbálosdit játszanánk, ahol nem illik fölismerni azt, aki takart arccal áll előttünk. A szemünk láttára épül össze sereggé a náci horda az interneten és más médiumokban.

A legszörnyűbb ebben a tehetetlenség. Az, hogy pontosan tudjuk, hiába fordulnánk rendőrséghez, ügyészséghez, bírósághoz, mert nem csak egyenként vagyunk tehetetlenek, hanem együtt is, és ez a történelemben eléggé szokatlan állapot méltán kelt félelmet. Daróczi Dávid meggyalázásakor még üveg se tört, így aztán a rendőrség még rongálás dolgában se kezdene nyomozásba, mint legutóbb, amikor egy lakásban ünneplő zsidókra támadtak kövekkel. Ez bizony a Magyar Köztársaság szégyene. Nincs mentség.

A tehetetlenség szüli az átkomat, és mivel a tehetetlenség érzete nemhogy csökkenne, csökkenhetne, ha a törvényben, a rendben találhatnék biztonságot és bizonyosságot, egyre tehetetlenebb és egyre dühösebb leszek. Bénító düh ez. Volt már ilyen a történelmünkben. Egy költő szinte egy évtizeddel a halála előtt azt írta, hogy „járkálj csak halálraítélt”. Aztán versben imádkozott, ameddig csak élhetett, amíg tarkón nem lőtték.

Mielőtt valaki azt mondaná erre, hogy de hiszen ez Európa, itt tarkónlövésről aztán nem lehet szó, az emlékezzen a sorozatgyilkosságokra. Emlékezzen arra, hogy az ötéves Csorba Robika legyilkolása után is ott volt az interneten az az égbekiáltó mondat, hogy nem kár érte: kis cigóból lesz a nagy cigó.

Legyen az az utolsó örömük, hogy a nagy cigóból nem lesz már öreg cigó. Daróczi Dávidot meg majd mi cipeljük a lelkünkben, ameddig marad még lélek bennünk ebben a nyomorult országban.

  

Együttállások

Valaki azt kérdezte, hogy ha regényes életrajzot írnék, akkor mi lenne az a legfontosabb pillanat az életemben, amit megemlítenék. De ne olyan közhelyekre gondoljak, mint a történelmi események vagy valamelyik gyerekem születése, hanem valamire, ami olyanná tett, amilyen lettem.
Talán, talán: az ember életében egyszer-kétszer fordul elő a harmóniák tökéletes együttállása.

Ha ezeket megfogjuk, olyan mélyen maradnak, hogy soha nem lehet kipiszkálni belőlünk. De annyira nem, hogy a harmónia a testi valónknak is részévé lesz, így aztán - ha kell, ha a külső és belső harmóniákat képesek vagyunk rendbe állítani, akkor beléjük merülhetünk. És az olyan, mintha visszatérnénk egy egykor volt állapotba. Ha sikerül. Az is lehet, hogy életünk vége felé már csak erre várunk.

Úgy tízéves koromban egy nyári délutánon egyszercsak észrevettem, hogy minden gyönyörű körülöttem. Gyönyörű volt az idő, gyönyörű a langyos meleg, ahogy a fények beestek a kertünk fái között - száz fenyő volt ott -, ahogy a csönd zümmögött. Biztos éjszakai eső után lehettünk, mert olyan harapnivaló volt a fű, és az illata is, ahogy keveredett a fenyőillattal, valahogy nem csak az orromban, hanem tüdőmben volt.

Egy nyírfa alá ültem, behunytam a szemem - nem le, hanem be -, és hallgattam, ahogy a fa mocorog, vagy a levelei, mindenesetre úgy éreztem, hogy a fa csakugyan él, és ezt az amúgy nyilvánvalóságot valamiképpen tudatja velem, jelzi nekem. Mintha nem tudná, hogy én az állati testemmel föl tudom fogni, hogy ami szinte nem mozog, az is élhet ám. Arra gondoltam, hogy ha kinyitom a szemem, elmúlik ez, nem hallom többé. De mégis kinyitottam, és nem múlt el a hallásom.

Az előttem fekvő fűmezőre úgy esett a fény, hogy láttam az átrepülő rovarokat, és hallottam, vagy azt is csak képzeltem, ahogy verdes a szárnyuk. Nem a szokásos zúgásuk volt ez, hanem valami olyasmi, mint amikor lassított fölvétellel látjuk a röpülésüket. De én nem csak láttam, hanem hallottam is ezt.

Nem olyan messze egy muslinca-felhő röpködött, és úgy láttam, mintha nem összevissza röpködnének, mint máskor, hanem szinte szabályos mértani alakzatokba rendeződtek.

És az illatok még erősebbek lettek. Akkor hirtelen azt éreztem, hogy mindjárt megszűnik, elmúlik a színvakságom, mert ez nem is lehet másképp. Sose zavart, hogy nem látom a színeket, csak tudomásul vettem, de akkor vágytam rá, hogy mégis, legalább egy percre lássam, milyen a világ azoknak, akik nem úgy születtek, ahogy én.

Megint behunytam a szemem, hogy fölkészüljek a színözönre, de úgy maradtam, mert meghallottam a testem belső mocorgásaiat. Nem csak a gyomromat, a tüdőmet, de esküdni mertem volna, hogy hallom a vérem surrogását. És nem az agyamban, hanem a testem hallja nekem a testem hangjait. Olyan volt, mintha egy harang alatt lettem volna.

Olyan, mint később, nagyon később, amikor már inkább öreg voltam, mint fiatal, ezer buddhista szerzetes mondta azt, órákon át, hogy AAAUUUUMMMAAAUUUMMMAAAUUUMMM, és nem tudtam kiszabadulni ebből a hangözönből, és először életemben tudtam, hogy van akkora erő az emberekben, hogy ki lehet szabadulni. Magunkból. És még csak lélek se kell hozzá.

Nem tudom, meddig hallgattam a nyírfa alatt, de amikor kinyitottam a szemem, már lement a Nap, és nem láttam színeket. Vagy, ha láttam, nem tudtam, hogy azok, mert a szürkeség penésze már rájuk telepedett.

Elvesztettem a mindenthallásomat, elvesztettem a mindentlátásomat, az élet megint viszketeggé és közönségessé lett. Hűvösebb is jött rám. Nem fáztam, de a hűvös végképp megtörte a harmóniákat. De tudtam, hogy egyszer oda, abba az állapotba még visszatérek.

Másnap délután is kipróbáltam. Nem jött össze a nyírfa alatt, mint ahogy harmadnap se. Próbáltam máshol is. Reggelente már nem csak azért figyeltem az idő járását, hogy esik-e vagy nem, hanem azt lestem, hogy van-e remény a tökéletes együttállásra. Remény sokszor volt, de talán, ha pillanatokra járhattam közel a varázshoz.

Mostanában egyszer, éjszaka arra ébredtem, hogy meghalok. Nem ugrottam föl rémülten, nem estem kétségbe, tulajdonképpen csodáltam, hogy lecsukott szemmel a vackomon mereven, hanyatt fekve színt látok: alighanem vörös lett minden, csak valahol az engem körülölelő vörös gömb legtávolabbi pontján egy fényes, fehér folt volt. Tudtam, hogy hamarosan arra kell indulnom. És az volt a csoda, hogy miközben azon gondolkoztam, hogy kell-e szólnom valahogy a feleségemnek, vagy minek zavarjam, mindenkinek jobb, ha csak reggel tudja meg, mi történt, miért okozzak fájdalmat neki, mennyi baja lesz, mi lesz vele, és azon is, hogy szegény gyerekeim, hány zűrzavaros ügyet hagyok rájuk, elkezdtem hallani a vérem surrogását, a külső világ pisszegéseit. És ahogy elindultam a fény felé, egyáltalán nem boldogtalanul, az jutott eszembe, hogy végre itt van a harmóniák együttállása, amit negyvennyolc éve keresek magamban.

Biztos azért maradtam életben, hogy ez is bekerülhessen regényes életrajzomba.

 

Velejéig

Tudom, hogy furát mondok, de ennek a választásnak egyetlen értelmes és jogos fölvetése az lehetne, hogy ha a pártok abban versenyeznének, hogyan lehetne mérsékelni az egész életünkre rátelepedő fenevad, a korrupció étvágyát.

Itt van például ezen a héten az a felmérés, amelynek végeredménye szerint a megkérdezettek több mint a fele úgy vélekedett, hogy hazánkban egy vállalkozás nem tud versenyképes maradni korrupció nélkül.

Mindig arról beszélünk, hogy a korrupció valami nagyon rejtett dolog. Egyrészt ez nem igaz, másrészt ugye honnan nézve. Mert ha elfogadjuk azt a feltételezést, miszerint Magyarországon 1000-2000 milliárd forintot visz el a korrupció, akkor mégiscsak vannak nagyon jól látható jelek. Például meg kellett szüntetni a 13. havi nyugdíjat, hogy mást ne mondjak. Mert semmiféle megszorításra nem lett volna szükség, ha nem egy feudális országban élnénk, ahol egyszerűen isteni rendeltetésre jár a tized, annak, azoknak, akiknek jár. Ez nem bensőséges pártfinanszírozási ügy, nem kis- és nagystílűek – valójában elpofátlanodottak – fosztogatósdija: ez az önök élete.
Nézzünk pár szenzációhajhász címet az eheti sajtóból:

Velejéig korrupt a politika, az önkormányzati képviselők járnak az élen
Korrupció: sokaknál belefér - Minden második ember lefizethető -
Korrupt az egész világ? Az állam "biztat" normasértésre
Magyar felmérés: 10-ből 9-es szinten a politikai korrupció
Stumpf: Aki nem korrupt, az lúzer
Korrupció: áldozatok és elkövetők is szívesen lennénk
Őrizetbe vételek a 4-es metró szerelvényeit gyártó cégnél
Kovács Árpád: a kiszámíthatatlan költségvetési politika korrupciót generál
Huszonkét országban korrumpált a Mercedes

Persze Magyarországon is. Folytassam? Lenne még száz címem. Önök komolyan gondolják, hogy ami itt zajlik, vagyis a gazdaság és immár a politika elképesztő mértékű kriminalizálódása, az nem törvényszerűen vezet ahhoz, hogy a szélsőségek erősödnek? Vagyis ahhoz, hogy a kicsi emberek úgynevezett tiszta kezűeket akarnak a parlamentbe?
De hát a kis emberrel mi van: azzal, aki maga is bevallja – legalábbis minden második -, hogy valamilyen módon részt vesz a korrupcióban, vagy tud róla. Ezek az emberek akarnak tisztakezűeket? Milyen alapon?
Az egy erkölcsi alap, hogy én csak legföljebb pici korrupcióban veszek részt, mert a nagyból kihagynak? De tulajdonképpen a nagyban is részt veszek, ám nem tudom egészen biztosan, hogy a nagy az nagy, sőt néha azt se, hogy az korrupció.
Akkor még tudom, amikor a rendőrt próbálom rávenni, hogy ne annyira büntessen meg, de amikor, mondjuk, hálapénzt adok, akkor meg tudom magyarázni, hogy az miért nem az.
De megtisztulni se karunk. Legalábbis erre utal, hogy ebben a választási kampányban lassan másról sincs szó, mint arról, hogy mennyire nagyon megbüntetik azokat, akik lerabolták az országot, de a programokban egy szó nincs arról, hogy ezt az egész fertőzést mégis miképpen lehetne megszüntetni. Nincs rá igény?
Tudják, min csodálkozom? Azon, hogy az utóbbi hetekben egészen jól ment a tőzsde és a forint is erősödött. Alighanem nagy szerencsénk, hogy egy kivételesen nehéz nyelvet beszélünk, amelyen szinte csak néhány nem magyar származású ember tud olvasni szerte a világon. Mert ha például a befektetők olvasnák a magyar lapokat, lehet, hogy meg tudnák magyarázni, miképpen alakultak át a belpolitikai rovatok bűnügyi rovatokká, de az biztos, hogy kedvük az messze szaladna. Hacsak nem állami megrendelésekbe akarnak befektetni.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Szentistváni emberünk

A múlt héten nagyon megijedtem, hogy valami baj van Semjén Zsolttal, esetleg már nem annyira szereti Orbán, de szerencsére tévedtem: a kesernyésen parádés humorú Csermely Péter - nyilván a nép megnyugtatására - meghívta a HÍR TV-be. Az interjúban rólunk is szó esett: a KDNP elnöke szerint, ha a Népszava megdicsérné, erősen el kellene gondolkozni azon, hogy letért a szentistváni útról.
Hosszasan beszélgettek, elsősorban az SzDSz pusztulásán örvendezve, amit Semjén nem kis részben annak tulajdonít, hogy ő sok szöget vert a koporsójába.
Volt szó a KDNP jelentőségéről is: Semjén szerint az utóbbi választások és az április tizenegyedikei várható eredmények tükrében a Fidesz-KDNP konstrukció minden idők legsikeresebb politikai formációja. Csermely Péter erre persze nem mondja azt, hogy bolha szempontjából a bolha-kutya szövetség a legsikeresebb a lakásunkba bejutás szempontjából.
Csermely persze mást se mond, nem is kérdez. Például arról, hogy mekkora gyalázat érte az országot és a keresztény egyházakat alig egy hete, amikor a Barikád címlapján Szent Gellért püspök szobra menórával a kezében volt látható. Igazából azért néztem végig az interjút, mert ha már egyház nem nyilatkozik ebben az ügyben, hátha mond valamit Semjén, hiszen mégiscsak ő a magyar politikai kereszténység letéteményese. Persze egy szó se esett erről. Úgy látszik a dolog nem keltett megütközést keresztény körökben.
Gondoltam azt is, hátha beszélnek valamit az egyházat megalázó botrányról, a pedofil ügyekről. Na, erről már beszélt Semjén. Ezt: "Az egy egészen sajátos paradoxon: akik mást se csinálnak, mint különböző szexuális devianciákkal bombázzák a magyar társadalmat, azok támadják az egyházat állítólagos pedofil dolgok miatt bizonyos egyházi iskolákban. Ami azért abszurd, hiszen nekik ünnepelniük kellene. Hiszen amit ők akartak, az lám-lám itt is megvalósult."
Ennyit tudott mondani arról, amiért már Őszentsége XVI. Benedek is bocsánatot kért, miután kiderült, hogy gyerekek ezreit verték, kínozták és erőszakolták meg szerte a világon egyházi- vagy az egyház szolgálatában, az egyház felügyelete alatt álló emberek.
Semjén persze előveszi a legszánalmasabb védekezési technikát: arra hivatkozik, hogy mások is fajtalankodnak gyerekekkel.
Senki nem gondolja, hogy az ilyen estek túlnyomó többsége az egyházi intézményekben történt. A dolog kínja nem csak abban van, hogy ilyesmi előfordul, hanem abban, hogy az a Katolikus Egyház érintett, amelyik a legharcosabban lép föl például a homoszexuálisok kirekesztéséért, folyamatosan az emberek - nem csak a katolikusok - nemi élete fölött strázsál. Az igazi botrány pedig az, hogy az egyház hosszú éveken át megpróbálta mindezt eltitkolni, a megrontottakat elhallgattatni.
Ha Semjén Zsolt, az egyház lándzsájának hegye csak eltréfálkozni képes a dolgon, gyerekek ezreinek nyomorúságán, és ráadásul úgy tehet, mintha azok, akik például a melegekkel való emberséges bánásmódot követelik, a gyerekek megrontását sugalmaznák, akkor Semjén Zsolt nemhogy képviselőnek, pártelnöknek, kormányzati tényezőnek alkalmatlan, hanem arra is, hogy normális emberek közé engedjék. Egyszerűen nincs tisztában szavainak jelentésével.
Ha ez a "szentistváni út", akkor várjunk együtt Isten gyógyító tekintetére. Addig is gratulálunk azoknak, akik ennek az embernek Mindszenty-emlékérmet adtak.

Leköpetve

Nem mondom, hogy Barna bácsi bűnöző. Azt viszont, aki olyan embert jelöl képviselőnek, pláne miniszterelnöknek, aki villanyárammal csapatott agyon egy tolvajt, veszedelmes politikai bűnözőnek találom. Azt is, aki egy olyan jelölt mellett kampányol, aki legalábbis igen erősen gyanúsítható terrorizmussal. Olyan országban élünk, ahol Barna bácsi és Budaházy össze tudta gyűjteni a kopogtatócédulákat, miközben ez rendkívüli nehézségeket okozott például Debreczeni Józsefnek.
Persze elfogult vagyok Debreczenivel, mégse gondolom, hogy nem lehet őt szívből utálni, de azért az túlzás, ha Magyarország egyik legnagyobb hatású gondolkodója csaknem esélytelen egy halált okozóval és egy halálosan veszedelmes fölforgatóval szemben.
Milyen ország? Olyan, amelyikben a nácik méltán készülhetnek Magyarország megszégyenítésére, az 1939-es baljós politikai állapotok újrakeltésére. Olyan ország, ahol az immár jó okkal kétségbeesett Fidesz nem tudja megállítani azt a gépezetet, amit maga keltett életre. Nem arra gondolok, hogy belőlük nőtt a Jobbik, hanem arra, ahogy megterített a Jobbiknak szavakkal, gesztusokkal, kirekesztéssel, utcai politizálással, uszítással, fenyegetéssel, rendkívül színvonaltalan magyarkodással. És legfőképpen azzal, hogy magán nem vette észre, hogy hova vezet egy demokráciában az együttműködés hiánya - pláne totális válságban -, mire vezet egy katasztrofális gazdasági állapotban a leki és szellemi zsarnokoskodás, a már öncélú rombolás, a minél rosszabb, annál jobb politika.
Hát, most minél rosszabb. Csak éppen nem lesz jobb a Fidesznek sem. Nem ujjonghat önfeledten a lepusztult, ostobaságokkal és bűnökkel terhelt baloldal nyomorúságán.
Micsoda ország az, ahol a miniszterelnök-aspiráns nem mer kiállni vitára? Miféle párt az, amelyik olyan emberekből áll, akik képesek csak azért kétmillió kopogtatót összekaparni, hogy más politikai erőknek ne jusson? Mekkora ordas, mégis pitiáner visszaélés ez? Miféle nép az, amelyik az ilyet eltűri és még őket is juttatja a hatalomba?
Meglesz persze mindennek minden következménye. A demokrácia ellen elkövetett bűnök, mindig visszaütnek. Egy leköpködött demokrácia is demokrácia, csak ronda, kínos, beteges, és jó okkal szégyenkező. Az ilyenben pedig nehéz hamar emberekhez méltó életet teremteni.

 

Csak a Fidesz?

Semmi sem hiányzott ahhoz, hogy elégedetten vegyem tudomásul, hogy Orbán Viktor előre megjósolható módon közhelyeket és már régen elpufogtatott laposságokat kiáltozott népének a szinte forradalmian tavaszi szélben, korszakindító beszédében egy Coca-Cola-szlogen alatt, miszerint "itt az idő". Az italvilágcég legújabb reklámarca önfeledten sértegette a baloldalt, ám kevésbé merte ostorozni a szélsőjobbot. Pusztán azt tudta fölhozni nekik, hogy a választás is forradalom, föltéve, ha mindkét szavazatunkat a Fidesznek adjuk. Nem kell ám törni-zúzni!
Mivel Pápai Gábor ezt már a múlt héten rajzosan is megjelenítette, nem volt meglepetés az se, hogy Orbán értette a nép szavát: nagyon utáljuk már a telet. Az lett volna meglepő, ha nem ígéri meg szinte, hogy ő hozza meg a tavaszt a magyaroknak. Pech, hogy úgy néz ki, előbb jön, mint gondolná. Majd a píárosaival kezelteti ezt a skandalumot.
Egész este azt kutattam magamban, hogy miért maradt hiányérzetem. Reggel aztán, amikor a Magyar Nemzet címsorát megláttam, minden megvilágosodott. "Csak a Fidesz!". Rájöttem, hogy Semjén Zsolt hiányzott. Éveken át megszokhattuk, hogy afféle előzenekar gyanánt lép föl Orbán előtt, aztán ott áll mellette, áhítattal, bólogatva, néha elszabadult testbeszédében csücsörögve. Most meg nem volt sehol. És mintha a kereszténydemokraták úgy, ahogy vannak, hiányoznának a kampányból. Remélem, csak valami tévedésről van szó, és nem arról, hogy Orbán megunta Semjén nagyképűségét, és úgy döntött, hogy amortizálja a nagy amortizátort.
Megengedhetetlen veszteség lenne ez az egyatábornak, bár ehhez semmi közöm. Viszont ahhoz igen, hogy kiheverhetetlen csapás lenne az egész magyar humorszakmának. Nem ér így büntetni a baloldalt!

  

Amortizáltak

Orbán megújította a vérszerződést a hűséges vezérekkel. Ez nagyon helyes, mert a népek szeretik, ha a kormányzás széles alapú. Bár, ha most jó régen, királyi korban lennénk, akkor az óriás Orbán mellé valami nagyon picike emberkéket rajzolna az írnok, mert ugye volt idő, amikor rang szerint illett ábrázolni a magasságot. Például Semjén Zsolthoz nagyítót kellene használni, bár ebbe vélhetően belekötne egy matematikus. Ha ugyanis a közvélemény kutatói azt hozzák ki, hogy a KDNP támogatói mindösszesen nullán vannak, akkor azt miképpen lehet ábrázolni? Például szellemnek, gondolom. Erre támpontot adott Semjén óriásarcú nyilatkozata, miszerint az ő pártja adja a Fidesszel kötött igen hatékony csodakoalícióban a szellemi erőt. Hogy aztán mekkora szellemi erő lehet abban a pártban, amelynek összes erejét nullának értékeli a nép, az érdekes kérdés. Hacsak nem valami negatív erőről van szó, mert ugye azt is mondta Semjén, hogy ő volt a nagy gyurcsányamortizátor, száz százalékos teljesítménnyel. Ennek ugyan ellentmond az, hogy az utóbbi napokig a Fidesz még mindig Gyurcsányt akarta legyőzni. Ez azért érdekes, mert a nullára lepusztított erőt, minek már aprítani, ha csak nem az is valami szellem. Az utóbbi hétre aztán úgy alakult, hogy a Fidesz mégis inkább a Jobbik ellen fordult, mert Orbán fölfedezte, hogy akár félmillió ember is átszéledhet Vona egyazászlaja alá, ha tovább amortizálódik a Fidesz. Lehet, hogy Orbán jobban járna, ha most, az utolsó utáni pillanatban álszövetkezés helyett mégis elfogadná Bajnai jobb kezét, egy antifasiszta összefogásra. Nem kellene aggódnia: Semjén csücsörítene és szorgalmasan bólogatna ehhez is.

 

A későbbiekben

Mi történt Orbán Viktorral? Hogyan juthatott abba a szégyenletes állapotba, hogy gyakorlatilag az összes eddigi harsogó adócsökkentési ígéretét visszavonta? Mert ugye eddig, mintha azt sugallta volna, hogy amennyiben hatalomra kerül, legott csökkenti az adókat, mert az a gazdaság élénkítésének, a válság leküzdésének egyetlen valóban hatékony eszköze. Amikor fölvetődött, hogy na jó, de akkor miből fizeti az államszámlákat, nagyon viccesen azt mondta: az egy magyar betegség, hogy állandóan ezt firtatják. Most meg azt tudja csak ígérni, hogy ha pártja kormányra kerül, akkor a vállalatok adóterheit négy, a lakosságét hat év alatt a régiós versenytársak szintjére csökkenti. Aztán, majd a "későbbiekben" valamivel az alá megy.
Az történhetett, hogy Demján Sándor és a vezető vállalkozók előtt nem mert hülyeségeket hazudozni? Mert talán nyílt színen kinevették volna?
Mindig nagy ámulattal figyelem, amikor egy olyan ember, akit négy évre választanak, hat évre ígérget - vagy éppen tízre, mert ugye addigra gondol megteremteni egymillió munkahelyet. Ezt bárki meg tudja ígérni. Én például teljesen alkalmatlan vagyok miniszterelnöknek, de itt és most megesküszöm, hogy ha mégis inkább engem választanak, négy, pláne hat év múlva csökkentem az adókat. Bármilyen buta is vagyok pénzügyekben, a nyilvánvalóan várható gazdasági föllendülést, egy normális szinten működő államháztartás lehetőségeit megfelelő szakemberekkel ki tudom használni.
Vélhetően az történt, hogy Orbán fölébredt. El kellett pöttyenteni ezt a mondatot, hogy legyen mire hivatkozni, amikor majd ősszel a bal- és pláne a szélsőjobb számon kéri a nyolc év alatt összehordott hagymázas marhaságokat.
Kíváncsi vagyok, mikor jelenti be, hogy "kétszer mondom: lesz gázáremelés". Mert ugye, mintha meg lett volna ígérve, hogy az is csökkenni fog. Legalábbis a Fidesz itt erősen csúfolta a szocialistákat, mert képtelenek voltak a csökkentésre.
Csak csöndesen jelzem, hogy a jobbikos csőcseléket, de még a parlamentbe delegált díszcsűrhéjét se lehet majd valóságos és azonnali adócsökkentés és más jóléti intézkedések nélkül megzabolázni. Ja, hogy ezekre nincs mód, mert vannak gazdasági realitások? Ezen bizony előbb kellett volna gondolkozni.

 

ÉN OTT LESZEK:
Március 7-én vasárnap 5-től a MERLINBEN
Ezotükör és kollektív analízis: a politika evolúciója
KRITIKUS TÖMEG A CENTRIFUGÁBAN
Pszicho-politikai performanszok:
NAP, Fényt Most, Angyalkommandó, 100 Legszegényebb,
Cigány siratófal, Hétes, ICA, Néma Nővérek
Kreatív közéleti tettekről és következményekről beszélget:
Novák Éva, Andrassew Iván, Bódis Kriszta, Incze Ágnes,
Lovas Nagy Anna, Györe Gabi, Cilin és Szécsi Magda,
Lévai Katalin és Gordon Agáta
Bemutatkozik
József Etella sámán és médium, a költő nővére

Őrtállás

Holnap, szombaton őrt állunk a Hősök terén az Ismeretlen Katona sírjánál az utóbbi évtizedek legförtelmesebb és legaljasabb indíttatású gyilkosságsorozatának roma áldozataira emlékezve. Nem tudom, hányan leszünk, de biztosan nem elegen. Bár a kevés is sok ahhoz képest, hogy két hete még úgy volt, hogy a közelébe se mehetünk. Mert ott egy választási naggyűlésnek álcázott nemzetközi náci fölvonulás készült, ahol a Waffen SS és a velük szövetséges magyar alakulatok hősi tetteiről ordítoztak volna, arra emlékezve, hogy megpróbáltak kitörni a Vörös Hadsereg gyűrűjéből. Bármit is gondolunk, az biztos, hogy égbekiáltó pofátlanság egy olyan német alakultra emlékezni Magyarországon, amelyik teherautóiról lerugdostatta az oroszok elől menekülő magyar katonákat - ez hiteles családi emlék -, igen erős szerepet kapott Magyarország megszállásában, emberek százezreinek likvidálásában, az ország rombadöntésében. Hogy Magyarországon, ahol több mint egymillió ember veszett oda, és még negyven évnyi rabsággal is fizettünk minden idők legordasabb eszmefertőzéséért, megint vonulhatnak náci emlékgúnyában, őrseregben, csendőrködve, népet rémisztve - ez megengedhetetlen.
Mint ahogy megengedhetetlen alkotmánycsúfolás, hogy egyáltalán be lehet jegyezni ma náci pártot, és az működhet is, rendezvényeit sem a rendőrség, sem a bíróság nem tilthatja be. Egy olyan országban, amelyikben az egész politikai osztály tátott szájjal, tehetetlenül figyeli, ahogy a nácik az ország házába menetelnek.
A kérdés már csak az, hogy egyszer lesz-e annyi önérzetes őrtálló ember, amennyivel legalább el lehet takarni ezt a szégyent.

 

Beérik a hülyeség

Nagyot csapott Kósa Lajos, Debrecen polgármestere miután Bajnai Gordon miniszterelnök a Parlamentben azt merte mondani, hogy „Ez a szörny itt áll az ajtó előtt, dörömböl, hogy eresszük be”. És hozzátette: a Jobbik tönkreteszi az országot, mert nem megoldást, csak bűnbakokat kínál. Ezért szerinte össze kell fogniuk a demokratáknak. „Orbán Viktor és Mesterházy Attila demokrata és hazafi. Ha ez az egyetlen közös nevező köztük, az is elég a szélsőségesek legyőzéséhez”

Kósa Lajos szerint ez a gondolatsor nagyon kusza gondolkozásra utal, hogy Bajnai demokratának minősít egy pártot, másokat meg nem. És még hozzátette, hogy Magyarországon a bíróság a mércéje annak, hogy mi a demokratikus.
A bíróság nyilván demokratikusnak minősíti majd a Jobbikot, hiszen ha nem lenne az, már nyilván bejegyezni se engedte volna. Ezt persze föl kell ismerni. Nem könnyű megérteni, pedig világos: az a demokratikus, amit a bíróság bejegyez. Ez való az olyan kevéssé kusza gondolkozású embereknek, mint Kósa Lajos.
A bíróságokat azért hoztuk létre, hogy a társadalmat megóvják a leggonoszabb emberi törekvésektől. Sokmindenre képesek, de erre biztosan nem.
Van egy olyan történelmi tapasztalat, hogy időnkét fölcseperednek olyan erők, amelyek hatalomra, majd uralomra, végül egyeduralomra törnek. Nem tíz-húsz, hanem ezer években, birodalmakban gondolkodnak, amik szintén valami ősi birodalmiság folytatásai. De ha nem restek a hatalom jogfolytonosságának kutatói, akkor akár húszezeréves koronáról, harmincötezer éves írásról is képesek igen komor szavakkal beszélni. Kitalálhatják, hogy a hatalom joga gyakorlatilag az idők kezdete óta őseik vérében van letéteményben, akik az emberiség történetének kezdetétől mindig mindenhol a legmagasabb kultúrállamot létrehozva uralkodtak a Földön. Jogfolytonosságuk az uralomra kiszemelt ország területén kezdődött és azért van szükségük a hatalomra, hogy az idők végezetéig itt is maradjon. Különös tekintettel arra, hogy idegen népek ezt a szent földet veszélyeztetik, meg akarják szerezni, hogy éltető erejét - ami a vízében van -  elrabolják.
Nem folytatom, mert aki nem ismer rá arra, hogy ezek az újmagyar náci ideológia alapvetései, annak kár magyarázni. Ha viszont valaki tudja, és nem veszi észre, hogy megint a tolális elmebaj készül a totális hatalomra, és közben azt gondolja, hogy még van idő jogászkodni meg feleselni, azzal nem az a baj, hogy nem demokrata, hanem az, hogy alkalmatlan a helyzet elemzésére.
Lehet azt mondani, hogy ezek a dumák marhaságok, lehet azt mondani, hogy ha a vezetői azok is, a nép nem lehet annyira hülye, hogy ezt beveszi, és hagyja, hogy a hatalom majd azt is megmondja, kik lehetnek az ősi erények hordozói, kik uralkodhatnak és kikre vár a szolgaság osztályrésze, aztán meg kiket kell elűzni és kiket megölni.
Tévedés: a nép hagyja.
Pedig nem hülye. Ez a különös az egészben. Ez a legérdekesebb az emberiség történetében. Az évezredek alatt sokszor jöttek létre olyan társadalmak, amelyek beépíthették volna azokat a fékeket, jelzőrendszereket, sőt aktusokat, amelyek megakadályozhatták volna a rémuralmi törekvések rémuralomra jutását. Megtehették volna, úgy is gondolták, hogy meg is tették, de aztán kiderült, hogy mégse. A hatalom az emberek orra előtt növekszik, még meg is üzeni, hogy mit akar, még azt is, hogyan teszi meg, és a nép - és pláne annak szellemi és lelki vezetői - azon fecserészget, hogy hát ez még nem..., ez nem lehet..., ez még belefér, és így tovább.
Most az orrunk előtt növekszik ez a hatalom. Nem kell a legtámogatottabb politikai párt alalnökének, egy legendás város polgármesterének lenni ahhoz, hogy ezt fölfedezzük. A legegyszerűbb ember is látja, hogy a társadalmunk szervezetében nem valami jóindulatú pörsenés tenyészget, hanem maga a rák. Bár az intézményrendszerünk, a jogrendünk, a hagyománytalan hagyományrendszerünk, a politikai berendezkedésünk alkalmatlan erre, összefogással még le lehetne győzni. De lesz egy pillanat, amikor már nem. Azt is megmondom, hogy mikor: amikor a Fideszről kiderül, hogy a túlhatalommal sem tud mit kezdeni, nem tudja megetetni az éhes híveit se - nemhogy az ellenfeleit -, nem tudja teljesíteni az ígéreteit, kiderülnek azok a disznóságok, amelyeket nem egy párt, hanem az egész politikai osztály követett el - kivéve a jobbikosokat, mert ők még nem voltak ott, nem volt lehetőségük. Erről harsog majd a parmamentben a Jobbik. Akkor majd a Fidesz mai híveinek több mint harmada a Jobbikot kezdi éltetni. Ugyanaz a csőcselék, amelyet Orbán hívott életre, hogy Gyurcsányt zavarja el, elindul Orbánért. Beérik a hülyeség, a gonoszság és az ostobaság termése. Attól fogva megint csak Isten kegyelmében bízhatunk.
A balliberális-fideszes kettőshatalom után most egy bolsevik és egy náci párt kettőshatalma készülődik. Ha a Fidesz nem ébred föl idejében, nem lesz majd mentség, hogy a szocialisták végigaludták országlásuk nyolc esztendejét. A Fidesz olyan erővel áll szemben, amit nem lehet majd trükkösen leszalámizgatni, bármekkora szakértő ebben Orbán.
Elmúlt a nagypofájúskodás ideje. Bajnai Gordon merte kimondani az első kristálytiszta, minden önző politikai számítgatástól mentes antifasiszta üzenetet. Iszonyú árat fizet majd Orbán azért, mert az alvezérei ezért is leköpték a miniszterelnököt. Orbán a hatalmával, a népe meg életekkel.
Most múlt el az utolsó pillanat. Le fogjuk győzni az újnácikat, de úgy, mint a nyilasokat - külső segítséggel. Vagy úgy, ahogy a bolsevikokat győzhettük volna le ötvenhatban, ha nem kapnak külső segítséget. Száz évig sem gyógyuló sebekkel fizetünk.

 

 

Elmaradások

Úgy tűnik, elmarad a jövő hétre, szombatra a Hősök terére tervezett úgynevezett becsületnapi rendezvény. A Nemzeti Forradalmi Párt, amely választási gyűlésnek álcázva valójában náci nagyparádéra készült Nnémet- és más országokból érkező, a Waffen SS emlékét éltető és ápoló újnácikkal, keserű, csalódott közleményben tudatta ezt a világgal.

Szerintük a rendészeti szervek és az önkormányzatok összefogtak ellenük, törvényesnek látszó, de átlátszó rendelkezéseikkel lehetetlenné tették a rendezvény normális lebonyolítását.

Persze az első kérdés mindjárt az, hogy hogyan lehetne normálisan lebonyolítani egy Európa minden országában abnormálisnak számító rendezvényt. Magyarul erődemonstrációt.

Bármily szomorú ez az újnáciknak, az is lehet, hogy a rendészeti szerveknek föltűnt, hogy valójában megint a törvénnyel való visszaéléssel van dolguk. Ha máskor nem, akkor értették meg, amikor a rendőrök betiltották ezt a rendezvényt, ám a bíróság mégis engedélyezte. Jelzem: a bíróság nem tehetett mást, hiszen a törvény szerint kampányrendezvényként bejelentett eseményt nem lehet kampányidőszakban betiltani. Vagyis: tulajdonképpen csak egy pártot kell alapítani és azt teszünk ebben az országban, amit csak akarunk - legalábbis a választások előtt néhány hétig.
Teljesen nyilvánvaló, hogy rossz a törvény, sőt már az is rossz, amelyik megengedi, hogy egy nyilvánvalóan újnáci pártot be lehet jegyezni -, de az meg pláne rossz, hogy ha a rendőrség fölfedezi, hogy egy, a nemzetközi jog szerint megengedhetetlen, a hely szellemét tekintve pedig kifejezetten nemzetgyalázó rendezvényről van szó, akkor semmit nem tehet.
Hogyan történhet meg ez szinte állandóan egy olyan országban, ahol évente törvények ezreit fogadják el, hogyan létezhet az, hogy bármeddig foltozgatják a rend szövetét, mindig marad luk rajta? És túlságosan gyakran a legkínosabb pontokon.
Miféle ország az, ahol miniszterelnöknek lehet jelölni egy olyan embert, aki áramot vezet a kerítésbe és meg is öl egy embert? Képviselőnek lehet jelölni egy olyan embert, aki ellen eléggé alapos a gyanú, hogy terrorszervezetet vezetett. Ráadásul még az arcunkba is kapjuk, hogy azért jelölik ezeket az embereket, mert így ki lehet játszani a törvényt: ha egy főbenjáró bűnnel gyanúsított képviselőjelölt lesz, mentelmi jogot kap, és akkor szabadon kell engedni, legalább a választásokig. Az most mindegy, hogy ez hülyeség, nem igaz, a lényeg az, hogy az ország odáig süllyed, hogy ezen a legkomolyabb jogászok vitatkozgatnak hetekig, ahelyett, hogy mindenhonnan kizárnánk azt a pártot, amelyik ilyesmivel próbálkozik.
A választások után az új parlament országlásának első napjaiban mindig kellene rendezni egy olyan napot, amelyikben a képviselők levonják a választási időszak tanulságait, és megpróbálják azonnal rendbetenni a lukas törvényeket.
Ami a náci fölvonulást, annak elmaradását illeti, fontos tanulság, hogy ha egy állam akarja, akkor addig szekírozza az esküdt ellenségeit, amíg azok ráébrednek, hogy nincs keresnivalójuk a köztereken. A rendőrségnek, az illetékes önkormányzatnak az a dolga, hogy minden törvényes eszközt bevessen azok ellen, akik visszaélnek a törvényekkel. Másrészt viszont annak örülök ugyan, hogy elmarad a vonulás, kicsit sajnálom, hogy elmaradnak a szintén a Hősök terére szervezett ellentüntetések. Egyrészt kíváncsi lettem volna, hogy a náciellenes erők legalább a legminimálisabb szinten össze tudnak-e fogni, együtt tudnak-e működni a közös ellenség ellen. Azt jósoltam volna, hogy nem. Örültem volna, ha meglepnek, de az se ártott volna, ha a szégyentelen fölvonulást a már megbomlott agyúak módjára egymással acsarkodó antifasiszták szégyene kíséri. Lehet, hogy szükség lenne egy jó nagy pofonra ahhoz, hogy a tükörbe nézzenek. Miközben a különféle baloldali szervezetek az előkészületek ürügyén ádázul acsarkodtak egymással, meglepetésre vezető fideszesek jelezték, hogy jószívvel vennének részt baloldaliakkal az ellendemonstráción. Előbb, mint hogy a szocialista párt magas méltóságú tisztségviselői egyáltalán reagáltak volna a fölhívásra. Lehet, hogy ez a képlet csak nekem örömteli, és csak nekem rémisztő?
Egy totálisan széthülyült országban élünk, és azt érdemeljük, amit kapunk. Nemsokára. Már csak abban bízhatunk, hogy a rend őrei és a hatóságok emberei még észnél vannak, lassan fölnőnek a feladatukhoz.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

  

Ezer exkavátor

Már olyan, mintha négykézláb mennék, menekülnék valahonnan. Ha tudnám, hogy hol kezdődik a tél vége, vagy a tavasz eleje, el is indulnék. Egyszerűen nem bírom tovább. Nem is annyira a testem, inkább az agyam nem bírja. Annyira vágyom a fényre, hogy este, amikor lefekszem, úgy állítom be a lámpát, hogy a fény az arcomra áradjon. Úgy fekszem egy darabig. Annyira erős a fény, hogy áthatol a szemhéjamon, érzem, ahogy bebújik a homlokom bőre alá. Csak ilyenkor zavar az arcomon a szőr. Néha el is alszom így. Erősen gondolkozom, hogy ha gazdag leszek, öregkoromra veszek valami fényágyat. Lesz benne valami zene- vagy rádiókütyü is, kiváló hangszórókkal. Az érdekes, hogy egyre jobban vágyom egy ilyen zárt térre. Gyerekkoromban is pont ilyet akartam, csak akkor még erős fény nélkül. Ja és akkor még nem voltak ilyen jó hangszerszámok se, mint most. Tévé ne legyen, mert mire lesz ilyesmire pénzem, a filmnézéshez lesz egy szemüveg, képernyő már nem kell majd. Vagyis este úgy mozizhatunk, hogy fölvesszük a szemüveget, elindítunk egy akkora szerkezetet, mint most egy CD-lejátszó, be a fülhallgatókat, és kész.
Az is érdekes, hogy mostanában - és ez is összefüggésben lehet a tél végével és a fényvággyal - egyre több filmet nézek. Néha naponta kettőt is. Például valamelyik nap hirtelen rámjött, hogy azonnal látnom kell a Jó reggelt Vietnám!-ot. Aztán megnéztem a Báthory Erzsébetet. Aztán mostanában láttam az Avatart. Györnyörű, csak azt nem értem, hogy ha megcsinálnak egy ennyire igényes képi világú mozit, eszméletlen munkával, akkor miért nem lehetett arra is áldozni, hogy pár tehetséges ember kicsit megfésülje a történetet. Jó, az emberiség alaptörténetei törvényszerűen sematikusak, de meg lehet azt úgy piszkálni, hogy a néző ne jöjjön rá a nézés közepén legalább. Hanem csak otthon, mondjuk egy hét múlva. A Báthory-filmben legalább éreztem ezt az igyekezetet. Tettek bele olyan elemeket, figurákat, történetkéket, amelyekre talán jobban fogok emlékezni, mint az egész filmre, vagy például Báthory Erzsébet szépségére.
Megnéztem Fellini Casanováját is. Abban meg az volt az érdekes, hogy már közben tudtam, hogy legalább tíz évig nem fogom újranézni. Jó és bizonyos értelemben szép film, de nem éreztem otthon magam a világában.
Még a héten megnézem Godard Kifulladásig című filmjét. Nagyon kíváncsi vagyok, mert utoljára negyven éve láttam. Akkor nagyon erősen hatott rám. Nem biztos, hogy csalódom majd, mert nem is olyan régen szintén félve kezdtem bele Hirosi Teshigaharától A homok asszonyába, aztán elámultam azon, hogy egyáltalán nem porosodott meg. Azt is legalább negyven éve láttam. Persze közben elolvastam Abe Kobo könyvét is. Mondjuk nem csoda, hogy abból az anyagból kitűnő filmet lehetett összehozni. Kicsit lassúbb, mint amihez mostanában szoktunk, de én kifejezetten élveztem, hogy nem pörög lélek nélkül a történet. Ugyanennek örültem amikor mostanában végignéztem néhány régi Milos Forman filmet. nem vagyok egy múltbamerengő típus, de néha az az érzésem, hogy elvesztettük a jó, emberséges ritmust. A televízió meg a hülye klipek miatt.
A múlt héten megvettem az eredeti Hyppolit, a lakájt, valamint a Lear királyt Laurence Olivierrel.
Mostanában, ha közértbe megyek, mindig matatok a filmek között, mert szinte mindig találok valami jót, ráadásul a legjobbak valahogy az egyet fizet, kettőt kap kategóriába sodródnak. Ennek én nagyon örülök, legföljebb azért vagyok szomorú, mert ez mégiscsak elmond valamit a kulturális igényeinkről.
Régen megjósoltam, hogy ha a filmek olcsó, mindenütt kapható tömegtermékek lesznek, akkor ötszáz vagy ezer forintért meg fogjuk őket venni. Ez az az ár, aminél már nem kezdek bele a másolgatásba, a letöltögetésbe. Bár egyszer majd a hanglemezkiadók is ráébrednének arra, hogy kis haszonnal sok értékes dolgot eladni, nem csak az árbevétel miatt érdemes, hanem azért is, mert így is boldoggá lehet tenni az embereket. Minden jó film megkaparintása után azt érzem, hogy gazdagabb lettem, és úgy is van.
Most már csak a könyvekkel kellene kezdeni valamit. A múltkor meg akartam venni Fodor Ákos Gonghangok című kötetét - mert szeretem -, és bementem az egyik hatalmas könyváruházba. Meglepetésemre az egyik legnagyobb magyar költő legújabb kötete nincs meg ottan. Több vagon könyv közé nem képesek legalább könyves szakmai tisztességből betenni egy-egy Fodor-kötetet. Ezzel szemben nagy tételben lehet kapni olyan albumokat, mint az Ezer exkavátor. Ez komoly: ezek nem tréfálnak, mert csakugyan ezer exkavátor képe van benne. És még leltem vagy tucatnyi ilyen ezerrel kezdődő című, meglepően fölösleges könyvet. Ja, és lehetett kapni némi igényes papírárut. És bort! Semmiképpen nem szeretném bírálni a mai könyvkereskedelmi viszonyokat, de meg kell jegyezzem, hogy azért régebben az nem fordulhatott volna elő, hogy egy igényes könyvesboltban nem lehet egy jeles költő könyvét megtalálni. Ez így méltatlan. (Megnyugtatásul: nálunk itt a falusi könyvesboltos megrendelte nekem. Három hete várom, de tudom, van benne annyi becsület, hogy megszerzi, bármi áron. Abból gondolom, hogy piaci napokon reggel hatkor nyit.)

 

Származásos jel

Mesterházy Attila bemutatott programcsomagjában lelhetjük meg ezt a mondatot: „Támogatjuk az ombudsmanok javaslatát, készüljön statisztikai adatgyűjtés a bűnelkövetők származásáról”.

Alighanem itt az ideje tudatni az MSZP-vel, hogy ez az a pont, ahol illene mély önvizsgálatba merülni. Ez a mondat olyan alapértékeket tesz visszamenőlegesen semmissé, amelyekről soha nem volt elképzelhető, hogy kicsúsznak a párt alól. Ez nyíltan vállalt igazodás az egyre terjedő rasszizmushoz. 

Hogy a jogbiztosok milyen meggondolásból javasolnak ilyesmit, az az ő dolguk - bár alighanem jót akartak a származásos bűnelkövetőknek, hiszen egy korrekt statisztika vélhetően azt mutatná, hogy a bűnelkövetés formái, fajtái nem a származásra, hanem a társadalmi helyzetre jellemzőek. Csak az a baj, hogy olyan országban, ahol emberek százezreit minősítettek egyszer már származási alapon, és bűnök nélkül is a legsúlyosabb - végrehajtott - ítéletet kapták, és ahol a nácik a Hősök terén parádézhatnak, ahol a nyolc éves szocialista kormányzás nem tudta megszüntetni, de még csak enyhíteni sem a nyílt szegregációt, a faji alapú elnyomást és kirekesztést, a fasizmus újvirágzását, ezt a mondatot nem lehet leírni. Pláne programban.
Nem mentség az, ha az MSZP retteg attól, hogy a Jobbik alá kerül a választáson, és kell valamit nyújtani a nácik felé nézelődő híveknek. Nem mentség, hogy meg kell tartani az MSZP rasszista híveit. Egyes vizsgálatok szerint a szavazók túlnyomó többsége előítéletes. Ha a kedvükért néhány emeszpés próbál sunyiskodni, akkor jó, ha azt is tudják, hogy ma Magyarországon a rasszizmussal fertőzöttek többsége legalább röstelli, küzd a saját előítéletessége ellen, és egy ilyen mondat olvastán megérzi a veszélyt. Tudatosul, hogy az emberiség legnagyobb szörnyűségei mindig ilyen mondatokkal, ilyen engedményekkel kezdődtek. A numerus clausus előzménye is egy merőben tudományos fölmérés volt.
Már késő, de talán még nem késő kihagyni ezt a mondatot. Késő, de talán még enyhíthető a szégyen, ha Mesterházy Attila elismeri, hogy még a tervezetben is hiba volt ezt a mondatot leírni. Legalább a származásos százezrek miatt, akiknek az MSZP a legtöbbel tartozik.

 

 

Nemzetes szolgák

A Magyar Nemzet hosszú, ádázul leleplező cikkben számol be Bartus László barátom, az Amerikai Magyar Népszava Szabadság főszerkesztőjének úgynevezett magyargyalázó tevékenységéről, és persze azokról is, akik együttműködnek vele. Az írás tele van hülyeségekkel, kár foglalkozni vele. Egy fölöttébb nagyképű mondat azonban nem hagy nyugodni: "Titkosszolgálati forrásaink szerint Bartus szerepe a magyar diaszpórában pontosan beleillik a Gyurcsány-Szilvásy-féle gátlástalan hatalomépítési koncepcióba."

Ezek szerint a Nemzet szerkesztősége titkosszolgálati információkhoz jut. Melyik szolgálattól? Magántól, vagy a magyar államitól? Ha az utóbbitól, akkor titkosszolgálat szivárogtat, vagy a szerkesztőségben dolgoznak beépített tisztek? Ezek az emberek csak a Magyar Nemzet szerkesztőségét látják el sugdolmányokkal, vagy az összes Fidesz-közeli médiumot? Összefüggésben van-e ez azzal a jelenséggel, hogy a Magyar Nemzet rendre előbb jut például nyomozati információkhoz, mint más lapok?

Vagy esetleg külföldi titkosszolgálatokra gondoltak? Ha igen, akkor melyikre? Mit tud erről a hazaárulásról a magyar titkosszolgálat?

Jó lenne, ha azt is megszivárogtatnák, hogy Bartus Lászlón kívül kiket figyel az a bizonyos fecsegős titkosszolgálat? Gyurcsányt és Szilvásyt? Már országvezető korszakukban is, vagy csak mostanában? A magvas írásban említett Mester Ákost, Avart, Para-Kovácsot, Ungvárit, MGP-t, vagy a jó Majláth-Mikest? Esetleg Németh Pétert? Netán jómagamat is? Én megtiszteltetésnek venném, ám az a gyanúm, hogy megint valami nagyon amatőr dologról lehet szó. Ezért aztán azt a kérdést már föl sem teszem, hogy mit szól ehhez a Magyar Nemzetbiztonsági Hivatal.

 

Nem hazudik, csak lopogat

Illik-e jelezni egy nyilvánosságnak szánt szövegben, hogy honnan vettük a gondolatokat? Lopás-e, ha ezt nem tesszük meg? Szegény Boros Istvánnal vezettük be azt a gyakorlatot - mint ahogy sok más kolléga is -, hogy szakdolgozatíró tanítványaink műveiből kivettünk egy-egy darabkát, majd az internetes kereső segítségével ellenőriztük, hogy nem lelünk-e lopott gondolatokra.

Nevezzük ezt szellemi eredetiség-vizsgálatnak. Tízből hat hallgató lebukott - ők elégtelent kaptak. Akkor azt találtuk ki, hogy megkérjük tanítványainkat, tegyék meg nekünk azt a szívességet, hogy a lopott gondolatoknál jelzik a forrást, az eredeti gondolataikat pedig külön kiválogatják nekünk, mert mi inkább csak azokra lennénk kíváncsiak. Az se baj, ha csak tíz sornyi gondolat eredeti, mert az még mindig több, mint ezer sor lopadék.
Ha egy diák simlis, az talán érthető, magyarázható, bizonyos mértékig elnézhető. De mit gondoljunk egy olyan politikusról, aki folyamatosan azt harsogja példás őszinteséggel, hogy soha nem hazudott? Van, az a mondás, hogy aki hazudik, az lop is. A kérdés az, hogy ez fordítva is igaz-e.
Nézzük csak, mit írt Róna Péter nem is olyan régen a Magyar Nemzetben, aztán hasonlítsuk össze azzal, amit Orbán Viktor mondott azután, hogy összefoglalta azóta teljesen eredetinek bizonyult gondolatait egy Emerson, Lake and Palmer dalról:
"A mítosz szerint országunk kicsi és nyitott, amely tőke, természeti kincsek és adottságok hiányában kénytelen az alkalmazkodás pályáját választani. Szerzői és terjesztői - mint a Miniszterelnök - arra már nem térnek ki, hogy a fajlagosan kevesebb, mint fele annyi külföldi tőkét importáló Ausztria vagy Dánia, vagy a nálunk jóval kisebb Szlovénia miért nem érez hasonló kényszert, hogy az ő esetükben melyek lennének azok a behozhatatlan természeti kincsek és adottságok, amelyek jólétüket megalapozzák. Arról sem beszélnek, hogy az EU tagországainak fele kisebb, mint Magyarország. Nem teszik, mert az alkalmazkodási kényszer mítosza a magyar elit hatalmi legitimitásának sajátos alapja. Ők, - a mindenkori magyar elit - ugyanis az a társadalmi réteg, amely az alkalmazkodás kivitelezésére építi hatalmát és személyes jólétét. Ők tudják, mit kíván a tőke és a hatalom, - legyen az Bécs, Moszkva, Washington, vagy Brüsszel - , akik tudják, hogy a "kicsi és nyitott" kiszolgáltatottságát csak az alkalmazkodás technikáival lehet kezelni, és akik képesek meggyőzni minket, hogy az általuk közvetített kívánságok és elvárások nem csak jogosak, hanem teljesítésük valójában hazánk és társadalmunk érdekeit szolgálja. Alkalmazkodjunk, mert semmink sincs (hogy aztán tényleg semmink se legyen). Alkalmazkodjunk, mert adottságaink és tehetségünk, csak akkor érvényesülhet, ha azokat az említettek alkalmazásába bocsátjuk. Mindezt persze csak egy begyepesedett, retrográd nacionalista vonhatja kétségbe.
Pedig Bajnai úr ihlete nem csak Charles Darwin kutatásának sületlen alkalmazása, hanem növekvő jellemtelenségünk melegágya is."  (Róna Péter: Alkalmazkodjunk? 2010 január 20. Magyar Nemzet.)

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim, azt javaslom mindannyiunknak, felejtsük el azt a mítoszt, mely szerint országunk kicsi és nyitott, amely tőke, természeti kincsek és adottságok hiányában kénytelen a szüntelen és feltétel nélküli alkalmazkodás pályáját választani. Barátaim, az Európai Unió tagországainak fele kisebb, mint Magyarország. Mi vagyunk az egyetlen ország, amely saját céljainak, adottságainak és erőforrásainak hangsúlyozása helyett állandóan a méretére panaszkodik. E tévképzet meghonosodása mögött a magyar országvezetés kitapintható érdekei húzódnak.
A magyar elit rendszeresen az alkalmazkodás mítoszára és kivitelezésére építi hatalmát és személyes jólétét. Régi történet ez. Ők tudják, mit kíván a tőke, mit kíván a hatalom: Bécs, Moszkva, Brüsszel, Washington. Ők győznek meg bennünket arról, hogy a külső kívánságok és elvárások nemcsak jogosak, hanem teljesítésük valójában hazánk és társadalmunk érdekét szolgálja. Ahogy valaki találóan írta: alkalmazkodjunk, mert semmink sincs, hogy aztán tényleg semmink se legyen. Ráadásul a szüntelen alkalmazkodás a jellemtelenség melegágya is lehet."  (Orbán Viktor évértékelő beszéde 2010. február 5.)
Most már csak Orbán Viktor - vagy tehetséges beszédírója - ama bizonyos tíz sorára lennék kíváncsi. Annyi azért kell ám, ha valaki húsz évre szeretne berendezkedni.

 

Tobzódás

Az orvosok béremelést, a panelprolik ingyenmeleget, a parasztok pedig a pálinkafőzés szabad művészetté minősítését kapják Orbán Viktortól, ha jól szavaznak. Az utóbbi azért fura egy kicsit, mert egy olyan drogról van szó, amely abban az értelemben is hungaricum, hogy pusztító hatása Magyarországon családok százezreit érinti. Amúgy remek ötlet: Orbán nem csak a parasztok tízezreit szabadítja meg a fináncokkal való harc feszültségeitől, hiszen ez bizony a munkások és értelmiségiek körében is az egyik legkedveltebb hobbi.

A jövő hétre várható, hogy Orbán megvilágosodik: az ifjúságnak is kell valami hívószó! És miért ne legyen az a marihuána? Semmivel sem veszélyesebb, mint a pálinka, legföljebb nem csücsörít majd egyetértően Semjén Zsolt. Valamiért az egyházak számára az alkohol istenesebb drog, mint a vadkender. Az sem véletlen, hogy pont most hozzák haza Farkas Pétert. Jó lesz kampányarcnak.
És végre valóságos programot kapunk: a marihuánázás állami monopólium lesz, százezerszámra sarjadnak a munkahelyek, hatalmas idegenforgalomra számíthatunk, a parasztok a parlagfű helyett végre egy haszonnövényt termeszthetnek, egekbe szökik az államkincstár haszna, nem is beszélve arról, hogy erősen visszaesik a bűnözés - maffiák esnek szét. Rendvédelmi haszon az is, ha a tompított állapotú emberek visszafogottabban politizálnak, ami nagyon is kívánatos lesz Orbán kormányzásának első hónapjai után.
Javaslom még a halálbüntetés bevezetését, az ittas vezetés tilalmának föloldását, valamint Erdély és a Felvidék azonnali visszafoglalásának és az asszonyverés jogának megígérését. Ha elindulunk egy úton, ne álljunk meg a felénél, hiszen biztosan van valami értelme annak, ha a hülyeség totális tobzódásba kezd.

Hülye vagy, Sándor?

Nincs ám kedvem ahhoz, amit most megteszek, mert teljességgel lehetetlen dologra vállalkozom: Fábry Sándort bármiről meggyőzni. Nagy szomorúság ez nekem, mert talán már én vagyok az utolsó baloldali, aki minden egyes műsorát végignézem. Azért, mert szeretem. Fábry Sándort. Nem azt, amit mostanában művel, hanem őt, magát. Ez azért van, mert nem felejtem el azt, amikor először találkoztam vele, nem felejtem el, hogy azonnal megértettem: egy kivételes tehetségű ember, az a fajta, amelyikből talán ha fél évszázadonként születik egy. Az elődjét Hofi Gézának hívták, aki persze túl későn halt meg ahhoz, hogy reinkarnálódjon Fábryban: lelkének és szellemének töredéke jutott neki. De az is jó.
Nem felejtem el, amikor Szárszón, Farkasházynál, földühítette Orbán Viktort, amikor azt mesélte el, hogy a Fidesz úgy van a hatalommal, mint a nővel a kamasz: ott áll az ajtó előtt, tudja, hogy bent a hálóban, az ágyban várja a nő, és nem tudja, hogy még kint tolja-e le a gatyáját, vagy ráér odabent. Ott jöttem rá, hogy Orbán rendkívül veszedelmes, mert nincs humora, mert nem ismeri az önirónia boldogságát. Nem felejtem el azt, amikor kettőnket meghívta Faludy, és órák teltek el, mire rájöttem, mi a fura azon a csodálatos estén: Sándor teljes némaságban hallgatta a csodát, mert végre olyan emberrel találkozott, aki benne szakasztotta a szót. Sok-sok emlékem van, többnyire rosszak, mert Fábry az esetek kilencven százalékában a magánéletben is elviselhetetlen, de azért a tíz százalékért megéri túlélni a megaláztatásokat. Van ilyen ember.
Fábry Sándor most undok és méltatlan interjút adott a Heti Válasznak. Ez nem előzmények nélkül való: műsorában folyamatosan gúnyolja a Fidesznek kellemetlen politikusokat. Rendben is van. Az más kérdés, hogy ezt szégyellni valóan bunkó módon teszi. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen műsorának jelentős részét ma már a kakipisi humor teszi ki. Várható volt, hogy így lesz, hiszen a jobboldali közönséget csak erőteljes hatásokkal lehet nevetésre bírni. Miután Fábry kiszakadt a saját értelmiségi közegéből, szembesülnie kellett azzal, hogy az a közönség, amelyik reggel azzal ébred, hogy "földannyának földannya, én magyar vagyok!", és este is ezzel fekszik le, kevéssé alkalmas az öniróniára. Ezért aztán a humor forrására marad a testiség meg a gyűlöltek csúfolása. Szakmailag tehát Fábry rendben van, csak éppen bizonyos intelligenciaszint fölött nem könnyű szeretni. De mivel több millió morcos bunkó van ebben az országban, bármennyire fárad egy évtized után a műsora, mindig elég magas lesz a nézettsége. Örüljünk, hogy így van ez, mert nála csak rosszabbra számíthatunk.
Ha valaki rákap az alpári tréfálkozásra, nincs mit csodálkozni azon, ha egy mérsékeltnek mondott politikai hetilapban olyan hangnemben nyilatkozik, mint ahogy a szintén Fidesz-közeli Széles-birodalom bérnáci szakújságírói írnak.
Az a baj, hogy az elképesztő sikereitől óriásarcúvá tenyésztődött Fábry soha nem érti már meg, hogy még egy, a feministák számára is elfogadhatóra liberalizálódott világban sem illik nőkre alpári megjegyzéseket tenni. Akkor se, ha olyan Fidesz-politikusok adják meg az alaphangot, mint a debreceni polgármester. Hogyan jutunk odáig, hogy egy briliáns elméjű Fábry Sándorból egyszer csak akkora tahó lesz, mint a hozzá sem értelmi képességekben, sem műveltségben még csak nem is hasonlítható Kósa Lajos?
Talán halottakba se kellene rugdosni. Jó alkalmat talál erre Fekete János és Bauer Tamás apjának halála alkalmából. Kicsit gusztustalan, hogy a közmondásosan tisztességes Bauert folyamatosan az apjával kell lejáratni. Ócska. Megszoktuk, de akkor is alpári. Pláne egy Fábrytól. Fekete János szerepén lehet vitatkozni. Ha beszélnék erről, azt mondanám Fábrynak: bizonyára sokat kutattad cselekedeteinek történetét, így megalapozott az ítéleted, de az talán mégiscsak túlzás, hogy börtönbe kellett volna csukni azért, mert segítette a szocializmus hosszú agóniáját. Demagógia lenne ez is, de próbáld meg megfordítani a dolgot: tudjuk, hogy a szocializmus abba bukott bele, hogy nem bírta a versenyt és az eladósodottságot. Hülyeség, de talán úgy is beállíthatjuk Fekete Jánost, hogy tevékenységével jelentős réseket ütött egy olyan falon, amelyik azelőtt elporlaszthatatlannak tűnt. És ez nem csak a pénzügyekre, hanem arra is vonatkozott, hogy a kommunisták zsarolhatósága miatt lazult az ideológiai bilincs. Mindegy: nem illik friss halottakba rugdosni. Még akkor se, ha egy köztársasági elnöki szánalmas modortalansága látszólag bárkit fölhatalmaz erre.
Ha már nem tudtad Fekete Jánost börtönbe dugni, hát azon dolgozol, hogy Esterházy és Nádas oda kerüljön. Pontosabban: azok az értelmiségiek, akik Gyurcsány őszödi beszédét nem arra használták, hogy tendenciózusan kiragadott részletekkel a miniszterelnökre támadtak, hanem meglátták benne a megtisztuláshoz vezető első lépés lehetőségét, büntetőjogi kategóriába tartoznak, bűnsegédek. Az, hogy ez magyarhírlapos, sőt vámosgyörgyös színvonalú duma, az a te szégyened. Az viszont, hogy beállsz ebbe a "minden ellenséget kriminalizálni kell, börtönbe velük" típusú cirkuszba, megengedhetetlen egy demokratától.
Hogy legyen világos: noha tudom, hogy Gyurcsány elképesztő hibákat követett el, ma is meg vagyok győződve arról, hogy a magyar társadalom legnagyobb reménysége volt. Különösen, ha Orbán és közte kell választani. Neki legalább volt valami elképzelése. (Pszichiátriai diagnózist kérsz Gyurcsányról. Én olvastam egyet Orbánról. Megtehetném, de soha nem fogom nyilvánosságra hozni, mert méltatlan lenne. Nem az országra, hanem magamra nézve.) Ha te ráveszed Orbánt egy korrekt és nyilvános pszichiátriai vizsgálatra, én ráveszem Gyurcsányt. Ennél jobb ajánlatom nincs a haza üdvére való összefogásra.
Pár év múlva, amikor napvilágra kerül Gyurcsány valódi szerepe, te is erős véleményváltozáson mész majd át. Most egy olyan korszakba érünk, amikor a rendszerváltás utáni legnagyobb változás előtt állunk. Nem Orbán túlhatalmára gondolok, hanem arra, hogy hamarosan az egész politikai osztály belebukik a BKV-jelenségbe. Az ügyek száma, a letartóztatottak idegállapota máris elérte azt a pontot, amikor a beszorított emberek beszélni kezdtek. Ne nagyon örvendezz te azon, hogy baloldaliakat tartóztatnak le naponta. Hogy bőrüket mentsék, végre megtudjuk, amit mindigis tudtunk, csak nem volt bizonyítékunk. Ne reménykedj abban, hogy a jobboldali politikusok tiszták maradnak. És hiába a remény, hogy nem, vagy csak szelektálva jut majd ki az, ami a nyomozás során elhangzik. Van egy mondás: puskára töltöttek és ágyú sült el. Ez történt ötvenhatban is, amikor a tüntetést engedélyezték, hogy levezessék a feszültségeket.  Lehet, hogy a Fidesznek a választási kampányban jó most ez a sok letartóztatás. Nekem is föltűnt, hogy maga Balsai ígérte meg a népnek. De ez hamarosan visszacsap. És akkor még a Gripen-ügyet meg se említettük. Ugye nem vagy hülyeségig, vallásos bódulatig naiv, kedves Sándor?
Az általad oly önfeledten gyűlölt Gyurcsányról pedig majd az derül ki, hogy megpróbált föllépni az állami és pályázati fosztogatások ellen, és ezért kellett megbuknia. Nézd csak meg, hogy ki volt az, aki próbálkozott például a pártfinanszírozás megváltoztatásával, és ki volt az, akivel nem lehetett megegyezni. Meg fogsz lepődni, hogy micsoda mélységből ömlik majd föl a kosz, és milyen rettenetesen fertőzött ez az ország.
Egyébként meg azt gondolom, hogy át kellene gondolni azt a szereptévesztésedet, hogy beállsz abba a kórusba, amelyik most már büntetőügyet fabrikál majd abból is, ha valaki értelmiségiként Gyurcsányt támogatta. Értem, hogy nektek minden nap nagyobbat kell mondani – ráadásul egymással is versenyeztek hantában és morcoskodásban –, de azért érdemes lenne végiggondolni, mi lesz ebből, ha sikerül a tervetek. Én nektek drukkolok: nem is lenne ám olyan rossz mondjuk Nádassal és Esterházyval egy barakkban pár hétig. Csak arra kérlek, hogy eszedbe ne jusson egy ingyenes jótékony börtönhakni.
És még valamit az eserházyzásról. Azért az eléggé alantas, hogy azt használod föl ellene, hogy az apukája besúgó volt. Egyrészt nem kellene úgy tenni, mintha ez csak az Esterházy-féle oldalon fordult volna elő. (Nem mondok példát, mert méltatlan.) Másrészt említsük meg, hogy ezt Esterházy Pétertől tudjuk, aki ráadásul az ezredforduló egyik legfontosabb könyvét írta meg erről. Még valamit: ne legyél annyira biztos abban, hogy a környezetedben mindenki patyolat tiszta volt. Én tudom, milyen az, amikor szembesülni kell, és azonnal meg kell bocsátani, mert különben beleőrülsz. Várjuk ki, hátha a mágnesszalagok mégis napvilágra jutnak, mert csodák csodájára a Fidesz is rábólint, aztán esterházyzzunk.
Az is milyen sunyi, ahogy megint fölveted – ráadásul Morvai Krisztinát és a Gárdát mentegetve –, hogy "ha a hatalom 2006-ban nem bátorít szemek kilövésére". Tudod, nekem Morvai jogvédésével nem az volt a bajom, hogy védte azokat, akiket csakugyan törvénytelenül bántott a rendőrség, hanem az, hogy ezek a mondatok nem úgy kezdődnek, hogy "több mint 200 rendőr megsebesülése után... stb.", mert azért a dolog mégiscsak úgy kezdődött. És ezt te pontosan tudod, mégis belemész ebbe a jobbikos színvonalú fejtegetésbe.
Jóelőre koholsz vádakat? És már az ítéleted is megvan? Neked, aki a Tanút merted folytatni? Ezt egyeztetitek, vagy kedvet kaptál Bayer Zsolttól meg S.S. Pétertől? Fölhasználnak, vagy önjáró vagy? Mégis mire számítasz, hogy egyetlenegy baloldali értelmiségit is sikerül börtönbe juttatni a te nyilvános koncepciós följelentésed nyomán? Hülye vagy, Sándor? Nem veszed észre, hogy egy virtigli bolsevista párt túlspilázott vezérének hálójában virítasz, és annyira bódult vagy, hogy azt képzeled, te vagy a pók? Nem hallottál még arról, hogy azért születik olyan sok pókocska a póktojásból, mert legelőször fölfalják egymást, és csak a legerősebb marad életben? Mi történt veled, Fábry Sándor?
Azt ígéred, hogy ha Orbán hatalomra jut, alkalomadtán az ő képét is meg fogod tisztítani. (Vagyis leköpöd, mint Gyurcsányét.) Egyrészt kíváncsi vagyok, másrészt azért fölmerül bennem, hogy nem kellene-e most kezdeni. Nincs-e valami gúnyolódni való azon a politikuson, aki nem mer kiállni választási vitára, aki semmit nem mer elárulni a programjáról? Azt mondod ebben az interjúban, hogy Orbán teljesítményét mi, balliberálisok elismerhetnénk. Hát én elismerem, jó hosszan tud olvasni, és elképesztő tehetséggel tud ellenzékből destabilizálni. De nem hiszem el, hogy ha te végighallgattad Orbán évértékelő beszédét, nem tűnt föl, hogy ez az ember negyvenöt percen át az égvilágon semmit nem mondott, azt is olyan mérhetetlenül primitív stílusban, amilyenre a kádári Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusai óta nem volt példa. Nem hiszem el, hogy egy Fábry Sándor ettől beájul.
És végül persze, ha beszélnénk, azt mondanám Fábry Sándornak, hogy ölellek, megszakad a szívem, és bocsáss meg, de nem nézem többé a műsorodat. Én szégyellem magam, de még mindig jobb, mintha szégyenkeznem kellene.

Romlottság ez?

Nem tudom, más is észrevette-e, mindenesetre hír volt belőle, hogy másfél napja kormánykérésre, a rendkívüli hidegre való tekintettel kinyitották a vasúti várótermeket. Milyen szép gesztus! Pláne egy héttel a rendkívüli hideg beállta után. Miután csak Budapesten ebben a halálszezonban már legalább ötven ember fagyott meg.

Meg se kérdezem, miképpen fordulhatott elő, hogy a magyar kormány tagjai kettő-, három- vagy négy napja nem vették észre, hogy rendkívüli hideg van. Van úgy, hogy valaki jó meleg házban él, jó meleg autó jön érte melegtekintetű sofőrrel, és amúgyis annyi gondja van, annyira leköti az agyát az embrek iránti mélységes jóakarat és szeretet, hogy egyszerűen nem veszi észre a sapkába, sálba, fínom bundás bőrkesztyűbe bújtatott teste, hogy hideg van. Nem akármilyen, mert én például három napja mínusz tizenegyet mértem az ablakomban, és amikor kimentem, hogy beindítsam az autót, és lekapartam a jeget az ablakokról, rendes hidegrázásos vacogásba kezdtem. Vissza kellett mennem a lakásba, kicsit összeszedni magam a jó melegben, amit amúgy kevesellek, és drágállok, ahányszor csak szóba kerül. Pláne a huszonöt százalékos áfáját.
Jó, van ilyen. Senki nem veszi észre egy kormányban, senki nem szól a miniszterelnöknek, hogy az szóljon a szóvivőnek, hogy kérje meg a MÁV-ot. Biztos vártak valami kormányülésre, hogy közösen döntsenek arról, hogy ilyenkor utasítani kell, vagy mégis inkább csak kérni, mert egy kultúrállamban így demokratikus.
Mielőtt valaki azt mondaná, hogy le a kormánnyal, azonnal írjuk ki a választásokat, csak jelzem, hogy az a Navrasics úr, aki sajtótájékoztatón kérni tudta, hogy a kormánypárt vegye le a listájáról Gyurcsány és Veres urakat, egy árva közleményt se adott ki arról, hogy hideg van, emberek halnak meg, nyissák ki legalább a várótermeket. Semjén úr, aki még az ördögnél is gonoszabb ellenségéért is szokott imádkozni, valamiért nem szólította föl a papokat, hogy nyissák ki a templomokat, mert a jégszívű kormány meg se próbálja kitalálni, hogyan lehetne megmenteni Isten legszegényebb gyermekeit a fagyhaláltól. Nem láttam Vona Gábor gárdistáit és csendőreit az utcán alvók után vizslatva meleg teával töltött demizsonokkal vonulgatni.
Miért tartjuk mi ezeket az embereket?
Romlottság ez? Vagy eleve úgy születtek és nevelkedtek, hogy nem is volt, ami megromoljon bennük? Egy olyan kultúrában cseperedtek politikussá, közszolgává, amelyikben a dumaszintű szocialistaság, a dumakereszténység, a szájhazafiság bőven elegendő ahhoz, hogy a hatalom igényével lépjünk föl? Nem úgy embertelenek ezek az emberek, hogy gonoszak, hanem úgy, hogy nincs ember abban, amit szónokolnak. És ha egyszer valóban tetten érjük őket, ha egyszer valóban kiderül, hogy mi van a tettek és a szavak, ideológiák és hitvallások között, akkor világűrnyi semmit látunk. Nagy, hideg semmit.
De ez ám csak úgy lehetséges, hogy ezt mi hagyjuk. Mi neveltük, mi választottuk, mi formáltuk őket a saját képünkre és hasonlatosságunkra.
Mert nem hallottam ám azt se, hogy égtek volna a vonalak Bolgár György műsorában, és betelt volna a Klubrádió elektronikus levelesládája a puszta emberi életekért aggódó üzenetekkel. Én sem telefonáltam. Én sem írtam. Pedig van ám hatalmam. Emberek tízezrei olvassák és hallgatják, amit mondok. Csak el voltam foglalva a kézfájásommal, a pénzügyeimmel, a szomorú kis lelkemmel. Mert az van nekem.
Pedig tudom, hogy ha egyszer végsőkig kiszolgáltatott leszek, Isten, akire addigra kétségbeesésemben visszatalálok, azzal büntet majd, hogy nem azt sorolja föl, mi gonoszat tettem ezen a földön, hanem eszembe juttatja, mikor, mit nem cselekedtem, amíg még volt erőm és akaratom.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Sorskeserítők

A barátom a rendszerváltás utáni hosszú-hosszú évek alatt valahogy a becsavarodás határáig jutott az ügynök-ügyek dolgában. Mindent összeszed, amit az egykori háromperhármasokról tudni lehet, valóságos történésszé képezte ki magát, folyamatosan beszámol legújabb ismereteiről és koncepcióiról.

Hiába mondom neki, hogy rossz, veszedelmes az alapállása: ő ugyanis utólagos üldözési mániában szenved. Mert meglepő módon a szocializmus idején egy csöppet sem foglalta le az a kérdés, hogy megfigyelnek-e minket, avagy sem. Pedig akkoriban divat volt a "tudom ám, hogy megfigyelnek, de leszarom"-állapot. Állítólag mindig kattogott a telefon, szinte minden értelmiségi lakásban, például. Hogy mennyire komoly volt a megfigyeltségi tudat, arra jellemző, hogy időnként bele is mondtuk a telefonkagylóba, hogy tudjuk ám. Ha valaki valóban fél, akkor meg meri-e ezt tenni?
Az én barátomon annak idején soha nem láttam, hogy ilyesmi miatt aggódott volna. Hanem a rendszerváltás után elkezdett pirkadni valami az elméjében, és hirtelen rájött, hogy őt - minket - megfigyeltek. Mégpedig úgy, hogy beépülő emberek barátkoztak velünk. És, hogy én kire gyanakszom. Mondjam meg.
És hogy én miért nem megyek el a hivatalba és miért nem kérem ki az aktáimat. Mondtam neki, hogy azért nem, mert nem akarom tudni. Teljesen egyetértek azokkal, akik akarják tudni, de én meg nem. (Van ebben ellentmondás, tudom.) Mégpedig azért nem, mert ha megtudom, az is lehet, hogy meggyűlölöm azt a barátomat, aki jelentett rólam, és akkor a mi kettőnk életében mégiscsak a szocialista izé győzött. A csigapuha diktatúra. A rendszerváltáson átnyúló nyálcsápjával tönkrecsócsált egy barátságot.
Erre azt mondta, hogy én hülye vagyok, mert ha nem tudom, akkor is győzött, hiszen egy embert rongyemberré tett. Vétett ellenem, nem volt a barátom.
Igenám, de amíg én ezt nem tudom, addig hiába próbálkozott, egy félbarátság mégiscsak maradt nekem. Arról nem is beszélve, hogy úgyis megbocsátanék. Egyszerűen azért, mert egészen kivételes minősített eseteket leszámítva a besúgók döntő többsége zsarolható állapotban volt. Ismertem olyat, akit a gyerekével zsaroltak, ismertem olyat, aki homoszexualitása miatt került satuba, és olyat is, aki egyszerűen csak gyáva volt. És mivel én is gyáva vagyok, és nem tudom, mit tettem volna, ha megszorítanak, nem ítélkezhetek azok fölött, akik elegendő okkal féltek egy félelmetes hatalomtól. Ahhoz, hogy valakiről megállapíthassuk, hogy aljas indokból - tehát pénzért vagy hatalomért, karrierért jelentett, esetleg valóságos, köztörvényes bűn miatt zsarolték - legalábbis rendes igazságügyi vizsgálatra lenne szükség. Mivel erre sem nekem, sem másnak nincs lehetősége, a politikai hatalom pedig szemmel láthatóan nem hajlandó sem a feltárásra, sem az emberséges vizsgálatra, én a magam részéről inkább megbocsátok. Mert ilyen súlyos ügyekben a védekezés jogának, a bűn súlyosság-elbírálásának intézményes joga nélkül nagyobb bűnt követhetünk el, mint az üldözött bűn.
Ha a többpártállam nem akarja ezt a dolgot demokráciához méltó módon intézni - már pedig nem akarja -, és a védekezés jogát végképp nem adja meg, akkor hagyjuk a francba az egészet. Én nem akarok egyik bűnbugyorból a másikba esni.
De hogy én hülye vagyok, ne törődjek én azzal, mit akarnak az ügynökbújtató pártok, mi csak a saját környezetünkkel törődjünk, és szerintem ki volt a besúgó.
- Te.
Na ezen nagyon megijedt. Kerekre nyitotta a szemét.
- Emlékszel, amikor 1971-ben Balatonlellén letartóztattak minket? És nálad Jugoszláviából behozott marihuánát találtak? Két nappal később engedtek ki, mint engem.
- De nem!
- Jó. És amikor két év múlva Balassagyarmaton valami nő miatt tévedésből egy rendőr orrát törted el? Úgy volt hogy kizárnak az egyetemről. És mégse zártak ki.
- Te hülye vagy.
- Csak azért mondtam ezeket, mert minden barátunk életében találhatunk ilyeneket. És láthatod, magadon érezheted, hogy ez milyen igazságtalan.
- Akkor se hiszem el, hogy téged ez nem érdekel.
Mondtam neki, hogy nagyon örülök, ha megtudjuk, mi van a mágnesszalagokon, mert ez jár a népnek. De csak akkor, ha minden leleplezett megkapja a tisztességes eljárás, a védekezés, a magyarázkodás jogát.
Egyébként meg mindig sokkal jobban érdekeltek azok, akik az iskolákban a tanároknak árulkodtak, a munkahelyeken meg a főnököknek. Ezek aztán biztosan nem menthetők semmivel.
Nézz magad köré. Cseverésznek, tréfálkoznak, zizegnek, szinte egész nap együtt élnek velünk, mintha csak egy csapatba tartoznánk, aztán elmesélik valamelyik főnöknek, hogy mi mindent hallottak. Apró kis előnyökért vagy egyszerű hajláskényszerből, gyerekes hatalmi vágyból sugdosnak.
Ezek az emberek éppen olyan veszedelmes sorskeserítők, mint az állami besúgók.
És ha már erre rákaptak, egy lépés se kell: amikor a még a főnöknél is jóságosabb állam kéri majd őket szívességre, önként, boldogan jelentsenek. Azt árulják majd ki először, akinek most sugdosnak. Akkor már élesben, pénzért, igazi hatalomért. Hangulatilag most ágyaznak nekik, bár ezt valamiért választási kampánynak hívják.
A barátom erre végre azt mondta, hogy van valami igazságom. Résen lesz. Csak nehogy belehulljon.

(Fönt Wanda Boldogságpróba című képe -  
http://andrassewwanda.blogspot.com)

Cigányjószág

Cigány barátom hívott föl, hogy olvastam-e a hírt: idén tízmilliárdot lehet szétosztani a földmívelők között állatjóléti kiadásokra. Olyasmikre, hogy például egészséges ivóvizet igyon a csirke meg a disznó.

Hogy ő nem akar demagóg lenni, pontosan tudja, hogy az állatokat egészségesen és szépen kell tartani az EU-ban, de hogy nem lehetne-e esetleg jelezni Brüsszelnek, hogy itt emberek halnak meg, mert állathoz méltó életet sem tudunk biztosítani nekik, és tízmilliárdból - ha nem lopják el a felét vagy az egészet -, akár emberek ezreinek életét lehetne egy átlagos polgári kutya szintjére emelni. Hogy például naponta egyszer kapjanak rendes ételt. Vagy legalább a kölykeik.

Olvasom Kállai Ernő kisebbségi ombudsman - remélem tudatosan a Holokauszt Napjára időzített - nyilatkozatát, amelyben egészen pontosan összegzi azt, amit amúgy mindenki tud: az elmúlt húsz évben egyetlen kormányintézkedés, itthoni vagy uniós program sem hozott jelentős változást a cigányság életében. Én megengedhetem magamnak, hogy keményebben fogalmazzak, és rögtön felejtsük el, hogy itt cigányokról van szó: az amit itt a pártok és kormányok húsz év alatt a szegények, az elesettek, a kiszolgáltatottak dolgában műveltek, azzal gyakorlatilag állati sorba taszítottak embertömegeket. És ezt meg is értették az "illetékesek": nem elhanyagolható lelki támogatást kaptak azok, akik úgy vadászták le a cigányokat, ahogy az állatokat szokás.
Nincs már mit kertelni, finomkodni: az lenne az egyetlen megoldás, ha a magyar köztársaság elnöke megkérné az Uniót, hogy - mivel a járványszinten korrupt magyar politikai és gazdasági elit, valamint a rasszizmussal és szegénygyűlölettel agyonfertőzött magyar lakosság teljes tehetetlenséget mutat - az EU vegye ki a magyar hatóságok kezéből a cigány- és a szegénykérdés kezelését. Küldjön ide valami épelméjű szakembert, aki tudja mit cselekszik és azt is, hogy miért, mielőtt emberek tízezreinek életével fizetünk egy polgárháborúban.
Cigány barátom azt mondja: addigis próbálkozzunk azzal, hogy én építsek cigányólat, kössem őt meg a családját oda, bele, aztán kérjek cigányjószág-támogatást. Szerinte megkapom, ha visszakenem a felét. Aztán legalább egy jó, zabálós hétvégét csapunk belőle.

Unom, szégyenkezem

Az a baj, hogy unom. Az egészet, úgy, ahogy van. És röstellem.
Biztos az ingerküszöbbel van baj. Nyolc év gyűlölködés, nyolc év sunyiskodás elég ahhoz, hogy megszokjuk: a méltóságminimum alatt élünk. A szemem nem rebbent, amikor a Fidesz bejelentette, hogy az MSZP minden idők legmocskosabb kampányára készül, miután az övé - az egész világon példátlan intenzitással - 2002-óta tart. A szemem nem rebbent, amikor azt láttam, hogy az MSZP több energiát fordít a helyfoglaló játszmákra, a személyes jövő biztosítására, mint a baloldal jövőképének átgondolására. Valaha megrendültem volna attól, hogy egy náci párt bejuthat a parlamentbe a legócskább, a legsötétebbekre ható szövegekkel. Valaha röhögtem volna azon, hogy a Fidesz szembesítő-kampánynak minősíti a becsületsértéseit és fenyegetéseit, a baloldal meg csak reszketve figyeli.
Unom a - még oly jogos - kérdéseket is. "Mit fog képviselni a - Dávidos-Bokrosos-Retkeses - MDF?" Miért, talán a többiről tudjuk, mit fog képviselni? Talán a többiről tudjuk, hogy most mit képvisel? Vagy legalább azt, hogy kiket?
Ha szerencsésebb helyre születtem volna, egyszerűbb lenne a dolog, hiszen föl se merülne, hogy a hülyéket leszámítva bárki olyan pártra szavazzon, amelyiknek a vezére gyáva a legnagyobb nyilvánosság előtt vitatkozni. Milyen ország az, ahol program nélkül lehet választáson szerepelni? Ja, hogy mindegy, mi a program, mert úgyis mindig mindenről kiderül, hogy blöff, hazugság? Milyen ország az, hogy előre tudjuk, mekkorát röhögnek rajtunk a pártok, ha rákérdezük majd, hogy mégis honnan tellett a megengedettnél nagyságrenddel drágább reklámkampányokra? És ha már reklám: milyen ország az, ahol a dolog természetéhez tartozik, ha a plakátokat a legocsmányabb jelekkel mocskolják össze?
De úgy is lehet ám fogalmazni, hogy milyen ország az, ahol a vérmes felek választási vitában vallanak arról, hogy mit gondolnak a lakosság harmadát kitevő nyugdíjasok sorsáról. Nem kellett volna erről már a magukat roppantul felelősségteljesnek mutató politikusoknak tíz éve közmegegyezéssel dönteni? És akkor még szó se volt az oktatásról, az egészségügyről, a szegényekről.
Hogyan jutottunk odáig, hogy a választás, a demokrácia ünnepe egy nagy határ szégyen lett?

Para és nyomorúság

„Egy gyerek fejlődését két dolog tudja délelőtt tönkretenni, a kereszténység és a pornográfia” - mondta Para-Kovács Imre a Klubrádióban Bakács Tibor műsorában. Hülye mondat, rossz mondat, vélhetően igaza van Bakácsnak, aki üzent Parának, hogy jó lenne, ha bocsánatot kérne.
Semjén Zsolt persze azonnal élt az alkalommal, közölte, hogy szánakozik, közösségi és vallási értékek lerombolásáról, egy frusztrált kisebbség destruktív viselkedéséről beszél.
Bár Para mondata értelmetlen arcultréfálkodás, és a "délelőtt" kissé talányos is, csak jelzem, hogy évek óta ahány szentmisét meghallgatok, szinte mindegyikben elhangzik egy ugyanilyen mondat az ateistákról, noha nem hiszem, hogy mi ateisták a gyerekekre nézvést bármiben veszélyesebbek lennénk, mint a keresztények. Illene egyszer tőlünk is bocsánatot kérni.
Bár Para mondata kegyetlen és hülye, nem kellene túl nagy cirkuszt csinálni belőle. Kínos lenne, ha önvédelemből fölsorolná az ismert adatokat arról, hogy hányezer gyereket rontottak meg az utóbbi évtizedekben a Katolikus Egyház papjai és egyéb szolgái. A megrontás alatt azt értem, hogy kisfiukba és kislányokba dugdosták a nemi szervüket. Ezen kívül néha verték, kínozták őket, és ki tudja, még mi derül ki egyéb perverz cselekedeteikről. (Friss hír: Őszentsége éppen most rendelte magához az ír egyház püspökeit pedofilügyek miatt.)
Bár Para jót tenne, ha alázatosan gyónásértékű bocsánatot kérne, óva intem a nem is olyan régen még a gyerekeket a szakállas bácsiktól óvó Semjén Zsoltot, hogy tovább alázza. Mert kínos lenne fölidézni, hogyan próbálta eltussolni a katolikus papok pedofil ügyeit az egyház, sőt maga a Vatikán. Az is nyomorúságos, ha emlékeztetni kell Semjén Zsoltot arra, hogy éppen most adják el az amerikai magyarok templomait és kegytárgyait Clevelandben az ottani püspökök, mert csak így tudják kifizetni a megrontottaknak és megalázottaknak ítélt sokmillió dolláros kártérítéseket.
Parának talán azért is elnézést kell kérnie, mert mondatát bárki úgy értelmezheti, hogy a magyar keresztényekre értette, noha Magyarországon még hírét se vettük gyalázatos keresztények förtelmes cselekedeteinek. Mégis, Para mondatában én Semjén helyében az igazság szikrácskáját keresném, mélységes, szégyenkezéstől sem mentes alázattal.

Egyfajta gesztusok

Amikor ezt írom, még nem dőlt el, hogy a BKV hány nappal hosszabbítja meg a bérletek érvényességi idejét, mert - mint azt azt az általános jogbiztos nagyon helyesen jelezte és a BKV vezérigazgatója elismerte - a bérlet szerződésnek tekinthető, és a BKV nem teljesítette a szerződéseket. Tehát kárpótlás jár az utasoknak.
A BKV jelezte, hogy a szakértők mérlegelnek, de mindjárt azt is, hogy "egyfajta  gesztusként" biztosan nem adnak hat napot. Mert ugye hat napig tartott a sztrájk, hat napig nem teljesült a szerződés, normális ember azt gondolná, hogy akkor hat nap ingyenes utazgatás jár.

De nem. Mégpedig azért, mert az túl drága lenne a BKV-nak, hiszen napi ötvenmilliót veszít ezen a tisztességen.
Én meg azt gondolom, hogy ezen előbb kellett volna gondolkodni. Akkor, amikor még lehetett volna egyfajta gesztusként minimális szolgáltatást nyújtani. Ennek elmaradása azt mutatja, hogy a BKV dolgozói, beleértve a szakszervezeti- és a buszvezetőket semmiféle közszolgálati hivatástudattal nem rendelkeznek, vagyis semmibe sem veszik az utasokat, akiknek adóforintjaiból és egyéb - szerződésszerű - befizetéseiből élnek. Ezeket az embereket nem menti föl az, hogy a sztrájktörvény rossz. Az se, ha a vezetők nem akarnak megállapodni. Ha lett volna bennük hivatástudat és elemi emberség, akkor maga a szakszervezet rendelkezett volna a minimális szolgáltatásról. Mivel ez elmaradt, gyerekek, öregek, betegek fagyoskodtak az utcákon, nekünk semmiféle tekintettel nem kell lennünk sem a BKV-ra, sem a sztrájkolókra. Intézzék el egymásközt a napi ötvenmilló dolgát.
Ha ez nem megy, ha nem kapnak hat napot a bérletesek, akkor a kormány vonja le a maradékot a BKV-nak juttatandó - az adónkból kiszakított - apanázsból. Ha ezt nem teszi meg, akkor egyfajta gesztusként sztrájkoljanak az utasok. Február első hat napjában senki ne lukasszon jegyet és senki ne mutasson föl bérletet.
Tudom, hogy amit írtam fölháborít majd egy csomó embert. De nincs más eszközünk a teljes kiszolgáltatottság ellen, mint az, ha egyfajta gesztus gyanánt erőt mutatunk az embertelenség ellen.