Go home, watch TV!

Csányi Vilmos etológus, író. Bár én most már talán az írót tenném első helyre, aztán meg „humánetológust” írnék. Fölsorolni sem érdemes címeit és rangjait, könyveit és egyéb publikációit. Akit kevésbé érdekel a tudomány, ám szereti a kutyákat, biztosan olvasta Bukfenc és Jeromos című könyvét. Vélhetően Magyarország legkedveltebb tudósa. Az utóbbi időben szépírásairól is elhíresült. Tulajdonképpen azért látogattam meg, mert legutóbbi könyvéről, A bábosokról készítettem vele egy rádióinterjút. Miután ezen túl voltunk, a legendás Jeromos társaságában gyönyörű kertjében üldögéltünk, „nyitva felejtettem” a magnót. Ezért ez nem egy szokványos interjú, hanem „csak” egy beszélgetés. Kicsit csapongó, és nem csattan a vége. De hátha megérthető belőle, hogy miért örültem a megtiszteltetésnek, amikor Csányi Vilmos meghívott nógrádi házába.

- Hosszú-hosszú éveken keresztül az volt a mániám, hogy az ember milyen rettenetesen gonosz lény, és amik történnek körülöttünk, ahogy egymással bánunk, az megengedhetetlen. Számomra megvilágosodás erejű volt, amikor egyszer arról beszéltél vagy írtál, hogy tulajdonképpen az ember a legbékésebb lények egyike a világon, és ez, valamint az együttműködési képessége az, ami miatt ennyire sikeres.

- Az etológia azt gondolja, hogy akkor lehet megérteni igazán a lénynek viselkedését, ha a viselkedéshez vezető evolúciós történetet ismerjük. Amikor látunk egy undorító alakot, akkor nekem az is eszembe jut, hogy miért lett ilyen, és az a történet, ami őhozzá vezet. Vajon milyen volt ötévesnek, tízévesnek?

- Sokszor gondoltam, hogy a kis Hitler is a macival játszott. Néha ránézek egy gyerekre, és örülök, mert most már megengedem magamnak, hogy azt mondjam: undorító. Hiszen emlékszem, hogy gyerekkoromban mennyire utáltam egy csomó gyereket. Hát akkor most is utálhatom, hiszen a visszataszítók aránya – minden jó szándékom mellett - nem nagyon változott.

- Az embergyerekek azzal születnek, hogy az anya figyelme központjában akarnak lenni. Tehát minden olyan dolgot csinálnak, ami egy anyát arra késztet, hogy velük foglalkozzon. Egy archaikus közösségben ez teljesen normálisan megy néhány évig, és semmi probléma nincs vele. Az anya a testén hordja a gyereket legalább három évig, és ez az ideális állapot. Nem lesz csípőficama, meg nem viszi el a sakál… szóval sok előnye van. Egy modern társadalomban, ahol, mondjuk, féléves korában bevágják egy bölcsődébe, ahol harmincan üvöltenek, vele nem törődnek, olyan hiányai lesznek szeretetből, simogatásból, és attól függően, hogy milyen a genetikai konstitúciója… ez rémségeket csinál vele. Erre aztán lehet úgy is reagálni, hogy kínozza az élőlényeket, fájdalmat akar másoknak okozni, mert így hívja föl magára a figyelmet. Ráadásul a mi kultúránkban - ez borzalmas -, egyszerűen mindenkiben azt tudatosítják, hogy egyedül van, magára utalva, és neki akkor jó, ha minél inkább „fölépíti saját magát”.

- Miközben pont az ellenkezője történik, mert a divattal, azzal, amit ránk akarnak tukmálni egyenruhákba, egyenmaszkokba bújtatnak mindenkit. Na de hogyan tudja ugyanaz a társaság, amelyiknek ez érdeke, egyrészt azt mondani, hogy akkor vagyok nagyszerű, ha egyéniség és különleges és kivételes vagyok, másrészt meg rám tukmálni mindazt, ami mindenkinek van. Erre a legjobb példa a divat.

- Minden kultúra azt jelenti, hogy egy adott viszonyrendszert rátukmálnak az emberre. Ez természetes. Aki egy kultúrában él, az úgy nő fel, hogy ahhoz alkalmazkodik. A mi kultúránk egy kicsit azért különbözik ettől, mert egy kis százaléknak, mondjuk egy százaléknak vagy még kevesebbnek sikerül az, hogy tényleg megtalálja saját magát és nincs kiszolgáltatva a divatnak, a médiumoknak, egyebeknek. De a tömegek azok sajnos ennek a „kultúrának” vannak kiszolgáltatva, és ezt tekintjük normálisnak. Tehát az ember egy olyan lény, amelyik, ha körülveszi őt egy kultúra, akkor azt elfogadja. És még azt is meg lehet benne figyelni, hogy egyre inkább a primitív állati ösztönök szintjét közelítjük. Ha megnézed, hogy mi van egy kereskedelmi televízióban, akkor ugye van szex, agresszió és hülyeségig menő játék. Én sokszor elgondolom: ha ezt látná, mondjuk a középkorból valami értelmes írástudó, az meg volna győződve, hogy az emberiség megőrült.

- Komolynak látszó emberek hülyét csinálnak magukból, nagyon sok pénzért vélhetően, vagy azért, hogy címlapokra kerüljenek, úgynevezett celeb legyen belőlük, ami a legszörnyűbb. Szoktam kérdezni a feleségemtől, ha belenézek ezekbe: ki ez, miről híres? Például azt mondja: csináltatott magának szép, új mellett. Erről híres. Ez valóban elmebaj.

- Ezen nem lehet segíteni. Ez nem olyan, hogy elhatározzuk, hogy mától kezdve nem így csináljuk. Teljesen reménytelen. Az a szörnyű, hogy eljutunk a legprimitívebb szintig. Nézd meg, itt van az úgynevezett képi kultúra, ami részben pozitív dolog: képekkel nagyon sok mindent el lehet mondani és félelmetes eszközeink vannak, hogy gyönyörű fotókat és képeket csináljunk. Ez egy majom-tulajdonságot hív elő. A majmok mindenevők, madárfiókát, gombát, levelet, rügyet esznek, és nagyon fontos, hogy ha környezetükben valami feltűnő színű vagy elváltozott színű dolog bukkan föl, akkor azonnal odamennek, megnézik. Ha mozog, akkor még izgalmasabb, mert, majdnem biztos, hogy ehető: valami jó kukac vagy efféle. A képek után jön az animáció. Nem elég most már képben bemutatunk valamilyen, mondjuk egy előadáshoz tartozó információt hordozó dolgot – mozogjon is. Valamit csináljon! Tehát visszamegyünk arra a legprimitívebb szintre, hogy majmok vagyunk, és a mozgó, színes dolgokkal lehet az érdeklődésünket fölkelteni. De nem sokáig. Televíziós körökben nagyon jól tudják: két-három perc, amíg egy dologra tudsz koncentrálni. És igazából nem akarsz koncentrálni, hanem időnként, amikor feltűnik valami, mozog, színes, odanézel, egy-két percig, és aztán utána valami mással foglalkozol, másra gondolsz, sört iszol, pisilsz, és aztán megint legyen valami, és ne kelljen azzal foglalkozni, hogy előbb mi volt. Annyira primitívek ezek a modern tákolmány filmek, hogy Évával, a feleségemmel azzal szoktunk szórakozni, amikor nagyon fáradtak vagyunk, hogy na jó, akkor most nézzünk tévét, de ne az elejéről. Mert az dögunalmas, előre lehet tudni, hogy mi lesz, és az nem érdekes. Hanem nézzük az utolsó negyedórában, és találjuk ki, hogy mi volt. Éva ebben zseniális, én nem annyira.

- Ezt továbbfejlesztettem. Megyek végig a csatornákon, és látom, hogy kezdődik az akció - ezt most így becézzük, de valójában agresszió. Megvan az íve, elérünk oda, hogy mindenki meghalt, kivéve, aki a dramaturgia szerint nem veszhet oda, és rögtön átkapcsolok egy másikra. Teljesen biztos, hogy három-négy csatornán belül újabb agresszió kezdődik. És ezt lehet órákon át csinálni. Néha a halottakat is számolom. Nem az a baj, hogy én nézem, hanem az, ha a gyerekek is. A rajzfilmek is ilyenek.

- Minden társadalom rájött arra, anélkül, hogy ezt megfogalmazta volna, hogy a felnőtt populációt nyugton kell tartani. Mert ha nem, akkor felborogatja az autókat, verekszik, gyújtogat. Annyira fejlettek ezek a modern – amúgy néhány ezer éves – társadalmak, hogy kevés munkával el tudják tartani a népességet, túl sok idő és energia marad. Szegényebb helyeken, mondjuk Indiában a jóga, a meditáció mire szolgált? Arra, hogy te napi négy-öt órát nyugton maradj. Nekünk meg itt van a televízió. Erre egyszer Amerikában jöttem rá. Mindig megnézem a helyi tévék műsorát, mert az nagyon izgalmas. És Hawaiban a helyi tévé éppen azt mutatta, hogy valami drogos gyereket kaptak el a városközpontban és sokan összejöttek. És akkor a rendőr ráüvöltött arra a néhány fiatalemberre, akik ott bámészkodtak: Go home, watch TV!

Hát azért van a tévé, hogy ő otthon üljön a sörrel, és ne randalírozzon, hanem nézze azt a sok baromságot. Tehát ez egy nem megfogalmazott és nem logikusan kifejlesztett, hanem öntudatlanul megtalált mechanizmusa arra, hogy nyugi legyen.

- Valójában nem nagyon változunk? Amikor gyerek voltam az embert olyan negyvenezer évesnek tekintették, ha jól emlékszem. És a kutya volt az, aki tízezer éve szelídítette magához az embert. Bár akkor még fordítva gondoltuk. Most meg minden jel arra mutat, hogy ez az evolúciós folyamat részben a saját magunkra való visszahatás következtében változik, gyorsulhat, ha ez lehetséges. Ami nyilván nem annyira az emberi szervezetre vonatkozik: a tulajdonságainkra, az agyunkra, a közösségi létünkre.

- Az, hogy az emberiség pontosan mennyi idős, ilyen értelemben azt ma már elég jól lehet tudni: a homo sapiens az olyan százötvenezer éves. De hetvenezer évnél lecsökkent az emberiség létszáma, általában milliósra teszik, esetleg néhány ezerre, vagy még kisebbre. A kis populáció megint elterjedt, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. Genetikailag nem nagyon változott ez alatt a százötvenezer év alatt. A történet másik része a kulturális evolúció. Az, hogy a szokásrendszernek olyannak kell lenni, hogy az egyes részek a többivel valamilyen funkcionális összhangban legyenek, stabilitást biztosítsanak. Azok a kulturális rendszerek, amelyik nem voltak stabilak, valami kárt okoztak, egyszerűen azáltal, hogy kihaltak a populációk, megszűntek. Mi olyanok leszármazottjai vagyunk, akik mindig stabil rendszerekben éltek. A modern időkben valami szörnyű dolog történt: feladta az ember ezt a stabilitást. Régen a gyerekek olyanok akartak lenni, mint az apjuk, és az volt az életcél, hogy majd én leszek az apa, és akkor az milyen nagyszerű. Ma pedig leszarjuk az apánkat, és azt gondoljuk, hogy valami egész más leszek, nekem több lesz, nagyobb lesz, mozogni fog.

- Az apák lúzerek, balekok lettek.

- Igen. És a stabilitás helyett a haladás lett érték. Holott a haladás az mindig valami olyan volt, ami elrontotta a stabilitást. Ami ritka esetben lehetővé tette, hogy valami jobb legyen, de a legtöbb esetben kárt okozott. Most pedig azt mondjuk… hát Amerikában azzal lehet hirdetni egy ócska mosóport, hogy It’s new, it’s better! Ami egy tökéletes képtelenség. Miért lenne jobb azért, mert új?

A haladás koncepciót sikerült értékké tenni, ami régen nem volt érték, sőt gyanús dolog volt, hogy ez most mást akar és másképp, és ki tudja, hogy jó lesz-e. Arról beszélnek, hogy húszezer éve volt negyvenezer ilyen archaikus közösség, akik legalább húsz-harmincezer nyelven beszéltek, egymástól távol éltek, egy kis buborékban volt mindegyik, és az érték a stabilitás volt. Az, hogy jövőre is megleszünk, hogy minden úgy lesz, ahogy eddig volt, és tudjuk ezt az életet folytatni. És ehelyett jött egy ilyen őrület: sebesség, változás. És nem tudjuk, hova visz a változás. Nem arról van szó, hogy valami kiszámítható módon, tudatosan megváltoztatjuk az életünket. Nem. Ez egy teljes elmebaj, és nem tudjuk, hogy hova vezet.

- A stabilitáshoz való viszonyunkban igen tanulságosan alakul a halállal való kapcsolatunk. Tegnap a gyerekem fürdött én meg olvastam neki. A Krisztus és a varga című székely népmesét. Sokszor emlegetjük Krisztust és a vargát, tudod honnan jön ez? Krisztus valahogy odakeveredik a varga házához, aki megvendégeli. És azt mondja neki a Krisztus, hogy na, akkor kívánhatsz hármat. A varga azt mondja: legyen mindig puliszka az asztalon, legyen mindig pálinka a butykosomban és legyen örök életem. Szól neki a Szent Péter, hogy ne azt kérd, hogy örök életed, hanem örök üdvösséged legyen, mert nagyon meg fogod bánni az örök életet. És az a vége, hogy szegény vargának örök élete van, és nem tud meghalni. Kénytelen beugrani a végén a pokol mélyébe, hogy eltűnjön, mert Szent Péter fogadja fönt, de elzavarja, nem engedi be a mennyek országába.

- Amikor kezdünk öregedni, akkor pedig meg akarjuk állítani a folyamatot, és azt akarjuk, hogy még nyolcvanévesen is koromfekete hajjal és ráncmentesen éljünk, ami megint egy baromság. Mert annak az elutasítása, hogy egy életnek van befejezése, előtte pedig stációi, és azokat is meg kell élni. De ezt elutasítjuk, és úgy gondoljuk, hogy örök életet fogunk élni. Aztán úgy véletlenül mégis meghalunk, és minél gyorsabban eltüntetnek és kiiktatnak a társadalomból.

- Ma egy gyerek a számítógép közelében naponta többször megkérdezi, hogy „hány életed van még?” Magyarázom nekik, ez nem vicc, csakugyan meg szoktak ám halni így az emberek, ha lőnek egymásra. De már menthetetlenül új értelmet nyert a halál a fejükben. Amikor szembenézünk a valódi halállal, akkor meg nem tudunk mit kezdeni vele, természetesen.

- Ennek az a biológiai alapja, hogy az ember, amikor a saját maga fejében van és gondolkodik, akkor egy állandó jelenidőt valósít meg. Végiggondolom, hogy mi volt tegnap, de mindent a „mostan” perspektívájából. Konstruálok egy olyan jelent, amelyben az emlékek fel vannak dolgozva. A történelem az nem valami olyasmi, amit egyszer megírtak, és azóta tudjuk, hogy ez hogyan volt, hanem azt minden korban újraírják, más szempontokkal. A történelemtudomány egy állandó jelent akar csinálni a történelemből, mert rájön, hogy nem is úgy volt, meg nem is úgy gondoljuk, meg nem úgy értékeljük... A modern kultúra úgy akarja ezt az állandó jelent megcsinálni, hogy bizonyos kellemetlen dolgokat kiiktat. Tehát halál nincsen. Élünk, mindig.

- Illetve van, de az vicc, nem komoly.

- És azt félre kell tenni, mert nem való odanézni. Amikor apám meghalt szegény, engem elképesztett, hogy milyen gyorsan és hatékonyan iktatnak ki egy embert a társadalomból: néhány óra alatt nem létezik. És nincsenek szertartások. Borzasztó.

- Én láttam állatot gyászolni. Csak képzeltem?

- Az idősebb kutya, Bukfenc, amikor öt évvel ezelőtt meghalt olyan tizennégy éves volt. Éva a Fesztiválzenekarral volt valahol turnén, és én itt kint a kutyákkal. Vasárnap volt, úgy terveztem, hogy hazamegyek. Arra a hétfő az optimális, mert előtte itt megsétáltatom a kutyákat reggel. És azóta se értem: vasárnap délben egyszer csak összekaptam a két kutyát, a holmimat, beültem az autóba és hazamentem. Hazaérünk, és Bukfenc nem tudott a hátsó lábára ráállni. Gondoltam, hogy elzsibbadt. Ivott két-három korty vizet, és körülbelül negyed óra alatt meghalt. Én bőgtem, Jeromos pedig abban a pillanatban, amikor Bukfenc az utolsó levegőt vette, fölállt, kiment, és egy fél évig abba a szobába nem jött be. Másnap becsomagoltam a tetemet egy lepedőbe, és jött egy barátom, hogy itt kint eltemessük. Jeromos azt a barátomat imádja a legjobban, amikor jön, akkor üvölt, és a plafonig ugrál. Az asztal alatt feküdt, nem szólt, és látta, hogy én becsomagolom, készülődünk, ugye ilyenkor mindig nagy nyüzsgés, hogy ő is jöhet-e. Ott feküdt az asztal alatt, meg sem mozdult. Úgy mentünk el, hogy egy nyikkanás nem volt. Harmadnap jött Éva, neki telefonon elmondtam mindent, és amikor megjött, szintén semmi üdvözlés, ugatás, nyalogatás, ahogy szokott, hanem nyiszogott és vezette oda, ahhoz a szobához, ahol Bukfenc meghalt, de nem ment be, csak úgy megállt és intett. És egy fél évig nem ment be. Ami a legszörnyűbb volt, hogy mindig hármasban sétáltunk, és én időnként séta közben megkérdeztem őket, hogy merre, ha elágazás volt, és mindig a Bukfenc döntött, mert ő volt az idősebb kutya. Körbeszimatolt, nagyon megfontoltan eldöntötte, hogy jobbra vagy balra. S aztán, amikor meghalt, és egy hét múlva megyek egyedül a Jeromossal, és megint jön elágazás, kérdeztem, hogy merre. Iszonyúan elkezdett ugatni, dühös volt és nem volt hajlandó választani. Elkezdtem erőltetni minden nap, hogy ő döntsön. Körülbelül három-négy hét múlva volt hajlandó először. Azóta természetesen semmi probléma, nagyon szívesen eldönti, hogy merre. De ez nem az ő dolga volt, és látszott, hogy dühös rám, hogy miért kérem, amikor nincs itt a másik. Nagyon-nagyon érdekes, hogy ebben a kis agyban mi van.

- Biztos, hogy egy gyerek szintjén gondolkoznak, kommunikálnak.

- Most nagyon megdicsőültünk, mert a Science-ben jelent meg egy négyoldalas beszámoló a mi kutyakísérleteinkről, meg erről „a kutya egy szőrös gyerek” koncepcióról, és nagyon jó nemzetközi visszhangja lett az egésznek. Mi tulajdonképpen csak azt próbáltuk valamilyen tudományos alapon is igazolni, amit mindenki tud, és ez most sikerült. A legutolsó kísérlet - ami szintén a Science-ban jelent meg -, arról szól, hogy van egy fura jelenség. A gyerek másfél éves koráig, ha leteszel két cserepet és egy labdát mutatsz neki, majd az egyik cserép alá teszed, és egy pár perc múlva megkérdezed, hogy hol van, akkor megmutatja. Ha utána fogod a labdát, megint a gyerek orra előtt a másik cserépbe teszed, pár perc múlva megkérdezed, akkor megint az elsőre mutat. Az egyik legjobb munkatársam kitalálta, hogy úgy is lehet csinálni az egészet, hogy ott a gyerek, és aláteszed a labdát, de nem beszélsz vele, hanem csak úgy elmész és odateszed. Akkor mindig megmutatja, hogy hol van, ha megkérdezed utána. Tehát akkor nem téveszt. Eddig a pszichológusok nem jöttek rá erre: mert ők mindig beszéltek a gyerekhez. És most kiderült, hogy a jelenség fő eleme az, hogy először kommunikálsz a gyerekkel, megtanítod arra, hogy itt van a labda, és a második eset gyengébb, az első a legfontosabb. Az a nagyon izgalmas dolog, és ez jött le most a múlt heti Science-ben, hogy ezt meg lehet csinálni kutyákkal és farkasokkal. A farkasok mindig oda mutatnak, ahová tetted, akármennyit is beszélsz nekik, de a kutyák ugyanolyanok, mint a gyerekek. Egy kivétel van: lehet azt csinálni, hogy az egyik ember dugja ide, és aztán elmegy, és jön egy másik, és az dugja oda. A gyerekeknél akkor is megmarad, hogy az elsőre mutatnak. A kutyáknál nem. De csak ez a különbség, egyébként teljesen olyanok, mint a gyerekek.

- A farkashoz képest miért lett ilyen a kutya?

- Azért, mert bekerült az emberi közösségbe, és nyilvánvaló, hogy szelekció történt. A legegyszerűbb példa: ha megnézed, a farkas szemén nem látni, hogy hova néz. Mert az egy hátrányos tulajdonság volna, hogyha ő lát valamit, odanéz, és akkor a másik észrevenné: ott van a kaja. A csimpánzról se tudod megmondani, hogy hova néz. Az embernél viszont az a fehér része a szemben, az pont arra szolgál, hogy én a szememmel is tudok mutatni. És az jelzés. De nem kell attól félnem, hogy ha én láttam azt meg, akkor te elveszed és eltulajdonítod, mert hiszen a közösségben nincs ez a fajta verseny. A kutyáknál megjelent ez a fehér. És értik a szemmel való mutatást. A csimpánzok, farkasok nem értik. A csimpánzzal hatszázszor próbálták szemmel mutatni, hogy hol, melyik edényben van a kaja, és reménytelen. A kutya három-négy mutatás után már tudja, és csak a szemeddel mutatod. Mert neki az természetes, hogy tekintettel lehet jelet adni.

- Akkor egyáltalán nem csoda, ha a kutyáknak annyi eszük és lelkük is van, hogy gyászolni tudnak.

- Gödön egy darabig úgy volt, hogy valakit hozzánk akartak telepíteni, hogy a kutyákkal pavlovi kísérleteket végezzen. Mi azt gondoltuk, hogy jó, mi akkor esetleg csinálunk valami etológiát. Neki is kellenek a kutyák, nekünk is, jól elleszünk. Aztán nem lett belőle semmi, de nekünk pillanatok alatt lett harminc kutyánk. Szereztünk nekik gazdát, de volt egy, aki nálam szocializálódott annak idején, a Boldizsár. Három különböző gazdától szökött vissza hat-nyolc kilométeres távolságokról. Volt, hogy kitört ablakot és úgy jött ki. A végén föladtuk, és azt mondtuk, hogy jó, ő lesz Gödön a biológiai állomás kutyája. És akkor vagy tizenhat évig nagyon jól elvolt. Olyan tizenhárom-tizennégy éves lehetett, azért már látszott, hogy nem fiatal, jött egy öreg fűtő, hetvenvalahány éves bácsi, aki mindig délután érkezett öt-hat óra körül, ott aludt, ha tél volt, akkor fűtött, és reggel ment haza. Egyszer csak észreveszem, hogy a Boldizsár nincs ott. Kérdezem, hol a kutya, és mondják, hogy ó, hát elment a fűtővel, nagyon jóban vannak. És kiderült, hogy ez alatt a három-négy hét alatt ők teljesen összenőttek, nappalra hazaviszi, együtt alszanak. Mondták a takarítónők: tessék elképzelni, még parizert is vesz neki. Aztán mikor megjött délután, Boldizsár körbejárt, mindenhova beköszönt és ment a fűtőhöz. A teljes kötődés kialakult, de a bácsi három hónap múlva beteg lett, kórházba vitték és meghalt. Még hónapokig láttuk a Boldizsárt, aki át tudott menni a váci országúton - körülnézett és átment -, és leült a bácsi háza előtt, és órákig ott ült és várta.

- Nincs nálad olyan, hogy úgy megbarátkozol egy öreg kutyával, akivel dolgoztál, annyira összenősz vele, hogy nem tudsz elszakadni tőle?

- Most elmondom, hogy miért hagytuk abba… Tehát ott volt harminc kutya, és vártuk, hogy eldőljön, hogy mi dolgozunk a kutyával vagy nem, és közben etettük, meg gondoztuk, oltattuk őket, de mással dolgoztunk. Én egyszer azt mondtam a fiúknak, hogy na, itt ez a rengeteg állat, és nem csinálunk velük semmit, csak etetjük őket, ez hülyeség, legalább egyszer csináljunk valami normális kísérletet, hogy lássuk, hogyan lehet velük dolgozni. És akkor kitaláltam azt, hogy embereknél lehetnek apró tárgyak – játék, labda, ilyesmi -, nézzük meg, hogy egy kutya hány ember-tárgy kapcsolatot tud megjegyezni. Ez egy egyszerű memória-vizsgálat. A kertben csináltunk egy fa palánkot, mögé jön a tárgy, jön az ember, kéri a tárgyat. Ha egyszer megmutatjuk nekik, hogy ott van: odahozzák. Másnap két tárgy lesz, egymás után két ember jön, a huszadik nap húsz tárgy lesz, és egymás után jönnek az emberek, és nézzük meg, hogy meddig lehet elmenni, hány tárgy-személy kapcsolatot tud egy kutya megjegyezni. Húsz kutyát kiválasztottunk, hogy azokkal csináljuk, és megszerveztük, hogy legyen húsz ember.. ez nagyon sok meló. A negyedik-ötödik nap jönnek a fiúk, akik az aktuális kísérletet csinálták, hogy professzor úr, hagyjuk abba, össze-vissza viszik a kutyák a tárgyakat. Van, akinek jót hoznak, van, akinek nem. Semmi összefüggés nincs. Mondom: gyerekek, ilyen típusú kísérletet az ember nem hagy abba, mert sosem lehet tudni, mi jön ki belőle. Együtt terveztük, megcsináljátok, és majd együtt siránkozunk, ha nem az jön ki, amit szerettünk volna, de ilyet nem hagyunk abba. Jó. Szomorúan folytatták, s aztán amikor a húsz lement, néztük a jegyzőkönyvet, és hát tényleg össze-vissza hordták, semmi összefüggés nem látszott. Hol jól hordtak, hol nem. Három napig néztük. A harmadik nap egyszerre csak világosság lett és kiderült a következő. Volt négy vagy öt személy, akinek minden alkalommal minden kutya a saját tárgyát hozta. Ezek a személyek arról voltak nevezetesek, hogy nők voltak és imádták a kutyákat és ezt mindenki tudta. Volt ugyancsak négy vagy öt férfi, akinek minden alkalommal hoztak egy tárgyat, és egyetlen egyszer sem az volt, amit kellett volna. Ezek azok a fiúk voltak, akikkel állandóan veszekedtem, hogy durván bánnak a kutyákkal. Nem kínozták, de például oldalba rúgták őket. És akkor a legkülönösebb az volt, hogy volt egy fiú, a Gyuri, egy technikus, imádta az állatokat, és egy darabig neki is rendesen hozták a saját tárgyát, s aztán az egyik naptól kezdve a nagyobb termetű kutyák nem indultak el. Hiába szólították őket, elnéztek, és nem dolgoztak. A kistermetű kutyák pedig az ő tárgyát kiválasztották, de nem odahozták, hanem elvitték és eldobták. Mondom: gyerekek, ilyen nincsen, hát ezek nem gyerekek, hanem kutyák. Mi az, hogy eldobták? S akkor részletesen mindenkinek el kellett mondani, ő hogyan látta, és a következő derült ki: Gyurit a negyedik vagy ötödik nap egy nagy kutya megharapta, mert véletlenül rálépett a lábára, és odakapott. Kisebb kavarodás volt belőle, de folytatták a kísérletet. De Gyuri félt. Izzadt, és többek állítása szerint reszketett, miközben kellett menni és a különböző kutyáktól kérni a dolgot. A nagyok többet nem álltak vele szóba, tehát egyszerűen elnéztek, amikor szólt hozzájuk, a kisebbek pedig megfogták a tárgyát, és azzal büntették, hogy elvitték és eldobták.

- Azért büntették, hogy félt?

- Igen, hát lekerült a rangsor aljára. Én akkor azt mondtam, hogy ezek nem állatok, én állatokhoz vagyok szokva, én nem tudok… ez pszichológia, ez gyerekpszichológia, ehhez én nem értek. Ezzel befejeztük, és abbahagyjuk a kutyatörténeteket. Vagy tíz év kellett, amikor már úgy gondoltam, hogy tartozom magamnak azzal, hogy ehhez a kutya-dologhoz visszatérjek, mert ez valami rejtély. Kutyával soha nem dolgoztak etológusok, mondván, hogy ugye háziasított, meg emberi környezet… ugyan már, etológiát kutyával! Én meg azt mondom, hogy jó, most nem lesz harminc kutya, hanem a gazdával együtt jöjjön, és a gazdával együtt csinálunk mindent. Ez annyira bevált, hogy aztán ebből már a nyolcvanadik közlemény jelenik meg. És mint az említett Science cikk is mutatta, most már jelentős külföldi tudományos laboratóriumok ismerték el az eredményeket és követnek bennünket.

(Még megkérdezhetném, hogy mindebből mi következik az emberre, és az ember jövőjére nézvést, de legyen mindezek végiggondolása a személyes evolúciós történetünk része.)

A dunyha alatt

A hét elején a korán jött szinte télfélében fölhívott valaki, és azt mondta, hogy én vagyok az utolsó ember, akivel erről a telefonszámról beszél, mert lemondta az előfizetést, nem bírja tovább fizetni, de még az alapdíjat se. De ennél sokkal rosszabb, hogy retteg, mert attól tart, hogy ki kell költöznie a lakásból, legkésőbb tavasszal, mert nagyon úgy néz ki, hogy választani kényszerül: vagy fűt, vagy a lakbért fizeti. Vagy eszik.
És azért hívott föl, mert olyan elemi erővel tört rá a félelem, hogy azt hiszi, megbolondult. Utoljára éppen 1956-ban érezte ezt. Vagyis a családja, az anyja, és talán ez töltötte be az ő lelkét is. Gyerekként egy szétlőtt városrészben lakott, eltűnt az apja, akkor is jött a tél, és attól rettegtek, hogy megfagynak és éhen halnak.
Mondtam, hogy azért az lehetetlen, hogy ugyanolyan helyzetbe kerüljünk.
Azt mondta, tudja, illetve egyáltalán nem tudja, mert megváltoztak az emberek. Akkor jöttek a távoli, vidéki rokonok, segítettek. De most ki segít?
Nem volt más választásom, megmondtam, amit gondolok: senki.
Kicsi lakás, pár ezer forintról van szó, de annyira csekély a nyugdíja, hogy ez van. Sötétedéskor lekapcsolja a villanyt, bevackolja magát az ágyba és hallgatja a rádiót.
Tévéje már nincs, elromlott, javítani nem lehet, újat nem tud venni. De nem is baj: pont úgy érzi magát, mint gyerekkorában, amikor az apja megvette az első jó rádiót, és esténként az ágyból azt hallgatták. Ugyanígy, sötétben, hűvösben, de mégis nagyon jó volt, egész életében visszavágyott abba az ágyba, ahol a négy testvérével együtt aludtak, és egymást melegítették a dunyha alatt. Még akkor is így érez, ha néha rémisztő, amit hall. Például legutóbb, amikor egy roma polgárjogi vezetőtől megtudta, hogy az önkormányzat többet fizet a kilakoltatónak, mint amennyivel a kilakoltatott az önkormányzatnak tartozik. Miféle világ ez? Nem baj, akkor is az igazat mondjuk, ha az borzalmas.
Kérdeztem, hogy azért hívott-e, hogy segítsek neki.
Nem, azt mondta, hogy nem. Szorulna segítségre, de úgysem fogadná el, mert ő is hibás. Azért ilyen rendkívül csekély a nyugdíja, mert diplomás ember létére kapzsi volt, hagyta, hogy kényszervállalkozóvá tegyék, hagyta magának magát becsapni: minimálbérezett, és így aztán nincs is rendes nyugdíj. Még jó, hogy orvosi ellátást kap, mert azt nem tudta elcsalni magától. Nem kér semmit, csak még öt percet.
Mert azt is el akarja mondani, hogy milyen csodás, hogy a rádióban összehozzuk az embereket, hogy megértetünk dolgokat, hogy igenis szórakoztatjuk, szép zenéket adunk, néha azon kapja magát, hogy nagyot nevet. Tudnunk kell, hogy mit jelent ez az olyan embereknek, akik ezren és ezren élnek ugyanúgy, mint ő: fekszenek az éjszakában, vagy üldögélnek a nappali sötétségben, és mi vagyunk az emberi szó, ami megszólítja őket. Tudnom kell ezt, hogy amikor a politikáról, a hatalmi harcokról meg hülye világról beszélgetek okos emberekkel, tudnom kell, amikor a saját sorsom miatt aggódom, hogy nem nekem a legrosszabb.
Erre azt mondtam, hogy az a baj, hogy a szavaitól máris szorongok: ezentúl őt fogom látni a sötét, hideg szobában, amikor elképzelem a rádióhallgatót.
Lehet, hogy ezt akarta, mondta, aztán elköszönt, és letette a kagylót. Talán életében utoljára.
Azóta folyton arra gondolok, hogy amikor arra gondolunk, hogy nekünk a legrosszabb, körül kellene nézni. Talán találunk valakit, aki fölhívna minket, ha tudná a számunkat, és lenne még telefonja.

Klubrádió, Hetes Stúdió http://www.klubradio.hu

Van remény

Pár napja írtam egy levelet, és szét is küldtem az interneten az ismerőseimnek. Arról szólt, hogy Faludy-versekkel kellene ünnepelni most, október huszonharmadikán, mert meg kell mutatni a Jobbiknak és más sötét erőknek, hogy mi vár rájuk, ha beteljesülnek az olyan fenyegetéseik, mint az, hogy a „cionista zsidó és magyarellenes” Faludy György állami ünnepeken való szavalását be kellene tiltani. Azt kértem, hogy minden szerkesztett felületen – papíron, interneten, portálokon, blogokban, fórumokon, rádió- és tévécsatornákon – Faludy versekkel jelezzük, hogy a nácik megint olyan határhoz értek, amin nem léphetnek át.
A hatás elképesztő. Annyi levéllel tisztelnek meg, hogy mindet el se tudom olvasni. Követhetetlen, hogy hol, hány internetes oldal és papírfelület szerkesztője jelzi: egyetért, és nem csak Faludy-verssel ünnepel, hanem továbbítja is a kérést. Rádióműsorok is csatlakoznak. Ma a Facebookon indult támogató oldal. Tanárok írnak, hogy az ünnep előtt, osztályfőnöki órán Faludy-verset mondanak a gyerekeknek. Kifejezetten konzervatív emberek jelzik, hogy egyetértenek, nem hagyják Faludyt. Sem a költőt, sem az embert.
Ez már nem csak Magyarország egyik legnagyobb – élete nagy részében üldözött, betiltott, bebörtönzött - zsenijéről szól, hanem arról, hogy ezrek ismerik föl: ha tovább hagyjuk, hogy a látszólag hibbant emberek gyalázatos próbálkozásai a politika szintjére emelkedjenek, akkor újra kezdjük az emberiség és Magyarország legsötétebb történetét.
És arról, hogy van remény. Mégis.

Talán ennek a levélnek örültem a legjobban, amit mélyen katolikus, gyerekkori barátomtól, Kipke Tamástól, az Új Ember főszerkesztő-helyettesétől kaptam:

Ivánka,
nem vagyok aláírós-tiltakozós típus. De Faludyt - akinek személy szerint hálás vagyok - a magyar költők körében tudom és akarom tudni.
Csatolok egy írást, amely a halála kapcsán íródott - és el is hangzott a Magyar Katolikus Rádióban, 2006. november 19-én: 

Meddig él a költő?

Meghalt egy magyar költő. Faludy György kilencvenhat éves volt. De nem hiszem, hogy csak eddig élt. Petőfi huszonhat, József Attila harminckét évesen halt meg, de sokak véleményével egybehangzóan vallom: ma is élnek. A költő az olvasóban, pontosabban az olvasói élményben él, amíg él.
Az ember, aki a költő nevét viseli, meghalhat: a harc mezején vagy a vonat alatt, vagy egyszerűen belefáradhat a hosszú életbe. Az ember, aki a költő nevét viseli, egyik olvasójának lehet rokonszenves, a másiknak esetleg kevésbé. A költő is ember – némelyikük nagyon nehéz ember. József Attila – aki elvadult kutyaként tudott belemarni a felé nyúló, simogató kézbe – valószínűleg nem lett volna a barátom. De mindennapi olvasmányom.
Faludy Györggyel néhányszor találkozhattam volna, de végül kihagytam a lehetőséget. Nagyon sok mindenben nem értettem egyet vele: nem tudtam lelkesedni a hajdani Prohászka-szobordöntögetőért, majd a minden áron, a jó ízlés határát megsértve is újságok címlapjára kerülni akaró öregemberért. – De mindezt csak azért említem, hogy hitelesebb legyen a köszönetem, amivel tartozom neki. Nem mondhatom, hogy egész életművéért, nem mondhatom, hogy a mindennapi olvasmányélményekért. Azért a néhány versért, amellyel életem egyik legnehezebb időszakában tartotta bennem a lelket. Huszonegy évesen, katonaként a kiképzőtáborban.
Tudtam, hogy annak idején megjárta a recski haláltábort – én meg a Gulágon éreztem magam éppen. Ekkor, egy iszonyatos nap végén egy társam kezembe nyomott néhány négyrét hajtott, rojtosodó szélű papírlapot. Mint egy darab kenyeret az éhhalál küszöbén. Elszürkült átütőpapírra gépelve, sokadik másolatban Villon balladáit Faludy fordításában – vagy átköltésében? Mondjuk így: Faludy magyar nyelvén. A kantin fülsiketítő, minden emberi hangot elnyelő lármájában mintha valami búvárharang ereszkedett volna rám. A dohányfüstös félsötétben vaksin olvasni kezdtem: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt, a köd…” Íze volt ennek az első falatnak, aztán mohón rágtam magam tovább a szövegben: „Rakott tálak közt kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt...” – Nyelvének tisztasága menedék volt a sivár mocsokban, versének üteme mértéket adott, ami segített úgy-ahogy embernek maradni ott, ahol mintha éppen az emberség lefokozására és megtörésére irányult volna minden. „Mint nagy kalap, borult reám” Faludy magyar nyelvének oltalma – ennek hatása alatt kezdtem írni a magam verseit a kitaszítottságomról.
Az én verseim elkallódtak – így van jól –, az övéi megmaradtak. Itt hangzanak bennem máig. A költő él.

Kipke Tamás        


Ezt is érdemes elolvasni, magától Faludytól:
http://nagypetertibor.uni.hu/keret.cgi?/inditolap.htm

Kérés Faludyért, a méltóságunkért

Miután Békéscsabán az aradi vértanúkra emlékezők egy Faludy-verset olvastak föl, a Jobbik tiltakozott a szerinte „cionista és magyarellenes” költő művének nyilvános szavalása ellen. Sőt: a párt a jövőben előzetes cenzúrához kötné, hogy hivatalos ünnepségeken melyik költő verseit olvashatjuk föl.
A legközelebbi állami ünnep október huszonharmadika, az 1956-os forradalom ötvenharmadik évfordulója. Már most, a nácik hatalomra jutása vagy kormánytényezővé válása előtt meg kell mutatnunk, mi vár rájuk, ha módjuk és alkalmuk lesz az ilyen gyalázatos fenyegetéseket ránk kényszeríteni.
Úgy jelezhetjük erőnket és szolidaritásunkat, ha ezen az állami ünnepen Faludy-írásokkal emlékezünk meg a forradalomról.
Kérek mindenkit, akinek ilyesmire lehetősége van, és megveti a cenzúrát, a diktatúrát, a kirekesztést, a rasszizmust és az emberi gonoszság minden formáját, hogy a nyomtatott lapokon, a rádiók és televíziók adásaiban, az internetes oldalakon, blogokban, fórumokon, minden elérhető, szerkesztett felületen egy Faludy-verssel, vagy legalább egy versszakkal, idézettel emlékeztessen az ünnepre.
Kérem, hogy aki egyetért velem, továbbítsa ezt az üzenetet.

Andrassew Iván

ivan@andrassew.hu
http://www.andrassew.blogspot.com

Ambiciózusok pokla

Pár hónapja Orbán Viktor azt mondta, hogy a baloldali konglomerátum szellemileg és politikailag kiégett, a jobboldal viszont tettre kész, cselekedni akar és vannak terveik, ambícióik az ország bajainak orvosolására.
A jobboldali Jobbik legújabb terve, ambíciója az ország bajainak orvoslására Faludy György verseinek betiltása - egyelőre még csak jobb napokon, nyilvánosan.
Mivel a Fidesz ezellen nem tiltakozott, úgy tűnik, egyetért a tervvel, így aztán egy Orbán-Vona kormány fölállása esetén számíthatunk ilyesmire. Gondolom, Faludyt Wass Albert helyettesíti majd, például állami, önkormányzati ünnepségeken. Mindenesetre erre utal, hogy Kósa Lajos Fidesz-alelnök neki emeltetett szobrot Debrecenben a magyar lakosság intelligensebb részének megdöbbenésére. (Nem, mintha nem találnám költőnek Wass Albertet, de ha például össze kellene hasonlítani Faludyval, akkor nem lenne mit összehasonlítani. Komoly ember nem is vállalkozna ilyesmire.)
Hogy Orbán Viktornak nem lehet teljesen igaza - bár ezt félve és elnézést kérve jelzem -, arra az utal, hogy a szintén jobboldali MDF tiltakozott először. Közleményük fölidézi: Békéscsabán az aradi vértanúk megemlékezésén az egyik legnagyobb magyar költő, Faludy György versét olvasták fel, a Jobbik pedig tiltakozott a szerinte "cionista és magyarellenes" költő versének felolvasása ellen, és előzetes cenzúrához kötné, hogy hivatalos ünnepségeken mely költők verseit olvashatják fel a jövőben. Kerék-Bárczy Szabolcs szerint "látjuk, hogy szít a gyűlölet még több gyűlöletet. A Jobbik mostani politikája csak egy lépésnyire van a nácik németországi könyvégetésétől, vagy a kommunisták Aczél György-i kultúrpolitikájától. A normális Magyarország azt üzeni a szélsőjobboldalnak: nem adjuk a magyar költészetet, nem adjuk a magyar nyelvet!"
Kerék-Bárczy Szabolcs úr jó szándékában is téved: ez már egy lépésre sincs a nyilasoktól, Aczéltól inkább - bár én talán a Rákosi korszakot emlegettem volna. (Csak a rend kedvvért jegyzem meg, hogy a hetvenes években dolgoztam az Országos Széchenyi Könyvtárban és leltem ott kikölcsönözhető Faludy-kötetre. Természetesen egy külföldi kiadás került a polcra.)
Én örülök annak, hogy a Jobbik be akarja tiltani Faludyt, mert életem nagyobbik részében Faludy be volt tiltva, és úgy tapasztaltam, hogy ez nagyon jót tett neki is meg nekem is. Azért, mert a versei igazi kincsként bujkáltak a lakások mélyén, a legnagyobb családi értékek között. Anyámnak például egész gyűjteménye volt újságokból kivágott versekből és fordításokból, sőt egy Villon-kötet is bújt a lakás legmélyebb bugyrában. Amikor látta, hogy érdeklődöm az olyan világi hívságok iránt, mint a költészet, először fölolvasott belőlük a gyönyörű hangján, aztán a kezembe is adta a könyvet. Ma is tudok sok passzust kívülről, mert valahogy belém fészkelték magukat.
Amúgy Faludy könyveit betiltották, bezúzták, elégették a nyilasok is és a kommunisták is, de mindig akadtak bátor nyomdászok, akik újra nyomták, mások pedig gépelve terjesztették azokat. A tettre kész magyar jobboldalnak hatalomra kerülés esetén majd meg kell birkózni az internet adta lehetőségekkel. Miután a ma is hatalmon lévő kormányerők gyáva és felelőtlen módon nem voltak képesek blokkolni a legsötétebb, legaljasabb tartalmakat sem, ők majd megteszik ezt Faludyval és másokkal. (Bár már most szólok, hogy jómagam ezer társammal azon leszünk, hogy minden állami ünnepen minden elérhető virtuális felület, fórum, külföldi szerveren bujkáló magánoldal tele legyen Faludy verseivel. És győzni fogunk, mert az egész magyar jobboldalon nincs annyi szellemi erő, mint Faludy Györgyben. Ez ennyire egyszerű.)
Itt és most ezzel a történettel összefüggésben illik emlékezni arra is, hogy pár hete odazsidóztak Székhelyi Józsefnek, a Szegedi Nemzeti Színház korábbi direktorának, amikor felolvasóestet tartott az egyik cukrászda teraszán. „Miután elmondtam egy Faludy-balladát, és a közönség megtapsolt, felállt egy úr a nézők közül, és megkérdezte: nincs itt egy magyar ember, aki elmondaná ezeket a szép verseket? Miért pont egy zsidó?” - emlékezett vissza Székhelyi.
Mondhattuk akkor, hogy ez az eset beleillik ugyan a képbe, de nyilván egy meghibbant – és rendkívül műveletlen - ember akciója, és helyes ugyan, hogy Székhelyi kidobta, de nincs nagyobb jelentősége, mint azoknak az atrocitásoknak, amelyek naponta érik itt az embereket. Hát mégiscsak nagyobb jelentősége volt, hiszen ez a hibbantság emelkedett a hivatalos politika szintjére, és ez az, amire a jövőben számítanunk kell.
A legjobb az egészben, hogy Faludy mekkorát röhögne. Őt aztán nem érheti nagyobb megtiszteltetés, mint az, ha az újseggfejek megint cenzúráznák, zúznák és égetnék. Ő aztán tudta, hogy a hamu és a pöffenő parázs mindig visszahull és porig éget.
(Jelzem a tettre kész jobboldalnak, hogy Radnóti-év van, éppen száz éves lenne, és itt az alkalom, hogy kicenzúrázzák azokat is, akiket a derék magyar hazafiak öltek meg.)
Annyira jó lenne, ha a jobboldali emberek olvasnák Faludyt! Legalább a Villon-balladákat, legalább a recski emlékezéseket, hogy kicsi esélyük legyen arra, hogy megértsék: a pokolbéli víg napokhoz vezető út pokoli semmiségekkel kezdődik. Tudom, hogy már késő, de talán esélyünk lehet arra, hogy amikor a sunyik és a barbárok hatalomra jutnak, találjunk szövetségeseket a tisztességes jobboldali polgárok között. Nélkülük nehéz lesz kimászni az ambiciózusok poklából.

Meleg, emberi

Nem lepődnék meg, ha a választások második fordulója előtt Orbán Viktor ismét kénytelen lenne bejelenteni, hogy Bod Péter Ákost javasolja maga helyett. Régebben is azt gondolta, hogy rettentően jól használja a médiumokat, aztán rendre kiderült, hogy mégse. Most a meleg emberi középhangú képernyős szereplések idejét éljük. Ezekből az derül ki, hogy a Vezér magabiztos, nagyszabású tervei vannak, élvezi a kisvezérek feltétlen hűségét, család és emberszerető, és ráadásul nagyonis a népből való. A TV2 vasárnapi adásában megnézhettük a szülőházát, a fát, amit a nagyapja ültetett az ő születésekor, az ő vidéki házát, amelyik arra való, hogy oda visszavonulva meghozhassa a nagy döntéseket. Sőt: igazából gazdálkodónak készül - már amennyiben valaha abbahagyja a politizálást, és végre megengedheti magának, hogy nagyparaszt legyen. Már csak az hiányzott, hogy a tévéstáb ellátogasson arra a helyre, ahol Szent István után Orbán Viktor is fölajánlja majd a Szent Koronát Szűz Máriának.

Az a baj, hogy a nép nem csak hülyékből áll. Ha a valóságos kérdések helyett arra tétet esküt legjobb embereivel, hogy támogatják a kisebb parlamentet, és erről még meg is szavaztatja a tévé a nézőket, akkor első ájulatukban ugyan elsöprő többségben lesznek az igenek, de vacsora után túl sokan kérdezik majd, hogy miért nem beszélt inkább arról, miért van az, hogy ő két disznót vág évente, miközben mi parizert se eszünk. És miért van az, hogy a fideszes vezérek pont úgy jópofiznak egymással, mint a pártállamban szocializált szocialisták?

Mert a demagógiára bedemagógul a nép is. A meleg emberi portré árt a politikusnak. Nyerni csak harcban lehet. Valódi vitában. Ha azok elől gyáván menekül, kihűl az imádat. Az más kérdés, hogy eddig soha nem tudott győzni, mert a vitákban éppoly öntelt és hiteltelen, mint a portréműsorokban. Hát erre kellene gyúrni, ha nem akar megint bodpéterákosozni.

Csak nem képzeli

Agresszív módon csöngetett valaki. Kikukucskáltam: egy fekete egyenruhás állt a kapu előtt. Rögtön láttam, hogy nem gárdista, ki is mentem, hogy beengedjem. Egy morcos kis ember mondta, hogy ő a kéménysöprő, és a kötelező kéményellenőrzés végett jött.
A lakásban megkérdezte, hol a kémény. Megmutattam a gázkazánt, amiről megállapította, hogy szép tiszta. Mondtam, hogy persze, mert a múlt héten tisztíttattuk ki a téli fölkészülés jegyében, hiszen tudatos, balesetkerülő állampolgárok vagyunk.
Erre elővett egy műszert, a kazán alá tartotta, megnézte, majd leolvasta, hogy ez rendben van. Már csak azért is rendben volt, mert a kazán éppen nem működött, viszont esze ágában nem volt, hogy bekapcsoltassa velünk a meleg vizet vagy a fűtést. Mert ugye akkor esetleg mutat is valamit a műszer.
Kérdezte, hogy hova ülhet le, hogy kitöltse a papírt. Megmutattam, közben érdeklődtem, hogy ez mennyibe kerül nekem. Négyezer-hatszáztíz. Gratuláltam ehhez a szép összeghez, majd elrohantam a dolgomra. (Csak összevetésül: a kazán és a teljes fűtési rendszer megtisztításának, átmosásának – fél napos, kétemberes munka – hatoda, amit ezért a „munkáért” hatóságilag fölszámolt.)
A feleségem este mesélte, hogy még csak arra se hivatkozott - ellibegve a hattyú halálát -, miszerint nincs aprója, nem is adott vissza az ötezresből.
Mérgemben kicsit számolgattam. Ha csak négymillió kéményt veszünk Magyarországon, akkor kéményellenőrzés címén, semmi munkával beszednek tőlünk tizennyolcmilliárdot és még négyszáznegyven milliót, az adómentes „aprót” nem számítva – ami olyan egy-másfél milliárd. (És nem lepődnék meg, ha szegény kéménysöprők még szilveszterkor is becsöngetnének valamicske borravalóért.)
Itt vélhetően hatósági árról van szó, hiszen ilyenkor a kéményseprő egy valóságos hatósági személyként érkezik a lakásunkba. Az ellenőrzés kötelező.
Örvendetes, hogy a kormány a BKV-ügyek után meg akarja akadályozni a lenyúlásokat az állami szférában. Ha esetleg a kabinet abba a kínos helyzetbe kerül, hogy az elfogadott költségvetés után azt érzi, nincs dolga a választásokig, talán lenne idő arra, hogy átnézze a hatósági árak és a teljesítmények viszonyát.
Ha szorongva, rettegve is, de lassan el kell fogadnunk társadalmi rendszerünk alapvetését: a fölhasznált termékek és szolgáltatások árát meg kell fizetnünk. De ebből nem csak az következik, hogy elolvad például a gázár támogatása, mert meg kell adnunk a fűtőanyag piaci értékét, hanem az is, hogy a semmiért azért mégse fizessünk pofátlanul magas árat.
Más, hogy legyen ellenkező példa is: elromlott az órám. Nem az egész, nem a szerkezet, csak a csatja. Kicsit lehetett volna hordani, de azzal a veszéllyel, hogy leesik. Az akkor nem jó, ha például kilóg a kezem az ablakon, vezetés közben. Csak egy kicsit lóg ki, de az óraeséshez éppen elég. El is képzeltem, hogy mekkora baleset lehet abból, ha kiesik, hirtelen lefékezek, kipattanok a kocsiból, és persze már csak a lapos titánium órámat tudom fölvenni a kicsit lapos kocsimat meg nézegetem, ha valaki belém szaladt. (Persze az is lehet, hogy a titánötvözet kibír egy autókereket, de ne próbáljuk ki.)
Van Szentendrén egy órás, többnyire oda járok, mert már sokszor előfordult, hogy kisebb szolgáltatások után nem kért semmit. Mondjuk kivett egy láncszemet az óraszíjból. Szépen be is csomagolta, hogy hátha megint meghízom, és akkor kell: tegyem csak el szépen. Az évek során ahányszor meglátta valamelyik órámat, mindig alaposan megtisztította, szépen beállította – ami a mai sokmindent mutató szerkezeteknél nem is olyan egyszerű.
Bemegyek ehhez a kedves óráshoz, mutatom, mi a baj. Nézegeti. Azt mondja, hogy sajnálja, de alighanem az lesz, hogy esetleg nem tudja megcsinálni. Megpróbál szerezni alkatrészt, de hát ugye ez japán, lehet, hogy három-négy hét, vagy még több, ugye.
Én meg persze belenyugszom, mert mit tehetek. Nem mintha nem lehetne óra nélkül élni. Évekig nem is használtam, mert untig elég volt ránézni a telefonomra. De valahogy visszaszoktam. Egyszercsak vágytam arra, hogy megint legyen a karomon. Tulajdonképpen nevetséges. Nincs is idő. Csak kitaláltuk, vesztünkre. Kalodába zártuk a szabadságunkat.
Az lett a vége, hogy addig nézegettem a boltban, amíg találtam egy másik órát. Pont olyan nagyot, amilyet már régen akartam, és pont olyan olcsót, amennyire még volt pénzem. (Nem titánium, csak acél, nem mutat hatfélét.) Megvettem. És persze otthagytam a régit, hogy hátha pár hónapon belül mégiscsak meggyógyul.
Egy hét múlva megszólalt a telefonom. Az órás hívott: mégiscsak úgy alakult, hogy meg tudta javítani a régit. Mehetek bármikor.
Mentem is, hamarosan. Vittem pénzt is, rendesen, mert ez az órás valamiért még nem szerzett be kártyásan fizető masinát.
Meglát. Előveszi az órámat. Nézegeti. Megnézi, hogy jól jár-e. Elmagyarázza, tett bele valami anyagot, hogy ne menjen bele a víz, aztán odaadja.
Kérdezem, hogy mennyivel tartozom.
Semmivel.
Nézek rá kérdő módban. Erre azt mondja, hogy „csak nem képzeli – hiszen vásárolt nálam egy órát!”
Én meg valahogy így képzelem el a világot. Meg a kapitalizmust is. Meg a kereskedőt is. Pláne, ha órás.
Végülis a  kéményseprő szerencsét hozott. De azért ne jöjjön Újévkor. Azon, amit neki adnék, veszek inkább valami kacatot a szentendrei órásnál.
 
 

Hálátlan utókor

Én már 1957-ben elkezdtem rendszerellenes küzdelmemet. Amúgy - főleg gyerekes szülők számára - igen tanulságos módon úgy tűnik, négyévesen pontosan fölfogtam, mi zajlik körülöttem. Legalábbis a családom szerint minden baj abból jött, hogy esténként a nagyapám vidéki házában nem figyeltek arra, hogy én is hallgatom a Szabad Európát, meg a Kossuthot.
Pedig észre kellett volna venniük, hogy nagyon figyelek. Ha másból nem, abból, hogy - ellentétben az unokáimmal, akik most angolul halandzsáznak - megtévesztően jól utánoztam az orosz nyelvet. Márpedig, ha az a rádióból egyenesen a fejembe ment, akkor a többi is.
Baj akkor lett, amikor a forradalom leverése után egyszercsak eltűntem, és két házzal arrébb találtak meg, egy konyhában. Álltam a hokedlin és arról szónokoltam a derék sváb parasztoknak, hogy megtanultam a forradalom alatt Budapesten, hogyan kell elbánni a kommunistákkal meg az oroszokkal, és Nagy Imre rendes ember, Kádár meg egy gazember.
Ebből mondjuk az biztosan nem volt igaz, hogy én Budapesten kommunistákat gyilkoltam volna, vagy esetleg jelentős fegyveres ellenállást mutattam a szovjet megszállók ellen, hiszen az októberi események idején onnan 180 kilométerre tartózkodtam egy olyan faluban, ahol összesen egy vörös csillagot vertek le. Hallgatóim becsületére legyen mondva, hogy nem jelentették föl a családomat. Ez akkoriban hősies magatartás volt.
Egyéb pusztító ellenállási tevékenységemre nem nagyon emlékszem, azt leszámítva, hogy persze pusmogtam meg pofáztam, mint bárki más.
Hanem szeretnék itt megemlékezni az öcsémről, aki igazán jelentős forradalmár volt, és másképp nem kerülhet be a történelemkönyvekbe. Egyszer valamilyen ismeretlen erő által vezérelve az osztályteremben letörölte az „Éljen Május Elseje” feliratból az éljent, és odaírta, hogy „fúj”. Lett is belőle nagy balhé, de nem jöttek rá, hogy ki volt, így megmaradt illegális partizánnak. Jellemző erkölcsi nagyságára, hogy csak fölnőtt korában számolt be erről.
Jobb időkben az ilyen gyerekekről ifjúsági regényeket írtak. Na de mit várhatunk mi a hálátlan utókortól?

(Hócipő a rendszerváltás idejéről - 1989)

A csodafegyver

Ami a határtalan határélményeket illeti, életem egyik első és nyilván mélységesen bevésődött emléke, hogy jövünk a mernyei nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámtól két és fél éves koromban, és a román vámosok átvizsgálják azt a tizennégy csomagot, amit a kolozsvári nagyanyám pakolt az útra, hogy éhen ne haljunk. Az egyik kosárban, egy csuporban még rakott káposzta is volt – na, azt is megpiszkálták a derék egyenruhások. Én meg ezen annyira fölháborodtam, hogy dulakodni kezdtem, le kellett fogni. Szerencsére a románok is szeretik a gyerekeket, nem lett baj.
Bár később, kamaszabb koromban kaptam rendőrpofont azért, mert nem tudtam románul. Ezt azonban megelőzte apám hatalmas pofonja, amit azért kaptam, mert Biharkeresztesnél a vonaton kidugtam az orromat az ablakon, megéreztem az ottani benzin összetéveszhetetlen szagát, és jó hangosan kijelentettem, hogy romániaszag van. (Apám nyilvános pofonja az akkori idők szellemét figyelembe véve jogos volt.)
Később az életem meghatározó félelme volt a határátlépés. Ez nem csoda, hiszen állandóan csempésztünk. Oda gyógyszert, könyvet, kozmetikumokat – máig talány, hogy mi szükségük volt a nagynénéimnek évente száz üvegcse úgynevezett uborkatejre, de nyilván aranyértékű volt. Visszafele az ötvenes években a bors volt a nagy buli, később kávét hoztunk, de pótkávét olyan cikóriásat is, amilyet ma már el se tud képzelni senki.
Mire kamasz lettem, megtanultam, hogy a vámosok megvesztegetésének legjobb eszköze a karton fehér Kent plusz nájlonharisnya. (Meg vagyok győződve arról, hogy a Kent úgy működött Romániában, mint a pénz: föl se bontották, csak cserélgették a kartonokat.)
Csempészi tevékenységem mélypontja az volt, amikor az egyik barátom mamája negyven darab kétlejes vécépumpát tett az egyik szatyorba, és majdnem megbuktunk. (Hosszú ideig rémálmodtam arról, hogy benne vagyok az újságban, mint a pumpacsempész banda sofőrje.)
A hetvenes évek végére már vérprofi lettem, csodafegyverrel harcoltam. Marosvásárhelyen az öcsémmel bementünk egy könyvesboltba és viccből vettünk egy Ceauşescu-kötetet. Egy táska tetejére tettem. Amikor a vámos kinyitotta, rám nézett, aztán vissza a könyvre, aztán megint rám, aztán vissza és megint, majd szalutált és azt mondta: drum bun, jó utat! Ettől kedve minden alkalommal vettem egy könyvet a Kárpátok Oroszlánjától, és soha többé nem akadt gondom a határon, hiszen a román vámosok is emberek voltak, nem kockáztattak egy vagy ügynökkel vagy hülyével szemben. Így sikerül például marokszám áthozni a Romániából kitelepülők családi aranytárgyait.
Végülis, jó, kalandos, bár kissé nyomasztó korszak volt. Sose mászott ki belőlem a káposztapiszkálás emléke.
Talán nem véletlen, hogy azt kértem a gyerekeimtől, hogy ha teljesen lebénulok, ha haldoklom, akkor is vigyenek át a román határon oda-vissza, ha egyszer már minden korlát megszűnik. Nekem ez a szabadság netovábbja.

(Hócipő a rendszerváltás idejéről - 1989)

Állítólag már csak tízmilliárd van hátra

Illik-e aggódnom azért, ha a nemlétezésem tizenhatmilliárd éve után csak tízmilliárd év nemlétezés vár rám, mielőtt az egész világegyetem bedől és végképp oda lesz?

Lélekből jött?

Nem akarok gyászrontó lenni azzal, hogy egyáltalán fölvetem, amit gondolok, de sajtótörténeti jelentőségű, hogy szegény Bujtor István összeomlása és halála között szinte semmi nem szivárgott ki az állapotáról.
Az úgynevezett bulvár újságírók minden etikai gátlás nélkül tettek tönkre életeket, rondítottak bele szerelembe, anyaságba, apaságba, sikerbe, bánatba, gyászba, azon az alapon, hogy a híres emberek magánélete a köz érdeklődésére számot tarthat, ami azt jelenti, hogy az újságírónak joga van róluk bármit leírni, bármilyen fényképet közzé tenni.
Most fordult elő először, hogy egy rettegő családról és egy olyan emberről nem sikerült információt szerezni, akiért csakugyan egy ország népe aggódott, egyszerűen azért, mert szeretetre méltó volt.
Nyilván voltak közeli barátok, rokonok, akik pontosan tudták mi történt vele, milyen állapotban van, nyilván akadtak lapszerkesztők, riporterek, akik próbáltak bármit kihúzni belőlük. Ezek az emberek nagyon jól vizsgáztak. 
De szinte bizonyos, hogy a Bujtor István méltóságáért folytatott harc igazi hősei azok a kórházi orvosok és mindenféle rendű és rangú dolgozók voltak, akiket nem lehetett rávenni az árulásra. Pedig szinte biztos, hogy Veszprémben tucatszámra voltak, akik tudták az igazságot, és azt is, mennyit ér ilyenkor egyetlen hírmorzsa.
Bíztató ez, mert azt jelenti, hogy léptünk egyet valami európaiság felé az emberi méltóság és az emberi jogok dolgában.
Az is bíztató, hogy – egy-két próbálkozást leszámítva – a bulvársajtó nem mert blöffölni és hazudozni. Legyünk a gyászban optimisták: merjük azt hinni, hogy ez lélekből jött önkorlátozás volt.

Mert én vagyok az ember

Ha tehetem, hetente hétszer biciklizem. Nem sokat, csak úgy egy órácskát. Öt-tíz kilométert megyek. Igaz, nagyon nehéz terepen. Többnyire homokon, erdőben, néha mocsaras talajon. Sokszor megállok, figyelem az állatokat, a növényeket. A múlt héten egy nehezen megfogható dolgot figyeltem: a csöndet. A csönd szerintem az, amikor a természet hangjain kívül nem lehet mást hallani. Vagyis része a szél sustorgása, a madárhang vagy a patakcsobogás.
Elmentem sok száz hektáros - egyébként csak parlagfűvel és marihuánával bevetett - föld közepére, elmentem erdőbe, mocsárba. És sehol nem találtam. Képzeljék ez, úgy néz ki, hogy nincs csönd. Magyarországon ez a természeti kincs a lakóhelyek tíz kilométeres körzetében elveszett. Mert vagy valami autó megy a távolban, vagy traktor hajt egy öntözőrendszert, vagy a távoli gyár szuszog. Valamit - emberi zajt -, mindig hallani. A legborzalmasabbak a fölturbózott autók az éjszakában, és akkor nem is beszélek a terepmotorosokról, a quadosokról. Ezek az emberek képesek arra, hogy az erdőben sétálók között mutatványoskodjanak, szétrebbentsék az andalgókat, a bóklászó öregeket, a babakocsikat toló mamácskákat.
Azon gondolkozom, hogy kellene egyszer egy olyat összehozni, hogy „tíz perc csönd Magyarországon”. Na jó: legyen öt. Amikor minden leáll a falvakban, a városokban, az utakon. És mindenki kimegy az ég alá hallgatózni. Hogy legalább öt percig érezzük, mit vesztettünk.
Nem csak a csöndet veszítettük el, hanem például az égboltot is. Ma már nincs olyan, hogy kimegyek az éjszakában, fölnézek az égre, és látom az összes látható csillagot. Életem egyik legfontosabb élménye volt, hogy egyszer néhány napig az Adria partján a szabad ég alatt minden este úgy aludtam el, hogy láttam a Tejútat. Fölöttem feszült az égen. És éreztem, hogy forog a Föld, és én kicsi vagyok ugyan, de egy rettenetesen hatalmas rendszer része, mégpedig kitüntetetett helyzetben: nekem alakult ki akkora és olyan minőségű agyam, hogy ezt a hatalmas világegyetemet látni és figyelni tudom. Mert én vagyok az ember.
Hónapok óta minden este kimegyek, fölnézek az égre, de nem látom a Tejútat, mert olyan nagy a fényszennyezés, annyira nem figyelünk arra, hogy teljesen értelmetlenül árasztunk el mindent fénnyel, hogy ezt lehetetlenné teszi. Pedig vidékem élek.
Azért van örömhír: ezt nem csak én fedeztem föl, nem csak én jöttem rá arra, hogy lassan emberek generációi nem élhetik át az égre nézés boldogságát. Az örömhír az, hogy Magyarország jelölte az első nemzetközi sötét égbolt parkot Európában, hivatalosan is benyújtották a Zselici Tájvédelmi Körzet felterjesztését “Nemzetközi Sötét Égbolt Park” címre. Nagyon remélem, hogy meg is tudják valósítani.
Figyeljék meg, hogy az emberek szépen, lassan fölismerik, hogy vissza kell szerezni olyan jogokat és értékeket, amelyek csak azért vesztek el, mert nem figyeltek oda. Erről szólt például a Critical Mass, a biciklisták budapesti fölvonulása is, és ez a sötét égbolt program is. Kérem, hogy most már a csöndre is találjunk ki valamit! 

Félős hivatottak

Mégsem tesz följelentést Molnár Oszkár, Edelény polgármestere, fideszes országgyűlési képviselő, aki azt merészelte állítani, hogy cigány nők szándékosan ártanak születendő gyereküknek magasabb összegű családi pótlék reményében. (Ami ugye eleve hülyeség, mert az sem kap többet, aki visszamaradott gyereket nevel.) Azt is mondta, hogy neki bizonyítékai, tanúi vannak arra, hogy gyerekroncsoló gyógyszert vesznek be, és gumikalapáccsal ütik a hasukat. És persze ő megteszi a följelentést. Hallatlanul izgalmas személyiségét és véleményét megismerhette mindenki, aki szokott televíziót nézni. Annyit legalább elért, hogy cigány asszonyok följelentették. Ez is valami ahhoz képest, hogy ezt hatékony nyomozás után a rendőrségnek és az ügyészségnek kellett volna megtennie, hiszen vagy hazudik, vagy hallgatásával halálos bűnöket pártol, ha akár egy szemernyi igazság van abban, amit mond.

De nem ám azért nem jelent föl mégse a derék polgármester, mert belátta, hogy megalapozatlan, gonosz pletykákat, valóságos vérvádat harsogott, hanem, mert tanúira a Molnár polgármester ellen folyó médiahadjárat olyan hatást gyakorolt, hogy félnek fölvállalni a tanúskodást.

Érdekes: eddig ezek az állítólagos orvosok, védőnők, pedagógusok a cigányoktól féltek. Most a sajtótól ijedtek meg, mert az teljesítette kötelességét, és megkérdezte, hogy miféle emberek azok, mekkora hivatással és felelősséggel, akik bármilyen okból hagyják megölni és megnyomorítani a gyerekeket. Ha ugyan beszélhetünk nem létező tanúk hivatástudatáról.

Megnyugtató, hogy a gonosz hülyeség lemeztelenedik, de azért még marad egy kérdés: mit lép egy ilyen szégyenletes ügyben a Fidesz, a zemberek hivatott gyámolítója?

Pánikmereven

Kering egy video az interneten, amely a Budaházy-tárgyaláson készült. Nem csak látható a bírósági erődemonstráció, az ordibáló, fenyegetőző csőcselék, a megszeppent, megrettent, szabályosan pánikmerev bíróság. Hallható is, miket ordibáltak a bírónak - aki amúgy tulajdonképpen meg se büntette Budaházyt az alkotmányos rend megváltoztatásának előkészületéért, hiszen csak fölfüggesztettet adott. Az volt a legkevesebb, hogy szarházinak nevezték. A bírót. A Magyar Köztársaság Bíróságát.
Fotók is keringenek. Azokon meg az látható, hogy a feloszlatott magyar gárda harcosai alakzatban tisztelegnek az MTV-székház egyik felgyújtójának.
Fölmerült persze, hogy miért nem lépett közbe valami rendőr, és ki is derült a sajtóból, hogy a bíróság rendőrségi szempontból magánterület – akkor jönnek, ha hívják őket. Vagyis hiába vonul a gárda egyenruhában, hiába alakzatozgat, nincs, aki letartóztassa őket. Alighanem szemléletbeli tévedésről van szó, hiszen ha előre tudják - márpedig tudják -, hogy gárdavonulás és hordacirkusz lesz, oda kell küldeni néhány olyan rendőrt, aki el tudja dönteni, mikor kell közbelépni. De az se baj, ha csak videózzák őket rendesen, profi módon, aztán később szedik össze a – ma még csak - szájkarate-bajnokokat. Gondolom, gyorsított eljárásban, mondjuk egy év letöltendő hatásos lenne ilyen esetekben.
Már az is elborzasztó, hogy Magyarországon – lényegében ugyanazon az alapon, miszerint a stadion is magánterület – nem lehet rendet tenni a focilelátókon. Na de, hogy a magyar jogállam alapja, a független bíróság arcátlanul és ocsmány módon szidalmazható, fenyegethető, hogy egy bíróság által betiltott náci szervezet harci terepe lehet, ezt a legrosszabb álmunkban sem gondolhattuk volna.
Talán minden magyar bíró látja ezeket a fölvételeket, és talán elgondolkodnak azon, hogy a sok teszetoszaságnak, döntésképtelenségnek, lassított eljárásnak ez a vége: nem csak a sok év után hozott nevetséges ítéletek miatt lesz komolytalan ez a hatalmi ág, hanem azért is, amit eltűr. Nem kellene megvárni, amíg leköpdösik vagy esetleg meg is verik a bírókat.
Vigyázat, mert van egy olyan pont, ahonnan már nem lehet visszafordulni. Ezt keresik, ezt próbálgatják a nácik évek óta Magyarországon. Közös a felelősségünk, de a bíróké egy kicsit közösebb.

A személyes hülyeség kora

„Mi vagyunk a valaha kifejlődött legintelligensebb teremtmény, és mégis mi fogjuk a geológiai időszámítás legnagyobb hülyeségét elkövetni.” – Franny Armstrong, A hülyeség kora (Age of Stupid) című film rendezője. Ez egy megrázó dokumentumfilm a klímaváltozásról, amelyet szeptember 22-én a világ 45 országában egyszerre mutatnak be. Már van magyar nyelvű internetes oldala is: http://ahulyesegkora.com.
A hülyeség korát még nem láttam, de azt olvasom, arról szól, hogy tudjuk, látjuk, már érezzük is, hogy itt a klímaváltozás, de csak nézünk, és nem teszünk semmit. Vagy teszünk, de nem eleget. Személyesen, mi magunk pedig szinte semmit.
Pedig ma már bizonyos, hogy a kormányok tehetnek bármit, ha személyesen nem gondoljuk végig a dolgokat, ha nem változtatunk az életformánkon, akkor teljesen értelmetlen volt például gyerekeket csinálni, mert az, ami rájuk vár, sokkal rosszabb, mint ha meg se születtek volna. Nem csak az időjárási viszonyok miatti szenvedésekre gondolok, hanem például arra is, hogy természeti kincsek szűkössége, az elosztás megszervezése, és a rablási kényszer, a megélhetési háborúzás következtében jobb- vagy baloldali diktatúrák várnak rájuk.
Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy a szélsőjobbik előretörésének egyik ideológiai alapvetése – erre fogékony a nép, mert nem mindig tud számolni – a cigányok túlszaporodásával való félemlítés, vagyis a régi náciktól – újabban Csurkától - jól ismert „élettér” féltése. A másik meg az, hogy a miénk a világ egyik leggazdagabb országa, nekünk mindig lesz vizünk, a zsidók meg, akik sivatagban élnek, erre vetettek szemet, és ide is akarnak költözni. Itt már nem csak az élettér fenyegetettsége jelenik meg, hanem a túlszaporodás és a globális éghajlatváltozás miatt fölértékelődött természeti kincs is, amit persze bármi áron meg kell védeni. Akármekkora baromság ez is, szöget üt a fejekbe. Emlékezzünk, a nácik tévéműsorokban, újságokban, interneten diskuráltak arról, hogy például a tatárszentgyörgyi gyilkosságot azért szervezték a zsidók, hogy olcsóbb legyen a telek, és ők már arról is tudtak, hogy a közelben négyezer izraeli katona vár bevetésre. Mindezt azért lehet, mert odáig már eljutottunk, hogy nagyjából mindenki tisztában van például a vízkincsünk jelentőségével, de hogy valójában mit lehetne ezzel kezdeni, és mi a mi személyes teendőnk a védelmében, arról nem sokat hallani. Viszont lehet rémisztgetni azzal, hogy a nálunk okosabbak és ravaszabbak bezzeg tudják.
Rendkívül gyorsan lehetne eredményeket elérni, ha akarnánk. Mondok példát: ha én miniszterelnök vagy legalább Budapest vezetője lennék, közölném, hogy minden olyan autó, amelyik öt liternél kevesebbet fogyaszt, nem adóztatható és ingyen parkolhat. Nem az a baj ugyanis, ha egy autó megy, gurul, hanem az, ha sok káros anyagot pöfög ki magából. És minél kevesebb benzint fogyaszt, annál kevesebbet pöfög. Perceken belül tele lennének az autókereskedések kisfogyasztású kocsikkal, és azokat vennék az emberek. Aztán már csak egy lépés, hogy ezt a budapesti ötletet egész Európa átvegye. Azzal, hogy, mondjuk három év múlva már csak azokat az autósokat mentesíti a terhek alól, akik négy liter alatt égetnek. Egy európai piac elég nagy ahhoz, hogy az így keletkező igényeket az autóipar is figyelembe vegye. (Meg vagyok arról győződve, hogy a mai technikai ismereteink mellett egy átlagos autónak városban nem szabadna három liternél többet fogyasztania. Ma olvastam: „nem adta fel elődje, Ferdinand Piech álmát a Volkswagen-konszern jelenlegi elnöke Martin Winterkorn. Visszatér az egyliteres autó. Piech még 2002-ben mutatta be a tanulmányt, amellyel normál forgalmi körülmények között Wolsburgból Hamburgba autózott, 0,89 literes átlagfogyasztást elérve”.)
Vannak persze olyan témák is, amelyekről már beszélni is hazaárulás, vérförtelem. Mert ugye ha azt mondjuk, hogy egy nyilvánvalóan túlnépesedett világban talán csökkenteni kellene a népességet, akkor a vérmes hazafi elkezd számolgatni, és egyszercsak fölordít, hogy „nemzethalál!” Na de, ha az egész emberiség létszámát csökkentjük? És ráadásul ez legkevésbé Európát, pláne Magyarországot érintené, hiszen mi magunktól is fogyunk? (Egyébként alighanem azért, mert ez a „föld”, de mégis inkább ez a társadalom már legalább száz éve képtelen tisztes polgári jólétben tartani a népességet. Pedig közben kiirtatott, elüldöztetett vagy csak önként kitántorgott, elköltözött innen legalább három-négymillió ember.)
Vállalva minden következményt a figyelmükbe ajánlok pár gondolatot. Simonyi Gyula úr, a BOCS Alapítvány elnöke (http://bocs.eu) jóvoltából olvastam egy tanulmányt, ebből idézek:
„Ötször olcsóbbak a fogamzásgátlók a konvencionális zöld technológiáknál – áll a London School of Economics kutatói által szept. 9-én közzétett, Fewer Emitter, Lower Emissions, Less Cost című tanulmányban. A következő négy évtizedben minden 7 dollár, amit családtervezésre költenek, több mint egy tonnával csökkenti a széndioxid-kibocsátást. Konvencionális zöld technológiákkal hasonló eredményt minimum 32 dollár befektetéssel lehet elérni.
Az ENSZ adatai szerint világszinten a foganások 40 százaléka a párok szándéka ellenére következik be – érvelnek a kutatók. Ha a családtervezés mindenki számára elérhető lenne, a következő négy évtized alatt 34 milliárd tonnával kevesebb lenne a CO2 kibocsátás, ami hat teljes évnyi USA, 60 évnyi UK kibocsátásnak felel meg.
Mindig is világos volt, hogy a széndioxid-kibocsátás függ a népességszámtól. A széndioxid-kibocsátásnak zuhannia kellene, de ez lehetetlen, amíg a népesség robbanásszerűen nő.
A megoldásnak ez a része igen egyszerű és olcsó, és nagyon sok szociális és gazdasági előnye is van az egészségügytől az oktatáson át a nők egyenjogúságáig. Az összes környezeti probléma szorításán is enyhít, a termőföld, a víz, az erdők, a halállomány, az élővilág és az olaj szűkösségétől az élelemválságig. Ezek megoldása könnyebb kevesebb emberrel; többel pedig egyenesen lehetetlen.
Jelenlegi becslések szerint világszerte legalább 200 millió nő szeretne fogamzásgátlást használni, de az elérhetetlen számára. Az ENSZ adatok szerint a családtervezés lehetőségének elterjesztése negyedére csökkenthetné a szülők szándéka ellenére született gyermekek számát. Ezáltal 2050-re a jelenlegi becsléseknél félmilliárddal alacsonyabb, 8,6 milliárd körüli lehetne a népességszám, s e 4 évtized során 338 milliárd "emberév" helyett 326 milliárd zajlana.”
Lehet ezeken csöndesen elmélkedni. Az se lenne baj, ha például a politikusok és a vallási vezetők is elgondolkodnának azon, hogy a hülyeség korában nem kellene-e kicsit emlékezni Lenin híres kérdésére: „Sto gyélaty?” Mi a teendő? Ma. Most. Itt. Nekem. Önnek.

Vérvádra

Cigányok tüntettek Molnár Oszkár edelényi polgármester, fideszes országgyűlési képviselő  ellen, mert azt találta mondani, hogy a környékebeli cigányok között egészen általános gyakorlat, hogy a nők terhességük alatt olyan gyógyszereket szednek, amitől a gyerek visszamaradott lesz. Persze azért, hogy emelt családi pótlékot kapjanak. Ezen kívül, szerinte, terhes nők gumikalapáccsal is verik a hasukat, ugyanezért.
Nyilvánvaló  volt, hogy ez a hónapok óta lappangó  hír előbb-utóbb a nagypolitika szintjére emelkedik, bár inkább azt lehetett volna gondolni, hogy a gátlástalan Jobbik veti föl.
A gondola.hu írt erről pár hónapja –  bár ott még az újszülött fejére zacskót húztak, és gumikalapács se volt. Kifogásunkra, miszerint talán hitelt érdemlő tanúk kellenének, azt tudták válaszolni, hogy nekik csak egy a dolguk: leírják, amit hallanak, és nem gondolhatjuk, hogy a tanítók, a védőnők meg az orvosok mernek tanúskodni cigányok ellen. (Tőlük félnek, nem a lelkiismeretüktől!)
Molnár, a jeleskedő  képviselő vizsgálatot ígért. Hogy miért nem előbb vizsgált, aztán beszélt, az talány. Vagy nem annyira az. Most, hogy kiderült, a kiskunlacházi gyerekerőszakoló gonosztevő nem cigány, sőt a cigánygyilkolók sem azok, hát kell valamivel témázgatni, hogy szinten tartsuk a feszültséget.
Molnár Oszkár nem amatőr újságíró. Ha nem áll elő  tanúkkal, bizonyítékokkal, akkor alkalmatlan politikusnak, sőt főbenjáró  bűncselekményt követ el. Kínzáshoz, gyilkosságokhoz asszisztál. Ha arra hivatkozik, hogy a neki mesélők nem mernek tanúskodni, akkor váltson le és jelentsen föl mindenkit, aki neki sugdosott. Itt ugyanis mindennél súlyosabb bűnről van szó, följelentési kötelezettséggel. És ne neveljen, ne gyógyítson, ne vezessen és ne képviseljen embereket, aki ilyesmikről alaptalanul pusmog.  Ha nincs bizonyíték arra, hogy a gyerekek nyomorítása tömegesen előfordul Magyarországon, akkor ez minden idők egyik legravaszabb vérvádja - még a hivatásos rasszisták között is szokatlanul aljas.
Már csak az a kérdés: mit lép szégyenében a Fidesz? Ja, és persze az ügyészség. Mert nem tüntető cigányok dolga lenne a számonkérés.

Sültnáci dumák

Ámulattal tölt el, hogyan terjed egy mélysötét árnyék abból a fajtából, amelyik nem ráterül a dolgokra, hanem el is nyeli azokat. És nem valahol az internet mélyén bujkáló provokátorok „tollából”, hanem például az intézményes náci párt legfontosabb orgánumában. A Magyar Hírlap – tulajdonosa Széles Gábor, Orbán tanácsadója, miniszterségi-, sőt netán később miniszterelnökségi várományos – most megint átlépett egy mérföldkövön. Bizonyos Bogár László közgazdász - volt kommunista párttag, népfront titkár, ma a szélsőjobb nagyon morcos főideológusa – odáig merészkedett, hogy „ az emberi jogok című liberális tömegpusztító fegyverről” beszél. A szabadságjogokat konstruált dolgoknak gondolja, amelyek a gyanútlan kifosztottak ön- és közpusztítására valók.

Naná, hogy melegfelvonulásról jut eszébe, hogy „ahhoz, hogy ezek a fegyverek hatékonyan pusztítsanak, a valóságos értékek ellen kell fordítani őket”. Mert ugye „a szexuális aberrációk, a drogok minél szabadabb használata fizikai és lelki értelemben egyaránt szétroncsolja a közösség testét”… ésatöbbi, ésatöbbi. Nem is folytatom.

És ez a Bogár nevű próféta nem ám egy síkhülye, nem egy legális közdroggal – alkohollal – élő lepusztulat, hanem komoly, művelt, egyetemi tanár, tévészereplésre is mindig alkalmas ember, mint ahogy a szerkesztői is nyilván írástudó-félék.

Mit akarnak ezzel sültnáci dumával? Mit készítenek elő? Hogyan létezhet az, hogy mi, magyarok hagyjuk, hogy az egyik legfontosabb tömegpusztító emberi jogot, a sajtószabadságot ilyesmire használhassák?

Ennek a Bogár Lászlónak egyetlen mérsékelt jobboldali sem teszi föl a kérdést, hogy a sokmillió áldozatot hozó demokráciához képest hogyan aránylik ama rémrend áldozatainak száma, aminek irányába ezek a sületlenségek mutatnak? Miért nem mondja meg valaki az egykori Bogár elvtársnak, hogy kár volt ezért rendszert váltani: a szocializmusban kicsiben, puhában megkapta mindazt, amire vágyik.

Homofób trükkök

A melegfelvonulás betiltását követeli Ékes Ilona fideszes képviselő és több civil szervezet. Mert szerinte az alkalmas arra, hogy félelmet, visszatetszést keltsen a zemberekben, és veszélyezteti a kiskorúak fejlődését. Szerinte a tavalyi rendezvényt megzavaró súlyos atrocitások bizonyítják, hogy a felvonulás megtartása az idén is a közrend, a közbiztonság és az ifjúság egészséges fejlődésének sérelméhez vezetne.

Ezen az alapon az összes állami ünnepséget be lehet tiltani, hiszen az utóbbi években azokon a Fidesz és bizonyos „civil szervezetek” tevőleges, hallgatólagos vagy utólagos támogatásával folyamatosan jelen volt az erőszak, ami visszatetszést keltett a zemberekben, szó nem lehetett közbiztonságról, ami ártott a gyerekeknek.

Nem kellene a homofóbiára játszani, a Jobbikot előzni szavazatkapirgálás közben. Különös tekintettel arra, hogy évekig hiába vártunk a Fidesz betiltó intelmeire a melegekével szemben valóban igazi veszedelmet hozó rendkívül gusztustalan fölvonulások dolgában.

Elárulom: jómagam sokmindenben visszataszítónak találom a melegfelvonulást, hiszen engem is homofóbnak neveltek. De elmegyek, hogy védjem őket, mert azt is tudom, hogy nem kellenének ilyen demonstrációk, ha nem lennének olyan intézményes homofóbok, mint a magyar jobboldal, amelyik folytatná egy legalább tíz százalékos kisebbség évezredes jogfosztását.

Az meg aztán egyenesen botrány, hogy a Fidesz olyan emberre bízta a homofób szószólóságot, aki ezt a másságot „mentális sérülésnek” nevezi, sőt azt mondja, hogy ki lehet gyógyítani ezeket a betegeket. Jó, hogy nem tervezi a kényszergyógykezelésüket! (Talán majd az Orbán-Vona-kormány ezt is fölveti.)

Úgy látszik, Ékes Ilona bejelentése túlságosan bornírtra sikerült, mert a Fidesz elhatárolódott tőle. Így gondolják a jórendőr-rosszrendőr trükkel megnyerni a nácikat is meg a melegeket is.

Pitiáner, gusztustalan, embertelen.

Hát legyen halott!

Kaptam egy fényképet az interneten. Augusztus 19-én reggel készült Zuglóban, a Füredi úti lakótelepen. Egy platánfa törzsén jókora plakát látható. Arról megtudhatjuk, hogy a Pax Hungarica Mozgalom nyomatta ebben az esztendőben. Azt kérdezi tőlünk ez a már nevében is láthatóan teljesen békés szervezet vagy mifene - a gyengébben képzettek kedvéért: a "pax" latinul békét jelent - , hogy elegünk van-e már a demokráciából. ELEGED VAN MÁR A DEMOKRÁCIÁBÓL?

A kérdés alatt mindjárt rég elpusztult nyilasok egy csoportja látható: sok magyar náci zászlóval, karszalagosan, szépen, ahogy ők szoktak lenni. És fölöttük a zászlóerdőre jó nagy betűkkel az van írva, hogy „Hungarizmus!”

Alul meg - úgy a nyilasok lábának magasságában - az van velünk közölve, hogy Tiltott ugyan, de nem halott. Mármint a hungarizmus. A magyar náciság, a magyar fasizmus. (Csak azért mondom, mert hátha nem tudja valaki.)

És mégalább: ISMERD MEG SZÁLASI ESZMÉJÉT! meg az, hogy www.mozgalom.org.

Ha rákattintanak erre a címre, akkor ott négy újabb oldalra nézhetnek be. Ezek: A Suttogó („közösségi portál a hungarista világnézet jegyében”), a Pax Hungarica (saját meghatározásuk szerint „a hungarizmus terjesztésében aktívan résztvevő, figyelemreméltó szervezet honlapja”, jó nagy nyilaskereszttel az elején), a Kitartás.hu („az első önálló szervezetfüggetlen hungarista hírportál”) és nem utolsó sorban a Betiltva.com („a II. világszabadságharcot követően betiltott szellemi termékek gyűjteménye”).

Illő tisztelettel kérdezem a Magyar Köztársaság illetékes szerveitől, különös tekintettel a rendőrségre, a titkosszolgálatra, és az ügyészségre - de említhetném magát a belügyminisztert is -, hogy miképpen lehetséges ez.

Mivel foglalkoztak tulajdonképpen munkaidejükben? Mi az, ami eltereli a figyelmüket arról, hogy itt olyan szervezetek virulhatnak, amelyeket a világ minden civilizált országában betiltanának? És tagjait börtönbe vetnék, mint ahogy az ilyen portálok fenntartóit és propagandistáit is. Hol vannak a magyar titkosszolgálat elektronikus hadviselésben jártas katonái, akik percek alatt szétzúzzák az ilyen internetes portálokat, és akik a külföldi szerverekről érkező mocskot elektronikus eszközökkel kizárják Magyarországról? Nem kell ám finnyáskodni: itt valóban olyan tartalomról van szó, amit már jórégen betiltottak, és egyáltalán nem természetes egy demokráciában, hogy terjesztői még pofátlanul plakáton hirdethetik, hogy tiltott ugyan, de nem halott.

Hát legyen halott! Hogy ne mocskolhassák be II. világháború több mint egymillió magyar áldozatának emlékét. Addig legyen halott, amíg nem jutunk odáig, hogy kénytelenek leszünk a hordozóikat levadászni. Például az elhülyített fiatalokat, akik nagy része egy felmérés szerint már az intézményes fasiszta párttal szimpatizál. Bármilyen ostobák, kár lenne értük, mert gyógyíthatók. Például beszélgetéssel. Tessék szíves lenni beszélgetni ezekkel a szerencsétlenekkel. Most, vagy legkésőbb holnap. Mindenki a saját gyerekével, meg akit csak ismer. Ön, kedves hallgató. Mert ha itt a törvényre várunk, akkor arra legközelebb a halottak összeszámlálása után számíthatunk. Egy újabb negyven éves megszállás elején, amit egyszer már megkaptunk, büntetésből, mert hagytuk fölcseperedni és szabadon garázdálkodni ezeket.

Igen, kezd elegem lenni a demokráciából. Ha ez az.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Irgalom

Kamaszkoromban, amikor még katolikus voltam, egyszer megkérdeztem szerzetes tanáromat, honnan tudja a keresztény ember, mit kell tennie, ha gonoszságot, elvetemültséget, részvétlenséget lát. Azt mondta: gondolj arra, mit tenne Jézus.

Erre azt kérdeztem, hogy akkor is így kell-e cselekednünk, ha maga az Úristen hagy el minket, vagy büntetésből, esetleg részvétlenül engedi, hogy ránk törjön a gonosz.

Erre azt mondta: nincs más, nincs semmi és senki, akihez Krisztuson kívül igazodnunk kell.

Ez jár a fejemben amióta Kislétán hitvány sorozatgyilkos terroristák megöltek egy asszonyt és egy lányt, aki csodával határos módon föltámadt a sörétzáporból. Abban bíztam, ha már a köztársaság elnöke kifürkészhetetlen okokból nem hajlandó, ha már a szavazatkufár pártok cigánygyűlölő híveiktől félve nem mernek, legalább az egyházak erős szavakkal állnak ki az amúgy többnyire mélységesen vallásos cigányokért. Legalább a temetésen. Hiába bíztam.

Hogy az egyházak egyeztetnek-e ilyenkor, nem tudom - bár minden jel erre mutat, hiszen ennyire egységesen másképp nem lehet részvétlennek és felelőtlennek mutatkozni. Azt se tudhatom, hogy olyankor azon az alapon diskurálnak-e, hogy mit tenne ilyenkor Jézus. Hogy csodát téve ő támasztotta-e föl a vérben talált cigány lányt, hogy magához emelte-e a kicsi szentek közé a levadászott ötéves kisfiút, hogy ha köztünk lenne korbácsot ragadna-e, és a pokolig űzné a lélek- és emberkufárokat…

Azt már nagyjából tudjuk, mit gondolnak az ország vezetői az irgalomról – bár talán nem is halottak ilyesmiről -, de bizony jó lenne, ha megtudnánk: az egyházak egyáltalán használják-e még ezt a meglehetősen egyszerű fogalmat.

Ha nehéz válaszolni, és nem akarják Jézust belekeverni – bár amúgy évezredek óta a nevében harsognak, uralkodnak és ítélkeznek – tegyük föl a kérdést így: mit tenne a már irgalmasságáért, és a halálig való részvétvállalásig boldoggá lett Salkaházy Sára?

Történelminek mondják magukat nagy és felelős egyházaink, mert nyilván ez is kell ahhoz, hogy hitelt érdemeljenek egy társadalomban. Most kellene méltónak lenni erre a kicsit fellengzős jelzőre. Jézus nevében, szeretetben. Irgalomban.