Én már 1957-ben elkezdtem rendszerellenes küzdelmemet. Amúgy - főleg gyerekes szülők számára - igen tanulságos módon úgy tűnik, négyévesen pontosan fölfogtam, mi zajlik körülöttem. Legalábbis a családom szerint minden baj abból jött, hogy esténként a nagyapám vidéki házában nem figyeltek arra, hogy én is hallgatom a Szabad Európát, meg a Kossuthot.
Pedig észre kellett volna venniük, hogy nagyon figyelek. Ha másból nem, abból, hogy - ellentétben az unokáimmal, akik most angolul halandzsáznak - megtévesztően jól utánoztam az orosz nyelvet. Márpedig, ha az a rádióból egyenesen a fejembe ment, akkor a többi is.
Baj akkor lett, amikor a forradalom leverése után egyszercsak eltűntem, és két házzal arrébb találtak meg, egy konyhában. Álltam a hokedlin és arról szónokoltam a derék sváb parasztoknak, hogy megtanultam a forradalom alatt Budapesten, hogyan kell elbánni a kommunistákkal meg az oroszokkal, és Nagy Imre rendes ember, Kádár meg egy gazember.
Ebből mondjuk az biztosan nem volt igaz, hogy én Budapesten kommunistákat gyilkoltam volna, vagy esetleg jelentős fegyveres ellenállást mutattam a szovjet megszállók ellen, hiszen az októberi események idején onnan 180 kilométerre tartózkodtam egy olyan faluban, ahol összesen egy vörös csillagot vertek le. Hallgatóim becsületére legyen mondva, hogy nem jelentették föl a családomat. Ez akkoriban hősies magatartás volt.
Egyéb pusztító ellenállási tevékenységemre nem nagyon emlékszem, azt leszámítva, hogy persze pusmogtam meg pofáztam, mint bárki más.
Hanem szeretnék itt megemlékezni az öcsémről, aki igazán jelentős forradalmár volt, és másképp nem kerülhet be a történelemkönyvekbe. Egyszer valamilyen ismeretlen erő által vezérelve az osztályteremben letörölte az „Éljen Május Elseje” feliratból az éljent, és odaírta, hogy „fúj”. Lett is belőle nagy balhé, de nem jöttek rá, hogy ki volt, így megmaradt illegális partizánnak. Jellemző erkölcsi nagyságára, hogy csak fölnőtt korában számolt be erről.
Jobb időkben az ilyen gyerekekről ifjúsági regényeket írtak. Na de mit várhatunk mi a hálátlan utókortól?
(Hócipő a rendszerváltás idejéről - 1989)
Pedig észre kellett volna venniük, hogy nagyon figyelek. Ha másból nem, abból, hogy - ellentétben az unokáimmal, akik most angolul halandzsáznak - megtévesztően jól utánoztam az orosz nyelvet. Márpedig, ha az a rádióból egyenesen a fejembe ment, akkor a többi is.
Baj akkor lett, amikor a forradalom leverése után egyszercsak eltűntem, és két házzal arrébb találtak meg, egy konyhában. Álltam a hokedlin és arról szónokoltam a derék sváb parasztoknak, hogy megtanultam a forradalom alatt Budapesten, hogyan kell elbánni a kommunistákkal meg az oroszokkal, és Nagy Imre rendes ember, Kádár meg egy gazember.
Ebből mondjuk az biztosan nem volt igaz, hogy én Budapesten kommunistákat gyilkoltam volna, vagy esetleg jelentős fegyveres ellenállást mutattam a szovjet megszállók ellen, hiszen az októberi események idején onnan 180 kilométerre tartózkodtam egy olyan faluban, ahol összesen egy vörös csillagot vertek le. Hallgatóim becsületére legyen mondva, hogy nem jelentették föl a családomat. Ez akkoriban hősies magatartás volt.
Egyéb pusztító ellenállási tevékenységemre nem nagyon emlékszem, azt leszámítva, hogy persze pusmogtam meg pofáztam, mint bárki más.
Hanem szeretnék itt megemlékezni az öcsémről, aki igazán jelentős forradalmár volt, és másképp nem kerülhet be a történelemkönyvekbe. Egyszer valamilyen ismeretlen erő által vezérelve az osztályteremben letörölte az „Éljen Május Elseje” feliratból az éljent, és odaírta, hogy „fúj”. Lett is belőle nagy balhé, de nem jöttek rá, hogy ki volt, így megmaradt illegális partizánnak. Jellemző erkölcsi nagyságára, hogy csak fölnőtt korában számolt be erről.
Jobb időkben az ilyen gyerekekről ifjúsági regényeket írtak. Na de mit várhatunk mi a hálátlan utókortól?
(Hócipő a rendszerváltás idejéről - 1989)
1 megjegyzés:
Heló, Iván, ezek fontosak, szépek. Jó fotókat is találtál.
Most akkor Honecker jön?
Megjegyzés küldése