56

Rákos Sándor jegyzetfüzetéből

A héten az egyik fiatal kollégám megkért, hogy meséljek 56-ról. Persze kinevettem, hiszen négy éves voltam akkor. Mit mesélhetnék?

Hanem: abban segíthetek, hogy mire vigyázzon, ha legközelebb (nem annyira fülke) forradalom lesz. Ne hagyja, hogy a gyereke a Klubrádiót halgassa! A többit meg pláne ne! Mert az én szüleim úgy jártak velem, hogy ötvenhétben ellátogattunk egy Lad nevű faluba, ahol a nagybátyám volt az állatorvos, én eltűntem, és a harmadik házban találtak meg: egy hokedlin álltam és éppen arról szónokoltam, hogy megtanultam Budapesten, hogyan kell fölakasztani a kommunistákat. Meg arról, hogy Nagy Imre rendes ember, Kádár János gazember.

Szerencsére a derék sváb földművesek nem jelentették föl a családomat, mert akkor apám alighanem üldögélt volna egy kicsit azért, amit összehallgatóztam és vissza papagájkodtam a Szabad Európa Rádióból.

Amúgy nem érdemelte volna meg, mert például amikor anyám az alig egyéves öcsém mellől elindult a Körtérre, hogy fölvegye a fegyveres harcot, utána ment, jól megpofozta és hazahozta. (Isten és a feministák bocsássák meg, de vannak kiélezett történelmi pillanatok, amikor egy-két pofon életmentőnek bizonyulhat.)

Fura emlékeim vannak abból az időszakból, amikor Nagy Imre felesége néha nálunk volt vendégségben. Erről tudni kell, hogy a nagyapám Nagy Imre iskolatársa volt, a nagyanyám pedig valami kórházban találkozott a feleségével. Nem volt az a típus, aki ne merte volna meghívni egy kivégzett politikus özvegyét. Én persze ott játszottam a szobában, és megint hallgatóztam. Kristálytisztán emlékszem, hogy azt mondta: nem hiszi el, hogy az urát fölakasztották. Már a börtön előtt voltak szívrohamai, nyilván megint jött egy, abba halt bele, de Kádár ezt nem meri bevallani, mert senkise hinné el. (Később rákérdeztem: a nagyanyám megerősítette, hogy csakugyan ezzel vigasztalta magát.)

Aztán már nagyon érdekelt 56. Szembesültem a lábuknál fogva fölakasztott, meglincselt emberek képeivel,  mesélt mindenki, akit rá tudtam venni. Egy idő után azt gondoltam, hogy csakugyan csodás történelmi pillanat volt, de példátlan - vagy éppen szokásos - volt a mocsok is, ami vele járt. Nem csak a lincselések, hanem bizony-bizony az is, hogy följöttek a felszínre olyan eszmék és “értékek” is, amelyeket örökre el kellene felejteni. (Nem is értem, hogy 89-ben miért nem gondoltunk erre - vagy legalább azok, akik csakugyan átélték 56-ot.) Az elemi emberi gonoszság éppen úgy működött, mint a legcsodásabb emberi szabadság. 

Ami mélyen és örökre belém vésődött az az volt, amikor Nagy Imre és társai sírjait fölnyitották és kiderült, hogy összedrótozott végtagokkal, arccal a föld felé temették őket. 

Érdekes, hogy ezen a héten két ezzel összefüggő hírt olvastam. Az egyik: “Az angliai, devoni Kitty Jay az 1700-as évek végén önkezével vetett véget életének. Nem kapott egyházi temetést, sőt, egy kereszteződésbe helyezték sírját, hogy lelke sose találjon nyugalomra, és örökké itt kelljen bolyongania.”

A másik, egy tázlári ásatásról, egy arccal a föld felé, a többi halotthoz képest ellentétes irányú tájolással temetett emberről: “A régész szerint a halott fejéhez elhelyezett három sarló feltételezhetően a visszajáró halottól való félelemből fakadt.”

Egy népet arról lehet megítélni, hogy miképpen bánik a halottaival. Ahol az egyik oldal fára, lábuknál fogva akaszt embereket, majd lehugyozzák őket, miután a szívüket kivágták, és ahol a másik oldal arccal a pokol felé temet miniszterelnököt, ott örüljünk, ha csak fülkeforradalom van. És ne legyen más cél, mint a fülkeforradalmárokat szépen, békésen visszatuszkolni a fülkéikbe. Minden más olyan pusztítással jár, amit évtizedekig lehetetlen kiheverni. Ne adjunk alkalmat arra, hogy kijöjjön belőlünk az ember!

Ennyit tudtam mondani a fiatal kollégának.

 .