vasárnap, február 13, 2011

Meghalt Szendrei Lőrinc


Kaptam egy telefonhírt: szombaton meghalt Lőrinc. Nem zavarodtam össze, mint ilyenkor szoktam. Nem is lepődtem meg.  Szomorúan nyugtáztam, hogy teljesült a vágya. Hogy hiába magyaráztam neki: érdemes maradni még egy kicsit, mert túlságosan hosszú ideig nem voltunk, és túlságosan hosszú ideig nem leszünk.
Most én itt nem írom le, hogy milyen lapoknál dolgozott, mi mindent alkotott a magyar sajtóban. Aki nem tudja, ki volt Szendrei Lőrinc, annak úgysem mond semmit egy adathalmaz. Nekem a rendszerváltás idején lett a barátom, amikor mindketten parlamenti tudósítók voltunk. Aztán, ahányszor csak alkalom akadt, nagyokat beszélgettünk. Az volt a jó benne, hogy lehetett vele egyetértve vitatkozni. Ez volt a titka, ezért volt képes bármelyik még vállalható politikai oldal képviselőivel igazi baráti kapcsolatokat fönntartani.
Nem volt könnyű ember, mint általában azok az újságírók, akik nem csak úgy tesznek, mintha mindent tudnának arról, amiről beszélnek. Arra kellett vigyázni, hogy ne mondjunk megalapozatlan véleményt, mert attól megmérgesedett és apró darabokra szedte szét azt, akivel vitatkozott. Ő valóban addig kutatott, addig beszélgetett, amíg minden információja megvolt ahhoz, hogy ítéletet mondjon a világ dolgairól. Ezért volt nagyon jó riporter, egy régi, már szinte teljesen kimúló iskolából.
A magánélete, a meglepően brutális betegségek megroggyantották. Nagyon. Aztán a testvére haldoklása, halála, újabb és újabb rokonok halála megfertőzte a halállal. Átkísérő ember volt, az élet túlsó kapujáig simogatta azokat, akik kérték. Csak hát ezért, a legnehezebb tisztességért fizetni kell. Amit a mások halála visz el az életerőnkből, nemigen szerezhető vissza pihenéssel, napozással vagy muzsikahallgatással. Az odalesz, végleg.
Megpróbálta rendbe tenni az életét, úgy nézett ki, hogy ha állandó munkája nincs is, legalább jó kis lakásban élhet, az egyetlen emberrel, akit mélységesen szeret. Tartotta magát. 
Aztán egyszer szembesülnöm kellett: valamikor januárban bejelentés nélkül látogattam meg, mert nem vette föl a telefont. Olyan volt, mintha rajtakaptam volna: alig bírta húzni a testét. Még elmentünk együtt tüntetésekre. Az utolsón, a parlament előtt kifejezetten jól nézett ki. Amikor elváltunk, megölelt. Furcsálltam, mert nem volt ez köztünk szokás. Persze tudtam, hogy üzent. Aztán még leveleztünk az interneten. Közös munkát tervezetünk, volt néhány kiváló ötlete arról, hogy kikkel beszélgethetne a Szabad Magyar Televízióban.
Hol föltámadt, hol visszazuhant. Éjszakai cseteléseinkben kiderült, hogy az ereje estére elfogy.
“Valójában arról van szó, hogy lejárt az időm. Ez a lényeg. Gyorsan kell cselekednem. Mindent kipucolok az életemből, hogy tiszta világot hagyhassak magam mögött.”- írta három hete. És ezt is:
“És mivel egyszer túléltem a klinikai halált - másfél percig elszálltam - ismerem a gyönyört. Megfertőzött a halál.Jó lesz nekem ott.”
Hát legyen jó. Fogadja tárt karokkal az ő Jóistene ötvenkilenc évig sanyargatott lelkét, és vétkeinek elszámolásakor vegye figyelembe életének pokoli napjait.

 .

3 megjegyzés:

ajsa írta...

Megrendítő írás, ezek sokkal közelebb állnak hozzám, mint a politikai indíttatásúak, de megértem, hogy olyanokat is ír.

Erzsébet írta...

Csak most ismertem meg a Lörincet a Facebook-on keresztül. Hatalmas életeröt éreztem benne még az interneten keresztül is. Halvány fogalmam sem volt hogy ez ilyen rövid lesz. Sajnálom hogy nem volt alkalmunk jobban megismerkedni. Lörinc, nyugodj békében!

Kristof J. Weber írta...

Természetesen nem vagyok én arra méltó, hogy ilyen megható nekrológot kaphassak öntől, vagy bárkitől. Pedig ha kaphatnék, könnyebben belenyugodnék az elkerülhetetlenbe...

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések