Kenyegető

Van egy nagyon rossz szokásom: bizonyos körülmények között minden betűt elolvasok, ami elém kerül. Még bizonyosabb körülmények között olyan papírokra is rávetemedem, amelyekhez máskor hozzá se nyúlnék. Ilyen például a Magyar Hírlap. Jár nekem a munkahelyemre, de soha nem veszem a kezembe, nehogy megfertőzzön. Visszaélve főnöki hatalmammal, a munkatársaimnak kötelezővé tettem, hogy a legfinomabb mondatokat fölolvassák nekem. Például azokat, amelyeket rólam írtak. Kicsit néha túlértékelnek, mert bizony előfordul, hogy egy napon két írásban szidnak egyszerre. (Már már celebnek érzem magam, főzőműsorba vágyom, mérlegelem, ki gyűlöl tehetségesebben. Többnyire S.S. Péter győz a minőségi versenyben.)
Történt, hogy valahol várnom kellett, és az asztalon ott volt egy Magyar Hírlap. Tépelődtem, fészkelődtem, aztán egyszercsak győzött bennem a szenvedély. De mintha a sors keze lett volna az enyém: A "Bűnszövetség, közpénzcsapolás a Terézvárosban" című írással kezdtem. Egy bizonyos Bán Károly arról értekezik igen zavarosan, de sokat sejtetően, hogy egy hét alatt két súlyos bűncselekmény is kitudódott egy önkormányzati cégnél. Valami vesztegetés miatt nyomoznak. Hamar leszögezi, hogy ennek az ügynek nincs köze egy másik ügyhöz, amiről viszont nem írja meg, hogy miféle ügy. Aztán arról értekezik, hogy amelyikről szó van - melyikről? - az az SZDSZ-é. És, hogy kutyapiszok takarítására, meg effélékre alakult. Aztán arról ír, nem tudni, pontosan miért, hogy a szocialisták ezt a céget majdnem összevonták a vagyonkezelővel, de nem sikerült, viszont ez szinte koalíciós szakításhoz vezetett. Sokatmondó, hogy a köztisztasági cég volt ügyvezetőjének felesége külföldön keresett menedéket. A hölgy - így kiírja -, Huszár Klára annak a PreCont Audit Kft.-nek az ügyvezetője, amelyet ezer szál fűzött az önkormányzati cégekhez.
Na, itt megálltam, de a szívem is, mert Huszár Klárát jól ismerem, meg a férjét is. Mert Klára nekem is könyvel, a férje meg a jó ismerősöm. El szoktunk beszélgetni a világ dolgairól könyvelési szünidőben. És elég fura, hogy Klárával gyakran vagyok kapcsolatban, mert folyamatosan magához rendel valami hülye papírok aláírása miatt. Én persze engedelmeskedem, mert igen szigorú asszony: ha akarnék, akkor se engedne hibázni, pláne csalni. Viszont elég különös, hogy miképpen is találkozhattunk nem is olyan régen az irodájában, amikor ő külföldön van. Nyilván menekülőben.
Aztán Bán Károlytól kiderül, hogy Huszár Klára pénzt kap a munkájáért. Különféle cégek könyveit, számláit vizsgálja, mert hogy az a dolga. És ezért nem átall pénzt elfogadni. Az egyiktől nyolcvanezret, a másiktól százhetvenötöt, a harmadiktól százkilencvenötöt "zsebelt be" - írja a derék kolléga. Azt nem írja, hogy mi a törvénytelen abban, ha valaki normális piaci áron ellenőrzi a cégek papírjait, de úgy tesz, mintha ezek valami rettenetes összegek lennének, mintha valami új BKV-botrányra lelt volna. (Egyébként Huszár Klára kapzsiságára jellemző, hogy amikor kényszervállalkozóból valami ekhós, vagy miafene alkalmazott lettem, bejelentés nélkül csökkentette a saját javadalmazását, később arra hivatkozva, hogy nagyon keveset keresek vállalkozásból, így kevés dolga van velem, nem jár neki annyi, mint addig. Ezt én csak a számlából vettem észre.)
Bán Károly persze nem vádolja semmivel, nem jelzi, hogy jogtalanul ellenőrizgetne, hogy bármiféle szabálytalanságot, netán bűnt követett volna el, hanem csak odaírogatja a nevét. Meg hogy kimenekült az országból. Ami ugye, úgy hülyeség, ahogy van.
Hanem még csak ezután jön az igazi meglepetés: Bán kolléga leleplezi Huszár Klára férjét, aki 2008 májusáig vezette a céget, és akivel önkormányzat olyan szerződést kötött, hogy prémiuma az éves átlagbérének kilencven százalékára rúgott. "Huszár Attila minden bizonnyal szemérmes ember lehet, mert az évi tizenhárom-tizennégy milliót elérő javadalmazását nem vette fel teljes egészében, „egy kicsit maga is sokallotta” – mondta for¬rásunk." - így a derék Bán Károly.
Vagyis annyira becsületes ember, hogy csak annyit vett föl, amennyiről úgy gondolta, hogy megdolgozott érte, és ezért még Bán kolléga ki is gúnyolja, ezt valami becstelen, de legalábbis gyanús dolognak állítja be.
Na akkor már fölhívtam Huszár Klárát, hogy mi ez a vajkenés. Mert ezt hívjuk így. Nincs saját vajuk, amit rájuk lehetne olvasztani, de nem baj, azért kenyegessünk valamit. De Huszár Klára nem vette föl - nyilván valahol külföldön bujkált, és másnap is csak azért szaladt haza, hogy nehogy előttem is lebukjon. Mert másnap beszéltünk.
Kiderült, hogy ő ugyan nem ment külföldre - és ezt a következő leleplező írásában maga Bán kolléga is megírta. De nem ám úgy, hogy elnézést kért volna a nyilvánvaló utalásokért, gyanúsítgatásokért, hanem csak úgy odavetette, hogy nem ő, hanem a férje utazott el.
Hogy egy nyugdíjas, aki másfél éve nem dolgozik, miért ne utazhatna oda, ahova akar, azt nem értem, de vajkenyegetésre ez is jó. Azt viszont Bán kolléga elfelejtette megemlíteni, hogy éppen azért van vizsgálat, mert Huszár Attila jelentett be szabálytalanságokat, amelyeket elődje munkájában vélt fölfedezni. Vagyis nem csak hogy kevesebbet vett föl, mint amennyi járt neki, még segített is abban, hogy fény derüljön gazdálkodási szabálytalanságokra. És azt is elfelejti közölni, hogy ahhoz a bizonyos vállalathoz, amit Huszár Attila vezetett, a feleségének természetesen soha semmi köze nem volt. Abban viszont semmilyen törvénytelenség nincs, ha más kerületi cégek pénzügyi ellenőrzését végzi, hiszen azokat a munkákat a lehető legnyilvánosabb módon nyerte el.
Tanulhatunk Bán kollégától és a lapjától: primitív sejtetésekkel, nettó hazudozással, a jót, a tisztességet is gyanúsnak beállítva bárkit bemocskolhatunk. Jó nekem, mert ezután se olvasok Magyar Hírlapot.