szerda, október 21, 2009

Van remény


Pár napja írtam egy levelet, és szét is küldtem az interneten az ismerőseimnek. Arról szólt, hogy Faludy-versekkel kellene ünnepelni most, október huszonharmadikán, mert meg kell mutatni a Jobbiknak és más sötét erőknek, hogy mi vár rájuk, ha beteljesülnek az olyan fenyegetéseik, mint az, hogy a „cionista zsidó és magyarellenes” Faludy György állami ünnepeken való szavalását be kellene tiltani. Azt kértem, hogy minden szerkesztett felületen – papíron, interneten, portálokon, blogokban, fórumokon, rádió- és tévécsatornákon – Faludy versekkel jelezzük, hogy a nácik megint olyan határhoz értek, amin nem léphetnek át.
A hatás elképesztő. Annyi levéllel tisztelnek meg, hogy mindet el se tudom olvasni. Követhetetlen, hogy hol, hány internetes oldal és papírfelület szerkesztője jelzi: egyetért, és nem csak Faludy-verssel ünnepel, hanem továbbítja is a kérést. Rádióműsorok is csatlakoznak. Ma a Facebookon indult támogató oldal. Tanárok írnak, hogy az ünnep előtt, osztályfőnöki órán Faludy-verset mondanak a gyerekeknek. Kifejezetten konzervatív emberek jelzik, hogy egyetértenek, nem hagyják Faludyt. Sem a költőt, sem az embert.
Ez már nem csak Magyarország egyik legnagyobb – élete nagy részében üldözött, betiltott, bebörtönzött - zsenijéről szól, hanem arról, hogy ezrek ismerik föl: ha tovább hagyjuk, hogy a látszólag hibbant emberek gyalázatos próbálkozásai a politika szintjére emelkedjenek, akkor újra kezdjük az emberiség és Magyarország legsötétebb történetét.
És arról, hogy van remény. Mégis.




Talán ennek a levélnek örültem a legjobban, amit mélyen katolikus, gyerekkori barátomtól, Kipke Tamástól, az Új Ember főszerkesztő-helyettesétől kaptam:

Ivánka,
nem vagyok aláírós-tiltakozós típus. De Faludyt - akinek személy szerint hálás vagyok - a magyar költők körében tudom és akarom tudni.
Csatolok egy írást, amely a halála kapcsán íródott - és el is hangzott a Magyar Katolikus Rádióban, 2006. november 19-én: 


Meddig él a költő?

Meghalt egy magyar költő. Faludy György kilencvenhat éves volt. De nem hiszem, hogy csak eddig élt. Petőfi huszonhat, József Attila harminckét évesen halt meg, de sokak véleményével egybehangzóan vallom: ma is élnek. A költő az olvasóban, pontosabban az olvasói élményben él, amíg él.
Az ember, aki a költő nevét viseli, meghalhat: a harc mezején vagy a vonat alatt, vagy egyszerűen belefáradhat a hosszú életbe. Az ember, aki a költő nevét viseli, egyik olvasójának lehet rokonszenves, a másiknak esetleg kevésbé. A költő is ember – némelyikük nagyon nehéz ember. József Attila – aki elvadult kutyaként tudott belemarni a felé nyúló, simogató kézbe – valószínűleg nem lett volna a barátom. De mindennapi olvasmányom.
Faludy Györggyel néhányszor találkozhattam volna, de végül kihagytam a lehetőséget. Nagyon sok mindenben nem értettem egyet vele: nem tudtam lelkesedni a hajdani Prohászka-szobordöntögetőért, majd a minden áron, a jó ízlés határát megsértve is újságok címlapjára kerülni akaró öregemberért. – De mindezt csak azért említem, hogy hitelesebb legyen a köszönetem, amivel tartozom neki. Nem mondhatom, hogy egész életművéért, nem mondhatom, hogy a mindennapi olvasmányélményekért. Azért a néhány versért, amellyel életem egyik legnehezebb időszakában tartotta bennem a lelket. Huszonegy évesen, katonaként a kiképzőtáborban.
Tudtam, hogy annak idején megjárta a recski haláltábort – én meg a Gulágon éreztem magam éppen. Ekkor, egy iszonyatos nap végén egy társam kezembe nyomott néhány négyrét hajtott, rojtosodó szélű papírlapot. Mint egy darab kenyeret az éhhalál küszöbén. Elszürkült átütőpapírra gépelve, sokadik másolatban Villon balladáit Faludy fordításában – vagy átköltésében? Mondjuk így: Faludy magyar nyelvén. A kantin fülsiketítő, minden emberi hangot elnyelő lármájában mintha valami búvárharang ereszkedett volna rám. A dohányfüstös félsötétben vaksin olvasni kezdtem: „Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt, a köd…” Íze volt ennek az első falatnak, aztán mohón rágtam magam tovább a szövegben: „Rakott tálak közt kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s leheletemtől megfakult a nyár, csodálom szinte már a napvilágot, hogy néha még rongyos vállamra süt...” – Nyelvének tisztasága menedék volt a sivár mocsokban, versének üteme mértéket adott, ami segített úgy-ahogy embernek maradni ott, ahol mintha éppen az emberség lefokozására és megtörésére irányult volna minden. „Mint nagy kalap, borult reám” Faludy magyar nyelvének oltalma – ennek hatása alatt kezdtem írni a magam verseit a kitaszítottságomról.
Az én verseim elkallódtak – így van jól –, az övéi megmaradtak. Itt hangzanak bennem máig. A költő él.

Kipke Tamás  
      


Ezt is érdemes elolvasni, magától Faludytól:
http://nagypetertibor.uni.hu/keret.cgi?/inditolap.htm

2 megjegyzés:

Zsigovics írta...

Ha ezek a Jobbik, akkor melyik a Rosszabbik?

szürke_tapir írta...

Egyszerű ez, Iván...
Köztudott pszichológiai-pedagógiai tény, hogy ha egy gyermek bekerül egy új közösségbe (család, iskola, Országgyűlés stb.) rögtön elkezdi próbálgatni lehetőségei határát, hogy mit szabad és mit nem.
Most minél nagyobbat rá kell sózni Krisztike és Gabika szutykos kis praclijára, hogy lássák: EZT már nem.
Ha már maguktól nem jöttek rá.

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések