„Valaki” kérdezi, hogy miket olvasok mostanában. Éppenséggel hat könyvet. De ami a legfontosabb: az egyik ládámból előkerült Desmond Morristól Az állati jogok szerződése. Jó, ha mindenki olvasgatja – legalábbis azok, akik emberek szeretnének maradni.
Vizsgáltam az állatokkal való bánásmódot vágóhidakon. A marha nem tudja, hogy hamarosan megölik. Puskával lövik fejbe. Ha rendesen eltalálják, semmit nem érez. A disznót villannyal ütik meg, elkábul, nem érzi, amikor megszúrják a torkát. De szállításkor, a halála előtt ez a nagyon intelligens állat tudja, hogy meg akarják ölni. Megpróbál menekülni. Ilyenkor egymást tapossák. Sokan elpusztulnak, mielőtt áramütés érné őket. A disznó félelmében akár infarktust is kaphat. Tanúja voltam egy ilyen esetnek, amikor az állatot éppen herélték.
Az emberrel az a baj, hogy az ipari hústermelésben nem tartja be az állati jogok szerződését. A marha esetében ez elsősorban akkor nyilvánvaló, ha csak istállóban tartják, és főleg akkor, amikor a vágóhídra szállítják. A disznó utolsó napjaiban szinte minden mozzanatnál sérülnek a jogok, de legfőképpen akkor, amikor teherautókon szállítják őket. Nem kevésbé borzalmas, ahogy a tenyésztelepeknek mondott húsgyárakban tartják őket. Egész életükben egy olyan 150 x 70 centis beton- vagy oszlopkarámban, ahol szülnek és híznak. A csirkeféléknél is a tartással van baj, hiszen az ötvenszer ötvenes ketrecek - amelyekben hármasával tartják őket - egyszerűen borzalmasak. Levágják a csőrüket, hogy ne tépjék szét egymást. (Saját szememmel láttam ilyet. Nem ketrecben voltak, hanem ötszázan egy teremben, ahol csak mesterséges fény volt, amivel szabályozni lehetett a "nappalok" és "éjszakák" hosszát, és ezzel a tojástermelést. A kakas nélkül élő tyúkok gyakran egymásra támadtak, és a kloákán kezdve, kitépve a beleket, agyoncsipkedtek egyet-egyet maguk közül.
Az emberek többsége úgy bánik az állatokkal, mint azokkal az emberekkel, akikkel nem kell elszámolni.
Sose felejtem el: egyszer láttam egy dokumentumfilmet arról, hogyan szállítják a kínaiak az éttermekbe a kutyákat meg a macskákat. Például kitörik a kutyák lábait, hogy ne mocorogjanak a ketrecben. A macskákat élve nyúzza a szakács. Még élve bedobja a megnyúzott, élő testet a forró vízbe. Nagyon jó film volt, mert rendesen rosszul lettem tőle, noha láttam már borzalmakat életemben. De soha nem felejtem el a narrátor utolsó mondatát: "Ne vessék meg ezért a kínaiakat, mert ők ugyanígy bánnak egymással is."
Pedig bánhatnánk az állatokkal tisztességesen is. Ennek két kritériuma van: éljenek boldogan és szenvedés nélkül haljanak meg.
Gyerekkoromban én az állatorvos nagyapám kétholdas kertjében éltem. Igazán paradicsominak mondható körülmények közepette. A paradicsomság része volt, hogy soha nem láttam fölösleges szenvedést az állatok között, pedig igen nagy számban voltak körülöttünk. Például a hatalmas gazdasági udvarban szinte szabadon éltek. Egész nap heverésztek, kapirgáltak, dagonyáztak, üzekedtek kedvük és természetük szerint. Ha egy tyúkra volt szükség a háztartásban, a nagyanyám vette a kicsi puskáját, kiment, kinézett egyet, és lelőtte. Azonnal, minden szenvedés nélkül pusztult el. Nem úgy, mint máshol, ahol kergették őket, aztán nyiszatolták a torkukat, aztán vérezve rohangáltak még egy darabig.
Mostanában láttam egy csomó képet delfinek és bálnák lemészárlásáról. Európából. A vérengzésen és kínzáson, a rettenetes kegyetlenségen túl fölháborodom azért is, mert erősen hiszem: ezek az emberhez hasonlítható értelemmel bíró lények. Ahogy nem értem, hogyan lehet egy gorillát megölni. Napokat töltöttem azzal, hogy néztem őket, és természetesen elolvastam és megnéztem róluk mindent. Aki belenéz a szemükbe, és nem látja bennük az embert, az még annyira se ember, mint a gorilla. (Bár mit várunk: talán egy éve olvastam, hogy a busmanok az ENSZ segítségét kérték, mert megeszik őket a környező népek. Egyébként a saját szemszögükből talán jogosan, mert nem embernek, hanem majomfélének tekintik őket. Mint ahogy a fehér ember a múlt században: Amerikában a majom és az ember közötti „darwini” láncszemként mutogattak egyet – állatkertben. Tiltakoztak is az egyházak. De nem ezért, mert embert állatkertben állítottak ki, hanem a darwinozás miatt.)
Ez van. Olvasgatni kellene Desmond Morrist. Legalább.
Vizsgáltam az állatokkal való bánásmódot vágóhidakon. A marha nem tudja, hogy hamarosan megölik. Puskával lövik fejbe. Ha rendesen eltalálják, semmit nem érez. A disznót villannyal ütik meg, elkábul, nem érzi, amikor megszúrják a torkát. De szállításkor, a halála előtt ez a nagyon intelligens állat tudja, hogy meg akarják ölni. Megpróbál menekülni. Ilyenkor egymást tapossák. Sokan elpusztulnak, mielőtt áramütés érné őket. A disznó félelmében akár infarktust is kaphat. Tanúja voltam egy ilyen esetnek, amikor az állatot éppen herélték.
Az emberrel az a baj, hogy az ipari hústermelésben nem tartja be az állati jogok szerződését. A marha esetében ez elsősorban akkor nyilvánvaló, ha csak istállóban tartják, és főleg akkor, amikor a vágóhídra szállítják. A disznó utolsó napjaiban szinte minden mozzanatnál sérülnek a jogok, de legfőképpen akkor, amikor teherautókon szállítják őket. Nem kevésbé borzalmas, ahogy a tenyésztelepeknek mondott húsgyárakban tartják őket. Egész életükben egy olyan 150 x 70 centis beton- vagy oszlopkarámban, ahol szülnek és híznak. A csirkeféléknél is a tartással van baj, hiszen az ötvenszer ötvenes ketrecek - amelyekben hármasával tartják őket - egyszerűen borzalmasak. Levágják a csőrüket, hogy ne tépjék szét egymást. (Saját szememmel láttam ilyet. Nem ketrecben voltak, hanem ötszázan egy teremben, ahol csak mesterséges fény volt, amivel szabályozni lehetett a "nappalok" és "éjszakák" hosszát, és ezzel a tojástermelést. A kakas nélkül élő tyúkok gyakran egymásra támadtak, és a kloákán kezdve, kitépve a beleket, agyoncsipkedtek egyet-egyet maguk közül.
Az emberek többsége úgy bánik az állatokkal, mint azokkal az emberekkel, akikkel nem kell elszámolni.
Sose felejtem el: egyszer láttam egy dokumentumfilmet arról, hogyan szállítják a kínaiak az éttermekbe a kutyákat meg a macskákat. Például kitörik a kutyák lábait, hogy ne mocorogjanak a ketrecben. A macskákat élve nyúzza a szakács. Még élve bedobja a megnyúzott, élő testet a forró vízbe. Nagyon jó film volt, mert rendesen rosszul lettem tőle, noha láttam már borzalmakat életemben. De soha nem felejtem el a narrátor utolsó mondatát: "Ne vessék meg ezért a kínaiakat, mert ők ugyanígy bánnak egymással is."
Pedig bánhatnánk az állatokkal tisztességesen is. Ennek két kritériuma van: éljenek boldogan és szenvedés nélkül haljanak meg.
Gyerekkoromban én az állatorvos nagyapám kétholdas kertjében éltem. Igazán paradicsominak mondható körülmények közepette. A paradicsomság része volt, hogy soha nem láttam fölösleges szenvedést az állatok között, pedig igen nagy számban voltak körülöttünk. Például a hatalmas gazdasági udvarban szinte szabadon éltek. Egész nap heverésztek, kapirgáltak, dagonyáztak, üzekedtek kedvük és természetük szerint. Ha egy tyúkra volt szükség a háztartásban, a nagyanyám vette a kicsi puskáját, kiment, kinézett egyet, és lelőtte. Azonnal, minden szenvedés nélkül pusztult el. Nem úgy, mint máshol, ahol kergették őket, aztán nyiszatolták a torkukat, aztán vérezve rohangáltak még egy darabig.
Mostanában láttam egy csomó képet delfinek és bálnák lemészárlásáról. Európából. A vérengzésen és kínzáson, a rettenetes kegyetlenségen túl fölháborodom azért is, mert erősen hiszem: ezek az emberhez hasonlítható értelemmel bíró lények. Ahogy nem értem, hogyan lehet egy gorillát megölni. Napokat töltöttem azzal, hogy néztem őket, és természetesen elolvastam és megnéztem róluk mindent. Aki belenéz a szemükbe, és nem látja bennük az embert, az még annyira se ember, mint a gorilla. (Bár mit várunk: talán egy éve olvastam, hogy a busmanok az ENSZ segítségét kérték, mert megeszik őket a környező népek. Egyébként a saját szemszögükből talán jogosan, mert nem embernek, hanem majomfélének tekintik őket. Mint ahogy a fehér ember a múlt században: Amerikában a majom és az ember közötti „darwini” láncszemként mutogattak egyet – állatkertben. Tiltakoztak is az egyházak. De nem ezért, mert embert állatkertben állítottak ki, hanem a darwinozás miatt.)
Ez van. Olvasgatni kellene Desmond Morrist. Legalább.
3 megjegyzés:
Na végre, ezzel az írásoddal teljesen egyetértek. Ezért írom mindenhol, hogy a hibás nevelés ott kezdődik amikor a felnőtt azt mondja a gyereknek: -pók, fujj taposd el! Humanizmusra kell nevelni a gyermekeket. Humanista ember nem okoz fájdalmat és nem pusztít.
Hollós László: A majom meztelen
http://schneiderpeter.netkey.hu/tabulas/cedrus/1999/06-08/merito.html
Úgy van, kérj csak számon többszáz éves dolgokat a mai egyházakon. Te sem leszel már kisebb szemétláda.
Megjegyzés küldése