A bennünk ólálkodó

Szinte senkivel se értek egyet Szaddám Husszein kivégzésével kapcsolatban. Nyilván azért is, mert természetesen semmiféle halálos ítéletet nem fogadhatok el, és az ezzel kapcsolatos sunyiskodást sem. Itt persze nem arról van szó, mint általában, hogy az állam, a bírósági eljárás nem tévedhetetlen, hiszen nagy valószínűséggel ez az az eset, amikor biztosan, minden emberi norma szerint valóságos bűnösről van szó, aki csakugyan rászolgált a legsúlyosabb ítéletre. Miközben el kell ismernem, hogy a történet egy másik kultúrában játszódott, amelyikben akár a házasságtörést is halállal büntethetik, meg kell jegyeznem, hogy persze innen nézve a házasságtörés bármivel való közösségi büntetése is abszurd. Az biztos, hogy az állam nem ölhet. Ha öl, akkor ezzel az emberélet kioltásának alapos okkal való kivételes lehetőségét szentesíti. Márpedig ilyen ok nem lehet. Kivéve: ha valaki fegyverrel veszélyeztet emberéletet. De akkor nem ítélkezésről van szó, hanem harcról, vagy megelőző csapásról.
Én már azt is ocsmánynak találom, hogy egy halálos ítélet esetén az államot képviselő bíróság megtagadja a halálnem választásának lehetőségét. Ha a legnagyobb büntetés a halál, akkor teljesen fölösleges jogkorlátozás, büntetés, ha valakit kötéllel aláznak meg, noha kéri a golyó általi kivégzést. Ez pitiánerség. Ráadásul azt mutatja, hogy az állam bosszút áll, magával a kivégzés módjával, az emberi méltóság elvételével is kínozza az elitéltet. Gusztustalan.
Az pedig, ahogy Szaddámot kivégezték, minden képzeletet fölülmúlóan undorító volt. Egy állam nem engedheti meg magának – méltóságvesztés nélkül -, hogy az elitélt ellenségei közül toborozzon hóhérokat. A hóhér szakma, aminek az a lényege, hogy a lehető legkisebb szenvedéssel, mindenféle lelki kínzás nélkül, ha úgy tetszik, szakszerűen oltsa ki az emberi életet. A hóhér a modern világban talán mégsem azért hord álarcot, hogy az elitélt félelmét fokozza – hiszen az vélhetően amúgy is fokozhatatlan -, hanem azért, hogy ne látszanak az érzelmei, indulatai. Azok az emberek, akik a halálos ítélet végrehajtása közben ócsárolják, szidalmazzák, inzultálják az elitéltet, egy magára valamit adó államban maguk is azonnal vád alá helyeztetnének, és hosszú börtönbüntetésre számíthatnának. Arról már nem is beszélve, hogy miféle törvényes rend uralkodik ott, ahol egy kivégzést föl lehet venni mobiltelefonnal, magánvideóra, és az fél óra múlva az interneten látható?
Lehet, hogy az amerikaiak nagyon örülnek Szaddám Husszein kivégzésének, de ezekért a körülményekért ők is felelősek. Amit láttunk, abból az amerikai viszonyok is tükröződnek. Felelnek azért is, hogy egyáltalán van még kivégzés a Földön, ami gyalázat.
Mivel szabad akaratunkból, önként részt vettünk ebben a nem is tudom minek minősíthető katasztrófában, amit iraki háborúnak nevezünk, és aminek csak egy apró, szinte jelentéktelen epizódja egy Szaddám Husszein nevű ember halála, nekünk is számot kell vetni. Azzal, hogy Irak mondvacsinált okokkal való megtámadása olyasmihez vezetett, ami eléggé példa nélkül áll a történelemben. Kitört ez a polgárháború, amilyenhez foghatót még nem nagyon láttunk. Legalábbis nem emlékszem a sunyi, gyáva terrorista harcmodor ilyen tobzódására. Gyakorlatilag hagyományos értelemben sem a megszállókkal, sem az egymással szembenálló felek között nem folyik háború. Ezzel szemben válogatás nélkül irtják az úgynevezett népet, emberi ésszel szinte fölfoghatatlan módon és módszerekkel. Az áldozatok száma valószínűleg már most nagyobb, mint amennyiért Szaddám Husszeint személyesen felelősségre lehetett volna vonni.
A háború kirobbanásáért, persze ő is felelős. Különféle blöffökkel magára húzta az amerikaiakat, akik egy szabályos történelmi fekete lyuk körül keringenek. És zuhannak is bele szépen, lassan, megállíthatatlanul.
Szaddam Husszein kivégzésében a legnagyobb bűn egy történelmi lehetőség tudatos elszalasztása. Azt hiszem, nem csak az iraki népnek, de az egész emberiségnek joga lett volna egy olyan perhez, amelyben egy diktátor teljes bűnlajstromáról ítélet születik, mégpedig rendkívül alapos, mindenre kiterjedő vizsgálatok és elemzések után. Ez az ember alattvalóinak ezreit kínoztatta és ölette meg, vitte háborúba, tiltott fegyvereket vetett be, alaposan volt gyanúsítható népirtással. Ha mindezt föltárják, sokkal nagyobb hasznot hozott volna a világnak, mint egy ilyen kutyafuttában végrehajtott kivégzés, mert tanulhattak volna belőle a mai és a jövőbeli államvezetők. Meg talán a népek is.
Megint mondom, nem tudom hányadszor: addig nem tudunk gátat vetni a háborúskodásnak, a népirtásnak, amíg nem lesz természetes, hogy minden fegyveres konfliktus vezénylő résztvevői – de legalább a kormányok vezetői és tagjai, valamint a hadseregek tábornokai - „alanyi jogon”, automatikusan nemzetközi bíróság előtt kötelesek felelni tetteikért. Függetlenül attól, hogy ki kezdte a háborút, és ki volt az, aki csak védekezett. Erre nem azért lenne szükség, mintha az igazság kimondása, esetleg az erkölcsi- vagy a személyes szabadságvesztéssel járó büntetés enyhítené a népek szenvedéseit, de talán elrettentő erő lenne az a tudat, hogy az emberek életéért mindenképpen felelni kell. És nem csak a „történelem”, hanem a most létező világ előtt is. Szaddam Husszein pöre igen alkalmas lett volna arra, hogy megismerjük a diktatúra kialakulásának és tobzódásának természetét – ebben nép, valamint az idegen hatalmak felelősségét. Vélhető, hogy azért nem lesz még egy jó darabig az egész Földre illetékes ENSZ Bíróság, mert ez éppen bizonyos nagyhatalmak érdekeibe ütközik. Ha ma ez létezne, bizony az iraki háborút is vizsgálná, és nem csak Szaddám Husszein ülne a vádlottak padján.
Halálra ítélni valakit könnyű, kivégezni semmiség. Szembenézni, az még egy kicsit nehézkes. Pedig, ha például Szaddám Husszein még egypár évtizedig börtönben ül, galambokat etetve és virágokat locsolva, számára is megadatott volna a lehetőséget arra, hogy elmélkedjen. Talán egy könyvben tisztelt volna meg minket a gondolataival. Arról, hogy szabad-e ölni, például. És ha nem, akkor mégis mit tegyünk a bennünk ólálkodó gyilkossal.