Tűzerő

Bármennyire is gyerekesnek tűnik, nekem még ma is a tűzoltók a példaképeim. Biztos összefüggésben van ez azzal, hogy gyerekkoromban egy tűzoltó laktanya közelében éltünk, és amikor az öcsémmel a Feneketlen tóra jártunk, mindig elmentünk mellettük. Figyeltük, ahogy gyakorlatoznak, ahogy kivonulnak egy körre a csodás kocsikkal. Ma már bevallhatom: mindigis tűzoltó szerettem volna lenni.

És fölnőtt fejjel is azt gondolom, hogy ők – és a tűzszerészek - a békeidők igazi hősei, hiszen az életüket áldoznák - néha sajnos áldozzák is - értünk. Ehhez képest – a világ más részeivel ellentétben – kevés megbecsülést kapnak, sőt folyamatosan fosztogatják a jogaikat.

Most meg az a hír, hogy ugyanolyan fegyveres kiképzést kapnak, mint a rendőrök.

Mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy kötelesek megtanulni embert ölni.

Mire jó ez? Ha szükséges, átirányíthatók lesznek fegyveres alakulatokhoz. Mivel aligha várható külföldi hatalom támadása, vélhetően arra készítik föl őket, hogy bevethetők legyenek a lakosság ellen. Azokat, akik eddig az életüket tették az életünkre most bevethetik az életünk ellen.

Rossz érzéseim vannak. Nem akarok gépfegyveres tűzoltókat!

Valaki itt nagyon fél, és nagyon gonosz.

 .

Sőt

Egyebek mellett ez olvasható abban a tankönyvben, amelyet Jeszenszky Géza államférfi és vezető diplomata írt: "A romák közti magas mentális betegségek oka, hogy a roma kultúrában megengedett a testvérek, unokatestvérek közti házasság, vagy a szimpla szexuális kapcsolat".

Aki egy kicsit is figyelt az utóbbi húsz évben, pontosan tudja, hogy az ilyen gondolatok nem véletlenek, nem arról van szó, hogy az idős Mester átmenetileg összecsúszott. Ez itt a természetes beszéd része. Az egyre szégyentelenebb jobb és baloldalon.

Amit nem értek: Magyarország legjobb egyetemének jegyzetében bukkan föl  ez a mondat. 

Ha én ezen a héten leírok egy picit is félreérthető mondatot, akkor estefelé Sebes György rám telefonál, hogy komolyan gondoltam-e. Legalább három ember olvasgatja, amit leírok, mielőtt az nyomdába kerülne.

Egészen friss élményem: az új könyvemet egy hónapja adtam le. Azzal, hogy teljesen kész. Azóta szinte minden nap jöttek újabb és újabb kérdések, javítási javaslatok. És csakugyan: az esetek kilencven százalékában jogosan.

Egy magyar egyetemen úgy jelenhet meg tankönyv, hogy a szerző után először a diákok olvassák? Vagy nem volt senki, aki szólni mert volna a Mesternek, hogy Drága Tanár Úr, ezt, ekkora gonosz hülyeséget itt, Európában már nem lehet? 

Sőt: nem illik...

 .

Élhetetlen

Az EU statisztikai hivatala szerint legalább kétszázezer magyar állampolgár lakik más EU-országokban hivatalosan. A Tárki felmérése szerint a 30 év alattiak 48 százaléka, az idősebbek 31 százaléka, a munkanélküliek 28 százaléka tervezi, hogy külföldre megy.

Orbán Viktor erre ezt bírja mondani - kivételesen többes szám első személyben – és föltéve, hogy a hatalomban hagyjuk: „képesek leszünk olyan Magyarországot ácsolni, ahová néhány év múlva visszajönnek a ma idegen földön szerencsét próbáló fiataljaink is.” (Nem szerencsét próbálnak, hanem menekülnek.)

Épelméjű ember csak azt gondolhatja erről, amit Bajnai Gordon mondott:  „mi nem olyan országot akarunk a gyerekeinknek, amelybe egyszer talán majd jó lesz visszatérni, hanem olyat, ahonnan nincs miért elmenni.” 

Szembe kellene nézni azzal, hogy Magyarország népe az elmúlt száz esztendőben soha nem volt képes olyan állapotokat teremteni, amikor a lakosság túlságosan jelentős része ne vágyott volna elmenni innen.  A magyar olyan nép, amelyik hiába teremti magát újra és újra, folyamatosan fogy. (Most már akkor is fogynánk, ha nem menne el innen senki.)  Nem csak arról van szó, hogy bizonyos periódusokban kifejezetten éheznek az emberek, hanem arról is, hogy még a jó időszakokban is rosszul érzik magukat azok, akik többre vágynak, mint ami itt elérhető. Ráadásul nem csak azzal kell szembenéznünk, hogy egy évszázad alatt elment vagy elmenekült innen legalább hárommillió ember, hanem azzal is, hogy a halálba küldtünk legalább egymilliót. Mégsem elég a termés, a termék, a lehetőség. Pedig föld van, az oktatás és a kultúra időnként világszínvonalú, tele vagyunk szorgalmas és okos emberekkel. Hogy aztán ennek a rémisztő jelenségnek mi az oka, azt jó lenne kideríteni és megbeszélni.

Orbánnak volt lehetősége, eljátszotta, így aztán mindegy, mit mond. De ha az ellenzéknek nem lesz rövid időn belül világos terve arra, hogy ezt az átkozott állapotot miképpen lehetne megszüntetni, akkor kár kormányt váltani, kár rezsimet váltani, és kár visszaállítani a köztársaságot. Egy élhetetlen országban persze jobb, ha demokrácia van, de az is minek.

 .

56

Rákos Sándor jegyzetfüzetéből

A héten az egyik fiatal kollégám megkért, hogy meséljek 56-ról. Persze kinevettem, hiszen négy éves voltam akkor. Mit mesélhetnék?

Hanem: abban segíthetek, hogy mire vigyázzon, ha legközelebb (nem annyira fülke) forradalom lesz. Ne hagyja, hogy a gyereke a Klubrádiót halgassa! A többit meg pláne ne! Mert az én szüleim úgy jártak velem, hogy ötvenhétben ellátogattunk egy Lad nevű faluba, ahol a nagybátyám volt az állatorvos, én eltűntem, és a harmadik házban találtak meg: egy hokedlin álltam és éppen arról szónokoltam, hogy megtanultam Budapesten, hogyan kell fölakasztani a kommunistákat. Meg arról, hogy Nagy Imre rendes ember, Kádár János gazember.

Szerencsére a derék sváb földművesek nem jelentették föl a családomat, mert akkor apám alighanem üldögélt volna egy kicsit azért, amit összehallgatóztam és vissza papagájkodtam a Szabad Európa Rádióból.

Amúgy nem érdemelte volna meg, mert például amikor anyám az alig egyéves öcsém mellől elindult a Körtérre, hogy fölvegye a fegyveres harcot, utána ment, jól megpofozta és hazahozta. (Isten és a feministák bocsássák meg, de vannak kiélezett történelmi pillanatok, amikor egy-két pofon életmentőnek bizonyulhat.)

Fura emlékeim vannak abból az időszakból, amikor Nagy Imre felesége néha nálunk volt vendégségben. Erről tudni kell, hogy a nagyapám Nagy Imre iskolatársa volt, a nagyanyám pedig valami kórházban találkozott a feleségével. Nem volt az a típus, aki ne merte volna meghívni egy kivégzett politikus özvegyét. Én persze ott játszottam a szobában, és megint hallgatóztam. Kristálytisztán emlékszem, hogy azt mondta: nem hiszi el, hogy az urát fölakasztották. Már a börtön előtt voltak szívrohamai, nyilván megint jött egy, abba halt bele, de Kádár ezt nem meri bevallani, mert senkise hinné el. (Később rákérdeztem: a nagyanyám megerősítette, hogy csakugyan ezzel vigasztalta magát.)

Aztán már nagyon érdekelt 56. Szembesültem a lábuknál fogva fölakasztott, meglincselt emberek képeivel,  mesélt mindenki, akit rá tudtam venni. Egy idő után azt gondoltam, hogy csakugyan csodás történelmi pillanat volt, de példátlan - vagy éppen szokásos - volt a mocsok is, ami vele járt. Nem csak a lincselések, hanem bizony-bizony az is, hogy följöttek a felszínre olyan eszmék és “értékek” is, amelyeket örökre el kellene felejteni. (Nem is értem, hogy 89-ben miért nem gondoltunk erre - vagy legalább azok, akik csakugyan átélték 56-ot.) Az elemi emberi gonoszság éppen úgy működött, mint a legcsodásabb emberi szabadság. 

Ami mélyen és örökre belém vésődött az az volt, amikor Nagy Imre és társai sírjait fölnyitották és kiderült, hogy összedrótozott végtagokkal, arccal a föld felé temették őket. 

Érdekes, hogy ezen a héten két ezzel összefüggő hírt olvastam. Az egyik: “Az angliai, devoni Kitty Jay az 1700-as évek végén önkezével vetett véget életének. Nem kapott egyházi temetést, sőt, egy kereszteződésbe helyezték sírját, hogy lelke sose találjon nyugalomra, és örökké itt kelljen bolyongania.”

A másik, egy tázlári ásatásról, egy arccal a föld felé, a többi halotthoz képest ellentétes irányú tájolással temetett emberről: “A régész szerint a halott fejéhez elhelyezett három sarló feltételezhetően a visszajáró halottól való félelemből fakadt.”

Egy népet arról lehet megítélni, hogy miképpen bánik a halottaival. Ahol az egyik oldal fára, lábuknál fogva akaszt embereket, majd lehugyozzák őket, miután a szívüket kivágták, és ahol a másik oldal arccal a pokol felé temet miniszterelnököt, ott örüljünk, ha csak fülkeforradalom van. És ne legyen más cél, mint a fülkeforradalmárokat szépen, békésen visszatuszkolni a fülkéikbe. Minden más olyan pusztítással jár, amit évtizedekig lehetetlen kiheverni. Ne adjunk alkalmat arra, hogy kijöjjön belőlünk az ember!

Ennyit tudtam mondani a fiatal kollégának.

 .

El kell dönteni

Most majd sokminden tisztázódik. Lélekben. Van még pár nap arra, hogy mindenki eldöntse, mit csinál október 23-án. El kell döntenünk - végleg -, hogy köztársaságiak vagyunk vagy orbánisták. Kérdés az is, hogy hány egykori Fidesz-szavazó jelenik meg valamelyik ellenzéki tüntetésen. És az is persze, hogy az orbáni hatalom hány embert tud rávenni a békemenetelésre. (Ne csúfoljuk azokat, akik hittel tüntetnek majd Orbán mellet! Joguk van a saját igazságukhoz. Ahhoz is, hogy Bencsik, Bayer és Fritz Tamás egetverő ostobaságait elhiggyék.)

Kérdés, hogy akik mennének az ellenzéki tüntetésekre, megzavarodnak-e attól, hogy az ellenzéki- és civilnek mondott vezetők még mindig azzal vannak elfoglalva, hogy ki kivel, és hogyan, és kivel miért nem. Azt hiszem, az a helyes, ha mindenki elmegy mindenhova, ahol azt reméli, hogy jól érzi majd magát.

Ha  a vezetők még nem is képesek rá, jó lenne, ha legalább mi megértenénk a tapintat jelentőségét. Ahol azt kérik, hogy ne pártoskodjunk, ott inkább diszkréten, vagy úgy se jelezzük, hogy mit képviselünk. Kár provokálni egymást, ha amúgy mindannyian ugyanazt akartjuk: Orbán és sunyi diktatúrájának takarodását. Úgy viselkedjünk, ahogy majd a Magyar Köztársaságban élni szeretnénk! Most ne törődjünk a vezetőkkel! Aki nem hajlandó szövetkezni, attól hamarosan úgyis elbúcsúzunk.

Azért megyünk tüntetésre, hogy együtt legyünk, és érezzük azt a semmihez sem hasonlítható aurát, ami emberek tízezreinek lelkéből sugárzik. A közös akaratot.

Akkor is fontos ez, ha nincs olyan szerencsénk, mint az ötvenhatosoknak: aligha lesz úgy, hogy egyik napról a másikra elzavarhatjuk Orbánt és nyomorult kormányát. Kicsit gyávák és tunyák vagyunk. Jobb országokban ehhez elég lenne Matolcsy eheti csomagja, de pláne annak a puszta híre is, hogy oldalanként majdnem félmillióért írogat tanulmányokat a kormánynak a Századvég. Ennél erkölcstelenebb és korruptabb már nem lesz a kormányzás.

De mi hagyjuk az ilyesmit. Mert ugyanolyan gyávák vagyunk, mint amilyen erkölcstelen Orbán és csapata. Ez jutott. Most már arra kellene erősen készülni, hogy ez a hatalom bármikor összeomolhat.

Jó időben, jó emberek között jó ám érezni, hogy milyen erősek is lehetnénk, ha mernénk.

 .

Pávatánc hülyéknek?

Orbán szerint a nyugdíjakat nem a jogszabályok miatt védi a kabinet, hanem azért, mert ő megígérte ezt a nyugdíjasoknak. Mondja ezt elképesztő fölfuvalkodottságában azután, hogy választási ígérete ellenére emberek százezreinek magánnyugdíj-megtakarítását rekvirálta.

Valamit tisztázni kellene vele: a modern európai államok nem a kegyes vezetők ígéreteire épülnek, hanem a törvényekre. Ha egy miniszterelnök kényére és kedvére vagyunk utalva, akkor egészen biztosan rosszul járunk. Pláne, ha úgy esik szét a jogállam, mint Orbán alatt.

Szombaton meg - érezvén az egyre nagyobb feszültséget a magyar vidéken - ezzel állt elő:"Ha nem hátrálunk meg, ha nem hagy el az erőnk", 2013-ban olyan változások történnek a magyar mezőgazdaságban, amelyekre 50-100 éve nem volt példa. Az új földtörvény modern agráriumot teremt majd: a szocialista mezőgazdaság szocializmust túlélt híveinek kora ugyanis lejárt. 

Az biztosan lejárt, miután 2012-ben a Fidesz-közeli birtokrekvirálások megteremtették a legeslegújabbkori nemzeti feudalizmus alapjait. Erre csakugyan nem volt példa nemzetemlékezet óta.

Tényleg azt hiszi Orbán, hogy a parasztokat is annyira hülyének lehet nézni, mint például a pedagógusokat?

Előbb-utóbb meg kell hátrálnia annak, akinek minden ereje a pávatáncban merül ki.

 .

Szégyenünk

Megrázóan szomorú hír, hogy emberi jogi aggályok miatt visszautasította a Magyar PEN Club által első alkalommal odaítélt Janus Pannonius-díj nagydíját Lawrence Ferlinghetti amerikai költő.

„Mivel a díjat jelenleg részben a magyar kormány finanszírozza, és mivel a jobboldali rezsim politikája a tekintélyelvű irányítás felé, következésképpen a szabad véleménynyilvánítás és a polgári szabadságjogok korlátozása felé tolódik, nem tartom lehetségesnek, hogy (...) elfogadjam a díjat" – írta levelében a beat nemzedék kiemelkedő költője.

Baljós dolog, ha „egyfajta költői Nobel-díj”-nak megálmodott kitüntetést mindjárt az első kiválasztott visszautasítja, ráadásul azzal, hogy  az adományozó állam méltatlan, vagyis ne tüntetgessen ki senkit addig, amíg nincs rá erkölcsi alapja.

Ezt mondom hónapok óta: az orbáni hatalom az erkölcstelenségébe bukik bele. Addig ez - ha úgy tetszik - nemzeti magánügyünk, amíg szembe nem kell néznünk azzal, hogy világhírű művészek is így találják ezt kívánatosnak.

Szégyenünkben is meg kell értenünk Lawrence Ferlinghettit. Gondoljuk arra, hogy aligha lenne ma olyan magyar költő, aki díjat venne át, mondjuk Lukasenka Fehéroroszországában. 

 .

Hír és érték

Tegnap a kormány iemefező hirdetésnek csak a Népszavát érintő visszavonásáról lapunk közleményt akart megjelentetni az MTI segítségével. Ám a belpolitikai rovat munkatársának indoklása szerint az azért nem jelenhetett meg, mert "nincs hírértéke".

Nincs, hát nincs. Annak van hírértéke, hogy a Magyar Távirati Iroda ilyen munkatársakat alkalmaz.

Meg annak, amit a külügyek minisztere mondott. Martonyi János szerint a médiatörvény a külföldi aggodalmakkal ellentétben nem korlátozta az újságírók szabadságát, a demokratikus intézmények működnek, az igazságszolgáltatás független, a sajtó szabad. 

Nem lehet könnyű Martonyi Jánosnak lenni, hiszen pontosan tudja, hogy  amit mond az csak úgy igaz, ha relativizáljuk a szabadság fogalmát. Ha elfogadjuk, hogy egy médiatörvény akkor is médiatörvény, ha gyalázatos, a közszolgálati médiarendszer - beleértve az MTI-t - akkor is szabad, ha pártszolgálatos, és lehet független igazságszolgáltatásról beszélni, ha a hatóság nem hajtja végre az ítéleteket.

Médiaszabadság vagy van, vagy nincs. Ha a magyar sajtószabadsággal kapcsolatban akár csak a legcsekélyebb hírértékű gyanú, pláne aggodalom is fölbukkan a világsajtóban, akkor nincs sajtószabadság. Ezért kérdezgetik néha erről Martonyi minisztert. Fölöslegesen. Értékrend nélkül élő ember.

 .

Világnemzeti békehuszárság

Megint lesz békemenet, megint megtudjuk, hogy milyen sokan vannak a hazafiak, és azt is, hogy nem közpénzből fizetik az egészet.

Csak azt nem értem, hogy ha Orbán nem akar az IMF-től kölcsönt, akkor miért nem mondja meg inkább világosan, hogy nem akar, és kész. Ahogy megmondta, nagyon világosan, jóelőre, hogy ha jön az IMF, akkor ő megy. És nem akar menni! Meggondolta magát! Ő hívta őket! Van ilyen: az elhivatott politikusok többnyire ragaszkodnak a hatalomhoz. Fölösleges, hogy vitéz Bencsik András parádés békehuszár maskarában vonuljon a nép előtt és kardot rántva azt ordítozza, hogy  "inkább vállaljuk az átmeneti szegénységet, mint az örökös rabigát.”

Nem kell ehhez a népet föl-alá hurcibálni! Tessék kimondani: inkább fizetjük a magasabb kamatokat, százmilliárdokat, és ezért a szegények legyenek még szegényebbek, mint hogy Orbánról lemondjunk! Ennyi! Nevetséges azt harsogni, hogy az IMF a nemzet rabigába taszítását, a hadiárvák sanyargatását várja. Már mindenki tudja, hogy ez színtiszta hazudozás.

Bencsik András nevezte először Vezénylő Tábornoknak a Felcsúti Fejedelmet. Csak nehogy az legyen, hogy erre való hivatkozással ő is magára kap valami világnemzeti szabadságharcos huszártábornoki uniformist és abban ereszkedik oda a békemenőkhöz! Mert akkor összepipiljük magunkat a röhögéstől. 

 .

Orbán “halála”

Két éve figyelhetjük ámulva, hogy mikor kit, kiket sért meg halálosan a fejedelmi férfiú és udvartartása. Mintha a háttérben lenne egy szervezet: semmi más dolguk, mint kitalálni, kikre mondjanak olyat központilag, amitől ők halálosan rosszul érzik magukat szégyenükben és dühükben. Most a konyakozó pedagógusok után a testes katonák kerültek sorra. 

Egy ATV-videón az látszik, hogy október 6-án az állami gyásznap alkalmából rendezett megemlékezésen tábornokok magyarázzák Orbán Viktornak, hogyan kell majd térülnie és fordulnia a díszegység előtt. Térül is, fordul is, majd visszafelé jövet megjegyzi az egyik tábornoknak, hogy jól néznek ki a legényeink, meg azt, hogy: „Nincs köztük kövér, az a halálom”.

Persze, csakugyan furán néznének ki a díszegységben a potrohos vitézek, de az szinte biztos, hogy akad párezer olyan egyenruhás Magyarországon, aki súlyfelesleget cipel. Na, ők azok, akik ezentúl nagyokat bujkálnak majd az egységükhöz látogató miniszterelnök elől. 

Lehet, hogy ez mégsem központilag találták ki, csak bekapcsolva maradt a mikrofon, és pocakos focicsatárról kiderült, hogy nem tudja azt a - mocskos hatvannyolcas időkből ránk maradt - szabályt, miszerint távol lévő emberek testére megjegyzést tenni is illetlen dolog. Pláne húsz kiló fölösleggel egy deli tábornokok közelében kacsázva.

 .

Kartotékadat

Van valami rossz érzésem attól, hogy hamarosan minden pénztárgép be lesz kötve a NAV-hoz . Nem amiatt, hogy ez úgysem valósul meg, hacsak nem valami nagyon-nagyon baráti cég érdekelt a példátlanul hatalmas számítógépes üzletben. (Bár vélhetően az egészet a boltosok fizetik majd, amin persze nem lepődnék meg.)

Bemegyek az üzletbe, kártyával fizetek. Megfelelő programmal azonnal tudhatja az egész államszervezet, hogy hol járok, mennyi pénzem van, mit vettem.

Ha ravasz emberként szegénynek állítom be magam, de bármilyen luxuscikket veszek, azonnal kiderül, hogy érdemes utánam nézni, hátha van egy kis fekete jövedelmem is. De ha például rendszeresen alkoholt vásárolok, és a drogfogyasztás bizonyos állások betöltésénél ellenjavalt, akkor az is lehet, hogy rövidesen elvesztem a munkámat. Ha átlagos szexuális érdeklődésem, vagyis kedvelem a pornográfiát, és ezért például efféle filmeket veszek ki a kölcsönzőből, akkor ez is kartotékadat lehet, hogy aztán előbukkanjon, ha például politikai szerepre gondolom magam alkalmasnak. Arról nem is beszélve, hogy már annak se örülök, ha az állam és Kubatov Gábor tudja, milyen újságokat, könyveket veszek, és ebből is látszanak politikai nézeteim.

Át kellene gondolni mégegyszer, hogy amíg vissza nem jön a köztársaság, amíg nem bízhatunk az államban, szabad-e ilyesmibe kezdeni.

 .

Csörcsillségek

Valamiért azokat az embereket szeretem, akik egy mondatban össze tudják foglalni a lényeget. De úgy, hogy az aztán bennem is maradjon. A politikusokat például így osztályozom: mondott-e valami olyasmit, amit megjegyeztem, vagy nem mondott?

Ha mondott, akkor máskor is figyelek rá, ha meg nem, akkor nem is politikus, csak odatették valamelyik pártpolcra. 

Orbán Viktor ebben az értelemben kétségkívül politikus. Egy hétig is képesek vagyunk eldiskurálni akár egyetlen mondatán is.

Itt van például ez, amit egyenesen Ópusztaszeren, vagyis a ma ismert világegyetem kellős közepén mondott: „A Turul madár a magyarok nemzeti azonosságának a jelképe, a magyarok ősképe, melybe mindenki beleszületik, mint a nyelvbe és a történelembe.”

Ez nem igazán jó mondat, mert hosszú és bonyolult. Ezért van az, hogy inkább úgy idézgetjük, hogy a turul az, amibe minden magyar beleszületik. Így már jobb, mert alkalmas arra, hogy alkatunk szerint vagy beájuljunk attól a megtiszteltetéstől, hogy megvilágosít minket, vagy dühösen röhögjük ki a miniszterelnököt. 

Mert ugye személyesen végig kell ezt gondolni: van itt egy jelkép, ez a madár, ami vélhetően valamelyik premagyar törzs totemállata volt. A miheztartás végett szükség volt arra, hogy a törzs képzelt ősanyjával párosodjon, hogy aztán a totemállati erő valami vércsörgedezéssel öröklődjön. 

Ez föltűnően gyakori a történelemben. Lásd: hattyú a görögöknél, hattyú a germánoknál, fehér elefánt Buddha születése előtt éppen jó időben, és bizony a fehér galamb szállt le Szűz Mária közelében is. 

Sok-sok ősi népi poézis van ezekben a történetekben, csak akkor támad baj, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy például turul vagy galamb. Csodás pogányság vagy csodás kereszténység? A kettőt nem lehet egy kalitkába zárni, de még az agyunk ketrecébe se. 

Mert a turul, ami amúgy valami sólyomféle - noha inkább sasnak vagy pláne keselyűnek ábrázolják, hogy félelmetesebb legyen -, bizony széttépi és megzabálja a galambot. Ráadásul még kard is van nála. Kicsi esélye a galambnak is van: ha képes kivájni a turul szemét. 

Egyébként képes, mert minden hiedelem ellenére a galamb eléggé agresszív madár. Figyeljék csak meg, hogy mi lesz itt húsz év múlva: turulmentes övezet. Az egyházak már tudják, hogy milyen veszedelemmel állnak szemben, és azt is, hogyan lehet kipusztítani.

Nem lenne baj, ha Orbán néha olyat is mondana, ami összehozza a népet. Pláne ilyenkor, amikor szabadságharc van, és mindenhonnan támadnak minket valami ádáz erők.

Tegnap az interneten találtam egy kis történetet:

"A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre. Mire Churchill így válaszolt: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?” 

Kiraktam ezt a Facebook-oldalamra. Persze mindenki látott párhuzamot a mai orbáni valósággal. Ám az volt a legérdekesebb, hogy az egyik barátom - a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa - hamar kiderítette, hogy ezt Churcill nem is mondta.

Vagyis: az egykori nagybrit miniszterelnök annyira jókat mondott életében, hogy hitelesen lehet rá hivatkozva történeteket és  mondásokat hamisítani - föltéve, hogy azok zseniálisak. Ez már lépés a halhatatlanság felé: lásd Mátyás király történeteit és mondásait.

Ha lenne pénzem és időm, pályázatot írnék ki például a “szinte Orbán” mondásokra. Bár tartok tőle, hogy olyanok jönnének be, hogy “a ló az, ami alattunk vágtat, de fülbe súgással nem tudjuk irányítani”, “a csatahajónk akkor is átér a túlpartra, ha az út felét tengeralattjáróként tesszük meg”, “a magyar szíve akkor is a bütykös sámándobok ütemére dobban, amikor a Magyarok nagyasszonyához imádkozik”. 

Attól tartok, hogy ebből nem lesz egyhamar se csörcsillség, se mátyáskirályság.

(Klubrádió, Hetes Stúdió: 4 perc 45 másodperc után)

 .

Áldás

Egy cigányasszony állt elém. Azt mondta, ha adok pénzt, jósol.

Adtam neki kétszázat, és megkértem, hogy ne jósoljon, mert nem vagyok kíváncsi a jövőmre.

Miért, azt kérdezte.

Mert untig elég nekem a múltam ahhoz, hogy eleget retteghessek.

Másnap a cigányasszony megint elém állt. Hogy mennyit adok, ha nem jósol. Megint adtam neki kétszázat.

Erre fölháborodott, de úgy nevetve, hogy mit képzelek róla, hogy ő ennyiért nem dolgozik.

Erre kapott még ötszázat.

De aztán eszembe jutott valami.

Kikaptam az ujjai közül a pénzt, amin nagyon meglepődött, és azt mondtam neki, hogy ezret adok, ha megátkoz.

Akkor már elvesztette minden méltóságát, zavartan nézett.

Azt mondtam neki, hogy nekem annyira csodás, annyira szerencsés életem volt, annyira boldog vagyok most is, hogy már unom. 

Itt az ideje, hogy forduljon a sorsom.

Rémülten hátrébb lépett, fölemelte a karjait, széttárta az ujjait, és megáldott.

Aztán elszaladt.

 .

Orbán gyertyája

Olvasom, hogy a Litvániába látogató Orbán Viktor interjút ad az ottani közszolgálati televíziónak, majd “gyertyát gyújt a szovjet totalitárius rendszer áldozatainak állított emlékműnél, és találkozik egykori politikai foglyokkal”.

Nincs ezzel semmi baj, de azért érdekes lenne, ha a litván televíziós közszolga megkérdezné Orbánt, hogy amikor - két hónapja se - Bakuban megkoszorúzta Heydar Aliyev volt államfő sírját, gondolt-e arra, hogy ez a minden bizonnyal nagyszerű ember az azerbajdzsáni KGB vezetője volt, mielőtt az Azerbajdzsáni Kommunista Párt első titkára és az SZKP Politikai Bizottságának teljes jogú tagja lett. 

Mert bármennyire is kötelességünk a legjobbat föltételezni mindenkiről, bármennyire is meg vagyunk arról győződve, hogy az olyan szervezetekben, mint a KGB és az SZKP PB makulátlanul tisztességes emberek is ültek és szorgoskodtak a szovjet népek üdvére, talán eszünkbe jut, hogy mégiscsak valami totalitárius rendszert szolgáltak. Talán még az is fölmerül, hogy volt valami közük a Szovjetunióban eltűnt, halálra sanyargatott, agyonlőtt, elmegyógyintézetben tartott emberekhez. (Sose felejtem el azt a napot, amikor a szocializmust hithűekhez méltó tartással védő apám elé tettem Gorbacsov idején azt a hírt, miszerint egy nap alatt kétmillió “beteget” engedtek el Szovjetunió elmegyógyintézeteiből. Apám akkor adta meg magát. Erre a bizonyossá vált gyalázatra már nem volt mentsége.)

Kétlem, hogy a litván közszolgálati riporter fölteszi ezt a kérdést: nem gondolja-e Kedves Miniszterelnök Úr, hogy az erkölcsi lepusztulás nyilvánvaló jele, ha valaki a biztos bűnrészesnek koszorút visz, aztán átmegy az áldozatok emlékművéhez gyertyát gyújtogatni? Aligha kérdezi. Ezt se: Kedves Miniszterelnök Úr, szokott-e Kádár sírjára koszorút vinni mielőtt gyertyát gyújt az ötvenhatosok emlékművénél? Pedig jó kérdés lenne, hiszen ez is beleférne Orbán jellemébe, ha az érdekei így kívánnák.

Csak nehogy az elbeszélgetésre elé terelt volt KGB-foglyok között legyen olyan, aki utána néz Orbán viselt dolgainak, és oda mer kérdezni. Visszaélve azzal, hogy Litvániában már nincs KGB.

Más, de ide tartozik:

Benedek pápa  szeptember 22-én fogadta a Kereszténydemokrata Internacionálé találkozójának résztvevőit, mintegy 110 személyt, köztük Orbán Viktor miniszterelnököt.
Hozzájuk intézett beszédében hangsúlyozta, hogy a polgári és politikai elkötelezettségben szilárd etikai alapra van szükség.

 .

Katasztrófa

Úgy tűnik, eléggé erős fölháborodást kelt a katasztrófavédelmi összeírás - valójában sorozás. Az egyik parancsnok a televízióban azt nyilatkozta, hogy erre azért van szükség, mert nincs elég önkéntes. A kérdés: honnan lennének önkéntesek, ha az emberek nem tudják, hogy nincs elég önkéntes? 

A saját blogomon - http://www.andrassew.blogspot.com  - indítottam egy gyors véleménykutatást arról, hogy az embereket egyáltalán megkérdezték-e: baj esetén szeretnének-e önkénteskedni? 

Egy nap alatt 337 ember válaszolt. Igennel 7 - ez két százalék -, ami azt jelenti, hogy ennyien voltak azok, akik valamilyen jelzést kaptak arra, hogy szívesen látnák őket bármilyen vészhelyzetben. 330 embert pedig soha senki nem kérdezte ilyesmiről - ez 98 százalék.

Sokat segítene a hatalom iránti katasztofális bizalmatlanság visszafordításában, ha az önkormányzatok, a súlyos pénzbírsággal és elzárással fenyegető adatkérő levél helyett legelőször egy, az önkéntesség lehetőségét ajánló fölhívást küldenének a polgároknak. (Föltéve, hogy nem olyan ravasz célok vannak az összeírás mögött, amelyekre az emberek gyanakszanak.)

Még egy adat, ami arra hívja föl a figyelmet, hogy mennyire félnek az emberek ebben az országban: a hétvégekre jellemző gyér forgalomban is 1418 ember látogatott a blogomra, vagyis ennyien “szavazhattak” volna, ám csak 337 ember merte ezt megtenni.

 .

Leglegleg

Fotó MTI Szigetváry Zsolt

Akárhogy is, ezen a héten a színvonalmutató csúcsmondás Dancsó József parlamenti képviselőtől jött át a nemzeti köztudatba: „a gazdasági növekedés akkor is növekedés, ha történetesen negatív”.

Ez van. Ha minden rosszul megy, még legalább két évig ennyire megalapozott kormányzásra számíthatunk. Egy csöpp csodálkozni való sincs azon, hogy Matolcsy itt azt tesz, amit akar.

A legfélelmetesebb az volt a héten, hogy megint valami hatalmas adatgyűjtés kezdődött azon a címen, hogy katasztrófa esetén a hatalomnak tudnia kell, hogy kire lehet számítani. Erről még nem tudunk eleget, de attól tartok, nagyon figyelni kell.

A leggusztustalanabb az volt, hogy a Jobbik ételosztást gondolt vicc gyanánt az éhségsztrájkolók sátránál. (Megjegyzem az internetes fikabrigád - kollégák - tréfás gúnyírásai se voltak emelkedettebbek.)

Velük összefüggésben hallottam a legaranyosabbat is: Gyurcsány Ferenc mesélte a Klubrádióban, hogy szép számmal jöttek nénikék azzal, hogy sütöttek ám finom pogácsát, el is hozták, hogy az éj leple alatt legyen mit majszolgatni, ha nagyon éhesek. És persze föl kellett világosítani őket, hogy nem úgy van az.

Ilyen édes, gonosz, ostoba a magyar ember.

 .

Búrparasztok

Fura, hogyan épülnek egymásra a dolgok, hogyan hatnak egy irányba. Ma már kristálytisztán látszik, hogy a Fidesz - és pláne, és vélhetően még a pártját megelőzve - Orbán az erkölcsi alapok teljes hiányába bukik bele.

Már a szocializmus idején is föltűnt nekem, hogy mennyire tarthatatlan az az állapot, amikor egy rendszer semminek nem felel meg abból, amit önmagáról harsog. Magát minden idők legfejlettebb demokráciájaként határozta meg, ami nem más, mint a proletárdiktatúra. Arról meg azt mondták, hogy “kinek demokrácia, kinek diktatúra”. És már régen semmi köze nem volt a proletárokhoz. Hacsak nem abban, hogy a proliktól féltek a legjobban. (Mintha most is itt tartanánk. Csak az úgynevezett értelmiségiből is panelproli lett - bárhol is lakik, amúgy.)

Az a rendszer abban is hasonlított a mostanihoz, hogy meg akarta mondani, mi az erkölcsös és mi nem. Emlékezetes volt az a rendszerváltásig érvényes orvosetika-tankönyv passzusa, miszerint “az ember nem ölheti meg az anyját, kivéve, ha osztályáruló lesz”. 

Most úgy néz ki, hogy hamarosan azt tanítják majd, például a rendvédelmi középiskolásoknak, hogy bármelyik gyilkost el lehet engedni, ha elég pénzt ígérnek érte. Kivéve, ha magyart ölt meg, vagy magyaráruló.

Mert, ha letisztítjuk azt, amit ma tudunk az azeri ügyről, akkor ennyi marad. És bármennyire és szép és férfias gesztus Orbán Viktortól, hogy magára vállalja a felelősséget, és bármennyire is nemes tett, hogy ebből magukra vállalnak azok is, akik figyelmeztették ugyan Orbánt a következményekre, de mégiscsak részük volt a folyamatban, ez nem elég.

Például Martonyi és Navracsics uraknak ki kellett volna állni a nyilvánosság elé, és azt mondani, hogy Orbán minden bizonnyal átmenetileg egészségügyi kihívásokkal küzd, nagyon veszedelmes cselekedetre készül. Ha megteszi, mi lemondunk, mert tudjuk, mi történik aztán. Az ilyesmit hívják államférfiakhoz méltó erkölcsös viselkedésnek. 

Zászlóégetés történik, például. Elviselhetetlen látvány egy hazafinak. (Minden normális etikai érzékkel bíró embernek, ha bármilyen zászlót taposnak vagy égetnek.)

Most Orbán szempontjából ott tartunk, hogy elkövettem valamit, vállalom a felelősséget, de nem mondom meg, hogy miért tettem. A fegyvertársam kijelenti: egész biztosan nem azért, hogy azeri állampénzhez jussak. Ez viszont azt a szóbeszédet erősíti, hogy ha nem állampénz volt az alku tárgya, akkor bizony magánpénz, és nagyon is lehet, hogy a Fidesz nevű vállalat üzletelt emberi életekkel. Egy azerivel meg egy örménnyel.

És akkor ez hogyan van most etikailag?

Mert ha egy hatalom nagyon erőlteti, hogy már az általános iskola elsősei is tanuljanak etikát, akkor nem csodálkozhat azon, ha megtestesítőinek etikai kérdéseket teszünk föl. Hogy kiderüljön: egyáltalán alkalmasak-e egy kötelező tanterv összeállítására.

Mert ugye most Orbán Viktor vagy megmondja, hogy miért tette, amit tett, vagy nem. Ha nem, akkor nem teljesítette erkölcsi kötelességét, vagyis alkalmatlan. Ha igen, akkor nagy valószínűséggel olyasmit kell bevallania, amit erkölcsi alkalmatlanságát bizonyítja. Ha nem vallja be, és az ellenzék - a még nyomokban erkölcsös fideszesek támogatásával - azt követeli, hogy legyen egy parlamenti vizsgálóbizottság, amelyik mélységében képes föltárni az azeri ügyet, mert belenézhet a teljes külügyi dokumentációba, eskü alatt vallathatja az összes résztvevőt, és ez a bizottság mégsem jöhet létre, akkor Orbán erkölcstelen. Mert minden bizonnyal bűnt akar palástolni.

El tudom képzelni, hogy pár hónapja, amikor még taslizni járt Európába, voltak, akik őszintén hitték, hogy ez a bátor ember a hazája függetlenségét védi a meglehetősen sületlen és egyébként is hazug dumáival. De az azeri baltásügy után  miért gondolhatnánk még azt, hogy azok a szemetek, akik nem fogadják Orbánt, akik ujjal mutogatnak rá, akik úgy bánnak az országunkkal, mint az örmények a zászlónkkal?

És akkor még erre jön ez a családon belüli erőszak dolog. Vagyis az, ami kiderült a Fideszről. Meg persze az állandóan a nemiszervek körül imádságosan égre emelt tekintettel matató KDNP-ről, akik mindig, minden jelét megadták annak, hogy keresik a nők helyét az új fülkeforradalmi társadalomban. 

Volt már ilyen. Például Iránban. Talán szintén szeretne befektetni.

Belepöttyintették az alaptörvénybe, hogy az élet már szinte attól a pillanattól védendő, amikor szent elhatározásra jutunk egymás nemi szervének viszonzásos illetése dolgában. (Csak jelzem: a napokban meg is szűnt az utolsó olyan hely, ahol engedélyezetten abortusz tablettát alkalmaztak. A tragédiákról meg majd Istennel számoljunk el. Ő nem rossz, csak próbára teszi a parázna, hazafiatlan nőket mások okulására.)

Az derült ki, hogy a Fidesz-KDNP egy himsovén búrparaszt gyülekezet, akikből még az a politikusi képesség is hiányzik, hogy úriembernek hazudják magukat. Fura módon ez azokra a képviselőnőkre is illik, akik eltűrik, ahogy a hatalom a nőkkel bánik. Talán csakugyan jobban állna nekik a fakanál.

Már látom az elsős etikatankönyvet: “Az Édesanyádat nem köpheted le, kivéve azt az esetet, ha megbizonyosodtál arról, hogy Édesapád azért veri, mert nem akar neked kistestvérkét csinálni.”

Ilyen alapokra még homokvárat is kár építgetni. Utószezonban se.

 .

Amiért le kellene

Vörös Szilárd képe

Nagyra becsülöm Orbán Viktort azért, mert az azeri ügyben magára vállalta a teljes felelősséget. Emberemlékezet óta először férfiasan viselkedett. Nem kente rá az igazságügyek-, sem a külügyek minisztériumára, hanem megmondta, hogy minden figyelmeztetés és rosszallás dacára megtette, elengedte azt a gyilkost.

Persze, hogy még bátrabb lett volna, ha ezek után benyújtja lemondását, de első lépésként ez is nagyon szép és felemelő volt.

Annyira szeretném tisztelni Orbán Viktort! Annyira szeretném, ha soha föl se merülhetne bennem az, hogy esetleg sumákol, hazudik, cseles pávatánccal félrevezet. Annyira jó lenne egy olyan férfi az ország élén, aki nem csak macsóskodik, hanem sugárzik is belőle az az erő, amit csak az egyenes, tisztalelkű embereken látunk!

Nem olyan macsóskodásra gondolok, mint ami Varga István fideszes képviselőből, és kicsit az egész pátból árad, kádéenpéstül: "Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak" - mondta Európában.

Nem elég férfiasan elhatárolódni ettől a mondattól. Ezért kellene lemondani.

Ne feledjük: Orbán személyesen válogatta ki a képviselőket. Személyesen felel értük. És erre az emberre nincs mentség.

Pápa Gábor rajza

 .

Tényállás

Az Országgyűlés alkotmányügyi bizottsága hétfői ülésén nem támogatta azt a népi kezdeményezést, hogy legyen önálló büntetőjogi törvényi tényállása a családi belüli erőszaknak. A lelkinek is. Kövér László szerint ez nem olyan súlyú ügy, ami nagyobb figyelmet érdemel.

Lehet itt most arról beszélni, hogy milyen szerepet játszott a kormánypártok álláspontja, mit mondott az MSZP vagy éppen a Jobbik, meg arról a hivatkozásról is, miszerint a törvény már most is bünteti az ilyesmit, de mindegy, a lényeg az, hogy a nép hiába kezdeményezte.

Hiába fedezte föl, hogy a családi erőszak annyira elhatalmasodott a társadalomban, hogy világosan meg kell nevezni, mert az is a harc része. Lehet arról is dumcsizni, hogy ez mindigis volt, csak mostanában - talán a sok szabadságeszmény miatt - egyre több embernek van elege abból, hogy püfölik, erőszakolják, a lelkét sanyargatják. Hogy a gyerekeket nyomorítja az anyjuk vagy az apjuk. És a végeredmény is rettenetes: már nem lehet valami természeti bevésődésekre hivatkozni, ha összeszámláljuk a halottakat - évente úgy hetvenet -, az elmebajba menekülőket, az örök időkre sérülteket.

A népből százezer aláíró azt szerette volna, ha a tényállássá tétellel jeleznénk, hogy baj van, tenni kell valamit. 

A nép képviselete ezt meg nem akarja.

Ez van. Akárhogy is, jól elpüföltek százezer embert.

 .

Nemzeti értelmiség

A 168 óra képe

Stefka István a Magyar Hírlap főszerkesztője írt egyet Orbán Viktor kötcsei tanításairól, amit majd hamarosan szintén tanítanak az újságíró iskolákban a “főnök anális kényeztetése papíralapú sajtótermékkel” tantágyban. Olyanokat bátorkodik a Kedves Vezető zseniális gondolatairól kimondani, miszerint azok “Igaz megállapítások”.

Majd: “Folytathatnánk azzal, hogy a baloldal – létezése óta – feszültségeket gerjeszt a társadalmi osztályok és rétegek között. Ez az éltető ereje. Az általa okozott feszültség – legyen az politikai vagy etnikai – kirobbanásakor a zavarosban halászik, könnyen a maga javára fordítja a felfokozott ellentéteket, a gyűlöletkeltést.” És ez nem elég, még utalni is merészel 2006. október 23-ára. Mert ugye annyira hülyék az olvasói, hogy megfeledkeznek arról az uszításra, amit akkor művelt a lapja.

De a végén megtalálja a világraszóló fogalmat: “Kötcsén a közös beszélgetés nem kevés tanulsággal, útravalóval szolgált a következő két évre a nemzeti értelmiség számára.” Nemzeti értelmiség!

Azok, akik ott voltak. Azok, akik évek óta szégyentelenül hallgatnak. Semmit nem mernek mondani a nemzeti parasztoknak, a nemzeti munkásoknak. Legföljebb Stefka Mester kedves olvasóinak, a nemzeti szocialistáknak.

 .