Cigánybűnök - magyarhülyék

Kisnáci körökben elég erős fölháborodást keltettem azzal, hogy az Országos Választási Bizottságnak a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót rendreutasító határozata után gyalázatosnak neveztem azt, hogy ez a testület rá akarja kényszeríteni a közmédiumokat arra, hogy leadjanak egy olyan politikai reklámot, amelyben szerepel a “cigánybűnözés” kifejezés. Pláne az, hogy nácinak neveztem azt, aki használja ezt a kifejezést. A reagálók között akadt, aki engem veszélyesebb bűnözőnek talál, mint a cigányokat, egy másik meg lényegében arra bíztatja a jobbikosokat, hogy béreljenek föl cigányokat, akik betörnek hozzám, és zaklatják a gyerekeimet. Vagy az unokaöcséimet. Érdekes, hogy ezt milyen jól eltalálta: nem is olyan régen rabolta el egy cigány az unokaöcsém telefonját. 

Nagyon érdekes, hogy amikor a nácik úgy próbálják meghatározni a cigánybűnözést, hogy a cigányokra jellemző bűnféleséget sorolnak, mennyire kiürülnek az érvek. Pár napja néztem az egyik tévében cigány vezetők és a Jobbik rendvédelmi mit tudom én kicsodájának vitáját. A cigányok megkérték, hogy soroljon föl olyan bűnfajtákat, amelyek csak a cigányokra jellemzők. Ez a bármelyik hitleres filmben statisztaként kitűnően használható küllemű ember első helyre a gagyizást tette, mint rendkívül veszedelmes bűnféleséget. (A gagyizás az, amikor valaki rézből való ékszert akar arany gyanánt ránk tukmálni. Valóban veszedelmes ez, föltéve, hogy a sápadtarcú áldozatok annyira kapzsik, hogy nagyon olcsón szeretnének aranyhoz jutni, és annyira hülyék, hogy pont egy cigánytól vásárolnak a kapualjban.)

A következő veszedelmes bűncselekményt a jobbikos volt rendőr a késelést találta. Biztos nem figyelt, de például még az én gyerekkoromban is, - egy szigorú rendőrállamban - a késelés, a bicskázás az egyik legmagyarabb bűncselekménynek számított: búcsúk idején a zsebekből és a csizmaszárból gyakran csúsztak elő a kések, és öltek is rendesen. Biztos cigányok is használták ezeket, de kifejezetten magyarellenes megjegyzésnek találom, ha valaki önkényesen el akarja venni ezt a betyáros-legényes hungarikumot a népemtől. (Csak adalék gyanánt: nem is olyan régen Anglia hívta föl magára a figyelmet arra, hogy a kamaszok között elképesztően nagy számban terjed a késhalál. Divat lett kést viselni, és ha fegyvert hordunk magunknál, akkor az vitákban elő is kerül. Nyilván méltán beszélhetnénk angolbűnözésről a késelések tekintetében.)

A harmadik fő cigánybűnnek a zseblopást találta a szakértő - és ezzel be is fejezte a sorolást. Természetesen el kell ismerni, hogy számos cigány zsebtolvaj bukott már le az országban, de valamiért még a legelborultabb náciknak is meg kellene hallaniuk azt a hangot, amivel a rendőrök minden nagyobb ünnep idején fölhívják a figyelmünket: vigyázzunk a pénztárcánkra, mert sokezer külföldi zsebtolvaj lepte el a fővárost. Nyilván van ezek között számos cigány is, de ha szociológiai fölmérésbe kezdenénk, talán mégis az derülne ki, hogy ezek nagyon szegény kelet-európai családokból származó emberek. Sajnos a nagyon szegény kelet-európai családokban túl vannak reprezentálva a cigányok. Talán ebből kellene kiindulni - amint erre minden normális gondolkodó naponta hívja föl a figyelmet. A bűnözés soha nem a fajtára, hanem mindig a bűnöző társadalmi helyzetére jellemző.

A nepszava.hu fórumán valaki még az itt a piros-hol a pirost is fölveti, mint kifejezetten cigányokra jellemző tevékenységet. Ha utazna a világban, és járna piacokra, látná, hogy a világ minden táján dolgoznak ezek a szemfényvesztők a legteljesebb fajtakavalkádban. Az a legérdekesebb, hogy mindenki tudja: csalnak, sőt, alighanem azt is, hogyan, mégis megélnek. Azon kellene elgondolkozni, hogy ha ez a cigánybűnözés kategóriájába tartozik, akkor lehet-e magyarhülyeségnek nevezni azt, hogy minden piacon hagyjuk magunkat átverni. Ez amúgy a gagyizásra is vonatkozik.

Külön figyelmet érdemel ugyanennek a hozzászólónak az a megjegyzése, miszerint a kábel-, színesfém-, és akkumulátor-lopás is a cigánybűnözés jellemző terepe. Talán érdemes elgondolkozni azon, hogy kik veszik meg a - kétségtelenül gyakran - cigány elkövetőktől a fémeket. Biztos-e az, hogy ők keresik ezen a legtöbbet, vagy inkább azok a vállalkozások - beleértve az esetleg mégsem jellemzően cigány tulajdonban lévő kereskedő-hálókat, és talán a kohókat is - amelyekben tisztára mosott fém lesz az ellopott anyagokból. Nem arról van szó, hogy fehérgalléros gazemberek mélyszegénységben élő, sokszor önveszélyesen felelőtlen cigányokat használnak föl a meggazdagodásukhoz?

Az önigazoló fölsoroló még az erdők “tarvágását” említi, mint a súlyos cigánybűnt. Egyrészt az valóban igaz, hogy az életükért küzdő cigányok gyakran járnak erdőkbe fáért, másrészt, az általam ismert falusi szegény “magyarok” is gyakran kényszerülnek erre.  A dologban az igazi tanulság az, hogy ezt a tevékenységet régebben úgy tudták szabályozni az erdőgazdaságok, hogy mindenki jól járjon. Például lehetett kapni úgynevezett “batyujegyet”, ami arra jogosította föl a szegény embert, hogy az erdészek felügyelete mellett tüzelőt gyűjtsön az erdőben, vagy éppen az ártereken. Ez mindenkinek jó volt, hiszen így tulajdonképpen részt vettek az erdő tisztításában, rendbetételében - a munkabér maga a tüzelő volt. Ez jó példa arra, hogy ha a gyűlöletre és kirekesztésre szánt energiáink töredékét arra használnánk, hogy a szegény emberek munkaerejét - ismét - bevonjuk az erdők szakszerű fönntartásába, akkor nem csak a feszültségek oldódnának, hanem mindenki jól járna.

Van még egy jellemző hozzászólás, amit mindig elsütnek. Hogy sose látnak a cigányok autóin T jelzést, ami szerintük azt jelenti, hogy veszik a jogosítvány. Ha ez így lenne, akkor ki követné el a nagyobb bűnt: az a cigány, aki megveszi, vagy az a vizsgabiztos, aki eladja? Lehet, hogy a jogosítványárulás egy igazi magyarbűn?

(Horváth Dávid képe)

 .

A jegyzőkönyv kedvéért

A történelmi jegyzőkönyv kedvéért jó lenne, ha megtudnánk, kik voltak azok a hatok, akik az Országos Választási Bizottságban 6:2 arányban “jogsértés” miatt elmarasztalták a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót, mert mindkét műsorszolgáltatóban maradt annyi becsület, hogy  nem adták le a Jobbik "cigánybűnözés" kifejezést is használó választási reklámját.

Másfél éve ezt írtam a naplómba, miután jelen voltam a gój motorosok Bakács Tibor elleni perén: “...a bírónő nem szólt rá Dr. Szöőr Annára, nem kérdezett oda, hogy tessék mondani, hogyan is tetszett érteni ezt a cigánybűnözés dolgot…

Magyarországon abban a pillanatban a jogszerű és természetes beszéd része lett a „cigánybűnözés” kifejezés. Be lehet írni a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szótárába. Lehet kidolgozni az értelmező szótár cikkelyét. A bírói hatalom úgy döntött: azt nem lehet kimondani, hogy valaki fasiszta, de azt igen, szemrebbenés nélkül, hogy van cigánybűnözés.” 

Most kénytelen vagyok leírni, hogy a törvényes rendet képviselő OVB döntésével hatalmas lépést tett a hunnácizmus kiteljesedése, Magyarország továbbfasizálása érdekében. Ez bizony egy minden európai értékrendet semmibevevő, gyalázatos döntés volt, lépés a teljes lealjasulás irányába. Lényegében Magyarországon elkezdődött a cigánytörvénykezés, amelyik hol sunyi, hol nyílt lopakodásával nagyon is emlékeztet a zsidótörvénykezés kezdeti időszakára.

Aki leírja, kimondja, pláne politikai érdekből használja a “cigánybűnözés” kifejezést, az náci - akármit is gondol magáról. Aki rákényszeríti a Magyar Köztársaság közmédiumait arra, hogy ezt a szörnyűséget sugározzák, az nem csak együttműködik Európa legszégyenletesebb pártjával, hanem visszaélve a hatalmával, törvényesíti azt a verbális polgárháborút, amelyik bármikor véres zavargásokba torkollhat.

Remélem lesz annyi erkölcsi erő a Magyar Televízió és a Magyar Rádió vezetőiben vagy legalább szerkesztőiben, munkatársaiban, hangmérnökeiben, hogy ellent mernek állni az OVB lepusztult felelősségtudatú testületének. Vannak olyan pillanatok, amikor nem lehet tovább hátrálni. Ilyenkor néha megesik, hogy a felelőtlenség felelősséget szül.

(Horváth Dávid képe)

 .

Túlélni

Ismerek egy öregembert, aki fiatalabb koromban azzal bíztatott, hogy addig örüljek, amíg tudok pisilni. Most meg már, hogy kicsit én is öregebb lettem, azzal jön évek óta, de minden szeptember elején, hogy túlélem-e a telet. Én. Nem ő, aki húsz évvel idősebb nálam, hanem én. Eleinte viccesnek találtam, hogy nem azt kérdezi, panaszkodva, sápítozva, hogy vele mi lesz, hanem értem aggódik. De aztán rájöttem, hogy valójában szöget akar ütni a fejembe. Vagy inkább szívembe. Azt akarja, hogy féljek. Legyek óvatos. Készüljek föl, legyek takarékos, és ne csak a pénzzel, hanem a bizalommal, sőt tán még a szeretettel is, hogy el ne fogyjon a végére. Nehogy úgy maradjak, kiszolgáltatva, nyomorultnak, ahogy vénen szokás.

Pedig nem néz ki se kiszolgáltatottnak, se nyomorultnak, vannak gyerekei, a felesége gondozza. Mi baja lehet? Bár az előfordulhat, hogy már a nagyapja is ezt mondta az apjának, az apja meg neki: túléled-e a telet?

Nem tudom, mi lehet, de idén történt meg először, hogy előbb jutott eszembe ez a kérdés, mint hogy az öregember föltette volna nekem. És nem csak úgy eszembe jutott, hanem szabályosan szorongani kezdtem. Pedig szorongok már vagy két éve a válság miatt, csapás csapás után ér, egyre gyakrabban álmodom, hogy bemegyek valami barlangba, és egy szűk átjárón próbálok átkúszni, de beszorulok. És ráadásul kiabálni se tudok, mert a hang útját is eltömöm a saját testemmel. Úgy ébredek, csuromvizesen, hogy soha többé nem jövök ki onnan.

Arra gondoltam, megcsinálom azt a viccet, hogy akivel csak találkozom, attól megkérdezem: túléled-e a telet?

Egészen fura dolog történt: szinte mindenki komolyan válaszolt, senki nem küldött el a fenébe. Azt mondták, hogy nem biztos. Vagy azt, hogy talán. Vagy azt, hogy ez, vagy valami hasonló már nekik is eszükbe jutott. És az is érdekes, hogy sem politikai, sem vallási, sem egyéb ok miatt nem mutattak jelentős különbséget a válaszok. Alighanem azért, mert a kérdés nagyon komoly, és a beleérzés lehetősége mélységes.

Amikor magyarázatot kértem, olyanokat mondtak, hogy az is lehet, hogy most ért el a lelkünkig a válság, most fogytak el a tartalékaink, most lett elegünk a kilátástalanságból, és nem csak gazdasági, hanem politikai értelemben is. Ebben az évek óta tartó acsarkodásban és vicsorgásban magukból is kiábrándultak. Például azért, mert nem vették észre, hogy bohócot csináltak belőlük. A vicsorogtatás arra volt jó, hogy kilopják a fogaikat is. És ha erre a totális kifosztottságra és kiszolgáltatottságra rátelepszik a téli természetes depresszió is, akkor annak nagyon súlyos vége lehet. 

Amikor aztán az öregemberrel találkoztam, fura dolog történt: nem tette föl a kérdést. Beszélgettünk a tóparton, néztük kacsákat, a halak fölcsapásait, még azt is mondta, hogy nem hiszi el, hogy mindjárt hatvan leszek, és még mindig nincs bajom a pisiléssel, és ez igazságtalanság... De a kérdést nem tette föl. Vajon látszik rajtam, hogy félek? Vagy másoknak föltette, és ő is túlságosan nyomasztó válaszokat kapott?

Pedig vártam, nagyon vártam, mert azt akartam neki válaszolni, hogy igenis túl fogom élni a telet.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Az írás iriggyé tesz

Az ősz biztos jele: szedegetem a diót a fa alól. Nincs olyan sok, mint egy éve, és igen aprók - néha már-már nevetségesen picikék -, mert pont akkor, amikor növekedésnek indulhattak volna, nagyon hideg volt. Viszont egészségesek. A kert tele van gombákkal. Háromfélét számoltam össze. Persze egyikhez se merek hozzányúlni, mert amennyire ismerem a gyógynövényeket, annyira félek a gombáktól. Egyszer megpróbáltam megtanulni. Tahiban, a méhészet mellett, ahol tanultam és szolgáltam, volt egy hatalmas tölgy. Minden szombaton tízkor ott gyülekeztek a gombászok. Aztán elmentek gyűjtögetni és pár óra múlva visszajöttek a fához. Egy gombaszakértő vezette a csapatot. Szépen kiterítették a zsákmányt, a szakértő megvizsgálta, és közben tanítgatta őket. Kedves, békés, jóravaló társaság volt. Városi erdőjárók. Nem mertek bejönni a hetven kaptár közé, de láttam, hogy nagyon jönnének, kíváncsiak. Amikor egyszer a mesterem nem volt ott, mert elment valami esküvőre, szóltam nekik, hogy aki nem fél, annak szívesen megmutatom. Páran - köztük a gombaszakértő - el is jöttek. Teljesen odavoltak, hogy az milyen csodálatos világ. Kivettem nekik a kereteket, nézegethették hogyan mászkálnak a méhek a lépeken. Elmagyaráztam, mi a különbség a dolgozók és a herék hatszögű kuckói között. Hogyan termékenyül meg a királynő, amikor az egyikbe dugja bele a petéző végét és hogyan nem, amikor a másikba. (Vagyis: a heréknek nincs apjuk, megtermékenyítetlen petéből fejlődnek.) Élvezték az illatot, a zsongást, és nagy szerencséjük is volt, mert aznap nem szúrtak a méhek. (Kivéve persze engem, mert ha az ember belenyúl a kaptárba, szinte mindig támadnak egy kicsit, a rend kedvéért.) Jól összebarátkoztunk. A gombaszakértő a végén mondta, hogy cserébe legközelebb menjek el velük, megtanít a gombákra. Elmentem, ő meg egyszerűen nem hitte el, hogy miközben mindenki hajlongott, én erdőszerte alig találtam pár vargányát. Hiába: nem láttam meg az avarban. Mondta, hogy sajnálja, de ne is próbálkozzak, mert nagy baj lehet abból, ha nem látom a színeket. Inkább ne tanuljam meg a gombákat, ha nem látom az árnyalatokat. Ebben a szakmában nem lehet tévedni. A végén elvittem őket a kedvenc vadkörtefámhoz. Mondtam, hogy mindenki szakítson le egy gyümölcsöt, és egyszerre harapjanak bele, mert csak úgy jön a varázslat. A gombaszakértő már előre röhögött magában, mert tudta, mi lesz, de fegyelmezett volt. Meg is lett a varázslat: a savanyú körte úgy összezsugorította az arcukat meg az egész fejüket, hogy vagy tíz percen át röhögtek egymáson. (Ezt onnan tudtam, hogy Dávid fiammal leltünk rá erre a fára, és mi is egyszerre haraptunk. Annyira savanyú volt, hogy a kisfiam feje elmazsolásodott.)

Bárcsak méhész maradtam volna! Az a legszebb mesterség mind közül, amiket tanultam.

Az írás például egyáltalán nem jó mesterség. Mert iriggyé tesz. Most például olvasom Onagy Zoltán Cerinka című könyvét. Na, amikor elkezdtem olvasni, rettenetesen megijedtem, mert rájöttem, hogy Onagy a jugoszláviai háborúról ír, mert ugye én is éppen arról írok egy kisregényt. Na, mondom, elírja előlem a történetet. Amilyen ravasz, képes is lenne. 

Én nagyon szeretem ezt az embert, mert példátlanul csavaros észjárású, rendkívül gonosz, és néha még rajtam is átlát, ja és rettenetesen tehetséges. (Nem is értem, hogy miért nem ünnepelt szerző ebben az országban. Pedig még celebnek is jó lenne: nem győznék a bágyadt kollegák lejegyezni, ahogy lekaffogja őket, ha rosszkedvében találják.)

A könyv borítója olyan színösszeállítású, hogy alig bírtam kibetűzni a címét, a többi feliratot nem olvastam el, mielőtt belekezdtem az olvasásba. (Másoknak se javaslom, mert az alcím elvesz a történetből.)

Szóval olvasgattam. Vannak benne bölcselkedések, onagyi - kegyetlen és cinikus - futtatások, szép és okos természeti megfigyelések, életének leírásai, amiket azért is szeretek, mert tudom, miről beszél, és ez hűvös otthonosságot kelt a lelkemben. (Ezért jó az, ha az ember ismeri az írót, személyesen, sőt talán még időközönként barátja is. Meg ezért rossz is.) Lamentálgat, terelget. Fölbukkannak a szereplők, kezd összeugrani valami történet. Már nem lehet letenni. De még mindig nem gyanakszom. Tudom, hogy valahol lesz valami csapda, de hagyom magam: azértse gyanakszom. És akkor egyszercsak megértem, hogy miről beszél. Micsoda rettenetes mélysége van a történetének. Hogy úgy fogja meg a háborút, egyetlen egy ponton, hogy az már belülről pusztítson engem is. Nem is tudom, mihez hasonlítsam ezt az onagyi világot. Akkor inkább nem is hasonlítom. De: talán a valósághoz.

Na és akkor letettem a könyvet, és elhatároztam, hogy ezentúl csak legföljebb két fejezetet olvasok el belőle, mert azért azt nem hagyom, hogy egy Onagy Zoltán engem belülről robbantson föl. Szégyenekkel, szorongásokkal, igazságokkal.

(A képen Onagy Zoltán látható)

 .

A kokis ember

Két napja fönt van az Indexen egy film, amelyen egy Szűcs Gusztáv nevű Fidesz-KDNP-s polgármesterjelölt - a mátészalkai Baross László Mezőgazdasági Szakközépiskola és Szakmunkásképző Iskola tanára - arról beszél, hogy a kokit és a nyakonütést beveti a gyerekek nevelésében. 

Két napja várom a hírt, hogy a Fidesz-KDNP azonnal megvonja a bizalmát ettől az embertől, ha pedig párttag, azonnal ki is rúgják. Vártam Hoffmann Rózsa államtitkár asszony nyilatkozatát, miszerint ezt az embert azonnal eltávolítja a tantestületből, és eltiltja a tanítástól. Tegnap végre elhatárolódott, legalábbis elvben - bár még nem látta a videót. Nyilván nincsenek olyan munkatársai, akik egy percre a képernyő elé ültetnék.

Én még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek el kellett viselnie, hogy nem csak a családban, hanem az iskolában is verték. Volt pofon, nádpálca, T-vonalzós körmös - Mikola úr kedvence -, sőt farbarúgás is. Úgy is beállíthatnám a dolgot, hogy ettől lettem kemény és becsületes ember, de ez nem igaz: ebből is eredeztethető a jellemhibáim többsége, minden gyávaságom és sunyiságom. Az, hogy vonakodva merek szembeszállni minden hatalommal, akkor is, ha tudom, hogy igazam van. A tanár, aki nem a személyiségének ragyogásával, a tudás iránti vágy fölkeltésével, a megkérdőjelezhetetlen tiszteletreméltóságával, sőt szerethetőségével tart fegyelmet, nem alkalmas a pályára. 

Föl kell hívni Hoffmann Rózsa államtitkár, sőt Pintér tábornok figyelmét is: úgy nem megy, hogy - teljesen jogosan - szigorú büntetéseket helyezünk kilátásba, ha valaki kezet mer emelni a tanárra, mert az közszolgálatot lát el, de ugyanez a közszolga kokival alázhatja a gyerekeinket, vagyis bűnözhet. (Föltéve, hogy jól értem: az emberi méltósághoz való jog mindenkit - így az oktatás valamennyi szereplőjét - megillető alkotmányos alapjog, amely szerint többek között tilos a tanulók testi és lelki bántalmazása, megalázó büntetésben való részesítése.) 

Ha az ilyen kokizós-nyakleveses embert még abban is támogatjuk, hogy bármilyen hatalomhoz jusson - polgármester legyen belőle -, ha nem tiltja el az állam a gyerekek nevelésétől, ha nem indul ellene eljárás, akkor az nem csak a tanár, hanem a hatalom elemi alkalmatlanságát is mutatja.

 .

Apróbetű

Eredetileg úgy volt, hogy a "nyuggerek" - Kubatov Gábor Fidesz pártigazgató szíves szóhasználatával - Orbán Viktor miniszterelnöktől kapnak egy levelet, amelyben érdeklődik, a gondolataikra, a javaslataikra kíváncsi. Mert ugye, szereti őket, ami természetes és nagyon emberi dolog.  El is várjuk egy miniszterelnöktől a fiúi, ám mégis atyaian óvó tekintetet. Ebből az lett, hogy valóban miniszterelnökként szólítja meg őket, olyan kérdésekre kell válaszolni, amelyekre csak igent lehet beikszelni, mert ugye melyik az a bolond nyugger, aki nem szeretne több nyugdíjat, gondoskodást, és melyik az a gonosz, amelyik ellenezné a családok támogatását. (Bár az nekem teljesen talányos, hogy az “oktatás színvonalának emelése” című választhatóságot azért tették-e be, mert komolyan gondolják, hogy az iskolákban csekély számban található öregeket ez valóban rettenetesen izgatja, vagy azért, mert kellett egy kérdés, hogy jobban nézzen ki a papír.) 

Mindezzel nem is lenne baj, ha a miniszterelnökként föltett kérdésre adott válaszok, mondjuk a Fényes Alkony Forradalmi Államtitkárság Nemzeti Együttműködési Főosztályára kerülnének, valami adatbázisba. Mert ugye miért ne konzultálna önfeledten egy ilyen államszerv a szegény öregekkel. De a végén az is kiderül, hogy a nemzeti konzultációs pirosfehérzölden bizalomkeltő logoval lepecsételt, címes, telefonszámos kérdőívek nem az államhoz, hanem a Fidesz adatbázisába kerülnek. Ezt meg onnan tudjuk meg, hogy egy igen pofátlanul apróbetűs részben a rögzítésre engedélyt kér a Fidesz. Az a Fidesz, amelyik amúgy sokszor gúnyolta - az össznéppel egy karban - a bankokat és a gonosz kereskedőket azért, mert éppen ezekbe az apróbetűs szövegekbe rejtik el a lényeget. Mármint azt, ami az ügyfélnek lesz egyszer majd kellemetlen.

A választások előtt Kubatov Gábor pártigazgató lebukott, mert egy hangfelvételen arról az adatbázisról hencegett, amelyikből pontosan tudják, ki a nyugger és ki a komcsi. Akkor csak azért úszta meg a nyomozást, mert az ügyészség a saját önvallomását nem találta elegendőnek az alapos gyanúsításra. Az állampárt vezetői vérszemet is kaptak: ezért születhetett meg ez a teljesen gátlástalan nyugger-adatgyűjtő üzenet. Már csak az a kérdés, mikor kapnak apróbetűs levélkét a komcsik.

(A képen Kubatov Gábor látható)

.

Nap Embere: Szíjjártó Péter miniszterelnöki szóvivő

Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök azt javasolta, hogy az új alkotmány életbelépéséről népszavazás döntsön. Szíjjártó Péter miniszterelnöki szóvivő erre úgy reagált, hogy „jelenleg jogszabály van, amely alapján ezt nem lehet megtenni”.

Kiderült: igenis van lehetőség a népszavazásra.

Teljesen nyilvánvaló, hogy Szíjjártó Orbán miniszterelnök magyar hangjaként való szerepeltetése egyre kínosabb. Sőt ki lehet mondani: a világraszóló Kósa-Szíjjártó-féle, devizahiteleseket nyomorító nyilatkozat után érthetetlen, hogy egyáltalán mit keres a posztján. Egy darabig pihentették, aztán most megint előállt egy félrevezető nyilatkozattal. Szemmel láthatóan nem képes fölnőni az új szerepéhez: kopóból őrző-védő eb lett. Ismervén tehetségét, tőle senki nem várja el, hogy tudja: a parlament egyszerű többséggel is megengedheti, hogy népszavazás legyen az alkotmányról. Ő azonban a miniszterelnök szóvivője, és így az az érzés kerítheti hatalmába a népet, hogy maga Orbán Viktor sem tud arról, miféle jogok illetik meg a választókat. Ha tehát tudatos elhallgatásról, vagyis hazudozásról van szó, akkor azért kell lemondani, ha pedig arról, hogy nem ismeri a lehetőségeket, akkor azért.

Ma nyilvánvaló, hogy a Fidesz nem akar népszavazást. Sokkal becsületesebb lenne, ha Szíjjártó ezt mondaná, ahelyett, hogy félrevezeti az embereket.

 .

Röstellni való szomszédok

“Azért mert valaki Brüsszelbe rohangál panaszkodni, az nem menti fel attól, hogy az emberek pénzéből kapja a fizetését, márpedig tűrhetetlen, hogy kétszeresét keresi az amerikai jegybankelnöknek – jelentette ki Szijjártó Péter, a miniszterelnök szóvivője a Magyar Televízió Ma reggel című műsorában annak kapcsán, hogy az Európai Bizottság levélben kért tájékoztatást Simor András MNB-elnök fizetésének csökkentése miatt.”

Aki tudni akar valamit a mostani kormányzás színvonaláról, az szíveskedjen egyszer-kétszer elolvasni a személyes szóvivő szövegét. Általában a beszélt nyelvben meg kell engedjünk némi pongyolaságot, kivéve ha valaki szóvivő, és pláne, ha a miniszterelnöké. Szíjjártó hablatya valami egészen mélységes pitiánerséget tükröz. Pont olyan, mint ez a hatalom, amelyik most ideiglenesen Magyarországon állomásozik.

Itt van például ez a dolog, miszerint valami vidéki Fidesz-közeliek arról dumcsiztak önfeledten, hogy az Állami Számvevőszékkel kell elintéztetni a szocialista polgármestereket. Hogy ezt így meg lehet rendelni, mint valami pártszolgáltatást. De nem ám az a fontos, hogy valódi csalásokat találjanak, hanem csak az, hogy kezdjék el a vizsgálatot, keverjék őket gyanúba a választások előtt. (Nekem ez már eléggé régóta ismerős.) Aztán még belekevertek valami néven nevezett ügyészt is, aki állítólag szintén hajlandó ilyesmire. És aztán persze jött a cáfolat, hogy dehogy, dehogyis, és nahát.

Ezután persze kicsit nehezebb lesz Magyarországon ügyésznek meg számvevőnek lenni, de úgy látszik, hogy senki nem figyelt idejében a jelekre. Ügyésznek és számvevőnek lenni ugyanis rettenetesen nagy megtiszteltetés volt, egy nemzet bizalmát kifejező dolog, mert mindkettő a legmagasabb szintű szolgálat az ország tisztasága ügyében, Ha elterjed az, hogy az ilyen emberek egy párt politikai irányítása alatt bármire képesek lehetnek, akkor halandzsázhat akármit Orbán az utópiáról meg a valóságról: ez lesz a bekeretezett, kimerevített valóság, és a gazemberség gyanúja ráég az egész rendszerre. Mint egy fénykép. (Kérdezzék meg a szocialistákat, hogyan működik ez.)

Már a Kubatov-ügynél is gyanakodni lehetett. Ez a szerencsétlen Kubatov Gábor Fidesz pártigazgató úgy bukott le, hogy önfeledten dicsekedett: Pécsett adatokat gyűjtenek a komcsikról és a nyuggerekről, hamis röpcédulákkal csapják be őket. Személyes vallomását az ügyészség nem találta alaposnak. Már akkor tudni lehetett, hogy a jogállam még kicsit odébb van, és hátrafelé menetelünk. A nép, beleértve a magyar értelmiséget, beleértve a baloldaliakat és a liberálisokat, ezt gyakorlatilag zokszó nélkül tudomásul vette. (Tüntettünk egyet kétszázan a Fidesz-székház előtt, és jól kiröhögtek minket a lakók. Jogosan.)

Tulajdonképpen talány, hogy hogyan működik ez az egész. Hogy egy nép - beleértve az úgynevezett intelligenciáját -, egyszerűen hagyja, hogy csúfot űzzenek mindenből, ami nélkül lehet élni, de ha ezt elfogadjuk, akkor kár volt leváltani a Kádár-rendszert, mert az annyival volt becsületesebb, hogy legalább megmondta, hogy ő egy munkás-paraszt diktatúra, és nem csinált úgy, mintha demokrácia lenne. És igen: nyugodtan be lehet vezetni a Horthy-rendszert, a király nélküli királyságot, a rovásírásos alkotmányt, hogy Orbán a Jobbiknak megint nyújtson valami baromira jelképeset. Legföljebb megint tüntetünk kétszázan, Bauer meg esetleg TGM beszédet mond, tán még Mesterházy is odaugrik egy önfeledt bikicsunájra, aztán mehetünk haza puffogni.

Micsoda ország ez? Hát senkinek nem tűnt föl, hogy azért kell pártembert kinevezni az Állami Számvevőszék élére, mert így arra használja Orbán, amire akarja? Mert ha nem ez lenne a cél, akkor keresett volna egy köztisztelt és független hírű szakembert. Van ezer ebben az országban.

Mire kellett Schmitt Pál? Teljesen mindegy. Már mindegy, mert két hét alatt úgy lejáratta magát, vagyis az elnöki méltóságot, ahogy elnök még nem pusztított ebben az országban. Wass Alberttel kezdte, ami azt jelenti, hogy olyan beszédírója van, aki tudatosan meg akart sérteni sok százezer olvasni is tudó baloldali és liberális embert, mert meghirdette a középszerűség és a giccs uralmát. Elmegy a kormányülésre. Mert Orbánnak derogált volna, ha a kinevezettje magához hívatja a hegyre. Aztán még azt is bejelentik, hogy Kötcsén majd ő főzi a lecsót. (A végén rájöttek, hogy ez azért már túlzás, ennyire nem lehet haverszolga az elnök, mégse főzött.) Na erre kijön, hogy magáról elnevezett érmet ad majd az arra alkalmasaknak. Lehet, hogy fess ember, meg rettentően tud mosolyogni, de azt nem tudja, hogy az úgy szokás, hogy mások neveznek el rólunk érdemérmet, kitüntetést. A kivagyiságnak ez a szintje már nem is nevetséges, hanem visszataszító. Az lenne a méltó stílusgyakorlat, ha mindjárt Orbán kapná az első érmecskét. Hogy viselje a szíve fölött. (Emlékszik még valaki arra, amikor Mikola Úr, a nemzet főorvosa a saját testvérét tüntette ki? Schmitt folytatta ezt a stílust, és be is végezte a folyamatot, mert ennél nem lehet tovább menni.)

És ez mind és mind ott van az árfolyamrobbantó Szíjjártó személyes szóvivő szövegében: mucsai pitiánerség az, ahogy Simor Andrást nyilvánosan alázgatják. És nem tudják, vagy nem akarják észrevenni, hogy ezt is beárazza a világ. Röstellni való szomszédok lettünk. 

.

Felemelő

Nem hittem el, de el kell hinnem: tudósítások szerint a kihelyezett frakcióülésen Orbán Viktor kijelentette: nehéz, ám felemelő munka volt Magyarország megmentése.

Ezen kívül meg: „Nyugalom, megfontoltság, óvatosság.” Állítólag ezekkel a tanácsokkal látta el az önkormányzati választásokra készülő jelölteket. Úgy fogalmazott, hogy „csak semmi nagyképűség, bicskanyitogató megnyilvánulás. Ezekre semmi szükség.”

Sajnos el kell hinnem, hogy ez az ember elhiszi magáról, hogy csakugyan ő - persze a fülkeforradalmi frakció áldozatos segítségével - megmentette valamitől Magyarországot. De azt nem hiszem el, hogy senki nem veszi észre a környezetében: ennél nagyképűbb, “bicskanyitogatóbb” kijelentés nem hangzott el miniszterelnök szájából, pláne száznapos ámokfutás után.

Emlékeztetni kell egy tényre: Magyarországot egy bizonyos Bajnai Gordon nevű ember mentette meg - persze a kormánya segítségével. De ettől a miniszterelnöktől soha nem hallottunk arra utalót, hogy a gazdasági válság és a szocialista bénáskodás, valamint az ellenzék - elsősorban Orbán - országrontó politikája miatt beállt csődközeli állapotból felemelő munkával ő húzta volna ki Magyarországot.

Az igazság: szemben Orbán Viktorral - akin kínjában borzad és röhög a világ - Bajnai Gordon tiszteletet és megbecsülést kapott - és hitelt is, minden értelemben. Rendkívül sebezhető állapotban, de stabilizálódott az ország. Ezzel szemben Orbán Viktor hatalomrajutása óta teljes zűrzavar van az országirányításban, az összevisszabeszéd már nem csak a hozzáértés hiányát, hanem az elemi hülyeség országlását föltételezi, aminek következtében családok százezrei jutottak rendkívül kínos anyagi helyzetbe. Ami a törvényhozási gyakorlatát illeti, az egyrészt arról szól, hogy be kell fogni a Jobbik száját - tőlük méltán tart Orbán -, másrészt el kell foglalni minden “ellensúly-pozíciót”. Az egész orbáni magatartásra talán az a legjellemzőbb, amit az ügyészség hozott föl, amikor őrizetbe vette a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő volt vezérigazgatóját: visszaélésszerűen alkalmazta a törvényeket, és pláne a kétharmados fölhatalmazást.

Ehhez asszisztált a Fidesz-frakció, és az egész jobboldal. Megdöbbentő önteltséggel, arcátlansággal és felelőtlenséggel.

 .

Magasztos szárnyak alatt

Miközben Orbán rendkívül elégedetten beszélt a saját teljesítményéről, beleértve a rendcsinálást is, fölfedezhettük, hogy az építési törvény tervezett módosításában az van, hogy szabálysértést követ el és megbírságolható, aki a közterületet nem arra a célra használja, amit a jogszabály meghatároz, hanem például ott lakik vagy alszik. Ez van a Belügyminisztérium honlapján.

A rendcsinálás tehát folytatódik, és nem is kell ahhoz nemzeti konzultáció, hogy tudjuk: az utcán, aluljárókban, pályaudvarokon, és egyáltalán városszerte nyilvánosan élő, lakó, alvó, néha haldokló vagy már halott emberek rettenetesen irritálják a polgárokat. Nem csak azért, mert büdösek, szemetelnek, hugyoznak, hanem azért is, mert szembe kell nézni azzal a borzalommal, hogy így élhetnek emberek egy ezeréves, állítólagos kultúrállamban. Bizony ez rémisztő. 

Pláne az, hogy bármikor a helyükre kerülhetünk. És egyre többen érezzük ezt. 

Még rémisztőbb, hogy a rendszerváltás óta egyetlen egy kormány nem akadt, amelyiknek valódi programja lett volna arra, hogy ne legyenek hajléktalanok. Hogy valami jusson mindenkinek. Alkotmányosan, például. Ne csak a szocialista duma, a polgári duma, a keresztény duma. Bár a hajléktalanok között nincsenek cigányok (!), a kormányok “mentségére” mondhatjuk, hogy a cigányok még rettenetesebb gondjairól is ugyanígy nem jutott eszükbe semmi. Azon kívül, hogy miképpen és milyen zsebekbe tűnjenek el a rájuk szánt milliárdok.  

A mostani forradalmi kormány nyilván a középosztály és a legszegényebbek állítólagos történelmi összefogása keretén belül intézi majd el ezt az ügyet, most és mindenkorra azzal, hogy az utcán aludni, sőt életvitelszerűen tartózkodni szabálysértés lesz, ami most már nyilván börtönnel is büntethető. (A pénzbüntetés kicsit nevetséges lenne.) Így aztán ezentúl annak a hajléktalannak, aki börtönbe akar jutni, nem kell betörni egy kirakatot és onnan kikapni pár üveg italt: a puszta jelenléte is bűn, kap egy jó meleg cellát egy-két hónapra. Sőt, ha részegségében vagy azért, mert lassan beleőrül az életébe, esetleg agresszív lesz a rendőrrel, akkor pár hónap, ést vonatkozhat rá a szintén igen embeséges orbáni háromcsapás törvény: örökre eltűnhet a finnyás polgárok szeme elől. A rendőrminisztérium majd gondoskodik.

Legyen itt egy kivételesen hosszú idézet Anatole France művéből, A vörös liliomból Lányi Viktor fordításában: “... Ezért dolgoznak a törvény előtti egyenlőség magasztos szárnyai alatt, amely gazdagnak-szegénynek egyformán megtiltja, hogy hidak alatt háljon, az utcákon kolduljon, és kenyeret lopjon. Ez egyike a forradalom nagy vívmányainak. Ez a forradalom, minthogy őrültek és hülyék csinálták a nemzeti javak kisajátítóinak hasznára, és minthogy végső eredményben csak az agyafúrt parasztok és uzsorás kispolgárok meggazdagodására vezetett, az egyenlőség nevében a gazdagság kényuralmának vetette meg alapját.”

Mindig tudtam, hogy France látnok volt - az egyház indexre is tétette. Vagy csak arról van szó, hogy a történelmünk szereplői rémisztően középszerűek és olcsók? És ez nem csak a múltra nézve látszik, hanem jósolható is? És ez egyszercsak benne van egy törvénytervezetben?

.

Rémálomhatár

Történelmi fordulat következett be azon a napon, amikor a svájci frank elérte a 220 forintos rémálomhatárt: fideszes barátom fölhívott és elnézést kért. Azért, mert amikor a választások előtt vitatkoztunk, azt mondtam neki, hogy ha ez egy normális ország lenne, akkor hagynánk, hogy még egy-két évig a Bajnai-kormány kezelje a válságot, és amikor túl vagyunk rajta, akkor lehet választani. Ezt azért mondtam, mert meg voltam győződve arról, hogy Orbán tönkre fogja tenni azt a nyomorúságosan keveset is, ami azért maradhatott meg, mert egy szakértői kormány vitte az ügyeket. 

Barátom azt mondja, hogy elkezdi a vésztárgyalást a bankkal, mert nem bírja tovább, és csakugyan nem gondolta volna, hogy Orbán miatt lesz kénytelen megismerkedni a hajléktalanság lehetőségének fenyegető érzetével. Azt gondolta, hogy egy kétharmados többség stabilizálja a gazdaságot. Őt is meglepi, hogy a kétharmad miatt akkora arca lett Orbánnak, hogy talán már maga is elhiszi magáról... bár azt el se tudja képzelni, mit képzel magáról. De az is lehet, hogy az embereivel van baj.

Mondtam neki, hogy jó lenne, ha most nem kezdődne el az, amit már a Kádár-korszakból jól ismerünk: “Ha ezt tudná Orbán Viktor...” Tudja. Pontosan tudja, mit művel, miket beszél, és mik a következmények. Biztos van valami terve, de abban talán még maga sem tud kiigazodni. Félő, hogy a jövő héten, amikor majd az első száz napját értékeli, 230-ra ugrik a frankharács.

Ezen a héten, talán éppen fideszes barátom és a saját hajléktalansági rémviszonyaim miatt valahogy eszembe jutottak azok azok öregek, akiket gyerekkoromban a furán viselkedők között tartottam számon. Fukarságig takarékosak voltak - elsősorban magukkal -, szemükben a legnagyobb bűnnek a kölcsönkérés számított, minden luxust léha és felelőtlen dolognak tartottak. Ha amúgy, tulajdonképpen jól éltek, akkor sem tudtak igazából görcsök nélkül élvezni olyan dolgokat, amelyeket görcsökkel nem lehet élvezni. 

Például egyszer az anyámnak fölajánlották, hogy megveheti a lakását - társbérlővel. Valami hetvenötezerről volt szó a szocializmus idejének közepén, amit talán tíz évig kellett fizetni. Amikor a nagyapám meghallotta, azonnal autóba ült, följött vidékről és hozta a pénzt. Anyám órákon át magyarázta neki, hogy mekkora hülyeség lenne kifizetni, amikor ennél kedvezőbb kölcsön az egész világon nem létezik. Nem is fogadta el a pénzt, és a nagyapám meg is haragudott, mert rendkívül felelőtlennek találta anyámat.

Kérdeztem persze a nagyanyámat, hogy ők miért ilyenek. Azt mondta, hogy az ő anyja három gyerekkel maradt özvegyen, a nagyapámé héttel. És átéltek két háborút és egy nagy válságot. “Te nem tudod milyen az, amikor nincs mit enni. Van olyan nyomorúság, ami keménnyé teszi az embert.”

Aztán később megismerkedtem azzal az érzéssel, hogy milyen az, amikor majdnem nincs mit enni. Hosszú-hosszú éveken át éltem a nyomorúság határán. Minden hóvége azzal telt, hogy majdnem nem jutott valamire. De akkoriban mindig jött valami segítség. Például a nénikém Ausztriából vagy a bácsikám Németországból. Adtak száz Márkát, ha erre jártak. Valahogy mindig pont jókor érkeztek.

De ez a majdnem nyomorúság nem hagyott mély nyomot bennem. Talán csak azt, hogy például nem tanultam meg takarékoskodni, de egyáltalán nem, mert nem volt mikor és mivel megtanulni. Így aztán, amikor néha kicsit, néha nagyon jobban ment, akkor se maradt semmi. Egyrészt amióta emlékszem a szó szoros értelmében látástól vakulásig dolgozom, másrészt viszont nem vittem semmire. A szó polgári értelmében. Soha nem volt még új autóm. Nem mintha hiányozna, de azért ez jelez valamit a középpolgárok között. Könyvekre, lemezekre, kütyükre költöttem. De soha nem éreztem, hogy hiányozna valami. Mert alkalmazkodtam.

Aztán addig duruzsolt a jólét, amíg elfelejtettem a nagyapám értékrendjét: fölvettem kölcsönt. Megvolt rá a fedezet. Csak sajnos meg is van, mert nem lehet eladni. Közbejött a válság. Ennek ürügyén persze nyomorított rajtunk, aki csak tudott. Most meg már ott tartunk, hogy ha dolgozol, akkor se lehetsz biztos abban, hogy túléled a következő hónapot, mert egyszerűen becsapnak. De legalább volt valami remény. Hogy kimászunk ebből. Úgy nézett ki, hogy egyszercsak megint megindul minden. 

És akkor megkaptuk ezt a derék Orbán Viktort az elképesztő minőségű személyzetével. Akik nyolc évig azon mesterkedtek, hogy minél rosszabb legyen, mert akkor nekik nagyobb esélyük van a győzelemre. Aztán győztek, de azonnal ki is derült, hogy a nagy szervezkedésben elfelejtettek fölkészülni a kormányzásra. Illetve fölkészültek: arra, hogy mit kell megszállni és lerombolni. Be is jelentették előre. De azt nem mondták meg, hogy Orbán a választások előtt azért nem beszél a terveiről, azért nem ad gazdasági programot, azért nem vitatkozik az ellenfeleivel, mert a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy mit akar, és pláne hogyan. Most keresgélnek embereket a minisztériumokba főosztályvezetőnek! Most tervezgetik, hogy mi legyen az iskolákban. Mindenféle életpálya-modelleket ígérgetnek - pár év kell a kitaláláshoz -, orvosoknak, pedagógusoknak. Jellemző, hogy közben Hoffmann Rózsa olyanokat mond, hogy nem kell ám komolyan venni azt a törvényt, hogy kötelező az angolt tanítani, mert megváltoztatják. A törvényt. Életpálya-modellt ígér az, aki szerint nem kell komolyan venni a törvényt. Az a kormány, amelyik visszamenőleges hatállyal hoz törvényeket.

Bajnai az egész világ elismerését elnyerte. Nem beszélt sokat. Kényes, de nyilvánvaló volt  a stabilitás. Orbán és csapata folyamatosan egetverő marhaságokat beszél, az egész világ vagy rémülten nézi vagy röhög rajta. És nyilvánvaló lett az instabilitás. Száz nap alatt megint bebizonyította teljes alkalmatlanságát. Nem rosszindulattal mondom, csak tényként kell leszögezni: ez az ember járási párttitkárnak se lenne alkalmas, nemhogy országvezetőnek.

Mi meg majd megtanuljuk, milyen az, amikor viszik a lakást, és azt kell mondani a gyereknek, hogy nincs hol lakni, nincs hova menni és ma zsíros kenyeret kapsz, mint oly sok százezer gyerek ebben a nyomorult országban. Aztán talán olyanok leszünk, mint a nagyapáink. Biztos jó ez a “nekünk Mohács kell” duma, de jobb lett volna, ha török az átok.

 .

Áristomban

Három tizenöt éves lány a tanévnyitó után egy belvárosi üzletben megpróbált ellopni néhány bizsut. Lebuktak, rendőröket hívtak rájuk, akik beszállították őket a kerületi kapitányságra. Három napra bent is maradnak. Sokkos állapotban vannak, az egyik lányt át kellett szállítani kórházi pszichiátriára.

A rend tehát teremtődik. Törvényesen persze, mert azért lehetett áristomba tétetni a három gyereklányt, mert a nemzeti együttműködés és kéthetes rendcsinálás törvényi alátámasztása lehetővé teszi, hogy húszezer forint alatti károkozás miatt is ilyen helyzetbe kerüljenek a gyerekemberek is.

Természetesen a kis lopás is lopás, büntetni kell, de ha a hatalom csakugyan konzultált volna erről a néppel, talán ki lehetett volna fejteni, és figyelembe lehetett volna venni, hogy a gyerekekkel azért mégiscsak illene másképp bánni. Ha ezek a lányok erőszakos cselekményt követtek volna el - rablás, emberölési kísérlet - akkor természetesen fogdában a helyük. Na de itt lebuktak, nem is lehet tagadni a bűnt, nincs mit nyomozni, a kár csekély és meg is térült, aligha valószínű, hogy szabadlábon elbújnának, vagy a bizsuboltost a följelentés visszavonására kényszerítenék. Vagyis semmi nem indokolja a rács mögött tartásukat. Hacsak nem az, hogy nevelési célzattal kicsit szadiznak velük. Törvényesen. Mert akkor ettől talán a többi gyerek is megijed.

A legnevetségesebb az, hogy ha komolyabb kárt okoztak volna, vagyis bűncselekménnyel és nem szabálysértéssel kerülnek rendőrkézre - akkor a kihallgatás után haza is engednék őket.

Át kellene gondolni a dolgot, mielőtt jóvátehetetlen kárt okozunk a gyerekekben - ne becsüljük le a sokkot, amit egy ilyen rács mögé dugás, a szülőktől való elszakítás jelent. Talán olyan büntetésen kellene gondolkozni, ami csakugyan szigorúan, de emberségesen téríti őket észhez. Például dolgozzák le a bizsuboltban az ellopott érték tízszeresét takarítással, vagy gereblyézzenek néhány hétig az iskola körül, és az összes gyerek tudja meg, hogy miért kötelezték őket erre.

Mert az is nagyon súlyos nevelési hiba, ha a társadalom nevében a rendőrség túlbüntet, és ezzel áldozattá, mártírrá teheti a bűnösöket.

 .

Egy titkos társaság

Azt lehetett tudni, hogy Harry Potter szóba kerül, ha jön egy kereszténydemokrata az oktatás élére, mert már az egyház is elítélte ezt gyermekrontó művet. Már akkor sem értettem ezt a túlbuzgó kiátkozást, de túl sok dolog van, amit nem értek, miért pont ezt. Gyorsan el is olvastam azokat a borzalmasnak mondott könyveket, és megállapítottam, hogy egy kitűnő író, kitűnő művei, és sokkal kevesebb bajt okozhatnak, mint a borzalmas japán rajzfilmek, például.

Nekem szerencsém volt, mert a nagyanyám kívülről tudta a János vitézt, és esténként a sötétben azt mondta, amikor az öcsémmel aludni készültünk. Egyszerű asszony volt, és talán nem is tudta, hogy olyan kinccsel ajándékoz meg, ami egész életemre meghatározó lesz. Ezért én azt mondom, hogy az a szülő, aki bírja, szíveskedjék a Harry Potter nézése után a saját hangján fölolvasni a János vitézből. Ehhez nem kell iskola, ehhez nem kell kereszténydemokrata kurzus, ehhez nem kell fölöslegesen magyarkodni, ehhez pár perc kell, esténként, meg az, hogy tudomásul vegyük, hogy így kerek a világ.

A János vitéz nagyon jól megfért gyerekkoromban a Disney-filmekkel. Pedig azok is nagyon globálisak voltak. Meg a szovjet rajzfilmekkel is, pedig azok is nagyon globálisak voltak, csak akkor még nem tudtuk.

Petőfi nélkül, Arany nélkül nagyon jól lehet használni a magyar nyelvet, csak nem érdemes. Aki őket, vagy éppen József Attilát, Móra Ferencet, Benedek Eleket hallja kicsi korábban, az valami olyasmit kap, mintha az agyában nőne valami különleges idegszövet, amitől könnyebben érti meg a világot, a fogalmak rendszerét, ettől aztán ellenállóbb lesz, és igenis boldogabb.

Olvasni, azt kellene megtanítani a gyerekeknek. Érdeklődni - a világ iránt.

Tegnap este például együtt olvastunk a fiammal - sajnos nem a János vitézt,

hanem egy mai, modern, rendkívül kedves, családi harmóniát sugárzó mesekönyvet. Mindjárt másodikba megy, kicsit még szótagol, és azt magyaráztam neki, hogy mekkora öröm lesz, amikor majd egyszerre több szót lát át, és szavakat, mondatokat egy pillantásra megért, és az micsoda boldogság, amikor már gyorsabban olvas, mint ahogy beszélni tud. És akkor a kisfiam megkérdezte, hogy egyáltalán miért kell tudni olvasni. Arra gondoltam, hogy elmagyarázom neki, hogy az emberi elme valahogy úgy alakult, hogy az olvasás visszahatott az agyra, és már nem is birtokolhatunk tökéletesen fogalmakat, ha nem olvastuk leírva azokat. De ezt még korainak találtam, ezért inkább azt mondtam, hogy az ember azért tanul meg olvasni, és aztán azért olvas folyamatosan, mert egy titkos társaság tagja akar lenni. Ez olyan emberekből áll, akik mind-mind tudnak valamit, amit mások is tudhatnak, de mégis úgy van, hogy a fejükben úgy áll össze az egész, hogy mégiscsak csak az övék. Ez a tudás titka. Ha valaki elolvas egy könyvet, és a másik is elolvassa ugyanazt, az mindkettőjüké lesz, de a megszerzett tudás mégis más és más. Ezért aztán ezek az emberek akár évekig tudnak beszélgetni ugyanarról a könyvről, és ez hatalmas boldogság. A tudás rendkívül szórakoztató boldogsága. A gyerekem megkérdezte, hogy ennek a titkos társaságnak a tagjai megismerik-e egymást. Persze mondtam, hogy igen. De miről? Azt nem tudom, senki nem tudja, de megismerik. Van valami az arcukban, a tekintetükben, sőt a tartásukban.

És mitől? Mitől van ez, hogy nekik más az arcuk meg a tekintetük?

Elmondtam neki egy titkot az emberről: azért szövetkezünk, mert hatalomra vágyunk, uralni akarjuk a világot. Nem a másét, hanem a sajátunkat. És az a tudás, amit könyvek ezreinek elolvasásával szerzünk, a legnagyobb létező hatalom.

Nagyon okos gyerek, mert megkérdezte, hogy kin uralkodom én.

És persze azt mondtam, hogy senkin, csak magamon. De ezt ne becsülje le, mert ez azt is jelenti, hogy más nem nagyon tud rajtam.

Lehet, hogy ezt már nem értette, de mégis egy igazi kis csoda történt, mert az én drága kicsi gyerekem egyszercsak abbahagyta a szótagolást. Legalábbis megpróbálta, nem egészen sikerült, és vétett is hibákat, de nagyon igyekezett. Nem látta, de én meg elkezdtem könnyezni.

Olvasni megtanulni. Ennyi. Ez legyen a nemzeti alaptanterv. A többi duma.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Láger, akasztás, meggyalázás

Olvasom, hogy a Hetek újságírói a Magyar Szigeten jártak, de csak kísérővel mozoghattak, amikor ennek okát kérdezték Zagyva Gyula főszervezőtől, jobbikos képviselőtől, az így felelt: „Tényleg csodálkoztok? Örüljél, hogy nem vertek meg!”, majd ostorral a kezében megkérdezte, hogy „Ki engedte meg, hogy bekapcsold a hangfelvevőt? A zsidó pofátlanság, az látszik.”, végül hozzátette, hogy „Lehúzhatnánk a gatyátokat, és meg...nánk titeket, ha innen kikerülnétek, senki sem hinné el”.

A múltkor összefutottam ezzel a Zagyvával, és meg kellett állapítanom, hogy a belőle, a testbeszédéből áradó brutalitással még nem találkoztam a képviselők között. De azon is elgondolkodtam, hogy ha valakire haragudtam, vagy megvetettem, még sose jutott eszembe, hogy úgy bírnám erősen megleckéztetni, ha rendesen seggbedugnám. És nem emlékszem, hogy valaha a barátaimmal arról beszélgettünk volna, hogy de jó tréfa lenne, ha valamelyik undok ismerősünket azzal lepnénk meg, ha mögé kerülnénk, lefognánk, lekapnánk a gatyáját és jó alaposan belevernénk a férfiasságunkat. Még a legpofátlanabb zsidóktól se hallottam ilyet. Gondolom, talán a börtönökben téma ez, mélybűnözők között. 

Vona Gábor az atv.hu szerint a Magyar Sziget egyik kerekasztal-beszélgetésén odafordult Zagyva Gyulához és ezt találta mondani:  „Egy dolgot nem tudok magamban tartani - most a hölgyek és a gyengébb idegzetűek ne figyeljenek -, az volt a cím, hogy anális erőszakkal fenyegettél. Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem váltottad be az igényt”

Ebből nekem az jön le, hogy jobbikos körökben ez teljesen normális, állandóan napirenden lévő dolog. Gondolom, valami szokásjog lehet, netán afféle beavatás. Nem lepődöm meg, de talán figyelmeztetni kellene őket, hogy ez megint valami olyasmi, ami Európában nem szokás. Régebben, az ősidőkben, ha nem volt nőstényember a közelben, állítólag illett fölajánlani a hátsónkat az erősebbnek. Ebből maradt fönn a seggmutogatás tréfás gesztusa. De amióta kimásztunk a félállati sorból és a szexualitás, mint feszültséglevezető az intim szférába merült, ez a dolog tabu lett. Hogy Zagyva és Vona is értse, ez annyit jelent, hogy nem illik, még beszélni se ilyesmiről. Mivel a szexualitás dolgában liberális vagyok, persze semmi kifogásom, ha egymást dugdosgatják feszültebb, haragosabb időszakokban.

Ehhez a gondolatvilághoz, hogy teljesebb legyen a kép, az is szervesen tartozik, hogy kitelepítené a cigány származású, többszörösen visszaeső bűnözőket a Jobbik Miskolcról, táborba zárná őket, és akár állampolgárságukat is megvonná. Legalábbis ezt jelentette be Szegedi Márton, a párt miskolci polgármesterjelöltje sajtótájékoztatón.

Szlovák, francia, olasz és finn példákra hivatkozva azt mondta, így gátját lehet venni a "cigánybűnözésnek".

Ez az állampolgárság-megvonás, a magyarságból való kitaszítás úgy látszik, valami standard náci elképzelés. Nem is beszélve erről a lágermániáról. Még az hiányozik, hogy ez a Szegedi Márton vagy Zagyva, Vona áldásával azt is előhozza, hogy a belágerezett cigányokat szabadon lehet dugdosni. Volt már erre is példa a történelemben. Meglepő módon a lenézett népségek iránti testi vágy csuda erős lehet. Pláne, ha ingyen van és még szadizni is lehet.

Közben meg Monok ravaszkás polgármestere a helybéli Kossuth-szülőházba jelentené be a külhoni magyarokat. Üzletnek nem rossz, mindenesetre meg kell szervezni, hogy pár száz erdélyi magyar cigány nyilvánosan jelentse be az igényét. Megnézném, hogy totyogna kínjában ez a derék polgármester.

Viszont a nem cigány, de mégsemmagyarokat föl kellene akasztani. Ebben propagandisztikusan persze már hónapokkal ezelőtt élen járt a Magyar Hírlap, amelyiknek síktahó bayerepigonja most éppen Pápai Gábort akarná tettlegesen bántalmazni, mert nem tetszik neki az egyik karikatúrája. Hogy be kellene jönni a szerkesztőségbe és jól megverni. Mert hogy az iszlamárok is halállal büntetik a vallásilag sértő firkálókat, és milyen igazuk van. Pár hónapja még egy másik szerencsétlen arról nyivákolt, hogy ha győznek, akkor az értelmiség baloldalra szakadt egynémely tagjai az Andrássy úti fákon lógjanak. Valahogy ez elmaradt, ám ez a verési- és akasztási mánia terjed a nácik között. Megint ezzel szájkaratézott egy vidéki harcos: “Erőss Bulcsú a Jobbik pápai polgármesterjelöltje azt mondta, hogy látva a Várkertben álló 300 éves platánfát, eljátszott a gondolattal, hogy nemzet árulóit, történetesen azokat, akik 2004-ben megtagadták határon túli honfitársaikat, erre a fára kellene „fellógatni”. “ - olvasom egy pápai lapban.

Ezek persze még sohasem láttak akasztott embert. Szólni kellene nekik, hogy az esetek túlnyomó részében rendkívül borzalmas látvány. Aki valaha nézett ilyen szerencsétlen emberi maradékot, soha nem szabadul tőle, pláne, ha részt vesz az akasztásban. Tényleg barátilag mondom a jobbikosoknak: ha hatalomra kerülnek, tartózkodjanak az ilyesmitől – inkább a távolról való lelövést ajánlom, személytelensége miatt -, mert azok, akik részt vesznek koncolásokban, akasztásokban később könnyen elmegyógyintézetben fizethetnek vitézségükért. Kár lenne ezért a sok szép szabad magyar állampolgárért.

 .

Pisszegések

A múlt hét végén Pápán jártam, mert meghívott a Petőfi Asztaltársaság. Az sok kedves ember. Nagyon jó volt. Ezt onnan tudom, hogy három órán át beszélgettünk, és nem vettem észre, hogy elment az idő. Örömmel látom - nem csak ott -, hogy egyre több baloldali és liberális ember érti meg: az a vereség, amit kaptunk, nem volt véletlen, nem volt az ördögtől való, hanem egy folyamat, a saját elhülyülésünk végeredménye. És mindaddig nem áll föl a baloldal, amíg egyenként, személyesen végig nem gondoljuk ezt a történetet, a saját szerepünket, és el nem jutunk annak tisztázásáig, hogy mi, személyesen mit akarunk. Kik vagyunk, és mi van a mi személyes baloldaliságunkban. Csak olyan emberek köthetnek szövetséget, akik legalább magukról tudják, hogy kicsodák és mit akarnak. El kell felejteni a hatalmat, a jelentős befolyás lehetőségét, mint ahogy azt is meg kell érteni, hogy tisztességes ember érdemben - a puszta létfenntartáson túl - nem kollaborálhat a jelenlegi hatalommal. Tisztességes ember nem működik együtt egy olyan diktatúrával, amelynek vezetői nyolc éven át mást se tettek, mint rombolták az országot, békétlenséget szítottak, a minél rosszabb annál jobb elve alapján. Majd volt pofájuk előállni a nemzeti együttműködéssel. Amit viszont úgy kezdtek, hogy elfoglaltak minden pozíciót. Nem a gazdaságiakat, mert az egy félfeudális fosztogatós alapú urambátyám-rendszerben szinte természetes, hanem minden olyan posztot, amelyik a hatalom ellenőrzésére, fékezésére találtatott ki. (Ha merném, azt mondanám a baloldalnak, hogy ne is induljon a választásokon. Hagyni kell, hogy minden pozíciót a Fidesz és két kis csodálópártja, a KDNP és a Jobbik foglaljon el. Aztán egyék meg egymást. A polgármesterek a kormányt és viszont. Egy kétharmados, áldemokratikus diktatúrában teljesen mindegy. Csak veszíthetnek a saját kapzsiságukon és arcátlanságukon.)

Szóval végig kellene gondolni mindent, személyesen. Nem vágyakozni kell, hanem építkezni. Hagyni kell Orbánt uralkodni, mert amíg végig nem játssza a játszmáját, nem szabadulunk meg tőle. Meg kell várni, amíg a saját híveit nem kezdi meg fölzabálni. Meg kell várni, amíg a saját hívei értik meg, hogy a nevükben mit cselekedett. Egyszer csak ráébrednek, hogy a demokrácia nyesegetése a szabadság végének kezdete. 

Addig a baloldalnak az a dolga, hogy egymás hátát védve álljunk ki az Európában szokásos minimális jogokért. Orbán arra jó, hogy a maga példáján érteti meg a polgári erőkkel, hogy a buta szocialistáknál azért mégiscsak van rosszabb: az ostoba fideszes. Meg a gonosz és sötét jobbikos. Orbán sírját nem a baloldal, hanem a tisztességes konzervatívok ássák majd meg. Aztán jöhet a nemzeti együttműködés. Vagy valami épeszű rend. Az is lehet, ahogy az a rothadás, ami Orbán után marad, jó táptalaja lesz egy új demokráciaának.

De vannak ennél is fontosabb dolgok.

Fura, de kommunikáltam egy békával. Egy varangyossal. Az ablakom alatt él, egy hete fedezték föl a gyerekek. A fiam egyik műanyag játéka alatt lakik. A gyerekek minden nap megnézték. Valahogy érezheti, hogy az emberek nem bántják, mert már el se menekül. Nem nyúltak hozzá, mert elmagyaráztam, hogy még a picike varangyost se jó fogdosni. Pedig még tulajdonképpen szép is. Kicsit olyan, mint egy szétfolyt drágakő. Rendkívül lapos, szinte minden alá befér. Oda is, ahol én már nem látok rést. 

Történt, hogy az egyik meleg, vihar utáni délutánon kimentem a kertbe az egyik napozóágyra olvasni. 

Ja, most kezdtem újraolvasni Ráth-Végh István összes könyveit, legelőször a Tarka históriákat. Csak azért említem, mert mintha valahogy mostanra elfelejtettük volna ezt a kiváló embert, aki olyan csodás derűvel számol be az emberi hülyeség világtörténetéről, jó vastag, de letehetetlen kötetekben, mintha a történelmünk csakugyan nem állna másból, mint csalásból, becsapásból, hiszékenyek önámításából. Talán azért, mert úgy is van. Mindezt úgy írja meg, olyan tudós pontossággal, mégis könnyedséggel, ahogy csak azok tudnak írni, akik mindent tudnak arról, amit írnak. (Nagyon megörültem, amikor a Facebookon valaki érte kiáltott, amikor a fideszesek hülyeségeiről volt szó.)

De a béka! 

Olvasgattam a kertben, és egyszercsak pisszegést hallok. Abban biztos voltam, hogy állatból jön, de lehetett volna rovar, kicsi emlős, bármi. Csak néztem, hogy hol lehet, de nem kerestem. Aztán megint. Akkor már figyeltem, hogy honnan jöhet, de nem álltam föl. És akkor megint. Nem brekegés volt, de rájöttem, hogy a béka. Fölemeltem a kisfiam műanyag játékát, és nem leltem alatta. Megnéztem minden rést, zugot, mindent fölemeltem, ami alá beférhetett, de nem volt sehol. Akkor megint pisszent. Megértettem, hogy a zsákban van.

Szegényke talán a vihartól rémülhetett meg, mert - amúgy kideríthetetlen, hogyan csinálta - fölmászott Kata virágföldes zsákjába. Bejutott, ott biztonságban is lehetett, de nyilván nem tudott kijönni, mert a műanyagról mindig visszacsúszott. Teljesen nyilvánvaló, hogy segítségért pisszegett. Amikor kinyitottam a zsákot, és utat engedtem neki, szépen, nyugodtan kimászott, aztán a fűbe ugrott. De nem menekült, nem bújt el előlem. Egy darabig velem maradt, aztán szépen, nyugodtan visszamászott a játék alá. Még egy órán át figyeltem: egyet sem pisszegett.

Nyilván képzelődöm, de ez akkor is jó. (Ráth-Végh István betenne a kicsi és jelentéktelen hülyék közé, de akkor is nekem pisszegett.)

 .

Meghalt Béla, és nem hagyom

Ha szabadságon vagyok, akkor is lelassulok, ha nem akarok. Mert elszakadok. Amúgy is, lassan de biztosan. Vannak részei a világnak, amelyek itt vannak mellettem, de már csak, például képekről értesülök arról, hogy egyáltalán léteznek. Mikor megyek én már el egy diszkóba? Nem, mintha vágynék, de van abban valami szorongós, hogy ezekből a világokból már örökre kiesek. A múltkor Katával és Csárlival jöttünk haza valahonnan, és az autóból néztük az utcán az éjszakai járókelőket. Jöttek a Francia Intézetből, talán. Szép, kulturált emberek. Csárli is azt mondta, hogy szereti ezt a világot, de már nincs benne. Csak így, nézőként. Nézi az utcán az éjszakai embereket, szereti őket, szereti azt a mászkálós világot, de már távolról. Ez aztán így meg is maradt bennem, és azóta számolgatom, hogy mi mindentől távolodom.
Viszont lassan eljutok abba az állapotba, hogy a végtelenségig lelassítok mindent körülöttem, ami arra jó, hogy alaposan megvizsgáljak minden részletet. Régen a mozgás töltötte be az életemet, az erős, de fölületes jeleivel, most már inkább a kevés, de erős jel.
Nincs csodásabb, mint egy fél órát arra szánni, hogy hanyatt fekve nézegessük a felhőket. (Pláne ha az ember gyereke pár percre a hasára fekszik, majdnem úgy, mint babácska korában.)  Nem is tudom, miért van az, hogy a felhőjárás lenyűgözi az embert. Talán az, hogy példátlan erő van a felhőkben. És ha figyelünk, akkor látszik.
És még jobban lehet látni ezt az erőt, ha olyan szerencsénk van, hogy egyszercsak megjelenik egy vitorlázó repülő. Megy erre, megy arra, látszik, hogy a fölszálló légáramlatot, vagy örvényfélét keresi, és ha szerencséje van, meg is találja. Ha nekem is szerencsém van, akkor éppen fölöttem - vagy legalábbis nagyon közel. És szép nagy körökben elkezd emelkedni. Láthatom az erőt. Rettenetes erő lehet egy ilyen emelkedésben. És nincs más dolgom, mint csodálni. Várni, hogy meddig tud följutni. Sajnálom persze, hogy nem lettem pilóta. Legalább vitorlázó. (Ez mondjuk nem legalább, mert a vitorlázó repülés az egyik legszebb minden repülésféle között.)
Azt várom, hogy eléri-e a felhőt. Nem nagy, nem veszedelmes, akár föl is mehet odáig. Egyszercsak kijön a termikből és szépen lassan elindul a repülőtér felé.
Hogy ne legyen jó a világ, pittyen a telefonom, megnézem és az van odaírva, hogy meghalt Bodor Béla. Én meg csak nézem tovább a röpülőt, és arra gondolok, hogy meghalt Béla, és nem hagyom, hogy eljusson az agyamig. Nem hagyom, de persze beszivárog, mint valami mérgezés. Megint oda egy ember, akit szerettem. Nem mondhatom, hogy a barátom volt, de annyira szerettem, hogy az egyik versét elejétől a végéig belefaragtam egy botba. Neki akartam adni, de valaki ellopta. Ha tudnám ki. Mindegy már. Legyen itt ez a vers, pláne, hogy az élet másik végéről szól:

szülőszoba rag

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

melegvízbő hidegvízbe
durregyjobbró durregybalró
monddszépen     oá
hanemakkó

hidegvízbő         oá
azémondom

Amikor utoljára találkoztunk - ő József Attila-díjat kapott, én meg Táncsicsot - megállapítottuk, hogy ha másra nem is jó az ilyesmi, legalább arra, hogy találkozzunk. Azt meséltem neki, hogy meghülyültem öregkoromra: mégis inkább költő szeretnék lenni. Hogy szerinte... Azt mondta, hogy semmi akadálya:állj neki, van neked annyi formaérzéked, hogy sikerülhet. Mondtam, hogy jó, akkor majd küldöm a magvas költeményeimet. Nem küldtem persze, mert  ilyen vagyok. Inkább a verseit olvasgattam. Mindig zavart, hogy ha róla esett szó, a kritikusnak mondták, nekem meg bizonygatnom kellett, hogy de hiszen mekkora költő. És kit érdekel, hogy valaki mit csinál azon kívül, hogy mekkora költő. A kritikák összeállhatnak valami naggyá - láttunk már ilyet -, de miért várnánk erre, amikor már összeállt a költészet maga. Egy kegyetlen, gúnyos, édes, drága, vérfagyasztó költészet. Hogy az Isten is komolyan vegye a végső elszámolásnál, legyen itt egy gyönyörűséges a Ragtime a vérnősző barommal című kötetéből:


az akvarellherceg

Halvány madárbokáit szorosan összezárva
a hullámjárta parton guggol s a vízre fest
a gyermek; mögötte nyűtt, elmocskolódott párna,
azon sok, apró tubus; áttetsző, kék eres

ujjára présel egy-egy színárnyalatból éppen
csak annyit, hogy a vízszínhez érve fátyolos
színfelhőcskét szakítson az áramlás; ölében
tálkát tart, abból kormot csippent fel, és okos,

meggondolt mozdulattal, mégis határozottan
a foltra szórja; kérdő pillantást vet a fáknál
játszó kutyára, s apró tollkésével nyugodtan

ujjába vág: a sebből néhány csepp vért ereszt
a képre; szagától a pincsi szűkölve hátrál;
a vízbe hullva, rőt füst, máris oldódni kezd.

 

Gyurcsány bejegyzése - és Csik Rita nagyon súlyos válasza, amivel mintegy 90 százalékban egyetértek, de nem mondom meg melyik az a 10, amivel nem. Tudni kell, hogy Csík Rita rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. http://www.andgond.blogspot.com 

Bächer Iván két könyve

Mostanában Bächer Ivánt olvasok. A kiadója elküldte nekem két könyvét. Az egyikben az újságírásai vannak - Ököllel a zongorát -, a másikban meg azok, amelyek egy faluról szólnak - Az elhagyott falu. Az utóbbi nem szabályos szociográfia, hanem úgynevezett “tárcák”. Régen ez semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy az újságban jelent meg, és a vonal alatt, a hajtás alatt - valahogy jelezték, hogy ez olvasni való. Nem mintha a többi nem lenne az, de ennél állj meg egy kicsit. De ez nem érdekes. Az az érdekes, hogy van-e ma olyan újságíró, akit száz év múlva is érdemes lesz olvasni. Aki képes volt arra, hogy - mondjuk húsz év alatt - úgy írta le életünk folyamatát, hogy forrásértékű legyen. Hogy ő legyen a tanú, és elég legyen erről a korról annyi, amennyi az ő könyveiből fönnmarad.

 Bächer Ivánt úgy olvasom, mint Csehovot. Minden nap egyet. Illetve kettőt: egyiket az egyik könyvéből, a másikat a másikból. Mert amúgy nem lehet letenni, és kár lenne, ha a másik napra nem jutna. Most már nem jut több, mert kiolvastam mindkettőt. És hiányoznak majd, pedig évek alatt szinte mindegyiket elolvastam már újságban, de most mégis újak lettek, kötetekben.

Bächer Iván abban különbözik Csehovtól, hogy ő szereti az embereket. Nem tudni, mi oka van erre, de legalább a falusiakat szereti. Illetve tudom, mi az oka: jókor, jó helyen volt, éppen arra alkalmas népséggel találkozott, hogy azok sorsukon mutassák meg neki az országromlást. Azt, hogy pár évtized alatt - alapvetően a második világháború következtében - hogyan vált semmivé egy közösség, hogyan lett értéktelenné a föld, a munka, az állat, a múlt, az ember. Aki ezt látja, annak nem olyan nehéz fölismerni, hogy mindez miképpen szivárgott a városba, hogyan lett semmivé a paraszt után a munkás, és hogyan végeztetett most be velünk, úgynevezett polgárokkal, pláne értelmiségiekkel. Hogyan lettünk szarba vehető emberek, néha-néha tápászkodó, de erősen bűzlő méltósággal. 

Csak az a baj, hogy Bächer Iván ezt látta húsz, tizenöt, tíz éve, és az utóbbi nyolcban is, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy semmi nem menti meg az országot a teljes lealjasulástól. Szólt előre, mindenről. Elképesztően pontos mondatokkal. A nácikról, a diktatúráról. A Jobbikról meg a Fideszről. És azt is pontosan látta, hogy erről az az iszaposságig sekélyesedett, már csak a vegetatív ügyeivel foglalkozó baloldali és liberális polgárság tehet, amelyik ugyanúgy hagyta szétrohadni a gerincét, ahogy hagyta bedarálni a parasztot, a melóst, a kicsi embert, az egész országot. Az a magyar értelmiség és politikai osztály, amelyik utat adott a náciknak és a diktátornak, nem is volt. Gerincét törte a háború előtt, nem gyógyult vagy születhetett újjá utána sem, az úgynevezett rendszerváltást így egy halom töltött zoknira bíztuk. Mindegy. 

Bächer Iván egészen pontosan leírta - százszor - hogy ha egy kicsi fasizmus megjelenik, akkor megfertőződik az egész. Nincs olyan, hogy kicsi gyilkos. Ahogy nincs olyan, hogy kicsi diktatúra. Nincs olyan, hogy megszerzek minden hatalmat, kiveszem magam minden ellenőrzés alól, de megígérem, hogy csakis jót teszek veletek. Ha jót akarsz, akkor nem kell sem bunkó módra, sem igazságtalanul, sem a megegyezéses rend ellen cselekedni. Ha ezt teszed, akkor rosszat akarsz, és akkor is rossz lesz a vége, ha most elhiszed magadnak, hogy majd a végén jó lesz. Nem lehet jó. Minden gonosz lépés egyre közelebb visz ahhoz, ahonnan már csak gonosz lehetsz. Jónak lenni fegyelem kérdése: kegyetlenül kell küzdenünk a saját romlottságunk ellen. Mert a rend az, hogy egy időre mindig a romlottság győz.

Bächer Iván mindent megmondott, mindent megjósolt és mindenben igaza volt: csak szerencse kérdése, hogy meddig járkálhatnak a halálra ítéltek. Őt már kilőtték. 

Ja, hogy nehéz ember? Baromi nehéz, kellemetlen néha. De vannak ám olyanok, akiket akkor is szeretni kell, ha néha kellemetlenek, és azért ám, mert nem kötött olyan kompromisszumokat, nem nézett el a nyilvánvaló aljasságok fölött, nem hallgatott úgy, mint például én. Meg a hozzám hasonlók, akik rendkívül bátornak gondoljuk magunkat, de játszmákban addig taktikázunk, amíg egyszercsak azt vesszük észre, hogy nincs tét. Valahogy kicsúszott alólunk. Vagy talán nem is volt, mert már olyan régen eladtak minket, hogy az alkupacsira sem emlékszik senki. Az se, aki eladott minket, és az se, aki hagyta.

Egyébként meg teljesen mindegy, hogy Bächer Iván bátor-e vagy csak hülye, az a lényeg, hogy ötven vagy száz év múlva is olvasható lesz, és aki olvassa, az tudja majd, hogy a saját sorsáról tud meg valamit a könyveiből. 

Nézegettem a médiairányítás elveit, és cseperedő gyakorlatát, arra jutottam, hogy az a tét, hogy a következő néhány évben marad-e Magyarországon tíz-húsz becsületes és bátor újságíró, és talán ugyanannyi író. Nincs kétségem afelől, hogy marad, és azt is tudom, hogy ezeket majd megpróbálják bedarálni a gyávák, a szarháziak és a szolgák. Nem a politikusok, nem a rendőrök, hanem a realitásokhoz igazodó kollégák. Alighanem ki is szorulnak majd a sajtóból, és jó, ha az interneten marad közönségük.

Ahhoz, hogy ez a közönség egy csöppet visszanyerje méltóságát, talán az is kellene, hogy olvasson néha egy kis Bächer Ivánt. Naponta egyet-kettőt.

A hivatásos

Most megmutatom önöknek - legelső sorban persze a fiatalabbaknak, akik nem emlékeznek - hogy miképpen csűrtük és csavartuk a szót az úgynevezett Kádár-korban, amikor egy párt rátelepedett mindenre, a véleményre is. Csak azért, hogy lassan szokják meg ezt a stílust.

A mai Hetes Stúdió szerkesztőjének, Törtei Takács Krisztának egyik műsorában hallottam pár napja, hogy egy városi, kerületi ember, aki sokat tett azért, hogy egyre szebb, gondozottabb terek legyenek a rá bízott területen, azt mondta, hogy esténként be kell zárni ezeket a parkokat, de tulajdonképpen így sem tudják azokat megvédeni, mert a hivatásos rongálók átmásznak mindenen, és bármit tönkretesznek.

Hivatásos rongálók. Micsoda gyönyörű kifejezés! Napok óta nem megy ki a fejemből. Elképzelem a hivatásos rongálót. Ha este nyugtalan, nem nőre gondol, nem valami szépre, végső kétségbeesésében nem is a mamájára, hanem egy falra, amit össze lehet firkálni, egy padra, amit össze lehet törni, bármire, amit föl lehet gyújtani vagy legalább borogatni. És ha félálmában ez mind sikerül neki, akkor végre szépen elalszik.

De reggel már arra ébred, hogy körül kell néznie, hátha építettek valami szépet, hátha elkészült valami, hátha van valahol egy világítóan tiszta fal. A legjobban talán azokat a rongálni valókat szeretik az ilyenek, amit sok ember épített sok-sok éven, akár évtizedeken át, amiért nagyon drágán, akár életekkel fizettek. Hosszan kell keresni az ilyesmit, aztán figyelni, hogy a védett, sokszorosan körülbástyázott, -kerített, tán még emberekkel, arra jól kiszemelt, kiválasztott emberekkel védett dolgot hogyan lehetne álcázással, csellel, a figyelem elterelésével becserkészni. Milyen eszközök kellenek ahhoz, hogy rendkívül gyorsan, szinte pillanatok alatt leromboljuk az egészet, ha már a miénk örökre úgysem lehet. Az igazi az, ha az ilyet az ember nem egyedül csinálja, hanem csapatban, lehetőleg nagy csapatban. A csapat egy része azzal foglalkozik, hogy eltereli az őrzők figyelmét, a másik levágja a lakatokat, a harmadik odaviszi az eszközöket.

És az egészet úgy kell ám csinálni, hogy legyen olyan pillanat, amikor én, magam, egyedül ott vagyok a megsemmisítendő dolog mellett, az elterelt őrök ezt észreveszik, látják, hogy csúfot űzök belőlük. Sőt olyan zajt kell csapni, hogy a környező házak lakói is kinézzenek az ablakokon, és lássák, mit művelek. Hogyan verem szét a szobrot, az EU-szabvány hintát, vagy éppen a szökőkutat, amiből valahogy óránként fölcsendül az Örömóda, hogy még a vakok is élvezzék a civilizáció csodáit.

És aztán uccu neki, szaladj te is pajtás, mert ha nem, még baj lehet belőle, még belekerül a tévébe az arcom. Futás haza, pincébe, kocsmába, bárhova.

De nem, mégsem szabad elfutni! Hanem szépen lassan, méltósággal, mint valami cowboyfilmben, el kell vonulni. Lehetőleg közösen, csapatban. Az őrök úgyse mozdulnak, mert megbénítja őket az, hogy nem hiszik el, hogy ilyesmi lehetséges. Éppen úgy, ahogy az ablakokon kibámészkodók se bírnak a telefonokhoz nyúlni, hogy segítséget kérjenek. Mert ők sem hiszik el, hogy ilyesmi megtörténhet.

És akkor este a törzskocsmában lehet ünnepelni. Hogy győztünk.

Ha pedig valamiért, tévedésből elkap minket a rendőrség, akkor a bíróság előtt csak azt kell hajtogatni, hogy forradalmárok vagyunk. És hát mit lehet tenni? Így működik a történelem. Rombolni kell, nagyon, hogy újat építhessünk.

Itt hallgatható meg egy hétig:
http://klubradio.hu/klubmp3/klub20100731-145855