szombat, augusztus 14, 2010

Meghalt Béla, és nem hagyom

Ha szabadságon vagyok, akkor is lelassulok, ha nem akarok. Mert elszakadok. Amúgy is, lassan de biztosan. Vannak részei a világnak, amelyek itt vannak mellettem, de már csak, például képekről értesülök arról, hogy egyáltalán léteznek. Mikor megyek én már el egy diszkóba? Nem, mintha vágynék, de van abban valami szorongós, hogy ezekből a világokból már örökre kiesek. A múltkor Katával és Csárlival jöttünk haza valahonnan, és az autóból néztük az utcán az éjszakai járókelőket. Jöttek a Francia Intézetből, talán. Szép, kulturált emberek. Csárli is azt mondta, hogy szereti ezt a világot, de már nincs benne. Csak így, nézőként. Nézi az utcán az éjszakai embereket, szereti őket, szereti azt a mászkálós világot, de már távolról. Ez aztán így meg is maradt bennem, és azóta számolgatom, hogy mi mindentől távolodom.
Viszont lassan eljutok abba az állapotba, hogy a végtelenségig lelassítok mindent körülöttem, ami arra jó, hogy alaposan megvizsgáljak minden részletet. Régen a mozgás töltötte be az életemet, az erős, de fölületes jeleivel, most már inkább a kevés, de erős jel.
Nincs csodásabb, mint egy fél órát arra szánni, hogy hanyatt fekve nézegessük a felhőket. (Pláne ha az ember gyereke pár percre a hasára fekszik, majdnem úgy, mint babácska korában.)  Nem is tudom, miért van az, hogy a felhőjárás lenyűgözi az embert. Talán az, hogy példátlan erő van a felhőkben. És ha figyelünk, akkor látszik.
És még jobban lehet látni ezt az erőt, ha olyan szerencsénk van, hogy egyszercsak megjelenik egy vitorlázó repülő. Megy erre, megy arra, látszik, hogy a fölszálló légáramlatot, vagy örvényfélét keresi, és ha szerencséje van, meg is találja. Ha nekem is szerencsém van, akkor éppen fölöttem - vagy legalábbis nagyon közel. És szép nagy körökben elkezd emelkedni. Láthatom az erőt. Rettenetes erő lehet egy ilyen emelkedésben. És nincs más dolgom, mint csodálni. Várni, hogy meddig tud följutni. Sajnálom persze, hogy nem lettem pilóta. Legalább vitorlázó. (Ez mondjuk nem legalább, mert a vitorlázó repülés az egyik legszebb minden repülésféle között.)
Azt várom, hogy eléri-e a felhőt. Nem nagy, nem veszedelmes, akár föl is mehet odáig. Egyszercsak kijön a termikből és szépen lassan elindul a repülőtér felé.
Hogy ne legyen jó a világ, pittyen a telefonom, megnézem és az van odaírva, hogy meghalt Bodor Béla. Én meg csak nézem tovább a röpülőt, és arra gondolok, hogy meghalt Béla, és nem hagyom, hogy eljusson az agyamig. Nem hagyom, de persze beszivárog, mint valami mérgezés. Megint oda egy ember, akit szerettem. Nem mondhatom, hogy a barátom volt, de annyira szerettem, hogy az egyik versét elejétől a végéig belefaragtam egy botba. Neki akartam adni, de valaki ellopta. Ha tudnám ki. Mindegy már. Legyen itt ez a vers, pláne, hogy az élet másik végéről szól:

szülőszoba rag

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

melegvízbő hidegvízbe
durregyjobbró durregybalró
monddszépen    
hanemakkó

hidegvízbő        
azémondom

Amikor utoljára találkoztunk - ő József Attila-díjat kapott, én meg Táncsicsot - megállapítottuk, hogy ha másra nem is jó az ilyesmi, legalább arra, hogy találkozzunk. Azt meséltem neki, hogy meghülyültem öregkoromra: mégis inkább költő szeretnék lenni. Hogy szerinte... Azt mondta, hogy semmi akadálya:állj neki, van neked annyi formaérzéked, hogy sikerülhet. Mondtam, hogy jó, akkor majd küldöm a magvas költeményeimet. Nem küldtem persze, mert  ilyen vagyok. Inkább a verseit olvasgattam. Mindig zavart, hogy ha róla esett szó, a kritikusnak mondták, nekem meg bizonygatnom kellett, hogy de hiszen mekkora költő. És kit érdekel, hogy valaki mit csinál azon kívül, hogy mekkora költő. A kritikák összeállhatnak valami naggyá - láttunk már ilyet -, de miért várnánk erre, amikor már összeállt a költészet maga. Egy kegyetlen, gúnyos, édes, drága, vérfagyasztó költészet. Hogy az Isten is komolyan vegye a végső elszámolásnál, legyen itt egy gyönyörűséges a Ragtime a vérnősző barommal című kötetéből:


az akvarellherceg

Halvány madárbokáit szorosan összezárva
a hullámjárta parton guggol s a vízre fest
a gyermek; mögötte nyűtt, elmocskolódott párna,
azon sok, apró tubus; áttetsző, kék eres

ujjára présel egy-egy színárnyalatból éppen
csak annyit, hogy a vízszínhez érve fátyolos
színfelhőcskét szakítson az áramlás; ölében
tálkát tart, abból kormot csippent fel, és okos,

meggondolt mozdulattal, mégis határozottan
a foltra szórja; kérdő pillantást vet a fáknál
játszó kutyára, s apró tollkésével nyugodtan

ujjába vág: a sebből néhány csepp vért ereszt
a képre; szagától a pincsi szűkölve hátrál;
a vízbe hullva, rőt füst, máris oldódni kezd.

 

1 megjegyzés:

Kaskötő István írta...

Mondd, miért van az, hogy ha valaki leír valami fontosat amin hosszan el lehet rágódni, a kutya se figyel oda. Hiába mondja kétszáz lelkes hívő, hogy őt érdekli amit helyette is kimondtál... de most nem, pajtás. Nem ér rá.Rohanni kell.
Kár!
Mire megöregszel majd rádöbbensz, hogy a felhőket bámulni jobb lett volna mint könyökölni, hogy előbb juss fel a búszra... ami, kiderűlt sehova se vitt.
Valami kinai bölcs mondta: Ültettél egy fát, írtál verset és nemzettél gyermeket... az életed beteljesedett. Mi mást akarsz még?

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések