Kár, hogy nem

Január 19. (csütörtök) Ma nagyon rosszkedvűen dolgoztam, arra is gondoltam, hogy talán itt az ideje, hogy abbahagyjam a rovatvezetést, mert alkalmatlan vagyok erre a munkára. Mindegy, majd ezt is túlélem. Vagy nem. Az is mindegy.
A nap legjobb része az volt, hogy Kata - kivételesen, és most másodszor - átküldte a naplójának egy részletét, amelyben arról ír, hogy tegnap este együtt tanultunk - ő vizsgára készült -, meg arról, hogy ma reggel mit gondolt, és érzett, amikor ébresztett. Kár, hogy nem idézhetem ide.
Délután könyveltünk, vagyis áfát számoltunk, meg adót Klárával, a könyvelőmmel. Az már látszik, hogy a következő hónapokat nagy nyomorúságban töltöm.
Aztán elmentem Milosért. Már jobban van, de azért még nem tökéletes. Mire hazaértünk, elaludt a kocsiban. Itthon aztán föléledt. Nem akart fürödni, aztán nem akart kijönni a kádból. Nem akarta, hogy tévénézés helyett mesét olvassak, aztán nem hagyta, hogy abbahagyjam az olvasást. Még tízkor is erősen földobott állapotban volt. Aztán egyszecsak fordult egyet és elaludt.

A francba

Franciaország fenntartja magának a jogot arra, hogy nukleáris csapást mérjen bármely országra vagy regionális hatalomra, amely terrorista támadást hajt végre francia földön - tudatta csütörtökön Jacques Chirac francia államfő.
Én meg fönntartom magamnak a jogot, hogy a derék francia elnököt a büdös ftancba küldhessem a rohadt fegyvereivel együtt. Nemkülönben amerikai kollegáját, aki parancsod ad egy idegen, független, vele hadiállapotban nem álló ország bármelyik falujának megbombázására, azon az alapon, hogy ott neki ellenségei, terroristák lehetnek. Ha holnap a CIA úgy véli, hogy Tahitótfaluban terroristák bujkálnak, akkor bátor távkatonáival az én gyerekeimet is elpusztíthatja? Majd elnézést kér, és arra hivatkozik, hogy van ilyen a háborúban?
Semmiképpen nem akarom megrémiszteni a francia elnököt, de látok én abban valami tendenciát, hogy az első sorban azok a népek számíthatnak terrortámadásokra, amelyek tömegpusztító fegyverekkel rendelkeznek. (Vagy birodalmuk volt.)

Selyemzsinórt Gyurcsánynak?

A Magyar Nemzeti Bankkal komolyan úgy van már az ember, mintha Bacsó Péter filmjében, A tanújában lennénk, és valaki csöndesen figyelmeztetne minket, hogy ne lepődjünk meg, ha az ügyvédünk halálos ítéletet kér ránk.
Legalábbis Adamecz Péter azt nyilatkozta oda a Reutersnek - vagyis praktikusan a világsajtónak, Európa és a világ gazdasági döntéshozóinak, befektetőinek -, hogy az Európai Bizottság hibát követett el Magyarországgal kapcsolatban, mert csak növeli a pénzügyi válság kockázatát, amikor a konvergenciaprogram megváltoztatására a választásokra való tekintettel szeptemberig adott haladékot. Adamecz úr szerint a tagországok nyomása túlságosan gyenge. Ezzel szemben „mi” - vagyis a Magyar Nemzeti Bank, a mi országunk, a hazánk központi bankja egyes vezetői - azt szerették volna, ha a nyomásgyakorlás több „konkrét eszközt tartalmaz”.
Mégis miféle nyomásgyakorlásra gondol Adamecz úr? Csökkentsék vagy fagyasszák be az EU-pénzeket? Vezessenek be ellenünk védővámokat, amíg nem lesz eurónk? Fizessenek a parasztok, a vállalkozók, az önkormányzatok azért, mert a kormány képtelen három százalék alá szorítani az államháztartás hiányát?

Miket sutyoroghatnak ezek az emberek négyszemközt az EU-illetékeseknek? Még jó, hogy a világ egyik legdemokratikusabb államalakzatában, az Európai Unióban élünk, mert el tudom képzelni, miket mondanának a magukat nyilván valami pénzügyi helytartónak képzelő jegybankosok, ha arra éreznének folyamatos kényszert, hogy a Török Portának, Haynaunak vagy a Szovjetnek jelentsenek. Persze a törökkel könnyebb dolguk lenne: Gyurcsány Ferenc már meg is kapná a selyemzsinórt. Haynau lelövetné - mit neki még egy miniszterelnök -, a szovjet meg simán leváltaná és egy darabig gyógykezelésen lehetne a Krimben - ha ugyan túlélné.
És ha már a derék és elhivatott Adamecz úr nyilatkozik, miért nem jelzi, hogy mi lesz annak a következménye, ha mondjuk Orbán Viktor győz, és valamilyen kiszámíthatatlan okból kénytelen betartani az ígéreteit? Vagy esetleg elemezhetné azt, milyen következményekkel járhat, ha egy párt megvesztegethetőséggel vádolja a világ legtekintélyesebb gazdasági lapját. Isten mentsen attól, hogy beleszóljak a jegybankosok munkájába, bár szinte biztos vagyok abban, hogy nincs a munkaköri leírásukban, hogy legalább havonta egyszer föl kell jelenteni a szeretett hazájukat, hogy ezzel védjék a gyanútlanul ide vágyakozó befektetői hajlandóságot. Még szerencse, hogy a világ döntéshozói eddig még sose bizonytalanodtak el a nemzeti bankosok följelentgetéseitől. Az is lehet, hogy jobban ismerik a történelmüket, mint gondolnánk, vagy látták A tanút.

A sügérség természete

Január 18. (szerda) Ma elvittem Katát dolgozni, aztán indultam a könyvelőmhöz, ahova tegnap nem jutottam el. Nem is lett volna semmi bajom, ha utána nem fordultam volna a Hungária kőrútra, ahol sikerült egy teljes órát eltöltenem. De már annyira nyomasztó volt, hogy elvesztettem a tájékozódási képességemet, és időnként nem tudtam, merre járok, illetve állok. A munka jól ment, legalábbis mindent egybevetve. Délután Katával mentünk az úton és kicsit szégyenkeztünk a Jean-vicces plakátok miatt. Ő hívta föl a figyelmemet, mert az az igazság, hogy én – egészen ritka kivétellel – a háznyi plakátokat se veszem észre. Kikapcsol az agyam. Nem hagyom magam hülyeségekkel zavartatni. Megállapítottuk, hogy ilyen sügér reklámokat még soha nem láttunk. Szeretnék találkozni azzal a csapattal, aki ezeket kitalálta, pláne azzal, aki kiötlötte, hogy az a legjobb, ha Jean-vicceket vetnek be Demszky ellen. Példátlanul humortalan ember lehet. (Ahogy így, most elképzelem, szinte megszerettem szegényt.)
Persze ezen nincs mit csodálkozni: egészen egyszerűen nincs jobboldali humor. Ebbe betegszik bele szegény Fábry – pedig figyelmeztettem -, ebbe hasonlik a zseniális Sándor György – más most nem is jut eszembe. A jobboldal a totális sügérség állapotában van, és akkor lesz itt polgárosodás, ha megtanul magán röhögni. Addig kár a humorral kísérletezni a politikában, pláne a reklámban. Kata szerint pláne a lakosság egy része talán nem is ismeri a Jean-vicceket. A fiatalok szinte biztosan nem. Ő is csak onnan, hogy mondjuk húsz éve, amikor iskolás volt, valami korabeli gyerekújság „sutka” rovatában voltak Jean-viccek. Azóta se olvasott ilyeneket. Egyébként is, azok a fárasztós tréfák kategóriájába tartoznak, így teljesen alkalmatlanok forradalmi reklámra. Az a gyanúm, hogy a Fidesz ezzel a plakátsorozattal most nyeri meg a választást az SZDSZ-nek, és a következő polgármesteri ciklust Demszky Gábornak.

Büntetésének önkényes csorbítása

Valaha kedveltem Schwarzit. Nem a filmjei miatt, hanem azért, ahogy például a sérült gyerekekkel viselkedett az egyik paraolimpián. De ha a barátja lennék, most már elbeszélgetnék vele:
Schwarznegger most sem kegyelmezett a halálsoron már 23 évet lehúzott öreg beteg embernek, akit ma kivégeztek Kaliforniában.

A halálbüntetést ellenzők ismét felszólaltak Amerika második legöregebb halálraítélt fogva tartottja mellet, de sem a Legfelsőbb Bíróság, sem a Kormányzó nem kegyelmezett, a tolószékben ülő többszörös gyilkosnak. Clarence Ray Allent ma reggel a San Quentin Állami Börtönben méreginjekcióval kivégezték. A hivatalos állásfoglalás szerint, mindenki egyenlő elbírálásban részesül, nincs felső korhatár, vagy bármely kivételezés. Az ítélet nem személyre szabott, és megmásíthatatlan. Ügyvédje mindent megtett, és érthetetlenül állt a 23 évet a halálsoron letöltött ügyfele kivégzését végleg elrendelő döntés után. Allen, fia barátnőjének meggyilkolása miatt kapta a súlyos ítéletet. Azért ölte meg a fiatal lányt, mert az megfenyegette, hogy korábbi rablását a rendőrségnek elmondja. A per újratárgyalásakor az elítéltnek komoly esélye volt a felmentő ítéletre, ha pár tanú nem beszél ellene. Ekkor Allen bérgyilkost fogadott, aki három tanút meg is ölt megrendelőjének. A 76 éves gyilkosnak már szeptemberben egyszer megállt a szíve, de akkor még a börtön orvosa visszahozta őt az életbe. Allen lett az Egyesült Államok második legöregebb kivégzett elítéltje a tavaly távozott 77 éves John B. Nixon után, akiket a halálbüntetés 1976-os visszaállítása óta küldtek hivatalosan a halálba.

Isten mentsen, a halállal tréfálkozni, pláne az ilyen szégyenletessel, de miféle barom törvények vannak az Egyesült Államokban? Először is: egy tisztességes – bár nyomorúságos – országban, ahol még van kivégzés, megvizsgálják az elitéltet, és csak akkor hajtják végre rajta az ítéletet, ha egészséges. Bármilyen különös: beteg embert egy magára valamit is adó állam nem öl meg. Ez nem feltétlenül emberség dolga, hiszen az is lehet az indok, hogy az elítélt képes legyen fölfogni, megérteni a büntetés súlyát. Ha ugyanis erre nincs lehetőség, akkor a kivégzés nem a bűn büntetése, megtorlása, és pláne nem a bűnös megbüntetése, hanem csak egy olyan aktus, ami a társadalom többi tagjait próbálja elrettenteni a bűntől. Csakhogy ehhez van-e jog? Arra, hogy egy élő emberi testet használjunk ilyesmire? Ha van, akkor abból a társadalomból sürgősen el kell menekülni.
Nem tudom elképzelni, hogy egy tolószékben ülő vak és siket öregember kivégzése elrettentene a bűntől – az igazságszolgáltatástól annál inkább. Az amerikaiak nyilván Istent is belekeverik bűntető ideológiájukba. Nem nagyon értem, miért nem jut eszükbe, hogy ha Isten valakit vakká és siketté tesz, és ráadásul tolószékbe nyom, plusz még hagyja, hogy huszonhárom évet a halálsoron tengődjön állandó rettegésben, akkor ő talán már büntetett, és a kivégzés nem más, mint Isten büntetésének önkényes csorbítása. Arról már nem is beszélve, hogy Isten egyszer már meg akarta ölni azt az embert, infarktust hozott rá – erre az igazságszolgáltatás orvosa megmentette. Nem kellene-e olyan törvényt hozni, hogy a halálra ítélteket nem szabad megmenteni, hanem hagyni kell Isten akaratát érvényesülni. Az öreg megmentésével ugyanis az a baj, hogy visszaadták az egészségét, de csakis azért, hogy aztán elvegyék tőle. Végképp.Tudom, hogy Schwarzi jól alszik, mert az a fajta, és nem álmodik rémeket. Majd mi, helyette.

Szárazba való behatolás következményei

Elképesztő, miket lehet olvasni. Hogy az áltudományos hülyeség hogyan terjed, pláne az Internet segítségével, arra emelkedett példa ez a minden bizonnyal nagy érdeklődésre számot – vagyis sok kattintást hozó - tartó cikk: A fityma hiányának szerepe a nők orgazmusában.
Az ausztráliai Bond Egyetem munkatársa, Gregory J. Boyle és kollégái megerősítették O'Hara és O'Hara felmérésének eredményét: körülmetélt férfiakkal a nők nehezebben érik el az orgazmust.
A vagina szárazsága az egyik leggyakoribb női szexuális zavar, és további nehézségek léphetnek fel, ha a nő partnere körül van metélve. O'Hara és O'Hara kutatásában a megkérdezett nők körében, akik szeretkeztek már körülmetélt és nem körülmetélt férfival is, 8,6 az 1-hez részesítette előnyben a nem körülmetélt partnert.
Végül arra a következtetésre jutottak, hogy a fityma fontos szerepet tölt be a nő természetes nedvességének előidézésében. Ez egy fontos nőgyógyászati felfedezés, mivel eddig a vaginaszárazság problémájával kapcsolatban nem merült fel, hogy amennyiben a partner körül van metélve, a nő testének reakciója normális.

Az van, hogy a körülmetéletlen férfi számára a száraz punciba való behatolás erős fájdalmat okozhat - pláne, ha van némi szűkület -, hiszen a fityma visszahajlik, a máskor fedett, védett felület erős dörzsölésnek lehet kitéve. Pláne, hogy feszül is, a megnövekedett méretek miatt. Ha ezt a fitymás ember el akarja kerülni, akkor erős izgalmi állapotba kell hoznia a nőt, vagy legalább a punciját, hogy az nedvezzen, síkosodjon, vagy legalább kicsit harmatos legyen. Ennek viszont az az egészen jól kiszámítható következménye, hogy az ilyen nő könnyebben jut orgazmushoz, mint az, amelyiket az úgynevezett „aktus” előtt nem, vagy nem nagyon kellett fölizgatni. Vagyis csakugyan: „a fityma fontos szerepet tölt be a nő természetes nedvességének előidézésében.” De ehhez kár volt annyit kutatni, elég lett volna pár nővel hálni.
A legjobb, ha a férfi kamaszkorában körülmetéletlenül kezdi el nembéli életét, majd amikor már rájön arra, hogy a szerelemben nem az orgazmus a legjobb, hanem az, hogy miképpen lehet azt elérni, akkor metélik körül. Így talán már nem szokik le a néha csak kényszerből fölvett jó örömszerző szokásairól. Amúgy a körülmetélés hasznossága vitatott, ám azt figyelembe kell venni, hogy azokon a vidékeken, amelyeken ez rituálisan kötelező, állítólag ismeretlen a méhnyak rákja. Az más kérdés, hogy az ilyen vidékek jelentős részén a nő nem nagyon számít embernek, öröme pedig pláne ne legyen. Vagyis a nők akkor cselekszenek helyesen, ha az izgatás és az orgazmus, valamint a saját egészségük érdekében arra törekszenek, hogy a férfiakat a legmegfelelőbb időben metéljék körül.

Meg kell büntetni a kutyát

Január 17. (kedd) Ma erős katatóniába estem. Néha rám jön, hogy gyakorlatilag nem tudok mozdulni, dönteni – vagy, ha mégis, akkor csak nagy erőfeszítéssel. Eredetileg úgy volt, hogy dél körül bemegyek dolgozni – Milossal -, aztán elmegyek a könyvelőmhöz, aztán visszaviszem Milost a mamájához. De egyszerűen addig teszegettem-veszegettem, amíg képtelen lettem az elindulásra. Közben mégis döntéseket kellett hoznom, mert folyamatosan jöttek a telefonok a szerkesztőségekből. Sőt cselekedetekre is kényszerültem, mert el kellett küldenem mindenféle írásokat és fotókat, amik persze nem érkeztek meg, így újabb trükköket kellett kitalálnom. Végül, hogy kimozdítsam magam lelkem állapotából, rávettem Milost, hogy legalább a boltba meg a patikába menjünk el – különös tekintettel arra, hogy kiöntötte a gyógyszert. (Ez a kérdés ma egész nap foglalkoztatta. Még a patikában is mesélte. Mondtam neki, hogy meg kell büntetni a kutyát, mert bejött a lakásba, ellopta és kiöntötte a szemcseppeket. Egy darabig gondolkozott, aztán mondta, hogy ne bántsam a kutyát. De odáig még nem jutott, hogy magára vállalja a dolgot, de azért ez már valami. Este, amikor átadtam, mondtam a mamájának, hogy ha esetleg foglalkoztatja a dolog, és bevallja, hogy ő volt a „bűnös”, akkor vegye rá, hogy nekem is mondja meg, mert az már aztán csakugyan jót tenne a jövőre nézve.)

Szegény kis hülyém

Január 16. (hétfő) Tegnap inkább Kata volt rossz állapotban. Ugyanúgy, mint én, nehezem bírja a telet. Sőt: mondhatni, sehogyse bírja. Ahogy én se. A tél egyszerűen igazságtalanság az emberiség felével szemben. Hogyan lehetett ilyen hülye módon teremteni a Földet, hogy billeg? Telefonált Milos mamája, hogy a gyerek köhög, és mivel úgyis azt gondoltam, hogy ma már el kell mennem orvoshoz, elhoztam őt is. Az én állapotom erősen javult - csak éjszaka köhögtem egy kicsit. Milos viszont reggel köhögött három „húzúsat”, taknyos volt és beragadt a szeme. Nem volt könnyű elindulni vele az orvoshoz, nyafogott is, pedig tudja, hogy az itteni doktornő mennyire szereti.
A rendelőben kilátástalannak tűnt a tömeg, de aztán Milos összeszedte magát, azonnal a közönség kedvence lett a dumáival, sőt kultúráltan játszott más gyerekekkel is, így hamar elment az idő. Persze tökéletesen viselkedett. A doktornő nem látott nagyobb bajt, csak csöpögtetni kell a szemébe és a fülébe. És persze nem mehet óvodába a héten, ami szervezési nehézségekkel jár majd, de megoldjuk.
Aztán borzasztó dolog történt. Visszafele megálltunk a parkolóban, hogy vásároljunk. Én valahogy úgy észleltem, hogy Milos elment mellőlem maradék hóbuckát rugdosni, ezért kifordultam, hogy utána nézzek, és lecsaptam a csomagtartót - éppen a fejére. Szerencsére nem erősen, és nem is ütötte meg nagyon, de rettenetesen megijedtünk. Tényleg borzasztó volt az az egy perc, mire kiderült, hogy még csak púp sincs a fején.
Már megint kitaláltam valamit. Semmiség, de hátha más is kipróbálja. A kiürült italos dobozokat nem dobom azonnal a szemétbe, hanem a mosogatónál hagyom őket, és beléjük dugdosom az elképesztő mennyiségű papírszemetet. Tényleg hihetetlen, mennyi papírt dobunk ki naponta - például ilyen náthás időszakban - és az is, hogy az a sok papír milyen kis helyen elfér. Például tegnap óta figyelem: ennyi idő alatt egy szemetes zacskó megtelik, most meg még csak az első tejesdoboznál tartok. Ha ezt folytatom, nem hetente, hanem csak havonta kell elvinni a szemetet, és az jobbára csak dobozokból áll majd. Ha már ezeket a borzalmasan környezetszennyező dobozokat használjuk, legalább legyen egy kicsi értelme.
Érdekes, hogy hogyan alakulnak ki a múló, de pár napra mégis meghatározó szenvedélyek. Pár hete átalakult a WIW, IWIW lett belőle. (Az egy olyan hely az interneten, ahol ismerősökre lehet vadászni, jelezni, hogy ismerjük őket, aztán ha ők visszaigazolják, hogy csakugyan, akkor bekerülnek az ismerősök listájára. Másra is jó a rendszer, levelezni is lehet, de ez most nem érdekes.) Az érdekes az, hogy amióta minden olyan esetről kapok értesítést, hogy valaki ismerősnek jelölt, meg is nézem, sőt megnézem az ismerőseit, és ha azok között ismerősre lelek, magam is bejelölöm. Ezt csak az utóbbi héten teszem, eddig csak visszaigazoltam. Elég az hozzá, hogy Szilveszter idején háromszáz ismerősöm volt, két napon belül négyszáz lesz. Nem mondom, hogy bárkivel is versenyben vagyok, mert az a részemről csalás lenne. Hiszen az ismerőseim jelentős részét valójában nem ismerem. Olyan emberek, akik olvasnak valahol például, és jelzik, hogy ismernek. Én meg nem jelzem vissza, hogy de én meg nem, mert ez udvariatlanság lenne. Persze egyre többen vannak, akikről csakugyan tudom, kik, pláne, amióta fénykép is van róluk. Azt se mondom, hogy ez a gyűjtés szenvedélyem lett, de kétségkívül egyre jobban érdekel, hogy tulajdonképpen hány embert ismerek - legalábbis az internetezők világában. Katán is látom, hogy elkapta valami. De az extrém példa Dávid fiam, aki nem kevesebb, mint 719 ismerőssel bír, bár nem lepődnék meg, ha a jövő héten már 800 felé járna. Borzasztó! Jó, hogy egy pörgős ember, föl és alá rohangál a világban, állandóan ismerkedik, de ez már kicsit sok: egy jobb magyar falu népessége. (Egyébként - ha jól emlékszem - egy szociálpszichológiai vizsgálat szerint százhúsz embernél többet nem tudunk fejben tartani, tehát nagyjából annyi csakugyan valódi ismerősünk lehet.) Amíg ezt írtam két új ismerősöm lett.
Milos ma elkövette az első tudatos disznóságát - legalábbis eddig ilyet még nem vettem észre. A doktornő fölírt neki egy cseppet, amiből egyet-egyet a fülébe, illetve a szemeibe kell csöppenteni. Biztos kellemetlen - legalábbis sivalkodott délben. Este, fürdés után keresem a csöppöket, nem találom sehol a kis flakont. Aztán meglett: a konyhaasztalnak van egy merevítő gerendája, amin a lábunkat szoktuk tartani. Ott állt, méghozzá úgy, hogy a teteje le volt csavarva, és jelentős része hiányzik. Kérdeztem, hogy az vajon miképpen került oda. „Oda esett.” És hol a teteje? „Elröpült.” Nagy nehezen meg is találtam, egy méterre. Vagyis lecsavarta, a tetőt eldobta, aztán kiöntött a folyadékból, majd jól elhelyezte… Szegény kis hülyém. Én is ilyen ravasz voltam. Már csak abban reménykedem, hogy ami maradt, elég lesz még négy napra.

A zongorista és a szar

Január 14. (szombat) Érdekes ez a betegség: hol egészen jól vagyok, hol meg összeomlok. Az egyik órában magyarázom Katának, hogy most már érzem, azonnal jól leszek, sőt máris, aztán fél óra múlva rám jön egy olyan köhögőroham, hogy szinte megfulladok. Ő meg gúnyolódik. Joggal, de szeretettel, persze.
Az legalább jó volt, biztos jót tett, hogy ma tizenegyig aludtam. Tegnap megnéztük A zongorista című filmet - Wladyslaw Szpilman zongorista története, ahogy Varsóban bujkálva túlélte a zsidóüldözést és a háborút. Roman Polanski Arany Pálmát kapott, a film meg még három Oscart is. Valamiért nem láttuk akkor, amikor mozikban vetítették. Erősen fegyelmezettek voltunk, de végignéztük, hiszen érdeklődve vártuk, hogy majdcsak kijön valami katartikus belőle. Hát nem jött. Az volt a baj vele, hogy tele volt közhellyel, minden kiszámítható, és ettől unalmas. Nagyon nehéz lehet persze erről a témáról úgy beszélni, hogy egy rendező ne essen ebbe a csapdába, de persze Polanskitól ez elvárható lenne. Az nem mentség, hogy, hogy egy életrajzi regény alapján készült filmben ragaszkodni kell bizonyos elemekhez. A művészet tükrözött valóság, sajnos.
Az a baj, hogy a művészetben, hatás dolgában ez kotraproduktív. Az mégiscsak túlzás, ha minden jelenetnél előre mondjuk, mi lesz a vége, mi lesz a tanulsága, és sose tévedünk.Ha bizonyos, nagyon fontos témákról unalmasan, egyenesen megengedhetetlenül közhelyesen beszélünk, és ezt még ráadásul kényszeresen díjazzák is az arra hivatottak, akkor az visszahat a téma fogadására is. Végülis jöhetnek olyan, újabb generációk, amelyek azért nem érdeklődnek majd az emberiség legsúlyosabb történetei iránt, mert a második-harmadik film után „uncsinak” találják az egészet. Kár lenne. Én értem, hogy évente kell pár ezer filmet csinálni, mert ez egy önmozgató iparág, de néha meg lehetne állni, egy pillanatra. Nyilvánvaló, hogy a tömegtermelés tudatosan gyártja és ömleszti ránk a szart. Erre nincs jobb szó. Trágya. Amúgy tápláló, de jobb, ha az ember távol tartja magát tőle. Mert a romlást táplálja, semmi mást.
De néha, minden századik vagy legalább ezredik film esetében létre lehetne hozni egy olyan mechanizmust, ami legalább megpróbálná garantálni, hogy érték, netán valóságos csoda születhet. Ennél többet nem kivánhatunk.Ma tulajdonképpen egész nap feküdtem, de nem mondhatnám, hogy jobban lennék. Ha ez holnap is így lesz, lassan megvilágosodom, és elmegyek orvoshoz. Hülyén jönne ki, ha egy megfázásba belepusztulnék.

Tartsanak-e a szocialisták is kutyát?

Fakutyát. Állítólag az röhög, bár én még nem hallottam. Egyébként meg élő sajtókutyát ne tartsanak, mert igen hálás lennék, ha nem indítanának ellenlapot, mondjuk Magyar Puli címmel. Éppen elég volt ennyi ebből a műfajból. Nem a Fidesz sunyiságai viseltek meg, hiszen a szerencsétlenkedéseiken magam is jót nevettem, hanem az, hogy kormányzásra érettnek képzeli magát egy ennyire dilettáns csapat. Persze kutyabajuk se lesz ettől, a nép kedveli az ügyefogyottakat .

Feriz bácsi

Még valami fontos: Brigi sógornőm fölhívott, hogy meghalt Feriz bácsi, akit nagyon szerettem, és fontos igazodási pont volt egész életemben, főleg gyerekkoromban. Tudni kell róla, hogy ő volt - legalábbis az utolsó rangja szerint „D. Dr. Berki Feriz protopresbyter, a Nagyboldogasszony székesegyház elöljáró papja, a magyar ortodox egyházközségek esperese” - abban az időben pedig, amikor még néha találkoztunk, ő vezette a magyarországi orodoxokat.
Valahogy úgy adódott, hogy gyerekkoromban néha rá és a feleségére, Máró nénire bíztak, ha a szüleim elutaztak valahova. Azt leszámítva, hogy a fiúkkal, Ádámmal nagyon szerettem játszani, hatalmas élmény volt nekem, hogy szertartások alatt a templomban lehettem. Nekem akkor csoda volt az a titokzatos világ, és különösen az, amit az istentiszteletek alatt hallottam. Feriz bácsinak később el is mondtam, hogy nem tudom mással magyarázni például az ortodox liturgia iránti megkülönböztetett vonzalmamat, mint azokkal a napokkal, amiket vele tölthettem. Tudós ember volt, igen sok nyelven beszélt, ugyanakkor, ha civilben volt, idegennek talán minden eszébe jutott volna róla, csak az nem, hogy magas rangú pap. Szellemes volt, és igazán kellemes, kedves ember. Néha például vallási tárgyú konferenciákon találkoztunk. Egyszer például jó hangosan, messziről köszöntött: Ivánkám, már megint mekkora marhaságokat olvastam tőled az újságban!
Nagyon jó ember volt. Remélem nem szenvedett.

Képest

Január 11. (szerda) Reggel, miután elvittem Katát dolgozni, gondoltam egyet, és beugrottam a közterületesekhez, hogy végre elintézzem a kátyú-ügyet. Barátságosan fogadtak, nem volt sok panaszos. Fél óra alatt sorra kerültem - talán ha a hatodik lehettem. Ki kellett tölteni egy űrlapot, ami tele volt hülyeségekkel. Egyrészt többnyire olyan adatok után érdeklődnek, amihez semmi közük - például a Casco kötvényemről -, másrészt teljesen olyanok a kérdések, mintha én lennék a hibás, ha ők gödröt hagynak az úton és az tönkreteszi a kocsimat. Egy kedves, bár igen hetyke menyecske intézte az ügyemet, aki mindjárt elmagyarázta, hogy nem magyarázza el a részleteket, mert unja a sok magyarázatot. Például azt, hogy miért kapom meg körülbelül két hónap múlva a pénzemet. Kihúztam belőle, hogy azért, mert nagyon ellenőrzik a bejelentéseket, hiszen sok a visszaélés. Nem akartam neki elmagyarázni, hogy már az is visszaélés a türelmemmel, hogy nem ők jönnek ki hozzám, és nem otthon kárpótolnak, készpénzzel, sok bocsánatkéréssel, és még legalább egy doboz bonbonnal. Ugyanis ők élnek vissz az én bizalmammal: azt képzelem, hogy egy normális ország biztonságos útján megyek haza, aztán beleesek egy akkora gödörbe, hogy sírnak is megfelelő lenne… Aztán két órát állok az esőben, bőrig ázok, elképesztő módon megbetegszem, aztán még gumishoz kell mennem, meg oda hozzájuk, vesztem az időmet, ami nem drága, csak nekem. És nem egyedül jártam így az ő gondatlanságuk miatt, mert aznap legalább ötvenen jártunk így a Budai Alsó Rakparton - remélem, így kell írni. Mindegy, tulajdonképpen tetszett a hölgy stílusa. Végülis kedélyesen elbeszélgettünk. Bár szegény még nem tudja, hogy ha hamarosan a főnöke leszek, akkor köteles lesz tánc- és illemtan órákat venni.
Már csak a biztosítóhoz kell elmennem. Majd pitiáner alkudozás lesz, én szégyellem magam ott is.
Időben beértem a szerkesztőségbe. Szörnyű állapotban, de igyekvően dolgoztam, aztán jöttem Tahiba. Beültem a kádba, ami nagyon jót tett, pláne hogy a forró vizet teleöntöttem illóolajokkal. Aztán egy szerelmes költeményen munkálkodtam, ami jó kedvre derített. A körülményekhez képest jól vagyok.

Pusztulás, de nem annyira rossz

Január 10. (kedd) Tegnap még sikerült az óvodába eljuttatnom Milost, aztán be is értem a szerkesztőségbe, de ott már annyira elhatalmasodott rajtam a betegség, hogy szabályosan rosszul lettem, fulladoztam. Aztán javult egy kicsit az állapotom, így még a Hócipő délutáni évindító beszélgetésére is elmentem. De csak azért, mert nagyon fegyelmezett vagyok. De ott is, majdnem elpusztultzam. Ma aztán ágyban maradtam, de képtelen is lettem volna fölkelni. Valahogy úgy lett, hogy Kata is csak másfél órát tanított, így egész nap ápolt. Nem annyira rossz így betegnek lenni.

Betegség és idegesség

Január 8. (vasárnap) Az utolsó napok sok-sok szenvedéssel teltek. Nagyon rossz állapotba jutottam. Éjszaka rosszul alszom, ráz a hideg, többnyire olyan erősen köhögök, hogy egyszerűen szétráz. A legkellemetlenebb az, hogy köhögés közben sokszor megrándul egy ideg az arcomban, amitől aztán bénító fájdalmat érzek. Ez elég lehangoló, és semmire nem marad energiám. Naplóírásra sem. Péntek óta itt van Milos. Csak annyit mozdultunk ki, hogy tegnap Katával és Sacival elmentünk játszóházazni. Ma pedig vásároltunk. Visszafelé bementünk a szomszédba, ahol pofátlanul mindjárt meg is ebédeltünk Erzsi jóvoltából, Dávidka és Milos pedig játszott két órát. Abból egyet a kertben fociztak. A végén már fáztam egy kicsit, de jót tett a levegő. Azóta fokhagymát eszem, ami szintén jót tesz. Este pedig nagyot babzsákoztunk Milossal.
A katolikus püspöki kar kicsit fölidegesített:
Kicsit unom, hogy a katolikus egyház folyamatosan megjegyzéseket tesz az ateistákra. „Nem tudjuk, mit cselekszünk.” Vajon honnan ez a pofátlan kivagyiság? Milyen alapon gondolhatja bárki egy másik emberről, hogy az ügyefogyott, és csakis azért, mert nem hisz Istenben?
Én a paráznaságra vonatkozó kivételével szinte maradék nélkül betartom a tíz parancsolatot. Még azt is, hogy ne imádjak másik - vagy idegen - Istent, mert végülis csakugyan nem imádok. Igazából még csak paráznának sem találom magam, mert csak olyan nővel hálok, akit szeretek, és nem csalok. Ha úgy tetszik: elvből. Azért, mert azt gondolom, hogy nem teszek olyat mással, amit magamnak nem kívánok. Talán ez lehetne az első parancsolat. Még akkor se, ha más megteszi velem. Nem vagyok a válás híve, de még kevésbé annak, hogy egymás nem szerető, aztán már gyűlölő emberek együtt sanyarogjanak életük végéig, és közben néha utálatban háljanak egymással. Ez méltatlan. Isten ilyen nem kívánhat a szeretett teremtményeinek.
Minden más parancsolatot betartok. Sokkal jobban, következetesebben, mint az általam ismert keresztények, pláne katolikusok döntő többsége.
Azt is unom, hogy rajtam kérik számon már a népességfogyást is. Több gyerekem van, mint a keresztények túlnyomó többségének, sőt egyet sem hajtottak el még miattam - amint az a keresztények között elég gyakran megesik.
Akkor meg mit gúnyolódik rajtam a püspökök kara? Egy olyan egyház püspökei sértegetnek, amelyiknek szinte minden hónapban újabb és újabb botrányokkal kell szembenéznie. Talán inkább elmélkedjenek és elméskedjenek arról, hogy vajon azok a katolikus papok, akik Isten világosságában élnek és gyerekeket rontanak meg, tudják-e, mit cselekszenek? Nem tudom milyen alapon, de valahogy úgy gondolom, hogy ha egy világszervezet igen számos tagjáról kiderül, hogy hatalmát és tekintélyét arra használta, hogy gyerekek seggébe és szájába dugdossa a farkát, és ráadásul ez az erkölcsi világhatalom ezt még pénzzel és egyéb eszközökkel meg is próbálta eltussolni, akkor egy időre illene elhallgatni - legalábbis erkölcs, pláne nemi erkölcs dolgában. Mert pillanatnyilag az van, hogy abban kicsit autentikusabb a prostituáltak bármelyik érdekvédelmi szervezete.
Kicsit szerényebben kellene szónokolni. Kár sértegetni minket. Sohase írnék le ilyeneket, ha nem provokálnának. Mindig tisztelettel voltam az egyházak iránt. Mindig elismertem, hogy csillapíthatatlan igény van rájuk. Az emberek sokaságának nagy szüksége van iránymutatásra, tételes tanításra, félelemre, időnkénti megtisztulásra, hogy fegyelmezetten éljen, de legalábbis valamilyen lelki, erkölcsi keretek között. Hogy tudja, hol a határ, akkor is, ha időnként, vagy gyakran átlépi azt. Nem is beszélve arra a pótolhatatlan erőre, amit az egyház a karitatív munkával, az istápolással, a kultúra fenntartásával, ápolásával és a tanítással ad.
Jó dolog lehet vallásos embernek lenni, mert ott a remény, sőt a bizonyosság. Mindig van valaki, aki őrző, akihez fohászkodni lehet, valóságosként lehet megélni a képzelt szent lényeket, akik csakugyan itt - vagy ott - vannak valahol. A bűnök megbocsátatnak, csak meg kell vallani és bánni azokat. Micsoda egyszerű, kellemes képlet! És, ami a legfontosabb: nincs halál.
Ezzel szemben mi, ateisták mindig magányosak vagyunk. A bűneinkkel halálunkig együtt élünk, és azokat csak azok bocsáthatják meg, akik ellen vétettünk. Ha szenvedünk, nincs kitől könyörületet kérni. Ha elvesztünk valakit, nem vigasztalhatjuk azzal magunkat, hogy sebaj, majd a földi életen túl találkozunk. A halálunk után nincs semmi, mint ahogy előtte se volt. Bár akadnak köztünk, akik elképzelik, milyen jó a természet körforgásába visszatérni, de például jómagam egyáltalán nem lelkesedem ezért se. Talán annyi előnyöm van, hogy amikor majd elmegyek, a még kicsit keringő lelkem nem fog epekedni majd a gyerekeimért, a szerelmemért, a testvéreimért, a barátaim után. Mert nincs is lelkem. Nem kell hát engem sajnálni se. Úgy múlok el, mint bármelyik oktalan állat. Csak a nyomaim maradnak, amíg el nem hordja azokat is az idő. Ha egyáltalán maradnak nyomaim.
Irigylem a vallásos embereket, mert sokkal jobb és könnyebb életük van, mint nekünk. Boldog, derűs lények, élettel és reménységgel telve. Talán ezért olyan nagy a képük. Miért nincs bennük könyörület, miért bántanak engem, aki tele vagyok semmivel?

Ön kinek a csapját zárná el?

A sajátomat, de mindet. Rájöttem ugyanis, hogy van egy csomó cső meg drót a lakásomban, és azokon mindenféle jön befele. De elég különös jelenség ez, mert amennyi bejön, annyi ki is megy, csak éppen csekken, a postán. Sőt: egyre több megy ki, arra hivatkozva, hogy infláció, begyűrűzés, oroszok meg mifene. Ha azt akarom, hogy ez a kellemetlen kiáramlás megszűnjön, vagy csillapodjon, akkor szűkítenem kell a befolyásokat. Vagyis kellene. Mert nem tudom, mitévő legyek. Ha talán az állam segítene... Vagy az ima.

Rázás, rosszkedvű gumiszerelők

Január 5. (csütörtök) Rémisztő éjszakám volt. Arra ébredtem, hogy fulladok, izzadok, és ráz a hideg. Annyira borzasztó volt, hogy meg se mertem mozdulni, mert azt gondoltam, hátha attól mindjárt meghalok. Órákig feküdtem, mozdulatlanul.
De az volt az érdekes, hogy közben kitisztult az orrom, és alig köhögtem. Ebben vélhetően annak is szerepe volt, hogy Kata este belém kényszerített némi gyógyszert.
Meglepetésre elég jól föl tudtam kelni, a zuhany rendbetett, és miután Katát elvittem dolgozni, szinte hajnalban bejöttem a szerkesztőségbe. Az a legjobb időszak munkálkodásra.
Közben kaptam egy telefont, hogy szerepelnem kell a hétfői Kultúrházban. Remek felvétel lesz: orrhangon beszélek majd. Megfigyeltem, hogy mindig akkor hívnak tévébe, ha meg vagyok fázva. Vagy mindig meg vagyok fázva. (Jut eszembe: elfelejtettem leírni, de azt is megfigyeltem, hogy a gumiszerelők a világ legrosszabb kedvű emberei. Mosolyogni nem láttam még egyet se.)

Milossal, aztán álmosan

Január 4. (szerda) Tegnap elmentem Milosért az oviba. Este nagyokat örvendeztünk mindenfélén, talán azt leszámítva, hogy ő nehezen aludt el, én meg, mondhatni, egyáltalán nem. De ebből legalább az lett, hogy reggel jól előkészültem mindennel, mire fölkelt, és így minden idegeskedés nélkül indultunk el otthonról.Ma a szerkesztőségben nem voltam csúcson, annyira nem, hogy ülve el is aludtam, mégis úgy adódott, hogy hamar elkészültem mindennel. Szaladtam Katához. Kicsit pihengéltünk, mert ő sem aludt, aztán elmentünk Saciért, aztán a többire nem emlékszem, mert gyakorlatilag mindent átaludtam. (Néha fölébredek, akkor írok egy kicsit, mint most.)

Zúdulás

Január 3. (kedd) Nem tudom, hogyan van ez, de vannak egészen jó napok, aztán meg a nyakamba zúdul a szerencsétlenség. Tegnap például elindultam haza azzal, hogy rendbe rakom a házat, mert ma viszem Milost, és ha mindennel elkészülök, esetleg visszajövök Katához. Poroszkáltam a budai rakparton, és persze belementem egy gödörbe. Ki is pukkadt a kerekem. Zuhogó esőben, csúcsforgalomban. „Szerencsére” nem mentem gyorsan, mert azt láttam, hogy valaki már áll az úton vészvillogóval. Persze azért, mert ő is belehajtott. Már hívta is a rendőröket, akik elég gyorsan megérkeztek. Gyorsan, szakszerűen dolgoztak, adtak jótanácsokat is, igazolták, hogy nem mi voltunk hibásak. Aztán elmentek. Később arra gondoltam, miért nem az az ügymenet, hogy ilyenkor a rendőrök fölhívnak egy számot, és balesetveszélyre hivatkozva kötelezik a közterületeseket, hogy legalább egy táblát tegyenek ki a lyuk elé? Itt valami nincs rendben. Ott álltam a döglött kerekemmel, a sorstársammal megpróbáltuk leszedni, de persze nem ment, mert nem volt nagykarú csavarkulcsunk, a gumis meg úgy rátekerte a csavarokat, hogy azokat mozdítani se lehetett. Mit tehetek: kihívtam az Autóklub sárga angyalát. Egy óra múlva ígérte a szerelőt. Ücsörögtem, vizesen, fázva, fölhívtam Katát, hogy vigasztaljon, aztán hallgattam a rádiót. Arról számolt be, hogy a Lágymányosi hídnál negyven autó szaladt kátyúba. Ott állnak szépen, sorban, törött tengelyekkel, kipukkadt gumikkal. Többször is beszámoltak egy ismeretlenről, aki otthagyta a háromszögét a kátyú előtt, és ezzel autók százait mentette meg. Jó lenne megtalálni ezt az embert.
Jött a szerelő, szintén szakszerűen kicserélte a kereket, aztán már mehettem is. Nem töltöttem két óránál többet komplett életveszélyben. Még jó, hogy bírom. Az úton még háromszor szaladtam kisebb kátyúkra. Üzenem, hogy unom én ezt. Sok. Nem igaz, hogy így működhet egy ország.
Otthon aztán gyorsan fürdőt vettem. Aztán kapcsolom be a számítógépet. Egy kicsit dolgozott, aztán kijött a képernyőre az úgynevezett kék halál. Az egy jelzés arról, hogy ez a gép bizony nagy valószínűséggel tönkrement. De az is lehet, hogy egy szakember még segíthet rajta. Megnéztem, hogy működik-e a cserépkályhám, arra az esetre, ha nem lesz gáz.
Megjegyzem: annak idején két okból hagytam meg. Az egyik az volt, hogy mi lesz, ha az oroszok elzárják a csapot. Sértődős népek, sose lehet tudni. A másik: mi van, ha valami katasztrófa miatt nem lesz villanyáram? Mert hamar észrevettem, hogy ha nincs áram, nem dolgozik a kazán se.
Éjjel egyig takarítgattam, mostam, aztán elaludtam.
Reggel Kata ébresztett, így hamar elindultam. Szerencsém volt, találtam egy felnit a műtermemben, így nem kellett tízezerért venni. A gumis tíz perc alatt rátette az abroncsot. Szerencsére csak egy-két helyen puklisodott meg, pótkeréknek még használható. Persze a felni javíthatatlan. Vagyis eddig olyan huszonkétezer a károm. Még jó, hogy maradt egy kis pénzem karácsony meg kazánromlás után.
Most már csak az kell, hogy öt munkanapon belül elmenjek a közterületesekhez, és igényeljem a kártérítést. Állítólag csak hetvenöt százalékot
Szerencsém volt a számítógéppel is: Tamás, a rendszergazdánk – ideiglenesen bár, de – rendbe tette. Remélem, kitart addig, amíg lementem az adatokat.Most már három baj ért hamar, bár tulajdonképpen mindegyiket megúsztam. Jöhetne valami jobb. (Reggelre betemették a kátyúkat a rakparton.)

Talán jövőre

Van úgy, hogy egy kormány döntése bejön, csak dicséretet érdemel, ha meg mert lépni valamit, olyat is, ami „kényesnek” tűnt. Arra a következtetésre lehetett jutni, hogy döntéshozók féltek: ha kemény törvényt hoznak a durrogatók ellen, az esetleg nagy felháborodást kelt azok között, akik kedvelik az ilyesfajta szórakozásfélét. Nem feltételezem, hogy több mint egy éve pedig azért „liberalizálódott” ez a parttalanságig, mert a bunkócskába hajlók szavazataira is szükség volt. Mint ahogy azt sem, hogy a rendőrség például tavaly azért nem lépett föl eréllyel a december közepétől január közepéig polgárpukkantók ellen, mert azon az állásponton volt, hogy minek, úgyse lehet ellenük tenni.
Esztendeje úgy alakult, hogy az ország lakosságának kevésbé dévaj többsége megelégelte a cirkuszt, és civil mozgalom is indult: jelentős erők kifejezetten követelték, hogy a belügyminiszter tegyen már valamit a köznyugalom visszaállítása érdekében. És megtörtént a csoda: a kormány lépett, rendeletileg betiltott bizonyos eszközöket, mások használatát pedig erősen korlátozta, és tizenkét órában határozta meg azt az időszakot, amikor az önfeledtek elengedhetik magukat. Arra persze senki nem számított, hogy ezek az emberek be is tartják a törvényt. Annál nagyobb volt a meglepetés: Szilveszter este hatig és Újév hajnala után alig lehetett dörrenést hallani. Hogy aztán a társadalmi nyomás hatott, az árusokat és a hagyományos vásárlókat elijesztették a következetesen ellenőrző, elkobzó és büntető rendőrök, vagy netán a tréfás kedvűek látták be, hogy túlzásokba estek, nem tudom. Mindenesetre tény, hogy viszonylagos nyugalom volt. Talán kevesebb babakocsi mellé esett petárda, vagy más robbanószerkezet, talán kevesebb öregembert vicceltek meg lesből, talán kevesebb állat vadult meg és menekült a halálba.
Örülök annak is, hogy a Népszava is kérte a szigorúbb szabályozást, és talán ennek is volt hatása. Bár megjegyzem: jómagam személyesen azt követeltem, hogy a kormány jelentse ki, hogy a szigorításra az állatok jogainak védelme miatt is szükség van. Ezt nem viccből mondtam, hanem azért, mert ez áttörést jelentene, új, ma már elvárható szemléletet. Sajnálom, hogy idáig nem merészkedett a kormány.
Az is valami, hogy idén majdnem megúsztuk. Most már csak azt kellene valahogy elérni, hogy egyetlen ujjat se kelljen amputálni, és gyerekszem se sérüljön Szilveszter önfeledő éjszakáján. Talán jövőre.

Ádázul semmit

2006. január 1. (szombat) Jó volt az év vége, dacára annak, hogy baromi beteg vagyok tulajdonképpen. Vagyis nem olyan nagyon, csak levegőt nem kapok, bár arra néha nagy szükség lenne. Ehhez hozzájárult az is, hogy pénteken kicsit tovább fáztam, mert nem mentem autóval a városban. Úgy láttam, nem érdemes abba belehalni, hogy az egyik helyről át akarok jutni a másikra. Villamosoztam. Tulajdonképpen nagyon szeretek tömegesen közlekedni, mert elképesztően sok dolgot tudok meg az emberekről. Senkit nem akarok megsérteni, de néha az az érzésem, hogy a lakosság jelentős része mentálisan sérült. Legalábbis, előfordul, hogy például a metrón a szemben ülő öt emberből éppen öt látszik komplett hülyének. Maguknak valónak tűnnek, de abból a fajtából, amelyik bármikor kitörhet. Ilyenkor azzal nyugtatom magam, hogy esetleg ők is annak látnak engem. És ez valószínű is. Mindenesetre pénteken négy villamosúton három komplett novellára való történetet hallgattam végig. Ráadásul nagyon szépeket. Persze sose írom meg ezeket, mert annyira azért nem jók. Az más kérdés, hogy a novellába jó történet kell, vagy jól kell megírni az akármilyen történetet. (Kíváncsi vagyok, mikor fogok megint ilyesmit írni. És azt is érdekes lenne megtudni, hogy mostanában miért nem írok, noha egyre jobban szeretnék. Ezt írógörcsnek hívják, és arról szól, hogy az ember azt képzeli magáról, hogy soha többé nem lesz képes egyetlen története elmesélésére sem. Aztán elmúlik, ha mégis. És egy idő után újra kezdődik. Kicsit megrontja az ember életét.)
A Szilveszter azért volt jó, mert nem csináltunk semmit, azt leszámítva, hogy délelőtt elmentünk a piacra, ami bezárt, mire odaértünk. Ezért átmentünk egy plázába, ami tele volt szerencsétlen külföldiekkel, akiket ide hoztak szilveszterezni. Többnyire ukránoknak véltem őket, és szabadidős program gyanánt elvitték őket plázázni. Hadd lássák a nagy fényességet! Azt más kérdés, hogy addigra az összes bolt bezárt, tehát csak ehettek. (Mint később a tévéből kiderült, valami háromnapos utcai mulatozást ígértek itt a külföldieknek. Lehet, hogy volt ilyen terv, de nyilván szétmosta az undorító téli eső. Még szerencse, hogy már megyünk kifele a télből, mert ha ezt nem tudnám, meg is őrülnék.) Ettünk giroszt, aztán hazamentünk és nem csináltunk semmit. Mondjuk botrányos lett volna, ha társaságban vagyunk, annyira gyengélkedtem.
Katával az életünk fontos része a semmit nem csinálás. Mondhatni a kedvencünk. Meg az a tudat, hogy mindketten találtunk egy embert, akivel nem kell görcsösen valamit tenni. Például Szilveszter ürügyén, kínosan, kényszeresen, elkeserítően vidáman. (Összességében egyszerre volt nekem például elkeserítően rossz, és egészen csodás évem. Bizonyos értelemben meg nagyon szerencsés is voltam. Például kétszer utaztam olyan országba, amilyenbe soha nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutok. Ja és tizenötször nyerem a lottón – legutóbb éppen tegnapelőtt.) Itt kell megemlékeznem arról, hogy nem hittem volna el: csakugyan nem robbantak a petárdák este hatig, és reggel hat után is föltűnő nyugalom volt. Akkor jó volt a rendelet, amit magam is többször szorgalmaztam. Tényleg nem hittem volna, és nehéz megmagyarázni is. Bár az is igaz, hogy a hibbant trombitást is keveset hallottunk. Vagy nem figyeltünk, mert el voltunk foglalva az ádáz semmittevéssel.