Van a politikai tahóságnak egy szintje, amit talán akkor se kellene megengedni, ha a Fidesz hirtelen abba a különös helyzetbe kerül, hogy nincs mit mondania. Ha agyonlőnek egy embert, lesből, mint annyiszor mostanában, aki ráadásul cigány, mint annyiszor mostanában, egy település utolsó háza előtt, mint annyiszor mostanában, akkor megértem, ha a politikusnak már nincs mit mondania.
Ha én fideszes lennék, arról beszélnék, hogy van valami jelképes abban, hogy egy kisgyerek és az őt mentő apja után most éppen egy olyan munkásembert lőttek le, aki dolgozni indult. Kóka Jenő az életével pontosan azt bizonyította, hogy micsoda ocsmány dolog az előítéletesség, halálával meg azt, hogy az hova vezet.
Egy fideszes, aki nyilván kitűnő keresztény, ilyenkor mondja azt, hogy imádkozzunk együtt. És mondja ki, hogy ne aludjon senki nyugodtan, mert aki ma cigányt öl, az holnap bárkire – és főleg! – politikusra támad majd ugyanígy.
Mondjon valamit. Az se baj, ha kicsit demagóg, az se baj, ha csöpög az érzelemtől.
De hogy Szíjjártó Péter kiáll, és azt meri mondani, hogy ennek a gyilkosságnak az az oka, hogy a kormányzók a gyilkosokkal cinkoskodva - nem akarják elfogadni az ő nagyszerű három csapás törvényüket… Mintha ezért a terrorgyilkosságért nem járna amúgy is életfogyt.
Meddig lehet itt országtragédiákon élősködve mocskolódni? Politikai tőke helyett politikai uzsorát szedni?
Ráadásul ilyeneket mond: „ha volt mersze a politika egyes elemeinek kiereszteni a palackból a szellemet, akkor most legyen ereje bocsánatot kérni a gyászoló családtól és a társadalomtól.”
Esküdni mernék, hogy nem arra a Fideszre gondol, amelyik politikussá nevelte Vona Gábort, Morvai Krisztinát, és eltűri maga mellett a Jobbikkal mutyizó Lezsák Sándort meg a gárda zászlóanyját, Wittner Máriát. A gyászban a nyomorúságban sem hülyülnek el annyira az emberek, hogy elfeledkezzenek az Orbán Viktorral fényképezkedő Bayer Zsolt bámulatos uszításairól.
Szíjjártó Péter a gyászban is hiéna, a halandzsa szégyentelen nagymestere ismét sikeresen becstelenített. Most egy halottat hamis, szószátyár, üres beszéddel.
„Az Európai Unió hivatalos nyelveként szeretné elfogadtatni a siketek jelnyelvét Kósa
Ádám, a Fidesz EP-képviselőjelöltje. A siket politikus ezt keddi kecskeméti, jeltolmács segítségével tartott sajtótájékoztatóján közölte.”
Nagyonis egyetértek Kósa Ádámmal – és bár már sokszor leírtam, megint megmagyarázom, hogy miért. Eléggé régóta meggyőződésem, hogy a nyelvtanulásnak az a formája, amelyikhez ma ragaszkodunk, kiegészítésre szorul. Hiába tanulunk meg ugyanis több évi munkával – annyival, amennyivel két szakmát is elsajátíthatnánk, diplomát szerezhetnénk – egy idegen nyelvet, az csak akkor használható, ha olyan partnerrel találkozunk, aki ugyanazt a nyelvet tudja. Ki kellene alakítani egy egységes világnyelvet. Tudom, hogy meglepő, de erre a legalkalmasabb a siketek jelelő nyelve lenne.
Kósa Ádám nyilván tudja, tervében számolt vele, hogy teljesen jogos követelése akkor teljesülhet, ha a siketek nyelvét legalább Európában egységesítik. Ha Kósa Ádám ezt is fölvetné, természetesen támogatnám. Ha ez Európában sikerülne, programot adhatnánk az egész világnak.
Kósa Ádám azt is szorgalmazgatná, hogy egészen kicsi kortól kezdjük el tanítani ezt a nyelvet. Ha ezt az óvodában elkezdenénk, akkor szinte észrevétlenül, játékosságukra építve, egy-két év alatt olyan „szókincsre” tennének szert a gyerekek, ami legalább arra biztosan elegendő lenne, hogy „megéljenek” bárhol a Földön, ahol más gyerekek – az idő haladtával fölnőttek - is értik, mit jelelnek egymásnak.
A gyerek játéknak tekintené ezt a tanulást. Nem tudom, hogy az efféle játék milyen hatást gyakorol a lelkekre, a későbbi tanulási képességekre, de aligha hiszem, hogy bármi ártalom lehetne abból, ha ezt a különös, egyébként rendkívül érdekes nyelvet a kisgyerekek megtanulják. Szinte bizonyos vagyok abban, hogy erősíti a mozgáskoordinációt, a fogalmak megértésének képességét és például a kooperációs hajlamot. Ha azt is megértetjük velük, hogy ezzel nagyon sokat segítenek az egyik legnagyobb kisebbség társadalmi életfeltételeinek javulásában, akkor talán még a tolerancia érzetével is megérinthetjük őket.
Ha ezt a világon mindenütt bevezetnék, az bőven elegendő lenne arra, hogy az emberek a nyelvtudás hiánya miatt ne tévedjenek el és „ne lehessen őket eladni”. Tudjanak vizet, ételt kérni, orvost, boltot, színházat vagy bármit találni. (Nagyjából ilyesmikre használjuk az iskolában elsajátított nyelvtudást.) Néhány száz vagy ezer jel elég lenne ahhoz, hogy – ha ezt az elég világon bevezetnék – kitűnően tudjunk alapszinten kommunikálni. (Jelzem, hogy ma, amikor az interneten számos programmal – az én gépemen három ilyen van – bármikor videotelefonálhatunk, ez egészen új távlatokat nyithatna a hagyományos kommunikáció egy szegletében. Nem mondom, hogy elmélyülten beszélgethetnénk kínaiakkal, albánokkal vagy brazilokkal, mondjuk irodalomról vagy tudományról, de alighanem meglepően sok dologról mégiscsak – amennyiben elfogadjuk, hogy a siketek is képesek teljes életet élni az ember zseniális eszközével, a jeleléssel. Ezzel együtt, ha az egész világon bevezetnék a jelelés általános oktatását, legjobban a siketek járnának, hiszen szinte teljesen megváltozna az életük: egyre több emberrel értethetnék meg magukat.
Természetesen ha először Európában, aztán talán az egész világon nem csak hivatalos, hanem „köz” nyelvé válna a jelelés, akkor az nem azt jelentené, hogy nem kellene a hagyományos módon nyelveket tanulnunk. Azokat ugyanúgy használhatnánk, mint eddig, azzal a különbséggel, hogy ott se lennénk kukák, ahol eddig azoknak bizonyultunk.
Az emberiség hatalmas lépés előtt áll. A számítógép polgári fejlődése odáig jutott, hogy a „személyi” masinák ma már mindent tudnak, amit azelőtt még csak elképzelni se mertünk. Az alapfeladatokon túl képesek a teljes multimédia-spektrum átadására: hallgathatunk rádiót, nézhetünk tévét, telefonálhatunk, a gép őrizheti az egészségünket, a lakásunkat. Kár is sorolni. Ma már ott tartunk, hogy a szolgáltatások mobiltelefon méretű gépeken is a rendelkezésünkre állnak.
Az utolsó igazán nagy feladat az, hogy az emberiség egyik legnagyobb gondját, a nyelvhasználat bábeli zűrzavarát megszüntessük. Azt nem tudom, hogy a ma használható gépek erre alkalmasak-e, de azt hiszem ez már inkább csak szoftver-kérdés. Talán nem nevetséges jóslat: tíz év múlva a telefonokon – amelyek valójában nagy teljesítményű zsebszámítógépek – elég jó minőségű szinkrontolmács programok futnak majd. Ha Kínába megyünk, betesszük a kínai kártyát, ha Bolíviába, akkor a spanyolt, és így tovább. (Ha ma gazdasági miniszter lennék, erre koncentrálnám az összes elérhető fejlesztő-, szoftverépítő magyar erőt. Aki ezt a problémát piacképes módon megoldja vezető hatalom lesz a világban – nem csak szellemi, hanem gazdasági értelemben is.)
De ez sem javít a siketek gondján, és jóslatom beteljesedése nem ellentétes azzal sem, hogy a jelelés hivatalos, közös nyelvvé emelése, tanítása alapvetően változtatna az élet minőségén.
Annyira szeretnék valami vigasztalót mondani! De azzal talán mégsem állhatok elő, hogy tavasz van, gyönyörű… Hogy menjenek ki valami kertbe, parkba, erdőbe, rétre, vigyenek magukkal uzsonnát, innivalót, üljenek ki a napra, tartsák a fény felé az arcukat, hallgassák a madarakat, nézegessék a virágokat, az apró állatokat, lepkéket. Hogy beszélgessenek, pláne énekeljenek, ha tudnak. Csak vigyázva, hogy másokat ne zavarjon.
Vagy mondok mást: hallgassanak zenét! Sőt, direkt magyar zenét. Lajkó Félixet, Palya Beát, Horgas Esztert, hogy lássák, mégiscsak vannak, születnek elképesztően jó dolgok is ebben az országban, hátborzongatóan gyönyörű dolgok.
Kellenek pillanatok, órák, félórák, amikor elfelejtjük ezt valóban abszurd, valóban drámát, ami itt van, és most már valóban itt van. Hogy elfelejtsük azt a rettenetes népséget, amelyik állandóan belemászik az életünkbe. Furcsaarcú emberek, akik állandóan dumálnak,de nem úgy mint én most, hanem ostorként csap ránk a hangjuk, úgy, hogy fáj. Ostoroznak minket, eszeveszett baromságokkal. Minden szavukból és minden mozdulatukból az derül ki, hogy a hatalmat akarják. De mi az a hatalom, minek az? Arra, hogy lehessen ostorozni már régóta földig hunyászkodott, rettegő emberek tömegét, akiknek az a legsúlyosabb betegségük, hogy képtelenek fölébredni egy hipnózisból. Biztos van jó hipnózis is, gyógyító. De az a hipnózis, ami arról szól, hogy hipnózisban vagyunk, az nem jó hipnózis.
Tessék fölébredni! Legyünk hipnózisban hétköznap, mert úgysem élhetünk másképp, ha várjuk, mit mondanak, mennyit vesznek el a fizetésünkből, mennyivel kell többet dolgozni a kevesebbért, hogyan áll a forint a svájci frankhoz képest, lesz-e kormány végre és csinál is valamit… Mindegy mit, csak valamit már! Hétköznap, a rettegés kígyóbűvöletében higgyük el, mert igaz, hogy világválság van, tehetetlenül nézzük, ahogy elveszik a pénzünket, a jövőnket, megbabonázva hagyjuk, hogy elhitessék velünk a teljes reménytelenséget, hagyjuk, hogy semmise történjen, mert hátha történik valami, hagyjuk, hogy a nevünkben harcoljanak a harc kedvéért, minden értelmet nélkülözve, amikor össze is foghatnának. Hagyjuk ezt hétköznapra.
De ma nem hétköznap van. Ma menjünk az erdőbe, a kertbe, futni, biciklizni, üljünk le a réten, beszélgessünk, ha otthon maradunk, hallgassunk zenét, Lajkó Félixet, Horgas Esztert, Palya Beát, Szakcsi Lakatos Bélát, hogy legyen tartásunk hétköznapra, olvassunk, nem mondom el kiket, mert agyonsértődnek, akiket kihagyok, de olvassunk csakazértis, mert azzal át lehet vészelni még egy börtönk is, versekkel túl lehet élni egy fogolytásbort, egy koncentrációs tábort is, ha van mellé egy kis szerencsénk.
Mást mondok: öleljük magunkhoz a gyerekünket. Ők tudják, hogy mi rettegünk. Rettegnek, de nem tudják, hogy mitől. Öleljük magunkhoz őket. Mert az nagyon jó.
Ha nagyok, és tudnak már mindent, akkor is. Ha sok van, akkor szép sorban mindegyiket. Ha nincs gyerekünk, akkor valakit, akit illik.
Mindig ámulok az úgynevezett ellenzék fölszólamlásain. Ha a testbeszédet figyelem, akkor föltűnő, hogy a – politikai értelemben – mérsékelten kulturált Navracsics Tiborból hogyan lett minden mozdulatával fenyegető, sértegető, behajló-beszóló kocsmaszinten agresszív megmondó. Csoda, hogy nem jár gyúrni! Sugárzik belőle a magabiztosság, az hogy csak a demokrata Isten kegyelméből – ami persze az ő és főnöke személyes kegyelme – nem söpör el itt mindent. Kár, hogy hamis a hangja. Azt is gyúrni kell ám!
Na jó, Navracsicsnak legalább van mire nagy arcot vágni. Most. Lesz az még kisebb is.
Aki igazán ámulatos, az a derék, mindig Orbánnak színészkedő Semjén Zsolt. Ha lenne jó nagy kitekintésünk, akkor vélhetően kiderülne, hogy a demagógia világbajnoka. Legutóbbi alakítása arról tanúskodik, hogy a demagógia fejleszthető, épületesíthető, ha nem elég a verbális, akkor nyomjunk rá még valami intézményrendszert. Spontánul persze.
Ezt úgy kell csinálni, hogy jó nagy „civil” társadalmi támogatást szervezünk, lehetőleg az utcán, lehetőleg a parlament előtt, a házi szónokainkkal hergeltetjük a népet. A nép az, amelyiknek jóelőre megírt petíciója van, amit persze közfelkiáltással szentesít. Abban az van, hogy mivel annak a népnek, amelyik éppen a parlament előtt van, nem felel meg az, ami a parlamentben történik, joga van neki föllépni ellene. Joga! És ez a jog még az Alkotmányt is fölülírja.
Már csak azt kell megszervezni, hogy ezt Semjén Zsolt átvegye, bevigye a parlamentbe, hogy a parlamentben beszélhessen a parlamenti demokrácia ellen. Ha van zseniálisan szánalmas dolog, akkor ez az. Nem lepődnék meg, ha hamarosan tanítanák a nagyvilágban a politológusoknak valami „semjénségek” kurzusban.
Vajon miért nem Orbán Viktor veszi át a közfelkiáltványt, miért nem ő olvassa be? Mert neki van annyi érzéke, hogy ezzel tekintélyt vesztene. (Azt is észrevette, hogy ha az egységes egyazászlós magyarzember frakciók gágognak az új miniszterelnök beszéde alatt, abból ő nem jöhet ki jól – ezért betiltotta a víziszárnyaskodást.)
Különben is a kormányzásra készül, nem csinálhat Semjént magából. Megteheti, külön embert, külön pártot tart erre.
Jogi eljárással és a szerkesztőségünk előtti ismételt felvonulással fenyegette meg a Népszavát tegnap este a gój motorosok elnöke egy cikkünk miatt, amelyben egy az egyesület honlapján olvasható izléstelen és embertelen megjegyzést is megidéztünk. Mészáros Imre levelében kategorikusan tagadta, hogy ilyen szöveg valaha is szerepelt náluk, holott az még fenyegető levele megérkezése után, ma hajnalban is olvasható volt a gojmotorosok.hu-n.
Mészáros Imre így írt a Népszavának:
"Mint sorozatos visszaeső média, ismét súlyos jogsértést követtek el a Gój Motoros Egyesülettel szemben a 2009. április 8-i számukban a 7. oldalon Andrassew Iván tollából Ez Van címmel. Idézem:
"A gój motorosokat, a nép küldötteit fogadja a köztársasági elnök embere. Pár hete a gyerekgyilkosságról ezt írta valaki közülük a fórumukra: ... nincsenek érzelmeim a tatárszentgyörgyi esettel kapcsolatban sem ! A kis cigóból lesz a nagy cigó !"
Ezzel szemben a valóság az, hogy a fenti szöveg sohasem volt a GME fórum oldalán, de még a moderáltak közt sem.
Felhívom a figyelmét Andrassew Iván úrnak, hogy valamennyi moderálásunk eredeti szövege mentve van.
Tehát 3 napon belül vagy megköveti a Gój Motoros Egyesület tagjait a Népszava 7 oldalán hasonló terjedelemben amit mi is eltudunk fogadni, vagy a szokásos jogi eljárásokat foganatosítunk vele szemben, ahogy a lappal is.
Természetesen a látogatásunkra is számíthatnak, ahol sajtótájékoztatót tartunk a hiteles korrekt tájékoztatás érdekében.
Válaszukat április 10-ig 16 óráig várom, írásban! Üdvözlettel: Mészáros Imre Elnök"
Válasznak legyen elegendő egyelőre az egyesület honlapjáról készült kép (alább kattintható), az elnök szerint sosem létezett szöveggel - mivel tudjuk, kikkel van dolgunk, mi is archiválunk.
Mészáros Imre újabb üzenete, miután kiderült, hogy az idézett szöveg mégiscsak megtalálható a gój motorosok fórumán:
Megint tájékoztatnak a gój motorosok
Értelmifogyatékosok azaz defektesek
S nem véletlen az Önök megszólítása sem, hiszen mint már annyiszor jeleztem a média törvényi feladata a hiteles tájékoztatás
mellett a tájékozódási kötelezettsége is. Pedig tetten érhető, hogy rendszeres látogatóink a honlapunknak.
Segítek Önöknek a törvényi kötelezettségeik frissítésében: http://www.gojmotorosok.hu/index.php?page=appeal
Vajon erre a topicra, miért nem kattintottak ? Értem én, hiszen kellemetlen olvasni a 39:0-ás állást !
De van egy tagok listája is, ami szintén magyarul van írva, ahol tudomást szerezhetnek a tagokról.
Talán észrevették, hogy a fórum oldalunk nyitott, de ezt a "barátunkkal" A.I. = mesterséges értelem (angolul) is közöltem,
amikor a bírósági tárgyaláson váltottunk néhány szót. Többek közt erről is.
Ideje lenne megtanulni az állítmány mellé oda tenni az alanyt is, nem is beszélve az okozatról ! Tehát:
Maxxy nem az egyesület tagja, hanem egy motoros társunk, aki véleményét fejezte ki írásban. Lásd válasz erre !
Ugye világos, hogy retteget Iván költőjük ezt úgy állította be, mintha a tatárszentgyörgyi esettel kapcsolatban írta volna.
Ezzel szemben pedig egy botrányos cigány fiú videójára reagált és véleményem szerint erősen türtőztette magát.
Ki is fenyeget ? Mi Önöket, vagy az a cigány gyerek és pereputya ? Lásd:
38601. Gój Motoros Egyesület (Válasz FH 38598 üzenetére)
Válasz erre2009.02.28 17:54
Verjem anyádba, magyar g*ci ! - integrációra vágyó ifjú roma üzenete a magyaroknak (18+)
38604. Maxxy (Válasz Gój Motoros Egyesület 38601 üzenetére)
Válasz erre2009.02.28 18:40
Szia !
Én hasonló jókívánságaimat küldöm neked kisbarátom, és a hozzád hasonlóknak, családodnak, stb, stb !
Látjátok, ezért nincsenek érzelmeim a tatárszentgyögyi esettel kapcsolatban sem ! A kis cigóból lesz a nagy cigó !
Ugye kedves néphazugosok, ennek tükrében más a leányzó fekvése ? De ha már ennyire "összemelegedtünk" ajánlok egy friss témát is Önöknek, mert mint látom erősen fázis késésben vannak. Íme:
Az egyik terhelt a bíróság hivatalos helyiségében a cigány tanúnak a következőket mondta: "megtaposnám" !!!
Mi, mint látja nem a levegőbe beszélünk és íróasztal mellől Andersenként gyártunk híreket, hanem jelen vagyunk Önök helyett is. Tudom közeleg az évfordulója annak, amikor nagyon beégtek a székházuk előtt és nem sikerült még egy Hollán Ernő utcát rendezniük, mert azt hitték, hogy a szerepeket Önök osztják.
Gyurcsány távozott, veszélyben van talán az apanázs ? Meg kell győzni Bajnait a hűségükről ? Ehhez kellenénk mi ?
Uraim ! Bocsánat elvtársak, máshol keressék és leljék meg a fedezetet a kártérítésekre, de ne a mi közreműködésünkkel.
Mind a határidő tekintetében, mind pedig a megkövető cikk tekintetében a határidő nem változott, ahogy a következmények sem,
amennyiben nem tesznek eleget a törvényben foglaltaknak. Utána mi osztjuk a szerepeket !!!
Üdvözlettel:
Mészáros Imre
Elnök
Andrassew Iván válasza Mészáros Imre elnök üzenetére:
Miután kiderült, hogy Mészáros Imre nem mondott igazat – nem hazudott, hanem tévedett -, amikor azt állította, hogy az a hozzászólás, miszerint „... nincsenek érzelmeim a tatárszentgyörgyi esettel kapcsolatban sem ! A kis cigóból lesz a nagy cigó !" nem szerepelt a gój motorosok fórumán, ahelyett, hogy elegánsan valami utalással legalább úgy csinálna, mintha elnézést kérne a tévedéséért, sértegetésbe és újabb fenyegetőzésbe kezd.
És magyarázza a dolgot. Azt lehet.
Arra hivatkozik, hogy a hozzászóló - bizonyos Maxxy - nem tagja a gój motorosok csapatának. Hogy én megnézhettem volna a listát: kik a tagok? Megnéztem: abból az derül ki, hogy ők összesen – az örökös tiszteletbeli tagokat is beleszámítva – harmincan lehetnek. Tehát amikor több százan vonulnak puffogva-brummogva, akkor csak a mag gój, a többi csatlakozó, ezek szerint semmi közük hozzájuk.
Ez az ő dolguk. Az azonban nem, hogy ezek a „külső tagok”, ismerősök vagy mit tudni kicsodák, mit engedhetnek meg maguknak a nyilvános fórumukon.
Teljesen mindegy, ki a tag és ki nem egy olyan fórumon, amelyiken álnéven írhatnak az emberek, hiszen nem lehet megkülönböztetni a tagot és a közönséges motorost.
Ahova álnéven írhatnak az emberek, annak tartalmáért a fenntartó felel. A gój motorosok fórumáért a gój motorosok felelnek. Azt tudni kell, hogy az ország egyik legerősebben moderált – cenzúrázott – fóruma. Naponta több beírást törölnek, és még azért is erős, morcos figyelmeztetés jár, ha valaki nem köszön rendesen.
Vagyis ezen a fórumon csak olyasmi jelenhet-, illetve maradhat meg a nyilvánosság előtt, amivel a közösség, pláne Mészáros Imre elnök úr egyetért. Vannak persze viták, rendreutasítások, de nyomát nem leltem annak, hogy akár Mészáros Imre, akár más fölhívta volna Maxxy (Úr? Hölgy?) figyelmét, hogy amit leírt, az talán mégiscsak embertelen.
Mészáros Imre arra hivatkozik, hogy Maxxy azt, hogy „... nincsenek érzelmeim a tatárszentgyörgyi esettel kapcsolatban sem ! A kis cigóból lesz a nagy cigó !" nem is a tatárszentgyörgyi gyerekgyilkossággal kapcsolatban írta! (Kicsit fura, ha ismét elolvassuk a mondatot.) Hanem azért, mert a fórumon látott egy filmet, amelyikben egy cigánygyerek gyalázza a magyarokat. És hogy még Maxxy nagyon vissza is fogta magát. Milyen lehet, ha nem fogja?
Ha valaki abból, hogy valami ostoba provokátor egy gyerek szájába adott borzalmakat és azt szintén nyilvánvalóan provokáció gyanánt az internetre teszi, arra a következtetésre jut, mint Maxxy, azt Európában a kulturáltabb emberek nem csak törlik a fórumukról, hanem az elkövetőt örökre kivetik maguk közül. Ha ezt a gój motorosok, és Mészáros Imre elnök úr ráruházott hatalmával élve nem tette meg, akkor arra lehet gyanakodni, hogy egyetért vele.
Ez nem baj, nem okoz meglepetést. Általában megfigyelhető, hogy a gój motorosok nem úgy értik a szavakat, a fogalmakat, mint mások. Mást jelenet például a gój, a kajmán, a ratyi, mint a köznyelvben. A „tatárszentgyörgyi gyerekgyilkosság” az nem a tatárszentgyörgyi gyerekgyilkossággal kapcsolatos. Nálunk bizonyos ifjabb Hegedűs vezette be ezt a hatékony technikát – mindig kiderült, hogy sose azt gondolta, amit mindenki értett a szavaiból. Én azt gondolom, hogy ez szánalmas.
De függetlenül a róluk alkotott véleményemtől, legyen jogom megjegyezni: nem helyes, ha olyan emberekkel, akik Maxxy véleményét eltűrik, vagy azzal egyetértenek, érintkezik a köztársasági elnök munkatársa. Mert ez a nemzet megsértése. Akkor is, ha a gój motorosokat tévedésből vagy provokáció gyanánt maga az önjelölt „nemzet” küldi az elnöki hivatalhoz valami közfelkiáltott üzenettel. Legyen jogom arra, hogy ezt írásban is kifejezzem.
Ami pedig a szerkesztőség elé vonulást meg a sajtótájékoztatót illeti, jöjjenek bármikor, tudják az utat. A szokott helyükön nyugodtan brummogtassák a motorokat. Bár nem egyeztettem senkivel, kérem, hogy tartsák tiszteletbe a nekünk otthont adó épület parkolójának magánterületi jellegét. Ha nagyon erőlködnek, a portások biztosan átveszik szokásos irományukat, ám teljesen fölöslegesen fáradnak hozzájuk, mert mi nem vesszük át tőlük. Biztosíthatom, hogy nem lesz ellentüntetés. Nevetséges.
Gondolom sajtótájékoztatóján Mészáros elnök úr számíthat a barikad.hu-ra, a gondola.hu-ra, Magyar Nemzetre, a Magyar Hírlapra és az Echo tévére, és ott sunnyog majd a Kuruczinfó is. Ja és az olyan barátkozók is eljönnek, mint a Hírszerző újságírói és például Bitter Brúnó. Csak nehogy odatévedjen egy olyan újságíró, aki rákérdez arra, hogy Mészáros elnök úr egyetért-e azzal is, ami Bogdán Tibor, az Irakban agyonlőtt szerencsétlen magyar sofőr haláláról tudott Maxxynak eszébe jutni:
„Felháborító-vérlázító ! Roma honfitársunkat már az amcsik sem szívlelik, csúfos módon lepuffantotta egy amcsi katona Irakban !
Mondjuk ha roma lennék, nem is mutogatnám magam Irakban ! Még terroristának néznének...”
Talán segít az azonosulásban Maxxy nyilatkozata, ami már olvasható a gój motorosok fórumán. Ő nem tagadja meg az Elnök Urat:
„Szia Imi !
Ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy nem vagyok Gój Motoros Csapat tag, de... mint "régi" motoros és hazafi, teljesen azonosulok mindenben azzal, ami a Ti hitvallásotok ! Amit a kis cigó gyerek videója láttán írtam, azt most is és ezek után is fent tartom !
És magasan teszek, hogy egy firkász, hogy mint reagál erre ! Adja isten, hogy élőben egyszer ezt el is tudjam mondani neki !”
Most, hogy Orbán & tsai visszautasították azt is, hogy Bajnai Gordon legalább tájékoztathassa őket a tervezett intézkedésekről, le kell szögezni: ez nem az az egyszerű politikai prosztóság, amit megszoktunk. Szögezzük le: Gyurcsány azért mondott le, hogy ne legyen a válságban való összefogás akadálya. Már azt se lehet mondani, hogy az övé lesz a háttérhatalom, hiszen a pártelnökséget is eldobta. Szögezzük le: Igazmondó Orbán hazudott, amikor Gyurcsányt mondta az egyetlen akadálynak. Ravaszkodott. Sokkal mélyebb az ő nagy indulata annál, mint amire a gyurcsányos színjátszásból következtetni lehetett. Szögezzük le: Orbán pontosan tudja, hogy amennyiben akár csak szóba is állna Bajnaival, az azonnal a forint erősödéséhez vezetne. Ha megegyezne valamiben – bármiben -, akkor az sokmilliárd forintot jelentene a családoknak. Az országról, a tőzsdéről, a befektetési kedvről már nem is beszélve. Orbán nyilvánvalóan nem Bajnai Gordont bünteti. Mit gyűlölne rajta? Nem verte meg csúfosan a visszafogottabb ígérgetés cselével, nem dumálta le a székről, még kicsit dadogva is, mint Medgyessy. Bajnai szívességet tesz neki: helyette sanyargat. Orbán a népét gyűlöli. Azt a rosszvérű népet – hogy „kurvát” ne mondjak -, amelyik kétszer merészelte őt cserben hagyni. Ezt mutatták a napnyugati árulkodó körutak is, amelyeken ő és futárai nyilvánvalóan és tudatosan károkat okoztak az országnak. Már akkor is arra játszott, hogy minél rosszabb annál jobb. Aztán még a Jobbik nevű szörnyeteget is kitenyésztette és más ordas apróvadakkal az országra eresztette. Legyen itt jó nagy félelem! Itthon és szerte a világban addig mesterkedett, amíg nem csak a miniszterelnökeink, hanem a hazánk is karaktergyilkosság áldozata lett. Dehogy segít a népén! Dögöljön meg az a vöröskés csőcselék, amelyik őt kétszer megalázta! Tudja csak meg, hogy mit, kiket választott! És ha majd kiéhezve, megrokkanva, belefáradva a gyűlöletbe ez a szajha nép a lába elé hever, akkor ő majd megbocsát. Királyi férfikeggyel. Szögezzük le: bármekkorát győz, bármikor, ő már csak ilyen pici marad, mint amekkorára mostanra töppedt. Megvolt a lehetősége a nagylelkűségre, arra, hogy végre egyszer államférfinak mutatkozzon. Eljátszotta.
Megint égett egy ház Tatárszentgyörgyön. Vagyis Moszadszentgyörgyön égett – ahogy a szerencsétlen falut Csurka náci lapja csúfolta. Mint az tőle meg például Pörzse Sándor épületes műsorában Posta Imrétől megtudtuk, rettenetes zsidó összeesküvésről van szó, arra megy az egész, hogy az idetelepülő pájeszosok olcsó házakhoz jussanak. Nyomozati eredmény, pláne büntetés nem lesz, mert az ügyészségek és a bíróságok vezetőinek hatvan-hetven százaléka Moszad-ügynök.
Lehet ilyeneket írni, mondani. Hagyjuk, hagyják az ügyészek.
A gój motorosokat, a nép küldötteit fogadja a köztársasági elnök embere. Pár hete a gyerekgyilkosságról ezt írta valaki közülük a fórumukra: „…nincsenek érzelmeim a tatárszentgyögyi esettel kapcsolatban sem! A kis cigóból lesz a nagy cigó!”
Ez van.
Ég a ház. Ha nem a zsidók, akkor a cigánybűnözés van a háttérben.
Hogy nincs olyan, az nem érdekes. Naponta kimondjuk: tehát van. Az értelmiségiek azon diskurálnak, le kell-e váltani a jogbiztost, mert ezt a kifejezést használta. Akkor, amikor a nácik agyafúrtan a közbeszéd részévé tették, hol volt ez az értelmes had? Akkor kellett volna betiltani a Jobbikot, amikor az alelnöke azt állította, nyilvánosan, hogy a cigányság a zsidók biológiai fegyvere.
Már késő. Győzött. Nemsokára Brüsszelben képvisel minket.
Ami a nyilvánosságot illeti, olvasom az interneten, hogy Tiszaeszláron Ifj. Schuster Lóránt ezt mondta: "Régen a magyarok ácskapoccsal szegezték oda a turbánt az elfogott törökök fejéhez. El tudjátok-e ezt képzelni kipával?" (A kipa zsidó fejfedő.) Az összegyűltek hangos igennel feleltek.
Ezt lehet. Senki nem vitte börtönbe az ifjabbat. Mint ahogy a Jobbik legjelesebb fideszes publicistája is szabadon álmodhatott fejbe való szögbeverésről pár hete a Magyar Hírlapban. Kell a jó minta az ifjabbaknak.
Megint meghalt egy sportoló, Ocskay Gábor, és ez megint méltán kelt rémületett, ami talán egy hétig-hónapig kitart, addig beszélünk erről, nem csak otthon. Készülnek interjúk, megszólaltatunk szakértőket, barátokat, orvosokat, végül megállapítjuk, hogy sportágának legjobbja belehalt a stresszbe, a túlterhelésbe, amibe a csapatszellem és a saját maximalizmusa hajtotta, és bizony ez minden olyan emberrel előfordulhat, aki nem vigyáz magára.
Ha a zsenik vesznek oda akkor odafigyelünk, gyászolunk - még olyanok is, mint amilyen én vagyok - akik nem tekinthetők sem foci, sem evezés, sem pedig jégkorong rajongójának. De legyen ez a gyász alkalom arra is, hogy egy pillanatra nézzünk körül. Nézzük meg, mi történik a gyerekeinkkel, a társunkkal, a barátainkkal, nézzünk körül magunkban is. Én például ezen a héten összeszámoltam: négy munkahelyemmel kapcsolatban naponta átlagosan tizenegy órát dolgoztam, nyolcszor fordult elő, hogy abszolút pontosan kellett odaérnem valahova, hatszor kellett órára pontosan határidőt betartanom, el kellett olvasnom három könyvet, meg kellett írnom egy pályázatot - ez volt a legmegterhelőbb: hat munkaórát vett igénybe -, sorban álltam bankban, postán, patikában, vezettem 500 kilométert. Közben négyszer kerültem halálosnak mondható veszélybe - ebből egy esetben a saját hibámból. A legstresszesebb mégis az, hogy kaptam olyan illetékcsekket, amit biztosan nem tudok befizetni, tehát hosszú, lelkileg és szellemileg megterhelő kérincsélésnek nézek elébe az állammal kapcsolatban. Eközben mindösszesen négyszer ettem rendesen meleg ételt, viszont elszívtam 280 szál cigarettát, hozzá megittam 28 csésze kávét. Még jó, hogy mindösszesen egy deci bort ittam, de azt sem az alkoholtartalom miatt, hanem az emésztés segítésére. És akkor még föl se soroltam, hogy milyen politikai természetű stresszhatások értek. Bár igen jellemző, hogy reggel a híreket nem a kormánnyal kapcsolatos találgatásokkal kezdem, hanem azzal, hogy megnézem, miképpen áll a forint a svájci frankhoz képest. És bizony rettegek, ha fölfelé indul a vonal a grafikonon. Elemi félelem ez, az a fajta, amit eddig csak állatokkal s emberekkel kapcsolatban éreztem. Akárhogy is nézzük: ennek nem lehet jó vége. Ha most a kedvemért ön is leül egy pillanatra, és összeírja a kis életét, az utolsó pár napot, vajon mire jut? Mit művelünk magunkkal? Mi ez? Maximalizmus? Csapatszellem, vagy egyszerű egzisztenciális kényszer? Mi nem állunk szoros orvosi felügyelet alatt, mint az élsportolók! Ön mit tesz azért, hogy túlélje ezt a rettenetes időszakot, amelyik ki tudja mióta tart? Húsz éve? Ötven éve? Mohács óta? Én terveztem ugyan, hogy stresszoldás gyanánt a héten elkezdem a bicikliszezont, de nem jött össze, mert késik a tavasz. Annyi becsület se volt bennem, hogy legalább sétáljak a gyerekekkel, mert hidegnek találtam az időt. Más ötletem nem volt. Most, hogy így mindent összeszámoltam, kicsit röstellem magam. Szeretném fölhívni a szíves figyelmüket, hogy rendkívül érdekes, ki lesz Magyarország miniszterelnöke, mit mond Gyurcsány Ferenc, Sólyom László vagy Orbán Viktor, meg az is, hogy ki tudunk-e lábalni a válságból, de csak akkor, ha élünk.
Ami Semjén Zsolt parlamenti kunbélázását és kádárjánosozását illeti Gyurcsány Ferenccel összefüggésben: a kunbélázás színtiszta hülyeség, a kádározásnál azonban álljunk meg egy kicsit.
Utoljára 1956 októberében zuhantunk ekkora bajba, mint most. A vész más természetű volt, persze, hiszen nem pénzügyi- hanem katonai csapás, megszállás érte az országot. Ha akkor Kádár János képes lett volna félretenni elemi akarnoki ösztöneit, és nem végezteti ki Nagy Imrét és emberek százait, talán épebb lélekkel jöttünk volna ki a szocializmus nevű rettenetes tévedésből. Ha már akkor, idejében fölismeri, mennyire hatásos az a szemcsippentgetős, összekacsintgatós, kicsit birodalomellenes gyarmati technika, amit később olyan jól alkalmazott, ma sem ott tartanánk, ahol vagyunk. Biztos lett volna mód arra, hogy ne kelljen alkalmazni a kommunisták közt amúgy teljesen normális leszámolás módszereit. Lehetett volna úgy is szervezni, hogy például „gerinces” bírók ne legyenek hajlandók halálos ítéleteket hozni, és legalább a forradalmárok puszta élete megmarad.
Ma már mindegy, a bélyeg, a nyomorúság rajtunk, bennünk marad.
Ez persze nem a súlytalan Semjénről jutott eszembe, aki nagyhatalmú gazdája mögül kaffog egy földre került politikusra. Orbánnak lett itt nagy történelmi felelőssége.
Vannak pillanatok, amikor nem lehet egyetlen cél a miniszterelnök kivégzése, a bosszú, a mindenáron való hatalomragadás, mert csak az egység mentheti meg az országot. Vannak olyan technikák, amelyekkel úgy is lehet segíteni az ellenfelet, hogy közben látványosan morcoskodunk.
Kádárnak legalább volt lelkifurdalása. Isten azzal verte, hogy bele is hibbant. És Isten jól tette, hogy így büntette, mindenki okulására.
Ezen a héten észrevettem, hogy olyan embereket olvasok, akiket szeretek. Azért mekkora megtiszteltetés az, hogy az ember személyesen szerethet írókat! Ha valamiért, ezért lehet irigyelni engem. A hét végén volt valami pánikrohamom. Nem vészes, csak annyi, hogy hirtelen úgy éreztem, a saját testem rabságában vagyok, és ez már így is marad, nem szabadulok ki belőle. Vagyis: kiszabadulok, de akkor meg már nem leszek. És a testem igazi tereh lett. Terveztem, hogy futok egyet. Persze nem futottam, mert egyrészt hülyeségnek találom a céltalan futkorászást, másrészt hideg volt. Meg különben is, a kisfiam születésnapja volt. Hogy néz ki az, hogy jönnek a testvérei – a nagyfiam meg a kicsi lányom, meg két unokám, és Andris, a vejem, én meg egyszercsak elszaladok? Szombaton, az Állatkertben jött rám ez a tereh-dolog, figyeltem az édes kicsi gyerekeket, aztán egyszercsak arra gondoltam, hogy ha elszaladnak, én már nem tudok utánuk futni. És hát Marci unokám még hajlamos elszaladni. Nem az testem miatt igazából, mert az erős, hanem a lelkem olyan, hogy nem hagy futni. Biztos nehéz, vagy mi. Közben a fiam telefonált: Gyurcsány Ferenc lemondott. És gratulált, hogy pontosan az történt, amit pár napja megjósoltam neki. És ettől is nehezebb lett nekem, mert arra gondoltam, hogy – függetlenül Gyurcsánytól – mégiscsak mekkora szégyen, ami ebben az országban történik. Emberöltők óta a legnagyobb bajban vagyunk, és nemhogy összeállna a nép egy miniszterelnök mögé, hanem addig nyomjuk, amíg le nem mond. Ekkora barom ország van még egy pár a világon, de azért ne legyünk büszkék arra, hogy köztük vagyunk. Ha a tatár hadak jönnének megint, akkor is előbb az lenne a közgond, hogy miképpen irtsák ki egymást a vezérek. De hogy ez mekkora baromság: a győztes vezér jutalma az, hogy őt vágják le a tatárok a szottyadt magyar hadak élén. Mire hazaértem, már belém költözött a nehézség. Amikor aztán elaludtak a gyerekek, elmentem a nappaliban a könyvespolc mellett, és a félhomályban is a kezembe talált Furman Imre veseskönyve a Fegyverszünet. És hol nyitom ki elsőre:
Ez van
Mennyi szomorú szempár, Mennyi csend és hallgatás. Saját magába harap az ember, Apránként felfalja önmagát.
Pedig ezt nem most írta. Nagyon szeretem. Megszenvedte, amit ír. De nem kell azt gondolni, hogy csak búbánat van benne. A kedvenc versem tőle:
Horror
Boci, boci Tarka. Se füle, se farka.
Én ezektől meg tudok gyógyulni. Visszatér az erőm tíz-húsz verstől Nagyon segít, ha tudom, hogy jó ember írta, ezért olvasok Furman Imrét. Ígérem, hogy mielőtt meghalok, összeírom Magyarország jó embereit. Köztük lesz Norman Károly is. Hetek óta olvasom a könyvét, minden nap egy fejezetet. Na és megint lehet engem irigyelni, mert ebből a könyvből összesen kettő készült, és az egyiket Normanka nekem adta. Hatvanegyedik születésnapjára. Vagyis van valamim, ami rajtam kívül senki másnak ezen a világon, csak annak, aki teremtette. Na jó, az interneten olvasható, de persze minden házban ott lenne a helye. Lenne helye minden házban. Minden helyen ott lehetne, ahol ház van, pláne kerttel. Minden ház arra való, hogy ilyen könyvek legyenek benne. Mert az Állat jön be utoljára arról szól, hogy Normanka a tőle megszokott tudósi következetességgel – mert ugye fizikus, csillagász és filozófus - megfigyelte, hogy miféle állatok élnek a házában és a kertjében. De annyira megfigyelte őket, hogy nem csak leírja az életüket, a néha egészen elképesztő tulajdonságaikat, hanem beléjük is szeretett alaposan. És olyan jó író persze, hogy az is beléjük szeret, aki a könyvét olvassa. Noha életem jelentős részét jómagam is állatok kifigyelésével töltöttem – hogy mást ne mondjak, méhészként is leszolgáltam a kötelező inasévet -. szinte minden fejezetében tud olyat mondani, amit nem tudtam. Vagyis sokkal jobban figyelt meg, mint én. És ez hat is rám. A legmeglepőbb új tudásom az, hogy ha a mosogató mellett vagy valami édes tócsában döglött hangyákat találunk, akkor azokat egyáltalán nem kell egy vizes papírral összesöpörni, és egyáltalán nem szabad az egészet a vécén lehúzni, mert azok a hangyák nem döglöttek, hanem hulla részegek a cukortól, és hamarosan fölébrednek. Normanka szépen le is fényképezte az ébredésüket, mint mindent, amire rálelt. Hogy miért fontos tudni ezt a hangyákról? Aki nem szereti, és nem tiszteli a leghasznosabb, ránk teljesen ártalmatlan kis társainkat, annak ugyan hiába minden, el se olvassa az ilyesmit. De én bizony odáig jutottam, hogy idén már a lódarazsakat se fogom levadászni furfangos, bár igen gyáva eszközeimmel. Mert legyenek akkor is, ha van ebben veszedelem. Lassan rábeszélem Normankát, hogy juttassa el a másik kötetet Csányi Vilmosnak, hátha az ő ajánlásával megjelenik, megérdemelt példányszámban. Így ugyan nem leszek kivételes helyzetben, de valahogy mégis. Na, most meg belekezdtem Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényébe. Lehet ezért is irigyelni, mert ezt mások csak a Könyvhéten olvashatják, én meg már kéziratban. Még csak az elején tartok, de úgy néz ki, hogy nagyon jó. De hát milyen lenne?
Egyszer valaki megkérdezte, miért neveztem el a fiamat Milosnak, van-e ebben szerepe egy Forman nevű rendezőnek. Azt mondtam, hogy biztosan azért kelt bennem ez a név jó érzéseket, mert csakugyan volt egy csehszlovák rendező, aki a szocializmus idején boldogabbá tett minket. Azzal, hogy zseniális módon röhögtetett: magunkkal magunkat, a bennünk levő kisgenyát, kiskirályt, kisszolgát. Ha pedig a bajon, a rettenetes viszonyokon tudunk röhögni, az segít a túlélésben. (Most az a baj, hogy nem annyira hallom ezt a háttérből. Próbálunk tréfálkozni, de a velő nem sajdul. Sem a fejben, sem a gerincben.)
Milos Formannal úgy ismerkedtem meg, hogy kisebb társasággal elmentünk megnézni az Egy szöszi szerelmét. Ebből nagy sértődés lett, mert a társaságból ketten az öcsémmel a szó szoros értelmében betegre röhögtük magunkat, miközben a többiek főtt sügér gyanánt hol a filmet figyelték, hol meg minket. Egy mosoly nem szivárgott ki belőlük. Mert egyszerűen nem értették, hogy mi min röhögünk olyan önfeledten.
Arra gyanakodtak, hogy mi csak úgy tettünk, mintha nevetnénk, hogy ők azt higgyék, hogy nincs humoruk. Szerintük megalázóan viselkedtünk. Hiába védekeztünk azzal, hogy a mozi tele volt, nagyon sokan vihogtak pont úgy, mint mi.
Ebből aztán több következtetést levontunk. Egyrészt azt gondoltuk, hogy meg kellene ezt írni Milos Formannak, mert egészen jó film jöhetne ki a humortalan sügérek mozibéli szenvedéseiből. Másrészt megállapítottuk, hogy ilyen lényekkel nem kellene barátkozni, mert egyszer még bajunk lesz belőle. Ezen kívül megalkottuk a csehszlovákfilmség fogalmát, ami praktikusan azt jelenti, hogy egészen hülye kis történetekkel, szinte teljesen amatőrnek látszó szereplőkkel lehet olyan bunyi aurát teremteni, amelyikben azonnal otthon érzed magad, és valósággal belülről feszít szét a röhögés. (A könyvből kiderül, hogy a szereplők többnyire csakugyan amatőrök voltak. Kedvencem, Fekete Péter anyukája Matouskova asszony, aki úgy jutott be a filmbe, hogy jól tudott buktát sütni.)
Az öcsémmel azt is megállapítottuk, hogy ha a benső röhögés tömegméretű, vagyis milliók képesek elérni ezt az állapotot, akkor ez – akkor még nem gondoltuk, hogy megdöntheti – de megpiszkálhatja az egész rendszert. Azzal, hogy nem lehet komolyan venni. A cseh népet egyébként története tette alkalmassá erre. Az évszázadok óta tartó folyamatos megszállás, elnyomás jó ellenszerének bizonyult az abszurdig meztelenítő irónia. (Mi inkább morcosak és mélykomorak lettünk, némi székely humorral, pusztulunk is bele mindenbe, állandóan.)
Bár van abban valami döbbenetes, hogy ez éppen Formannak sikerül. Számára egyáltalán nem volt vicces a német megszállás: anyját-apját megölték. És nem véletlenül, mondjuk harc közben, hanem minden bizonnyal agyonkínozták őket. Igazából a könyvében sincs magyarázat arra, hogy miképpen tudott ebből a humorig menekülni, de az nyilvánvaló, hogy kivételes adottságai lehetnek – különös tekintettel arra, hogy élete csehszlovákiai részét egy rendkívül suttyó, alpári kommunista diktatúrában élte le, amiben még költőnek is nehéz lehetett lenni, nemhogy filmrendezőnek. Mármint olyannak, aki mondani is akar valamit a valóságról.
Az árvaság, az azzal járó vándorélet mégiscsak sokat segített neki. Nem engedhette meg magának, hogy ne ismerje az embereket.
„Megtanultam a gondolatolvasást, kiérezni az emberek hangulatát. Idővel jobban tudtam, mit éreznek, mint ők maguk. Megfigyeltem, hogy nem mindig hiszek abban, amit csinálnak, hogy gyakran szakadék tátong aközött, amilyennek képzelik magukat, és amilyenek valójában. Akkoriban még nem tudatosult ez bennem, de most már világosan látom, hogy a bőrönd-lét jó tréning volt majdani rendezői pályámhoz.”
Jó, persze ehhez szerencsés találkozások is kellettek. Rokonok, barátok, mesterek, akik ellen bevallani való vétkeket is el lehetett követni, olyanok, mint Václav Havel, hogy mást ne mondjak, aki annyira hülye gyerek volt, hogy föl mert ülni egy biciklire, de nem tudott megállni. Ja és persze szerelmek. Olyan igazi csehszlovák szerelmek. (Jellemző, hogy Forman először egy olyan – nevelő - nővel szeretkezett, aki a szerelme helyett jött el azzal, hogy az megbetegedett. Persze becsapta a másik nőt is, mert nem adta neki át Forman randira hívó üzenetét. Mindegy, ezeket jó elolvasni.)
Nekem azt is jó volt megtudni, hogy Milos Forman ugyanazt írja, amit mindig gondoltam: az utolsó csehszlovák filmje a már Amerikában készült, amerikaiakról szóló Elszakadás volt. Igazat vallva, a későbbi filmjeiben is azokat az arcokat és gesztusokat kerestem, amelyeket nagyon jól ismerek a magyar villamosokról is, de ha rájuk is leltem, meg kellett állapítanom, hogy Forman amerikai rendező lett. Az egyik legjobb a világon, mégis kár érte. Nem kellett volna hatvannyolcban elmenekülni, vagyis Párizsban maradni. Mi is kibírtuk itt. Igaz, nem is vittük semmire.
Könyvét azoknak ajánlom, akik még mindig nem értik, hogyan keveredhettek bele a „szocializmus” nevű dologba, azoknak, akik koruk miatt nem tudtak ott lenni, de kíváncsiak arra, mit éltek át a szüleik, meg azoknak, akik szeretik Milos Formant. Aki nem szereti, az ne olvassa, mert annak úgyis mindegy. (Hócipő)
Nem értem, hogy ha sorozatos terrortámadás ér magyar állampolgárokat, rájuk gyújtják a házat, aztán vagy az ablakon át vagy lövik ki őket, vagy akkor, amikor kimenekülnek, miért kell arról beszélni, hogy szinte teljességgel földeríthetetlen az ügy, hiszen vélhetően egy igen kis létszámú, zárt csoportról van szó, amelybe nagyon nehéz beépülni.
Vagyis: tulajdonképpen teljesen kiszolgáltatottak vagyunk, Isten kezében. Vagy a Sors dönti el, hogy kit, kinek a gyerekét lövik le legközelebb sötétes puskával.
Nem igaz, hogy nem lehet védekezni! Mondok példát: hívjuk föl az emberek figyelmét arra, hogy nem kell azonnal kirohanni a házból molotovos támadás után. Legyen tervük arra, hogy legalább néhány percig a lakás valamelyik olyan pontján - ahova lehetőleg belőni se lehet - meglapulnak. A földre fekve. Gyakorolják ezt. Ahol csak lehet, tegyenek törésvédő fóliát az ablakokra, hogy ne lehessen a betört ablakon át gyújtópalackot dobni. Ha lehet, tartsanak a lakásokban tűzoltó eszközöket. Minden ház kapjon egy szórólapot, amelyik elmagyarázza, hogyan kell viselkedni ilyen estben. Legyen benne, hogy mindenki köteles beírni a telefonjába a legelső helyre a 112-es számot. És azt használják is azonnal, ha baj van. Minden rossz tapasztalatunk ellenére bízzunk a rendőrökben, a tűzoltókban, a mentősökben, polgárőrökben, hátha szerencsénk lesz velük.
A kicsi falvakban, vagy zártabb városi környékeken mindenki figyeljen oda, ha idegen autó érkezik. Nem kell kérdezősködni – bár a rendőr, a polgárőr ezt megteheti, akkor is, ha ezt az autós zaklatásnak gondolja -, bőven elég, ha följegyezzük az autó rendszámát, színét és típusát. De elég a rendszám is. Ha egy autó gyanúsan kering, nyugodtan le lehet fényképezni: ma már több százezer olyan telefon van az országban, ami ilyesmire alkalmas. Legalább használhatjuk ezeket valamire.
Én bizony rávenném a gyerekeket is arra, hogy folyamatosan figyeljék az autókat, és szépen írogassák a rendszámokat. Kaphatók ilyesmire. Szeretik a számháborúsdit. Mondjuk meg őszintén nekik, hogy azért van szükségünk a segítségükre, mert gyilkos gazembereket keresünk, akik senkit nem kímélnek. Jutalmat is lehet ajánlani nekik: ha rablót vagy gyilkost fognak a segítségükkel, kapnak biciklit, labdát, vagy amit akarnak. Ha pedig megint támadnak a terroristák, ha rablás, sorozatbetörés történik a környéken, akkor össze lehet szedni a gyerekek kockás füzeteit. Hátha. Hátha egyszer vagy sokszor szerencsénk lesz. A terroristának egyetlen ellensége van: a véletlen. Próbáljuk meg kicsit irányítgatni a véletlent!
Nem lehet azt a gyakorlatot folytatni, hogy amikor pontosan tudjuk, mekkora a veszély, úgy várjuk a kivégzést, mint a birkák. Nem várhatunk örökké rendőrökre, hatóságokra. Valamit tenni kell. Tessék végre fölébredni!
