Rajtam kívül senki másnak

Ezen a héten észrevettem, hogy olyan embereket olvasok, akiket szeretek. Azért mekkora megtiszteltetés az, hogy az ember személyesen szerethet írókat! Ha valamiért, ezért lehet irigyelni engem.
A hét végén volt valami pánikrohamom. Nem vészes, csak annyi, hogy hirtelen úgy éreztem, a saját testem rabságában vagyok, és ez már így is marad, nem szabadulok ki belőle. Vagyis: kiszabadulok, de akkor meg már nem leszek. És a testem igazi tereh lett. Terveztem, hogy futok egyet. Persze nem futottam, mert egyrészt hülyeségnek találom a céltalan futkorászást, másrészt hideg volt. Meg különben is, a kisfiam születésnapja volt. Hogy néz ki az, hogy jönnek a testvérei – a nagyfiam meg a kicsi lányom, meg két unokám, és Andris, a vejem, én meg egyszercsak elszaladok?
Szombaton, az Állatkertben jött rám ez a tereh-dolog, figyeltem az édes kicsi gyerekeket, aztán egyszercsak arra gondoltam, hogy ha elszaladnak, én már nem tudok utánuk futni. És hát Marci unokám még hajlamos elszaladni.
Nem az testem miatt igazából, mert az erős, hanem a lelkem olyan, hogy nem hagy futni. Biztos nehéz, vagy mi.
Közben a fiam telefonált: Gyurcsány Ferenc lemondott. És gratulált, hogy pontosan az történt, amit pár napja megjósoltam neki. És ettől is nehezebb lett nekem, mert arra gondoltam, hogy – függetlenül Gyurcsánytól – mégiscsak mekkora szégyen, ami ebben az országban történik. Emberöltők óta a legnagyobb bajban vagyunk, és nemhogy összeállna a nép egy miniszterelnök mögé, hanem addig nyomjuk, amíg le nem mond. Ekkora barom ország van még egy pár a világon, de azért ne legyünk büszkék arra, hogy köztük vagyunk.
Ha a tatár hadak jönnének megint, akkor is előbb az lenne a közgond, hogy miképpen irtsák ki egymást a vezérek. De hogy ez mekkora baromság: a győztes vezér jutalma az, hogy őt vágják le a tatárok a szottyadt magyar hadak élén.
Mire hazaértem, már belém költözött a nehézség. Amikor aztán elaludtak a gyerekek, elmentem a nappaliban a könyvespolc mellett, és a félhomályban is a kezembe talált Furman Imre veseskönyve a Fegyverszünet.
És hol nyitom ki elsőre:

Ez van

Mennyi szomorú szempár,
Mennyi csend és hallgatás.
Saját magába harap az ember,
Apránként felfalja önmagát.

Pedig ezt nem most írta. Nagyon szeretem. Megszenvedte, amit ír. De nem kell azt gondolni, hogy csak búbánat van benne. A kedvenc versem tőle:

Horror

Boci, boci
Tarka.
Se füle, se farka.

Én ezektől meg tudok gyógyulni. Visszatér az erőm tíz-húsz verstől Nagyon segít, ha tudom, hogy jó ember írta, ezért olvasok Furman Imrét.
Ígérem, hogy mielőtt meghalok, összeírom Magyarország jó embereit.
Köztük lesz Norman Károly is. Hetek óta olvasom a könyvét, minden nap egy fejezetet. Na és megint lehet engem irigyelni, mert ebből a könyvből összesen kettő készült, és az egyiket Normanka nekem adta. Hatvanegyedik születésnapjára. Vagyis van valamim, ami rajtam kívül senki másnak ezen a világon, csak annak, aki teremtette. Na jó, az interneten olvasható, de persze minden házban ott lenne a helye. Lenne helye minden házban. Minden helyen ott lehetne, ahol ház van, pláne kerttel. Minden ház arra való, hogy ilyen könyvek legyenek benne.
Mert az Állat jön be utoljára arról szól, hogy Normanka a tőle megszokott tudósi következetességgel – mert ugye fizikus, csillagász és filozófus - megfigyelte, hogy miféle állatok élnek a házában és a kertjében. De annyira megfigyelte őket, hogy nem csak leírja az életüket, a néha egészen elképesztő tulajdonságaikat, hanem beléjük is szeretett alaposan. És olyan jó író persze, hogy az is beléjük szeret, aki a könyvét olvassa.
Noha életem jelentős részét jómagam is állatok kifigyelésével töltöttem – hogy mást ne mondjak, méhészként is leszolgáltam a kötelező inasévet -. szinte minden fejezetében tud olyat mondani, amit nem tudtam. Vagyis sokkal jobban figyelt meg, mint én.
És ez hat is rám. A legmeglepőbb új tudásom az, hogy ha a mosogató mellett vagy valami édes tócsában döglött hangyákat találunk, akkor azokat egyáltalán nem kell egy vizes papírral összesöpörni, és egyáltalán nem szabad az egészet a vécén lehúzni, mert azok a hangyák nem döglöttek, hanem hulla részegek a cukortól, és hamarosan fölébrednek. Normanka szépen le is fényképezte az ébredésüket, mint mindent, amire rálelt. Hogy miért fontos tudni ezt a hangyákról? Aki nem szereti, és nem tiszteli a leghasznosabb, ránk teljesen ártalmatlan kis társainkat, annak ugyan hiába minden, el se olvassa az ilyesmit. De én bizony odáig jutottam, hogy idén már a lódarazsakat se fogom levadászni furfangos, bár igen gyáva eszközeimmel. Mert legyenek akkor is, ha van ebben veszedelem.
Lassan rábeszélem Normankát, hogy juttassa el a másik kötetet Csányi Vilmosnak, hátha az ő ajánlásával megjelenik, megérdemelt példányszámban. Így ugyan nem leszek kivételes helyzetben, de valahogy mégis.
Na, most meg belekezdtem Csaplár Vilmos Hitler lánya című regényébe. Lehet ezért is irigyelni, mert ezt mások csak a Könyvhéten olvashatják, én meg már kéziratban. Még csak az elején tartok, de úgy néz ki, hogy nagyon jó. De hát milyen lenne?