Bocsánatot Kertész Ákostól

Képzeljék el, pár napja 80 éves lett Kertész Ákos. Azért mondom, hogy képzeljék el, mert azt akarom, hogy képzeljenek hozzá egy embert, akinek önkéntes számüzetésbe kellett menni. Ott van valahol sokezer kilométerre szeretett hazájától, és vélhetően nézegeti az internetet. Megállapíthatja, hogy egy esztendő sem kellett ahhoz, hogy itthon szinte teljesen megfeledkeztek róla. Bár a számos magyar értelmiségi szerint mérsékelten konzervatívnak mondható, valójában az erősen szélsőségesek szabad véleménynyilvánítási lehetőségeit kihasználókból élő mandiner.hu beidézi az Amerikai Népszava köszöntését, így aztán kommentárok tucatjaival gyaláztathatja Kertész Ákost. A legenyhébb a bátor El Presidente hozzászólása, miszerint “Kertész Ákosnak 80. születésnapjából tiszta szívemből kívánom, hogy mihamarabb dögöljön meg!”. Aaronboy  azt kívánja neki, hogy “Éljen még nagyon sokáig, és nagyon, de nagyon fájjon neki!” A minősítetten antiszemita, gyűlülködő megjegyzők között egyetlen-egy sincs, aki egyetlen jó szót is szólna a magyarok egyik legnagyobb élő írójáról, aki évtizedek óta emberek százezreinek életét tette jobbá, boldogabbá azzal, hogy csodálatos könyveket adott nekünk.

Egy olyan hazafiról beszélek, aki dadogóssága ellenére úgy tud magyar verset mondani, hogy az őt hallgatók háta borsózik. Aki tudott és mert olyan beszédeket mondani, amelyekben nagy elődeihez méltó hangon merészelte ostorozni a saját népét - és talán még nagyobb erővel a sajátjait, a baloldali népséget. 

Egyszer hibázott, leírt egy kicsit vagy talán nagyon hülye mondatot, amit aztán vissza is vont, bocsánatot kérve. De ez már nem menthette meg, nem csillapíthatta az ellene indult totális jobbikos és fideszes támadást. Tarlós főpolgármester, aki náciknak színházat adott, odáig merészkedett, hogy megfosztatta fővárosi díszpolgári címétől. Fölmerült, hogy a Kossuth-díját is el kellene venni. Az utcán inzultálták. De alighanem az adta neki az utolsó, halálos döfést, amikor egy, a cipőknél rendezett esti megemlékezésre meghívták, hogy mondjon ott verset, de aztán azt üzenték neki, hogy mégse, mert most nem alkalmas a pillanat, de szívesen látják a közönségben. Az az ember nem mondhatott egy kis Radnótit, akinek emlékére csak azért nem áll ott egy cipő, mert szerencsés kölyök volt, és nem lőtték a Dunába.

Az egész magyar értelmesebb népségből a hazai sajtóban egyedül Széky János emlékezett meg - az Élet és Irodalomban - arról, hogy közeleg a születésnapja.

Pedig alkalmas lett volna a pillanat, hogy megüzenjük: tűrhetetlen, hogy elmentél, tűrhetetlen, hogy ez megtörténhetett, tűrhetetlen, hogy egy magyar írónak el kell ódalognia ebből az országból, mert - joggal - érzi, hogy veszélyben az élete, és vénemberként is elege van a megaláztatásokból. Pedig megüzenhettük volna, hogy bocsánat. Így most aztán kétszeresen kell bocsánatot kérni Kertész Ákostól. Bele a gyűlölködők pofájába is.

Ha a hétköznapi fasizmus biztos jeleit keressük, akkor ne feledkezzünk meg az egyre növekvő csöndről. Arról, hogy egyre többen hallgatnak. Arról, hogy az agy elkezd úgy működni, hogy inkább megfeledkezik arról, amiről nem feledkezhetünk meg, csak, hogy ne legyen konfliktus abból, ha meg kell szólalni. Mert azt hisszük, hogy így olcsóbban megússzuk. Nem jutunk olyan sorsra, mint Kertész Ákos.

Pedig már jutottunk. És nem is biztos, hogy könnyebb a belső emigráció kussoló gyávaságában élni, mint elmenekülni innen. A Tarlós Istvánoktól félünk? Miért nem inkább a saját megszégyenülésünktől?

(Klubrádió Hetes Stúdió 5 perc 25 másodperc után)

 .