szerda, augusztus 24, 2011

Weber Lajos búcsúztatása (Elhangzott a Szent Család Plébánia templomában)


Lajos egyik legszebb képe

Lajossal hosszú éveken át azon vitatkoztunk, azt elemeztük, hogy nekünk, domináns hímeknek, ahogy magunkat viccesen, erős öniróniával gondoltuk, akik különféle pozíciókra választattunk és ráadásul mostanában szokatlanul sok gyerekünk van, hogyan kell viselkednünk bizonyos helyzetekben. Ez volt a kedvenc játékunk. Arról soha nem beszéltünk, hogy mi van akkor, amikor elkezdődik a nagy téli vadászat, és a domináns hímeket vagy lelövik, vagy kiszorítják a territóriumból a vadászok, a vadőrök meg az orvvadászok.
Az ember nem számít arra, hogy egyszercsak elfogy alóla a világ, és azok, akikkel összebújhatna, ugyanolyan megzavarodottan élnek, menekülőben vannak, ugyanúgy a járkálj csak halálraítélt állapotában vergődnek, és nem tudnak segíteni. Magukon se. Ilyenkor ránk támad a testünk, és tulajdonképpen mindegy, hogy ez gyomorvérzésben, valami összenövésben vagy éppen szaporodó rákos sejtekben mutatkozik először.
Az ember akármilyen erősnek gondolja magát, egyedül marad. És talán még azt se tudja elhinni, hogy azok, akik szeretik, csakugyan szeretni tudják akkor is, ha már ő maga sem hiszi el, hogy ugyanúgy számíthatnak rá, mint azelőtt. Egy férfi addig férfi, ameddig van válla.
Nem normális dolog az, hogy egy éven belül a második kollégámat temetem, és akkor nem számoltam azokat, akiket temethettem volna, de valamiért nem mehettem el a temetésükre. Nem normális dolog az, hogy hatvan se éves emberek föladják, így vagy úgy, de befejezik az életüket.
Vigasztalhatom magam azzal, hogy na jó, de én legalább elmondhatom magamról, hogy húsz éven át együtt dolgozhattam egy barátommal, egy Weber Lajossal, aki a hivatása mestere volt. Elmesélhetem, hogy mi mindent tanultam tőle, ami már mind az enyém, senki nem veheti el tőlem. Csakhogy van egy kicsi baj: most Lajos halálával jutott eszembe, hogy jó, de meddig viszem magamban Lajost. Egy évig, ötig? Mi marad Lajosból, ha mindannyian kipusztulunk, mindannyiunkat levadásszák. A vadászok, a vadőrök meg az orvvadászok. A lesipuskások, akiket a hátunk mögé engedtünk.
Úgy élünk, hogy szinte biztosak lehetünk abban, hogy egy éven belül megint temetni fogunk. Mindannyian úgy állunk itt ötvenkilenc évesen, mint amennyi ma Lajos lenne, vagy ötvenkilenc-egynehány évesen, hogy bármelyikünk, bármikor sorra kerülhet. És nem genetikai, testi vagy egyéb adottságok miatt. Legyen Lajos halála az utolsó figyelmeztetés.
És nem azért mondom ezt, hogy arra hívjam föl a figyelmet, hogy össze kellene fognunk. Úgysem fogunk. Valamiért úgy nőttünk föl, hogy tudunk és szeretünk csapatokban dolgozni, de közben mindannyian magányosak vagyunk. 
Meghalt egy barátom. Mit is jelent ez? Azt, hogy mostantól fogva egy Weber Lajos nevű ember nem kap el a folyosón, hogy behúzzon a szobájába, mert föltétlenül meg akar mutatni egy képet. Valamelyik kölyök beosztottjának képét, akit soha nem dicsér meg, nehogy elkapassa, de nekem megmutatja, és azt mondja, hogy na ez baromi jó. Nem mondja minden rádióműsorom után, hogy tanuljak meg már úgy beszélni a mikrofonba, hogy ne hallja a szuszogásomat. Ebédnél, amikor mellé ülök, nem gúnyolódik többé, hogy egy igazi férfi nem eszik salátát.
Ennyi. Hülye pici dolgok ezek. Az életünk. És ha néha eszembe jut majd a folyosón, vagy amikor egy zseniális képet látok, vagy amikor a szuszogásomat hallom a rádióból, vagy odalenn az étteremben, amikor egyedül ülök egy asztalnál, akkor néha-néha könnybe lábad a szemem.
Ennyi. Ennyi az élet. Bárcsak ebből a csekélységből több jutott volna Weber Lajosnak!

 .

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Kedves, jó Andrassew Úr!
Szerdán ott ültem a templomi padsorok egyikében, amikor Ön felovasta ezt az írását, drága Barátunk búcsúztatóját. Szavai nyomán megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim. Nem, nem a szertartástól, mert az - bármennyire is próbálta a pap a fény és árnyék vonatkozásában Lalit felidézni - személytelen volt. Lalit jól ismertem, egyik legjobb barátjának, Sándor Jánosnak vagyok a párja és tudom, ha élne, cefetül káromkodott volna magában a szertartás alatt. Ő olyan volt, ahogy Ön nagyszerűen leírta.

Sajnálom, hogy amikor a Család az urna után indult, Ön ellenkező irányba ment, pedig szerettem volna megölelni, köszönetet mondani Barátunk búcsúztatójáért. Beszélni ugyan nem tudtam volna Önhöz, mert sírásom elfojtotta a szavaimat, így hát most, írásban "virtuálisan" küldöm ölelésemet.
Vigyázzon magára - és nem csak ezért, hogy még sokáig élvezhessük remekbe szabott, tartalmas írásait.
Szeretettel üdvözli Önt:

Koncz Krisztina
(krisztina@2kal.hu)

Szegő Anna írta...

Kedves Iván!
Nem ismertem Weber Lajost. Fényképeit nem láttam, sajnos arról sem tudtam, hogy ő maga létezik egyáltalán. Ez mind az én hibám. De ahogy írsz róla, Iván, immáron másodszor is az utóbbi időben a blogodban a váratlan és visszavonhatatlan halála kapcsán, élőbbé teszi őt számomra mindazoknál, akik még élnek, tudunk egymásról, közel s távol vannak hozzám, alig beszélünk, találkozunk. Valahogy tapinthatóvá, érzékelhetővé tetted őt, mintha megcsapna a szele, ahogy kimegy egy nyitott ajtón, egyszerre legyintve meg és hagyva végtelen űrt maga után. Sajnálom, hogy nem ismertem Weber Lajost, hallani sem hallottam róla. Úgy érzem mégis, hogy egy olyan ember ment most el örökre, aki nagyon ismerős és szerethető lehetett, s akinek hiánya nem egy pillanatra fáj. Mindezt neked köszönhetem, Iván.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Panni

Kovács Pál írta...

Kovács Pál volt fotóriporter vagyok. Sajnos most értesültem Lajos haláláról. Mély megdöbbenéssel olvastam a régi híreket. Lajossal az MTI-ben dolgoztam együtt mint tanuló. Utána a Képes Sport fotóriportereként dolgoztam sokat Lajossal, ott voltam moszkvában vele akkor, mikor ez a tornász képe készült, nekem Szergej Bubkáról sikerült egy kiállítási képet készítenem. Szerettem, jóban voltunk.Még MTI ídőmben is sokat segített nekem, Isten nyugosztalja. Kovács Pál

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések