vasárnap, május 15, 2011

A királynak, ami

Váli Dezső képe

Egyre több önkormányzat sandít az egyházak felé: mivel nem tudják megoldani a tanítás finanszírozását, átadják az iskolát. Így olyan gyerekek is egyházi iskolákba kerülnek - mert nincs a közelben értéksemleges állami iskola -, akiknek szülei egyáltalán nem vallásosak, sőt netán harcos ateisták. Ami persze azt jelenti, hogy a magasabb hatalom létét vagy nem létét firtató, minden családban óhatatlanul fölmerülő kérdésre esetleg legszívesebben azt válaszolnák, hogy nincs is Isten. A konfliktust az okozhatja, hogy a gyerektől az iskola, illetve az egyház nem csak keresztlevelet kérhet, hanem például azt is, hogy a szülő felelősséggel nyilatkozzon, miszerint tiszteletben tartja az iskola oktatási szellemét, és nem tanítja a gyereket az ott hallottak ellenkezőjére.
Súlyos emberjogi konfliktus ez, semmiképpen nem szeretnék állást foglalni. Az ádáz keresztény nyomulás időszakában szinte fölösleges önmérsékletre inteni politikai keresztényeket és az egyházakat, legföljebb csak figyelmeztetni érdemes.
Én ahhoz a generációhoz tartozom, akik az úttörő őrsgyűlés után szépen átvonultak a falusi templomba, hitoktatásra. Mert ugye teljesíteni kellett a bibliai tanácsot, miszerint meg kell adni a királynak, ami a királyé, Istennek meg azt, ami Istené. Bár ez eredetileg inkább inkább másféle járandóságokra vonatkozott, valójában az történt, hogy a kettős elvárásnak eleget tevő szülők a szocializmusban a gyerekek lelkével fizettek. 
Mélyen belém vésődött, amikor a drága jó plébánosunk egyszer megjegyezte, hogy azért az úttörő nyakkendőt levehetnénk, mielőtt imára térdelünk. Miután átgondoltam szavai értelmét, először szembesültem azzal, hogy valami nagyon fura dolog történik velem. És csak később jöttem rá, hogy bizony abban a társadalomban össznépi konszenzusos megegyezéssel eladták a lelkemet. Csakis azért, hogy a párt és a falu elvárásainak is megfeleljünk. 
Később, amikor egyházi gimnáziumba jártam, történelemből csak az kaphatott elégtelennél jobb jegyet, aki a felelés első pár percében kívülről tudta a marxizmus véletlenszerűen kiválasztott alapfogalmait, amelyekről külön füzetet voltunk kötelesek vezetni. Csodás, Rákosi idején súlyos börtönt viselt gimnáziumi szerzetes tanárom nem engedhette meg magának és az iskolának, hogy egy állami tanfelügyeleti ellenőrzésen ne mi legyünk a legjobbak marxizmusból. Mi ezt értettük, meg is feleltünk Istennek is meg a Magyar Szocialista Munkáspárt elvárásainak is.
Amikor megtörtént a rendszerváltás, azt gondoltam, hogy ennek vége. Azon nem csodálkoztam, hogy az Antall-kormány idején az általános iskolában, ahova a gyereket hordtam, délutánonként dugig van a két hittanterem. A katolikus is meg a református is. Hanem amikor jött Horn Gyula, mindkét terem szinte kiürült: az egyikben három, a másikban négy gyerek maradt.
Ez engem akkor nagyon megrázott, mert fölismertem a saját sorsomat: ugyanolyan árucikk a gyerekek lelke, mint a saját becsületünk az érvényesülési harcban.
Mindezt nem azért mondom, mert nem értem és nem tudom megmagyarázni, esetleg elfogadni azt, ha gerinctelenül alakoskodunk, amikor erre kényszerítenek minket, de talán kellene egy kis önmérséklet. Talán még az egyházak képviselői is megértik, hogy országot, világot, családot és jövőt jobban lehet építeni gerinces ateistákra, mint bámulatos alakváltozásokra képes alattvaló báránykára. 
Vagy nem?  
(Klubrádió, Hetes Stúdió)
 .

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Idézzük (körülbelül) Esterházy egyik "bon mot"-ját: Az üldözött katolikus egyházat könnyü volt szeretni. A gyözedelmeset nem annyira...

Névtelen írta...

De igen! :)

Pu'Show írta...

Kedves Iván!

Nem is tudom sírjak-e vagy nevessek? Anyám párttag volt, és a falusi lelkipásztor egyik legközvetlenebb, legjobb barátja. Majdani, egyetemi felvételim előre biztosítandó, de legalábbis le nem kaszálandó, nem jártam, nem járhattam hittan órákra. Titkon, konspiratíve kellett volna lekonfirmálnom, amit nem vállaltam.
Édesanyámat, a falusi, kommunista tanítót református templomunkból temettük el az éppen még regnáló szocializmus utolsó éveiben. Ravatala mellett ott álltak a cigánysorról csak úgy, mint a jó nevű egyetemek rektori hivatalából.
Azóta tudom, gyermekkorom óta tudom, amit Te is jól tudsz, és még nagyon sokan tudunk. A mi vallásunk nem hitvallás, hit vállalás, nem dogma, nem kánon! A mi vallásunk életmód és életforma! Talán olykor csetlő -botló, talán olykor kicsit sárga, kicsikét savanyú, -de a miénk. Ott leszünk kénytelenek folytatni, ahol szeretett szüleink abbahagyták.
Ennyi.

Benjamin a Vörösmacska írta...

Néha nagyon nehéz eldönteni, hogy a megfelelni akarás, vagy a túlélési kényszer kaméleonságáról van-e szó!?

zupasta írta...

Számomra mint mindenben, ebben is Németország a példa. Ott a vallás sokkal inkább jelen van az emberek életében, sőt hasonlóan a regionális származáshoz, az is sokkal inkább identitásképző szempont. Amikor ott jártam általánosba (abszolút államiba), ott is volt heti egy hittanóra, külön a katolikus gyerekeknek, külön az evangélikusoknak, a tanteremben meg az ajtó fölött lógott egy feszület. Ebből pedig soha nem volt semmilyen feszültség, indulat, önkényes különbségtétel (pedig az osztályba jártak muzulmán gyerekek is). Mint ahogy Németországban a vallás nem kivagyiság kérdése, hanem az emberi élet része. Ilyetén módon az egyházak sem akarnak maguknak politikai hatalmat, és nem az céljuk, hogy mindenkiből acéljobbos szavazót neveljenek. Így ott a szocdem is jár templomba, a liberális is, a kereszténydemokrata meg tényleg a politikai konzervativizmus szinonimája és nem a modern kori inkvizícióé.

Névtelen írta...

A szülők a gyermek helyett, de javára hozzák meg döntésüket. Az úttörő (kisdobos) nyakkendő felkötése sem a gyerek döntése volt.
A lényeg tehát nem ez, hanem az, hogy az ember maga (és nem a "lelke") árucikk.
A döntés konkrét formája azt mutatja, hogy a hit maga is árucikk (hiszen nem csak a vevő van árupozícióban, de az eladó - a papság - is), mely a hit megvételéért (kimutatott hitélet, vallásosság) cserébe békénhagyást, munkalehetőséget (értékesülő önéletrajzi adatként)és még igen sok mindent lehet elérni. A nemzeti kokárda mellé lassan feltűzetik a hitkokárdát is. És ne legyenek kétségei: a vallásháború új lendületet vett; a forma még nem annyira éles. Majd az lesz.

A becsület pedig ebben az összefüggésben függetlenséget jelent. Már aki megengedheti magának... A sárga csekkek rendszeresen jönnek, s a kenyér is pénzbe kerül.

Iuvenalis írta 2000 éve:
" Felvergődni nehéz annak, kinek otthoni ínség nyomja erényeit el..."

Hát ennyit a becsületről.

Anteus

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések