Bele a magnóba

A karácsonyra készülve azt gondoltam, elindulok azon az úton, amire nagyon régen készülök. Nem vásárolt ajándékkal lepem meg a családomat, hanem készítek valamit. Meg vagyok arról győződve, hogy ha így tennénk – nem csak karácsonykor, hanem például születésnapokon is – akkor valamit visszanyernénk. (Azon is gondolkozom, bár már nem lesz időm megvalósítani, hogy úgy lenne jobb, ha az ember a saját születésnapján ajándékozná meg azokat, akik fölköszöntik.

Nem tudom, miért érzem azt, hogy jobb lenne így, de talán benne lenne az is, hogy én egy év alatt ezt tudtam nektek létrehozni, mert fontosak vagytok nekem.)
Mindenkinek van valami kis tehetsége. Az anyám meg a nagyanyám például tudott még kötni. Amikor gyerek voltam, talán nem becsültem annyira, hogy hetekig dolgoztak egy pulóveren vagy egy sapkán, kesztyűn, mint ma becsülném, de már késő.
Ha valaki nem tud faragni, nem képes tárgyakat létrehozni, akkor is nevelhet a másik embernek, mondjuk egy növényt. El lehet vetni egy citrom magját. Szép kis fa lesz belőle. Mondjuk, két év múlva oda lehet adni valakinek. Ma már lehet egypéldányos könyvet nyomatni. Beleférnek régi történetek, képek. Mit tudom én, bárki, bármit kitalálhat. Persze neki kell állni idejében.
Más lenne az életünk. Ezzel nem azt mondom, hogy ne vegyünk semmit, könyveket, lemezeket, vagy bármit, de csináljunk valamit. Próbáljuk meg. Más az a tárgy, amelyik minden apró szögletében a kezünk nyomát viseli. Az évtizedek múlva is a szeretetünkre emlékeztet majd.
Én ide számítom a főzést is. Például a sógornőm minden évben hatalmas vacsorát készít nekünk karácsonykor. Mindig a kedvenc ételeinkkel. Az az igazán jó benne, hogy azokat főzi, amiket mi Ákos öcsémmel gyerekkorunkban kaptunk karácsonykor a nagyanyánktól és az anyánktól. Töltött tojás, krumplisaláta, vadas. Akárhogyis, akármilyen messze vannak életünk legszebb évei, valami visszajön azokból, ha csak néhány percre is.
Igazából Szonja unokám vezetett rá arra, hogy valami olyasmit kell adni, amit csak én adhatok. Pár éve a születésnapomra kaptam tőle egy dobot. Ő készítette, szemmel láthatóan iszonyatosan sok munkával. Kifaragta a testét egy kicsi tönkből, kitalálta, hogyan lehet ráfeszíteni a bőrt, mindenfélét festett rá. Aztán egy év múlva kaptam tőle egy kicsi réztálkát, amit a saját kezével kalapált ki. Annyira tökéletes, hogy bármelyik keleti ötvösboltban eladható lenne. (Most a buddhista mütyürkéimet tartom benne.) Amúgy is, szinte minden ünnepre fest nekem egy képet. Nagyon jók.
Wanda, a mamája pár hete mesélte, hogy Szonja kérte: olvasson föl neki a novelláimból.
Kíváncsi lettem volna, hogyan olvas, mert egyszer volt alkalmam végighallgatni, ahogy ő és Tamara lányom a kertben olvasták a rettenetes, kegyetlen, véres történeteimet. Kicsi lányhangon. Ebből aztán az lett, hogy visszájára fordították az egészet: igazi szatíra lett a szövegekből. Én meg szabályosan henteregtem a röhögéstől. (Amúgy igen jó lecke volt, mert megértettem, hogy csak hangnem kérdése, mi lesz a szóból. Meg azt is, mennyire nevetséges, ha egy író komolyan veszi az írásait.)
Mindenesetre Szonja nagyon meghatott, és mindjárt meg is világosodtam. Arra gondoltam, mi lenne, ha én olvasnék föl neki. Bele a magnóba, aztán azt lemezre tenném. Neki is álltam. Vagy három héten át minden nap olvastam, aztán a számítógépen megvágtam, rendbe tettem a szövegeket. Nem könnyű munkaféle, de nagyon érdekes. Aztán szépen sorba raktam az egészet. Megkértem a sógoromat, hogy készítse el nekem a borítót Vajda József barátom fotójával, és vigye el a nyomdába, ahol ő szokott lemezekre képeket nyomatni. Meg is volt egy nap alatt. Az lett a címe, hogy Mondottkönyv 0.1
Képes lemezek, dobozzal. Már csak meg kellett íratni mindet a számítógéppel. Azzal is megvoltam egy nap alatt. Mert ugye közben kitaláltam, hogy az egész családomnak ezt ajándékozom.
Ez elég kockázatos, mert Milán öcsém - akitől néha saját összeállításban finom zenéket kapok - mégiscsak hangmérnök, és nyilván ezer hibát talál majd a ravasz füleivel. De nem baj, ez amatőr munka, legföljebb a családomon kívül a barátaim kapnak belőle.
Végülis annyira beleszerettem ebbe a dologba, hogy elhatároztam: jövőre nem csak ezt a lemezt fejlesztem tovább, hanem Milos fiamnak és Marci unokámnak készítek egy meselemezt, rendes magyar népmesékkel.
És ami a legcsodálatosabb: Ákos öcsém – aki nyilván nem tudta, hogy én hangoskönyvet készítek a családnak, egy olyan könyvvel lepett meg, ami egyetlen-egy példányban készült. Fotók vannak benne, de nem családiak, hanem az ő elképesztő képei felhőkről, repülőkről, meteorológiai csodákról. Talán jövőre tovább fejleszti, még szebb és még nagyobb lesz a könyve. Milyen csodás lenne, ha pár év múlva úgy várnánk a karácsonyt, hogy talán tudjuk ugyan, kitől mit kapunk, de nem az lenne a lényeg, hanem az, hogy mennyivel lettünk gazdagabbak.