Csányi Vilmos etológus, író. Bár én most már talán az írót tenném első helyre, aztán meg „humánetológust” írnék. Fölsorolni sem érdemes címeit és rangjait, könyveit és egyéb publikációit. Akit kevésbé érdekel a tudomány, ám szereti a kutyákat, biztosan olvasta Bukfenc és Jeromos című könyvét. Vélhetően Magyarország legkedveltebb tudósa. Az utóbbi időben szépírásairól is elhíresült. Tulajdonképpen azért látogattam meg, mert legutóbbi könyvéről, A bábosokról készítettem vele egy rádióinterjút. Miután ezen túl voltunk, a legendás Jeromos társaságában gyönyörű kertjében üldögéltünk, „nyitva felejtettem” a magnót. Ezért ez nem egy szokványos interjú, hanem „csak” egy beszélgetés. Kicsit csapongó, és nem csattan a vége. De hátha megérthető belőle, hogy miért örültem a megtiszteltetésnek, amikor Csányi Vilmos meghívott nógrádi házába.
- Hosszú-hosszú éveken keresztül az volt a mániám, hogy az ember milyen rettenetesen gonosz lény, és amik történnek körülöttünk, ahogy egymással bánunk, az megengedhetetlen. Számomra megvilágosodás erejű volt, amikor egyszer arról beszéltél vagy írtál, hogy tulajdonképpen az ember a legbékésebb lények egyike a világon, és ez, valamint az együttműködési képessége az, ami miatt ennyire sikeres.
- Az etológia azt gondolja, hogy akkor lehet megérteni igazán a lénynek viselkedését, ha a viselkedéshez vezető evolúciós történetet ismerjük. Amikor látunk egy undorító alakot, akkor nekem az is eszembe jut, hogy miért lett ilyen, és az a történet, ami őhozzá vezet. Vajon milyen volt ötévesnek, tízévesnek?
- Sokszor gondoltam, hogy a kis Hitler is a macival játszott. Néha ránézek egy gyerekre, és örülök, mert most már megengedem magamnak, hogy azt mondjam: undorító. Hiszen emlékszem, hogy gyerekkoromban mennyire utáltam egy csomó gyereket. Hát akkor most is utálhatom, hiszen a visszataszítók aránya – minden jó szándékom mellett - nem nagyon változott.
- Az embergyerekek azzal születnek, hogy az anya figyelme központjában akarnak lenni. Tehát minden olyan dolgot csinálnak, ami egy anyát arra késztet, hogy velük foglalkozzon. Egy archaikus közösségben ez teljesen normálisan megy néhány évig, és semmi probléma nincs vele. Az anya a testén hordja a gyereket legalább három évig, és ez az ideális állapot. Nem lesz csípőficama, meg nem viszi el a sakál… szóval sok előnye van. Egy modern társadalomban, ahol, mondjuk, féléves korában bevágják egy bölcsődébe, ahol harmincan üvöltenek, vele nem törődnek, olyan hiányai lesznek szeretetből, simogatásból, és attól függően, hogy milyen a genetikai konstitúciója… ez rémségeket csinál vele. Erre aztán lehet úgy is reagálni, hogy kínozza az élőlényeket, fájdalmat akar másoknak okozni, mert így hívja föl magára a figyelmet. Ráadásul a mi kultúránkban - ez borzalmas -, egyszerűen mindenkiben azt tudatosítják, hogy egyedül van, magára utalva, és neki akkor jó, ha minél inkább „fölépíti saját magát”.
- Miközben pont az ellenkezője történik, mert a divattal, azzal, amit ránk akarnak tukmálni egyenruhákba, egyenmaszkokba bújtatnak mindenkit. Na de hogyan tudja ugyanaz a társaság, amelyiknek ez érdeke, egyrészt azt mondani, hogy akkor vagyok nagyszerű, ha egyéniség és különleges és kivételes vagyok, másrészt meg rám tukmálni mindazt, ami mindenkinek van. Erre a legjobb példa a divat.
- Minden kultúra azt jelenti, hogy egy adott viszonyrendszert rátukmálnak az emberre. Ez természetes. Aki egy kultúrában él, az úgy nő fel, hogy ahhoz alkalmazkodik. A mi kultúránk egy kicsit azért különbözik ettől, mert egy kis százaléknak, mondjuk egy százaléknak vagy még kevesebbnek sikerül az, hogy tényleg megtalálja saját magát és nincs kiszolgáltatva a divatnak, a médiumoknak, egyebeknek. De a tömegek azok sajnos ennek a „kultúrának” vannak kiszolgáltatva, és ezt tekintjük normálisnak. Tehát az ember egy olyan lény, amelyik, ha körülveszi őt egy kultúra, akkor azt elfogadja. És még azt is meg lehet benne figyelni, hogy egyre inkább a primitív állati ösztönök szintjét közelítjük. Ha megnézed, hogy mi van egy kereskedelmi televízióban, akkor ugye van szex, agresszió és hülyeségig menő játék. Én sokszor elgondolom: ha ezt látná, mondjuk a középkorból valami értelmes írástudó, az meg volna győződve, hogy az emberiség megőrült.
- Komolynak látszó emberek hülyét csinálnak magukból, nagyon sok pénzért vélhetően, vagy azért, hogy címlapokra kerüljenek, úgynevezett celeb legyen belőlük, ami a legszörnyűbb. Szoktam kérdezni a feleségemtől, ha belenézek ezekbe: ki ez, miről híres? Például azt mondja: csináltatott magának szép, új mellett. Erről híres. Ez valóban elmebaj.
- Ezen nem lehet segíteni. Ez nem olyan, hogy elhatározzuk, hogy mától kezdve nem így csináljuk. Teljesen reménytelen. Az a szörnyű, hogy eljutunk a legprimitívebb szintig. Nézd meg, itt van az úgynevezett képi kultúra, ami részben pozitív dolog: képekkel nagyon sok mindent el lehet mondani és félelmetes eszközeink vannak, hogy gyönyörű fotókat és képeket csináljunk. Ez egy majom-tulajdonságot hív elő. A majmok mindenevők, madárfiókát, gombát, levelet, rügyet esznek, és nagyon fontos, hogy ha környezetükben valami feltűnő színű vagy elváltozott színű dolog bukkan föl, akkor azonnal odamennek, megnézik. Ha mozog, akkor még izgalmasabb, mert, majdnem biztos, hogy ehető: valami jó kukac vagy efféle. A képek után jön az animáció. Nem elég most már képben bemutatunk valamilyen, mondjuk egy előadáshoz tartozó információt hordozó dolgot – mozogjon is. Valamit csináljon! Tehát visszamegyünk arra a legprimitívebb szintre, hogy majmok vagyunk, és a mozgó, színes dolgokkal lehet az érdeklődésünket fölkelteni. De nem sokáig. Televíziós körökben nagyon jól tudják: két-három perc, amíg egy dologra tudsz koncentrálni. És igazából nem akarsz koncentrálni, hanem időnként, amikor feltűnik valami, mozog, színes, odanézel, egy-két percig, és aztán utána valami mással foglalkozol, másra gondolsz, sört iszol, pisilsz, és aztán megint legyen valami, és ne kelljen azzal foglalkozni, hogy előbb mi volt. Annyira primitívek ezek a modern tákolmány filmek, hogy Évával, a feleségemmel azzal szoktunk szórakozni, amikor nagyon fáradtak vagyunk, hogy na jó, akkor most nézzünk tévét, de ne az elejéről. Mert az dögunalmas, előre lehet tudni, hogy mi lesz, és az nem érdekes. Hanem nézzük az utolsó negyedórában, és találjuk ki, hogy mi volt. Éva ebben zseniális, én nem annyira.
- Ezt továbbfejlesztettem. Megyek végig a csatornákon, és látom, hogy kezdődik az akció - ezt most így becézzük, de valójában agresszió. Megvan az íve, elérünk oda, hogy mindenki meghalt, kivéve, aki a dramaturgia szerint nem veszhet oda, és rögtön átkapcsolok egy másikra. Teljesen biztos, hogy három-négy csatornán belül újabb agresszió kezdődik. És ezt lehet órákon át csinálni. Néha a halottakat is számolom. Nem az a baj, hogy én nézem, hanem az, ha a gyerekek is. A rajzfilmek is ilyenek.
- Minden társadalom rájött arra, anélkül, hogy ezt megfogalmazta volna, hogy a felnőtt populációt nyugton kell tartani. Mert ha nem, akkor felborogatja az autókat, verekszik, gyújtogat. Annyira fejlettek ezek a modern – amúgy néhány ezer éves – társadalmak, hogy kevés munkával el tudják tartani a népességet, túl sok idő és energia marad. Szegényebb helyeken, mondjuk Indiában a jóga, a meditáció mire szolgált? Arra, hogy te napi négy-öt órát nyugton maradj. Nekünk meg itt van a televízió. Erre egyszer Amerikában jöttem rá. Mindig megnézem a helyi tévék műsorát, mert az nagyon izgalmas. És Hawaiban a helyi tévé éppen azt mutatta, hogy valami drogos gyereket kaptak el a városközpontban és sokan összejöttek. És akkor a rendőr ráüvöltött arra a néhány fiatalemberre, akik ott bámészkodtak: Go home, watch TV!
Hát azért van a tévé, hogy ő otthon üljön a sörrel, és ne randalírozzon, hanem nézze azt a sok baromságot. Tehát ez egy nem megfogalmazott és nem logikusan kifejlesztett, hanem öntudatlanul megtalált mechanizmusa arra, hogy nyugi legyen.
- Valójában nem nagyon változunk? Amikor gyerek voltam az embert olyan negyvenezer évesnek tekintették, ha jól emlékszem. És a kutya volt az, aki tízezer éve szelídítette magához az embert. Bár akkor még fordítva gondoltuk. Most meg minden jel arra mutat, hogy ez az evolúciós folyamat részben a saját magunkra való visszahatás következtében változik, gyorsulhat, ha ez lehetséges. Ami nyilván nem annyira az emberi szervezetre vonatkozik: a tulajdonságainkra, az agyunkra, a közösségi létünkre.
- Az, hogy az emberiség pontosan mennyi idős, ilyen értelemben azt ma már elég jól lehet tudni: a homo sapiens az olyan százötvenezer éves. De hetvenezer évnél lecsökkent az emberiség létszáma, általában milliósra teszik, esetleg néhány ezerre, vagy még kisebbre. A kis populáció megint elterjedt, és ez teljesen megváltoztatta a dolgokat. Genetikailag nem nagyon változott ez alatt a százötvenezer év alatt. A történet másik része a kulturális evolúció. Az, hogy a szokásrendszernek olyannak kell lenni, hogy az egyes részek a többivel valamilyen funkcionális összhangban legyenek, stabilitást biztosítsanak. Azok a kulturális rendszerek, amelyik nem voltak stabilak, valami kárt okoztak, egyszerűen azáltal, hogy kihaltak a populációk, megszűntek. Mi olyanok leszármazottjai vagyunk, akik mindig stabil rendszerekben éltek. A modern időkben valami szörnyű dolog történt: feladta az ember ezt a stabilitást. Régen a gyerekek olyanok akartak lenni, mint az apjuk, és az volt az életcél, hogy majd én leszek az apa, és akkor az milyen nagyszerű. Ma pedig leszarjuk az apánkat, és azt gondoljuk, hogy valami egész más leszek, nekem több lesz, nagyobb lesz, mozogni fog.
- Az apák lúzerek, balekok lettek.
- Igen. És a stabilitás helyett a haladás lett érték. Holott a haladás az mindig valami olyan volt, ami elrontotta a stabilitást. Ami ritka esetben lehetővé tette, hogy valami jobb legyen, de a legtöbb esetben kárt okozott. Most pedig azt mondjuk… hát Amerikában azzal lehet hirdetni egy ócska mosóport, hogy It’s new, it’s better! Ami egy tökéletes képtelenség. Miért lenne jobb azért, mert új?
A haladás koncepciót sikerült értékké tenni, ami régen nem volt érték, sőt gyanús dolog volt, hogy ez most mást akar és másképp, és ki tudja, hogy jó lesz-e. Arról beszélnek, hogy húszezer éve volt negyvenezer ilyen archaikus közösség, akik legalább húsz-harmincezer nyelven beszéltek, egymástól távol éltek, egy kis buborékban volt mindegyik, és az érték a stabilitás volt. Az, hogy jövőre is megleszünk, hogy minden úgy lesz, ahogy eddig volt, és tudjuk ezt az életet folytatni. És ehelyett jött egy ilyen őrület: sebesség, változás. És nem tudjuk, hova visz a változás. Nem arról van szó, hogy valami kiszámítható módon, tudatosan megváltoztatjuk az életünket. Nem. Ez egy teljes elmebaj, és nem tudjuk, hogy hova vezet.
- A stabilitáshoz való viszonyunkban igen tanulságosan alakul a halállal való kapcsolatunk. Tegnap a gyerekem fürdött én meg olvastam neki. A Krisztus és a varga című székely népmesét. Sokszor emlegetjük Krisztust és a vargát, tudod honnan jön ez? Krisztus valahogy odakeveredik a varga házához, aki megvendégeli. És azt mondja neki a Krisztus, hogy na, akkor kívánhatsz hármat. A varga azt mondja: legyen mindig puliszka az asztalon, legyen mindig pálinka a butykosomban és legyen örök életem. Szól neki a Szent Péter, hogy ne azt kérd, hogy örök életed, hanem örök üdvösséged legyen, mert nagyon meg fogod bánni az örök életet. És az a vége, hogy szegény vargának örök élete van, és nem tud meghalni. Kénytelen beugrani a végén a pokol mélyébe, hogy eltűnjön, mert Szent Péter fogadja fönt, de elzavarja, nem engedi be a mennyek országába.
- Amikor kezdünk öregedni, akkor pedig meg akarjuk állítani a folyamatot, és azt akarjuk, hogy még nyolcvanévesen is koromfekete hajjal és ráncmentesen éljünk, ami megint egy baromság. Mert annak az elutasítása, hogy egy életnek van befejezése, előtte pedig stációi, és azokat is meg kell élni. De ezt elutasítjuk, és úgy gondoljuk, hogy örök életet fogunk élni. Aztán úgy véletlenül mégis meghalunk, és minél gyorsabban eltüntetnek és kiiktatnak a társadalomból.
- Ma egy gyerek a számítógép közelében naponta többször megkérdezi, hogy „hány életed van még?” Magyarázom nekik, ez nem vicc, csakugyan meg szoktak ám halni így az emberek, ha lőnek egymásra. De már menthetetlenül új értelmet nyert a halál a fejükben. Amikor szembenézünk a valódi halállal, akkor meg nem tudunk mit kezdeni vele, természetesen.
- Ennek az a biológiai alapja, hogy az ember, amikor a saját maga fejében van és gondolkodik, akkor egy állandó jelenidőt valósít meg. Végiggondolom, hogy mi volt tegnap, de mindent a „mostan” perspektívájából. Konstruálok egy olyan jelent, amelyben az emlékek fel vannak dolgozva. A történelem az nem valami olyasmi, amit egyszer megírtak, és azóta tudjuk, hogy ez hogyan volt, hanem azt minden korban újraírják, más szempontokkal. A történelemtudomány egy állandó jelent akar csinálni a történelemből, mert rájön, hogy nem is úgy volt, meg nem is úgy gondoljuk, meg nem úgy értékeljük... A modern kultúra úgy akarja ezt az állandó jelent megcsinálni, hogy bizonyos kellemetlen dolgokat kiiktat. Tehát halál nincsen. Élünk, mindig.
- Illetve van, de az vicc, nem komoly.
- És azt félre kell tenni, mert nem való odanézni. Amikor apám meghalt szegény, engem elképesztett, hogy milyen gyorsan és hatékonyan iktatnak ki egy embert a társadalomból: néhány óra alatt nem létezik. És nincsenek szertartások. Borzasztó.
- Én láttam állatot gyászolni. Csak képzeltem?
- Az idősebb kutya, Bukfenc, amikor öt évvel ezelőtt meghalt olyan tizennégy éves volt. Éva a Fesztiválzenekarral volt valahol turnén, és én itt kint a kutyákkal. Vasárnap volt, úgy terveztem, hogy hazamegyek. Arra a hétfő az optimális, mert előtte itt megsétáltatom a kutyákat reggel. És azóta se értem: vasárnap délben egyszer csak összekaptam a két kutyát, a holmimat, beültem az autóba és hazamentem. Hazaérünk, és Bukfenc nem tudott a hátsó lábára ráállni. Gondoltam, hogy elzsibbadt. Ivott két-három korty vizet, és körülbelül negyed óra alatt meghalt. Én bőgtem, Jeromos pedig abban a pillanatban, amikor Bukfenc az utolsó levegőt vette, fölállt, kiment, és egy fél évig abba a szobába nem jött be. Másnap becsomagoltam a tetemet egy lepedőbe, és jött egy barátom, hogy itt kint eltemessük. Jeromos azt a barátomat imádja a legjobban, amikor jön, akkor üvölt, és a plafonig ugrál. Az asztal alatt feküdt, nem szólt, és látta, hogy én becsomagolom, készülődünk, ugye ilyenkor mindig nagy nyüzsgés, hogy ő is jöhet-e. Ott feküdt az asztal alatt, meg sem mozdult. Úgy mentünk el, hogy egy nyikkanás nem volt. Harmadnap jött Éva, neki telefonon elmondtam mindent, és amikor megjött, szintén semmi üdvözlés, ugatás, nyalogatás, ahogy szokott, hanem nyiszogott és vezette oda, ahhoz a szobához, ahol Bukfenc meghalt, de nem ment be, csak úgy megállt és intett. És egy fél évig nem ment be. Ami a legszörnyűbb volt, hogy mindig hármasban sétáltunk, és én időnként séta közben megkérdeztem őket, hogy merre, ha elágazás volt, és mindig a Bukfenc döntött, mert ő volt az idősebb kutya. Körbeszimatolt, nagyon megfontoltan eldöntötte, hogy jobbra vagy balra. S aztán, amikor meghalt, és egy hét múlva megyek egyedül a Jeromossal, és megint jön elágazás, kérdeztem, hogy merre. Iszonyúan elkezdett ugatni, dühös volt és nem volt hajlandó választani. Elkezdtem erőltetni minden nap, hogy ő döntsön. Körülbelül három-négy hét múlva volt hajlandó először. Azóta természetesen semmi probléma, nagyon szívesen eldönti, hogy merre. De ez nem az ő dolga volt, és látszott, hogy dühös rám, hogy miért kérem, amikor nincs itt a másik. Nagyon-nagyon érdekes, hogy ebben a kis agyban mi van.
- Biztos, hogy egy gyerek szintjén gondolkoznak, kommunikálnak.
- Most nagyon megdicsőültünk, mert a Science-ben jelent meg egy négyoldalas beszámoló a mi kutyakísérleteinkről, meg erről „a kutya egy szőrös gyerek” koncepcióról, és nagyon jó nemzetközi visszhangja lett az egésznek. Mi tulajdonképpen csak azt próbáltuk valamilyen tudományos alapon is igazolni, amit mindenki tud, és ez most sikerült. A legutolsó kísérlet - ami szintén a Science-ban jelent meg -, arról szól, hogy van egy fura jelenség. A gyerek másfél éves koráig, ha leteszel két cserepet és egy labdát mutatsz neki, majd az egyik cserép alá teszed, és egy pár perc múlva megkérdezed, hogy hol van, akkor megmutatja. Ha utána fogod a labdát, megint a gyerek orra előtt a másik cserépbe teszed, pár perc múlva megkérdezed, akkor megint az elsőre mutat. Az egyik legjobb munkatársam kitalálta, hogy úgy is lehet csinálni az egészet, hogy ott a gyerek, és aláteszed a labdát, de nem beszélsz vele, hanem csak úgy elmész és odateszed. Akkor mindig megmutatja, hogy hol van, ha megkérdezed utána. Tehát akkor nem téveszt. Eddig a pszichológusok nem jöttek rá erre: mert ők mindig beszéltek a gyerekhez. És most kiderült, hogy a jelenség fő eleme az, hogy először kommunikálsz a gyerekkel, megtanítod arra, hogy itt van a labda, és a második eset gyengébb, az első a legfontosabb. Az a nagyon izgalmas dolog, és ez jött le most a múlt heti Science-ben, hogy ezt meg lehet csinálni kutyákkal és farkasokkal. A farkasok mindig oda mutatnak, ahová tetted, akármennyit is beszélsz nekik, de a kutyák ugyanolyanok, mint a gyerekek. Egy kivétel van: lehet azt csinálni, hogy az egyik ember dugja ide, és aztán elmegy, és jön egy másik, és az dugja oda. A gyerekeknél akkor is megmarad, hogy az elsőre mutatnak. A kutyáknál nem. De csak ez a különbség, egyébként teljesen olyanok, mint a gyerekek.
- A farkashoz képest miért lett ilyen a kutya?
- Azért, mert bekerült az emberi közösségbe, és nyilvánvaló, hogy szelekció történt. A legegyszerűbb példa: ha megnézed, a farkas szemén nem látni, hogy hova néz. Mert az egy hátrányos tulajdonság volna, hogyha ő lát valamit, odanéz, és akkor a másik észrevenné: ott van a kaja. A csimpánzról se tudod megmondani, hogy hova néz. Az embernél viszont az a fehér része a szemben, az pont arra szolgál, hogy én a szememmel is tudok mutatni. És az jelzés. De nem kell attól félnem, hogy ha én láttam azt meg, akkor te elveszed és eltulajdonítod, mert hiszen a közösségben nincs ez a fajta verseny. A kutyáknál megjelent ez a fehér. És értik a szemmel való mutatást. A csimpánzok, farkasok nem értik. A csimpánzzal hatszázszor próbálták szemmel mutatni, hogy hol, melyik edényben van a kaja, és reménytelen. A kutya három-négy mutatás után már tudja, és csak a szemeddel mutatod. Mert neki az természetes, hogy tekintettel lehet jelet adni.
- Akkor egyáltalán nem csoda, ha a kutyáknak annyi eszük és lelkük is van, hogy gyászolni tudnak.
- Gödön egy darabig úgy volt, hogy valakit hozzánk akartak telepíteni, hogy a kutyákkal pavlovi kísérleteket végezzen. Mi azt gondoltuk, hogy jó, mi akkor esetleg csinálunk valami etológiát. Neki is kellenek a kutyák, nekünk is, jól elleszünk. Aztán nem lett belőle semmi, de nekünk pillanatok alatt lett harminc kutyánk. Szereztünk nekik gazdát, de volt egy, aki nálam szocializálódott annak idején, a Boldizsár. Három különböző gazdától szökött vissza hat-nyolc kilométeres távolságokról. Volt, hogy kitört ablakot és úgy jött ki. A végén föladtuk, és azt mondtuk, hogy jó, ő lesz Gödön a biológiai állomás kutyája. És akkor vagy tizenhat évig nagyon jól elvolt. Olyan tizenhárom-tizennégy éves lehetett, azért már látszott, hogy nem fiatal, jött egy öreg fűtő, hetvenvalahány éves bácsi, aki mindig délután érkezett öt-hat óra körül, ott aludt, ha tél volt, akkor fűtött, és reggel ment haza. Egyszer csak észreveszem, hogy a Boldizsár nincs ott. Kérdezem, hol a kutya, és mondják, hogy ó, hát elment a fűtővel, nagyon jóban vannak. És kiderült, hogy ez alatt a három-négy hét alatt ők teljesen összenőttek, nappalra hazaviszi, együtt alszanak. Mondták a takarítónők: tessék elképzelni, még parizert is vesz neki. Aztán mikor megjött délután, Boldizsár körbejárt, mindenhova beköszönt és ment a fűtőhöz. A teljes kötődés kialakult, de a bácsi három hónap múlva beteg lett, kórházba vitték és meghalt. Még hónapokig láttuk a Boldizsárt, aki át tudott menni a váci országúton - körülnézett és átment -, és leült a bácsi háza előtt, és órákig ott ült és várta.
- Nincs nálad olyan, hogy úgy megbarátkozol egy öreg kutyával, akivel dolgoztál, annyira összenősz vele, hogy nem tudsz elszakadni tőle?
- Most elmondom, hogy miért hagytuk abba… Tehát ott volt harminc kutya, és vártuk, hogy eldőljön, hogy mi dolgozunk a kutyával vagy nem, és közben etettük, meg gondoztuk, oltattuk őket, de mással dolgoztunk. Én egyszer azt mondtam a fiúknak, hogy na, itt ez a rengeteg állat, és nem csinálunk velük semmit, csak etetjük őket, ez hülyeség, legalább egyszer csináljunk valami normális kísérletet, hogy lássuk, hogyan lehet velük dolgozni. És akkor kitaláltam azt, hogy embereknél lehetnek apró tárgyak – játék, labda, ilyesmi -, nézzük meg, hogy egy kutya hány ember-tárgy kapcsolatot tud megjegyezni. Ez egy egyszerű memória-vizsgálat. A kertben csináltunk egy fa palánkot, mögé jön a tárgy, jön az ember, kéri a tárgyat. Ha egyszer megmutatjuk nekik, hogy ott van: odahozzák. Másnap két tárgy lesz, egymás után két ember jön, a huszadik nap húsz tárgy lesz, és egymás után jönnek az emberek, és nézzük meg, hogy meddig lehet elmenni, hány tárgy-személy kapcsolatot tud egy kutya megjegyezni. Húsz kutyát kiválasztottunk, hogy azokkal csináljuk, és megszerveztük, hogy legyen húsz ember.. ez nagyon sok meló. A negyedik-ötödik nap jönnek a fiúk, akik az aktuális kísérletet csinálták, hogy professzor úr, hagyjuk abba, össze-vissza viszik a kutyák a tárgyakat. Van, akinek jót hoznak, van, akinek nem. Semmi összefüggés nincs. Mondom: gyerekek, ilyen típusú kísérletet az ember nem hagy abba, mert sosem lehet tudni, mi jön ki belőle. Együtt terveztük, megcsináljátok, és majd együtt siránkozunk, ha nem az jön ki, amit szerettünk volna, de ilyet nem hagyunk abba. Jó. Szomorúan folytatták, s aztán amikor a húsz lement, néztük a jegyzőkönyvet, és hát tényleg össze-vissza hordták, semmi összefüggés nem látszott. Hol jól hordtak, hol nem. Három napig néztük. A harmadik nap egyszerre csak világosság lett és kiderült a következő. Volt négy vagy öt személy, akinek minden alkalommal minden kutya a saját tárgyát hozta. Ezek a személyek arról voltak nevezetesek, hogy nők voltak és imádták a kutyákat és ezt mindenki tudta. Volt ugyancsak négy vagy öt férfi, akinek minden alkalommal hoztak egy tárgyat, és egyetlen egyszer sem az volt, amit kellett volna. Ezek azok a fiúk voltak, akikkel állandóan veszekedtem, hogy durván bánnak a kutyákkal. Nem kínozták, de például oldalba rúgták őket. És akkor a legkülönösebb az volt, hogy volt egy fiú, a Gyuri, egy technikus, imádta az állatokat, és egy darabig neki is rendesen hozták a saját tárgyát, s aztán az egyik naptól kezdve a nagyobb termetű kutyák nem indultak el. Hiába szólították őket, elnéztek, és nem dolgoztak. A kistermetű kutyák pedig az ő tárgyát kiválasztották, de nem odahozták, hanem elvitték és eldobták. Mondom: gyerekek, ilyen nincsen, hát ezek nem gyerekek, hanem kutyák. Mi az, hogy eldobták? S akkor részletesen mindenkinek el kellett mondani, ő hogyan látta, és a következő derült ki: Gyurit a negyedik vagy ötödik nap egy nagy kutya megharapta, mert véletlenül rálépett a lábára, és odakapott. Kisebb kavarodás volt belőle, de folytatták a kísérletet. De Gyuri félt. Izzadt, és többek állítása szerint reszketett, miközben kellett menni és a különböző kutyáktól kérni a dolgot. A nagyok többet nem álltak vele szóba, tehát egyszerűen elnéztek, amikor szólt hozzájuk, a kisebbek pedig megfogták a tárgyát, és azzal büntették, hogy elvitték és eldobták.
- Azért büntették, hogy félt?
- Igen, hát lekerült a rangsor aljára. Én akkor azt mondtam, hogy ezek nem állatok, én állatokhoz vagyok szokva, én nem tudok… ez pszichológia, ez gyerekpszichológia, ehhez én nem értek. Ezzel befejeztük, és abbahagyjuk a kutyatörténeteket. Vagy tíz év kellett, amikor már úgy gondoltam, hogy tartozom magamnak azzal, hogy ehhez a kutya-dologhoz visszatérjek, mert ez valami rejtély. Kutyával soha nem dolgoztak etológusok, mondván, hogy ugye háziasított, meg emberi környezet… ugyan már, etológiát kutyával! Én meg azt mondom, hogy jó, most nem lesz harminc kutya, hanem a gazdával együtt jöjjön, és a gazdával együtt csinálunk mindent. Ez annyira bevált, hogy aztán ebből már a nyolcvanadik közlemény jelenik meg. És mint az említett Science cikk is mutatta, most már jelentős külföldi tudományos laboratóriumok ismerték el az eredményeket és követnek bennünket.
(Még megkérdezhetném, hogy mindebből mi következik az emberre, és az ember jövőjére nézvést, de legyen mindezek végiggondolása a személyes evolúciós történetünk része.)
