Ami a határtalan határélményeket illeti, életem egyik első és nyilván mélységesen bevésődött emléke, hogy jövünk a mernyei nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámtól két és fél éves koromban, és a román vámosok átvizsgálják azt a tizennégy csomagot, amit a kolozsvári nagyanyám pakolt az útra, hogy éhen ne haljunk. Az egyik kosárban, egy csuporban még rakott káposzta is volt – na, azt is megpiszkálták a derék egyenruhások. Én meg ezen annyira fölháborodtam, hogy dulakodni kezdtem, le kellett fogni. Szerencsére a románok is szeretik a gyerekeket, nem lett baj.
Bár később, kamaszabb koromban kaptam rendőrpofont azért, mert nem tudtam románul. Ezt azonban megelőzte apám hatalmas pofonja, amit azért kaptam, mert Biharkeresztesnél a vonaton kidugtam az orromat az ablakon, megéreztem az ottani benzin összetéveszhetetlen szagát, és jó hangosan kijelentettem, hogy romániaszag van. (Apám nyilvános pofonja az akkori idők szellemét figyelembe véve jogos volt.)
Később az életem meghatározó félelme volt a határátlépés. Ez nem csoda, hiszen állandóan csempésztünk. Oda gyógyszert, könyvet, kozmetikumokat – máig talány, hogy mi szükségük volt a nagynénéimnek évente száz üvegcse úgynevezett uborkatejre, de nyilván aranyértékű volt. Visszafele az ötvenes években a bors volt a nagy buli, később kávét hoztunk, de pótkávét olyan cikóriásat is, amilyet ma már el se tud képzelni senki.
Mire kamasz lettem, megtanultam, hogy a vámosok megvesztegetésének legjobb eszköze a karton fehér Kent plusz nájlonharisnya. (Meg vagyok győződve arról, hogy a Kent úgy működött Romániában, mint a pénz: föl se bontották, csak cserélgették a kartonokat.)
Csempészi tevékenységem mélypontja az volt, amikor az egyik barátom mamája negyven darab kétlejes vécépumpát tett az egyik szatyorba, és majdnem megbuktunk. (Hosszú ideig rémálmodtam arról, hogy benne vagyok az újságban, mint a pumpacsempész banda sofőrje.)
A hetvenes évek végére már vérprofi lettem, csodafegyverrel harcoltam. Marosvásárhelyen az öcsémmel bementünk egy könyvesboltba és viccből vettünk egy Ceauşescu-kötetet. Egy táska tetejére tettem. Amikor a vámos kinyitotta, rám nézett, aztán vissza a könyvre, aztán megint rám, aztán vissza és megint, majd szalutált és azt mondta: drum bun, jó utat! Ettől kedve minden alkalommal vettem egy könyvet a Kárpátok Oroszlánjától, és soha többé nem akadt gondom a határon, hiszen a román vámosok is emberek voltak, nem kockáztattak egy vagy ügynökkel vagy hülyével szemben. Így sikerül például marokszám áthozni a Romániából kitelepülők családi aranytárgyait.
Végülis, jó, kalandos, bár kissé nyomasztó korszak volt. Sose mászott ki belőlem a káposztapiszkálás emléke.
Talán nem véletlen, hogy azt kértem a gyerekeimtől, hogy ha teljesen lebénulok, ha haldoklom, akkor is vigyenek át a román határon oda-vissza, ha egyszer már minden korlát megszűnik. Nekem ez a szabadság netovábbja.
Bár később, kamaszabb koromban kaptam rendőrpofont azért, mert nem tudtam románul. Ezt azonban megelőzte apám hatalmas pofonja, amit azért kaptam, mert Biharkeresztesnél a vonaton kidugtam az orromat az ablakon, megéreztem az ottani benzin összetéveszhetetlen szagát, és jó hangosan kijelentettem, hogy romániaszag van. (Apám nyilvános pofonja az akkori idők szellemét figyelembe véve jogos volt.)
Később az életem meghatározó félelme volt a határátlépés. Ez nem csoda, hiszen állandóan csempésztünk. Oda gyógyszert, könyvet, kozmetikumokat – máig talány, hogy mi szükségük volt a nagynénéimnek évente száz üvegcse úgynevezett uborkatejre, de nyilván aranyértékű volt. Visszafele az ötvenes években a bors volt a nagy buli, később kávét hoztunk, de pótkávét olyan cikóriásat is, amilyet ma már el se tud képzelni senki.
Mire kamasz lettem, megtanultam, hogy a vámosok megvesztegetésének legjobb eszköze a karton fehér Kent plusz nájlonharisnya. (Meg vagyok győződve arról, hogy a Kent úgy működött Romániában, mint a pénz: föl se bontották, csak cserélgették a kartonokat.)
Csempészi tevékenységem mélypontja az volt, amikor az egyik barátom mamája negyven darab kétlejes vécépumpát tett az egyik szatyorba, és majdnem megbuktunk. (Hosszú ideig rémálmodtam arról, hogy benne vagyok az újságban, mint a pumpacsempész banda sofőrje.)
A hetvenes évek végére már vérprofi lettem, csodafegyverrel harcoltam. Marosvásárhelyen az öcsémmel bementünk egy könyvesboltba és viccből vettünk egy Ceauşescu-kötetet. Egy táska tetejére tettem. Amikor a vámos kinyitotta, rám nézett, aztán vissza a könyvre, aztán megint rám, aztán vissza és megint, majd szalutált és azt mondta: drum bun, jó utat! Ettől kedve minden alkalommal vettem egy könyvet a Kárpátok Oroszlánjától, és soha többé nem akadt gondom a határon, hiszen a román vámosok is emberek voltak, nem kockáztattak egy vagy ügynökkel vagy hülyével szemben. Így sikerül például marokszám áthozni a Romániából kitelepülők családi aranytárgyait.
Végülis, jó, kalandos, bár kissé nyomasztó korszak volt. Sose mászott ki belőlem a káposztapiszkálás emléke.
Talán nem véletlen, hogy azt kértem a gyerekeimtől, hogy ha teljesen lebénulok, ha haldoklom, akkor is vigyenek át a román határon oda-vissza, ha egyszer már minden korlát megszűnik. Nekem ez a szabadság netovábbja.
(Hócipő a rendszerváltás idejéről - 1989)
6 megjegyzés:
Hm. Kolozsvár, csodafegyver...
Nekem erről az ugrik be, amikor a nyarakat rendre nagynénémnél, akiről éppen tagnap emlékeztem meg a blogomban ( http://komedias.blogspot.com/2009/09/jom-kippur-2009.html), a Cipariu 27-ben lakva töltöttem. Apám és nagyanyám ugyanis anno Kolozsváron születtek és éltek. Én már csak nyaralni jártam oda. Szóval ott és akkor a mi csodafegyverünk nem volt más, mint a vaj. Pontosabban a kolozsvári zsírvaj, ahogy én hívtam. És hogy miért volt ez a színében, ízében egyaránt elborzasztó vajnak nevezett zsírtömb csodafegyver? Hát kérem, nem kellett sokat küszködni az elhízással, és a különféle fogyókúrákkal. Elég volt rápillantani erre az izére, na meg emlékezni az ízére, és hopp! Se étvágy, se tunkolhatnék, se semmi! Sokáig még a szegény pesti vajjal is úgy voltam, hogy nem vitt rá az emlékezet, hogy egyáltalán csak beleszagoljak vagy belekóstoljak. ::)))
Mi is léptük át a Ceau-controlled román határt annak idején, bár én koromból kifolyólag gyerek voltam akkor, mindmáig jól emlékszem a félelemre.
Nagy örömmel látom, Iván, hogy még Te is ember vagy.
Erről jut eszembe az a klasszikus vicc, hogy Iván Ivanovics párizsi kiküldetéséből megy haza, és már az NDK határon megkérdezik a nála lévő Lenin-szobrocska láttán a vámosok:
- Mi ez?
- Hogy, hogy mi ez? Ki ez?! Vlagyimir Iljics Lenin.
- Jól van, jól van .... - vámosok el.
Lengyel határ. detto.
Szovjet határ. detto.
Iván hazaérkezik, mire a felesége megkérdezi:
- Ki ez?
- Hogy, hogy ki ez? Mi ez ?! - Félkiló arany. ;-))
Jujjj, de újszülött vagyok! Ez nekem új , mármint imígyen, viccbe kreálva! :) .
Viszont jót somolyogtam rajta. ::)))
A csomag Kent, mint valuta! Micsoda idők! Minden határátkelés újabb kalandot jelentett. :-)
A motorházban rejtettük el a Rama margarinokat...
Megjegyzés küldése