Ha a zsenik vesznek oda akkor odafigyelünk, gyászolunk - még olyanok is, mint amilyen én vagyok - akik nem tekinthetők sem foci, sem evezés, sem pedig jégkorong rajongójának.
De legyen ez a gyász alkalom arra is, hogy egy pillanatra nézzünk körül. Nézzük meg, mi történik a gyerekeinkkel, a társunkkal, a barátainkkal, nézzünk körül magunkban is.
Én például ezen a héten összeszámoltam: négy munkahelyemmel kapcsolatban naponta átlagosan tizenegy órát dolgoztam, nyolcszor fordult elő, hogy abszolút pontosan kellett odaérnem valahova, hatszor kellett órára pontosan határidőt betartanom, el kellett olvasnom három könyvet, meg kellett írnom egy pályázatot - ez volt a legmegterhelőbb: hat munkaórát vett igénybe -, sorban álltam bankban, postán, patikában, vezettem 500 kilométert. Közben négyszer kerültem halálosnak mondható veszélybe - ebből egy esetben a saját hibámból. A legstresszesebb mégis az, hogy kaptam olyan illetékcsekket, amit biztosan nem tudok befizetni, tehát hosszú, lelkileg és szellemileg megterhelő kérincsélésnek nézek elébe az állammal kapcsolatban. Eközben mindösszesen négyszer ettem rendesen meleg ételt, viszont elszívtam 280 szál cigarettát, hozzá megittam 28 csésze kávét. Még jó, hogy mindösszesen egy deci bort ittam, de azt sem az alkoholtartalom miatt, hanem az emésztés segítésére.
És akkor még föl se soroltam, hogy milyen politikai természetű stresszhatások értek. Bár igen jellemző, hogy reggel a híreket nem a kormánnyal kapcsolatos találgatásokkal kezdem, hanem azzal, hogy megnézem, miképpen áll a forint a svájci frankhoz képest. És bizony rettegek, ha fölfelé indul a vonal a grafikonon. Elemi félelem ez, az a fajta, amit eddig csak állatokkal s emberekkel kapcsolatban éreztem.
Akárhogy is nézzük: ennek nem lehet jó vége. Ha most a kedvemért ön is leül egy pillanatra, és összeírja a kis életét, az utolsó pár napot, vajon mire jut? Mit művelünk magunkkal? Mi ez? Maximalizmus? Csapatszellem, vagy egyszerű egzisztenciális kényszer? Mi nem állunk szoros orvosi felügyelet alatt, mint az élsportolók! Ön mit tesz azért, hogy túlélje ezt a rettenetes időszakot, amelyik ki tudja mióta tart? Húsz éve? Ötven éve? Mohács óta?
Én terveztem ugyan, hogy stresszoldás gyanánt a héten elkezdem a bicikliszezont, de nem jött össze, mert késik a tavasz. Annyi becsület se volt bennem, hogy legalább sétáljak a gyerekekkel, mert hidegnek találtam az időt. Más ötletem nem volt.
Most, hogy így mindent összeszámoltam, kicsit röstellem magam.
Szeretném fölhívni a szíves figyelmüket, hogy rendkívül érdekes, ki lesz Magyarország miniszterelnöke, mit mond Gyurcsány Ferenc, Sólyom László vagy Orbán Viktor, meg az is, hogy ki tudunk-e lábalni a válságból, de csak akkor, ha élünk.
De legyen ez a gyász alkalom arra is, hogy egy pillanatra nézzünk körül. Nézzük meg, mi történik a gyerekeinkkel, a társunkkal, a barátainkkal, nézzünk körül magunkban is.
Én például ezen a héten összeszámoltam: négy munkahelyemmel kapcsolatban naponta átlagosan tizenegy órát dolgoztam, nyolcszor fordult elő, hogy abszolút pontosan kellett odaérnem valahova, hatszor kellett órára pontosan határidőt betartanom, el kellett olvasnom három könyvet, meg kellett írnom egy pályázatot - ez volt a legmegterhelőbb: hat munkaórát vett igénybe -, sorban álltam bankban, postán, patikában, vezettem 500 kilométert. Közben négyszer kerültem halálosnak mondható veszélybe - ebből egy esetben a saját hibámból. A legstresszesebb mégis az, hogy kaptam olyan illetékcsekket, amit biztosan nem tudok befizetni, tehát hosszú, lelkileg és szellemileg megterhelő kérincsélésnek nézek elébe az állammal kapcsolatban. Eközben mindösszesen négyszer ettem rendesen meleg ételt, viszont elszívtam 280 szál cigarettát, hozzá megittam 28 csésze kávét. Még jó, hogy mindösszesen egy deci bort ittam, de azt sem az alkoholtartalom miatt, hanem az emésztés segítésére.
És akkor még föl se soroltam, hogy milyen politikai természetű stresszhatások értek. Bár igen jellemző, hogy reggel a híreket nem a kormánnyal kapcsolatos találgatásokkal kezdem, hanem azzal, hogy megnézem, miképpen áll a forint a svájci frankhoz képest. És bizony rettegek, ha fölfelé indul a vonal a grafikonon. Elemi félelem ez, az a fajta, amit eddig csak állatokkal s emberekkel kapcsolatban éreztem.
Akárhogy is nézzük: ennek nem lehet jó vége. Ha most a kedvemért ön is leül egy pillanatra, és összeírja a kis életét, az utolsó pár napot, vajon mire jut? Mit művelünk magunkkal? Mi ez? Maximalizmus? Csapatszellem, vagy egyszerű egzisztenciális kényszer? Mi nem állunk szoros orvosi felügyelet alatt, mint az élsportolók! Ön mit tesz azért, hogy túlélje ezt a rettenetes időszakot, amelyik ki tudja mióta tart? Húsz éve? Ötven éve? Mohács óta?
Én terveztem ugyan, hogy stresszoldás gyanánt a héten elkezdem a bicikliszezont, de nem jött össze, mert késik a tavasz. Annyi becsület se volt bennem, hogy legalább sétáljak a gyerekekkel, mert hidegnek találtam az időt. Más ötletem nem volt.
Most, hogy így mindent összeszámoltam, kicsit röstellem magam.
Szeretném fölhívni a szíves figyelmüket, hogy rendkívül érdekes, ki lesz Magyarország miniszterelnöke, mit mond Gyurcsány Ferenc, Sólyom László vagy Orbán Viktor, meg az is, hogy ki tudunk-e lábalni a válságból, de csak akkor, ha élünk.
2 megjegyzés:
Nem vitatom az írás üzenetét, egyet is értek vele. Csakhogy ebben az esetben azért nem teljesen erről volt szó.
Ez a fiatalember köztudottan súlyos szívbeteg volt. Öt sportorvos határozottan megtagadta tőle a sportoláshoz szükséges engedélyt. O.V. el is mondta, hogy ő márpedig addig megy, ameddig nem talál valakit, aki miégis kiállítja neki az élsportoláshoz szükséges orvosi igazolást. És talált.
Talált egy olyan orvost, aki tett egy nagyot az orvosi esküjére, és úgy döntött, szétcincálja a pácienst lélekre és testre, és a lelkét megmeni a többit meg vigye kánya! Tudta, hogy mekkora vétséget követ el, tudta, milyen állapotban van O.V. szíve. Tudta, hogy számos kollégája megtagadta az igazolás kiadását. És ráadásul még vállalja is a felelősséget érte, és úgy gondolja, istent játszhat, és dönthet arról, hogy lelket vagy testet gyógyít! Elképesztő!!!!
A megmentett lélek azóta valószínűleg már meg is jelent ez orvos előtt, és bizonyosan próbált hevesen kezet rázni vele , hogy köszönöm doktorom , hogy megmentett, csak az a baj, hogy most valahogy sehogy sem, sehol nem találom a kezeimet, a hokiütőmről már nem is beszélve!
És ami a legfelháborítóbb, hogy a sportoló apja is tudatában volt mindennek. Tudta, hogy a szakosztály nem helytálló orvosi igazolás alapján működteti a fiát.
Nem értem, hogy az Orvosi Kamara miért hallgat, és egyáltalán mikor indítanak vizsgálatot az ügyben. És egy efféle orvos hogyan praktizálhat legálisan tovább. Vagy az elkövetkező pácienseknek majd a kezelés előtt nyilatkozniuk kell majd arról, hogy a lelküket avagy a testüket kívánják gyógyíttatni?
Már elnézést kérek, de a gyomrom forog ettől az álszenteskedéstől, ahogy haláluk után hurrázzuk, hőssé ordítjuk ezeket az embereket, sportcsarnokokat nevezünk el róluk. Hogy a népekben - a hatalmas cirkusz utáni vágyuk kielégítése közben - fel sem merül, hogy valóban meg kellett-e halnia 34 évesen ennek a fiatalembernek. Valóban nem állt-e előtte mondjuk annak a lehetősége, hogy egy amatőr csapatban kedvtelésből kedvére hokizhasson, úgy, hogy - méghozzá tisztességtelen orvosi segédlettel - egyenesen ne a halálba rohanna. És akkor test és lélek is megkaphatta volna ami jár neki!
Remélem az engedélyt kiadó , az orvosi esküjét megszegő orvos is megkapja azt, ami jár neki.
Elnézést az elírásért. Természetesen O.G. a pontos monogram.
Megjegyzés küldése