Kár

Nemzetünk nyilván hatalmas egyetértésével eljutottunk odáig, hogy a „munkakerülő” cigányokat – is, de elsősorban őket – immár szociális törvényileg is megrendszabályozhatjuk.

Az egyetértés és a vágyakozás néplélekből kiszabaduló közsóhaja május óta hallható országszerte. Akkoriban Monok derék polgármestere – aki olyannyira vérdemagóg, hogy nyilván hamarosan Fidesz- vagy inkább Jobbik-színekben országgyűlési képviselő is lesz – bejelentette, hogy csak az a munkaképes ember kaphat segélyt, aki elfogadja a közmunkát. Törvénytelen volt – sebaj, most törvényesítjük.

A szocialista kormányzat a könnyebbik utat választotta: fölmerült ugyan - ám a körülményekre való tekintettel alá is merült -, hogy talán inkább a munkát kellene vonzóvá tenni, mielőtt a „munkakerülést” büntetjük. Hogy megérje dolgozni, a munka önköltsége mellett több maradjon, mint amennyi a segély lenne.

Egy olyan országban, ahol szociális dumát sokat hallunk, ám közmegegyezésre számot tartó terv még csak nem is körvonalazódik arra vonatkozóan, hogy mit csináljunk a rettenetes körülmények között élő emberek millióival, pláne a cigányok százezreivel.

Magyarország szégyene, hogy hat évnyi baloldali kormányzás alatt még vízió se született arról, hogy mi lesz, mondjuk öt év múlva a mélyszegényekkel. Helyette magánvízióink lehetnek: merre vezet az az erőszakhullám, amivel szemmel láthatóan senki semmit nem tud kezdeni – kivéve a szélsőjobboldalt, amely kitűnő, de annál undorítóbb érzékkel telepedett rá a cigánykérdésre.

Nyilván adni kellett valamit a habzó szájúaknak. Hátha elég lesz ennyi. Kétlem. A habzó száj mindig éhes.

Kár volt engedni. Ha ez valaminek a kezdete, akkor a történelmi felelősség a szocialistáké.