Trükkös tinták

Megfigyeltem, hogy minden héten van egy hír, amitől ideges leszek, valósággal kiborít, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy olyasmi, amit abban olvasok, létezhet, előfordulhat. Pedig tudhatnám, hogy az ember még a világegyetemnél is végtelenebb, különösen aljasság dolgában. Néha a hír egészen pici, szinte jelentéktelennek látszik.
Ezen a héten nem a válság, nem a gyilkosságok, nem az egyre pengébb feszültség borított ki, hanem ez a hír:
„Csalnak, trükköznek az alkalmi munkavállalói könyvekkel vállalkozók az M6-os autópálya építésénél - ezt mondták munkások a TV2 hírműsorának. Állítólag olyan tintával töltik ki a könyveket, ami hő hatására eltűnik, így minden nap újraírják a dátumot. Az egyik férfi 90 napot dolgozott, de a munkavállalói könyvébe csak 3 napot regisztráltak, vagyis csak ennyi nap után fizették be utána a járulékokat”
Miért gondolom, hogy ez tökéletesen leképezi az ország mélységes pitiánerségét? Bármit megteszünk, és bármit eltűrünk egy kis haszon reményében.
Ja, mert a lényeg: mindezt azért, mert a munkásokon így körülbelül 70-80 ezer forintot spórolhatott idén nyáron a vállalkozó. Gondolom ezek azok a munkások, akik a dolgozni utáló munkanélküliek közül jönnek, és valahogy minden útépítésen ők mászkálnak négykézláb a mesés illatú aszfalt fölött. A legszegényebbek, a legkiszolgáltatottabbak. Kicsit barnábbak, mint az átlag, mostanában lövöldöznek rájuk, bár amúgy is tizenhét évvel élnek kevesebbet, mint például én. Ha a pakurától rákot kapnak, minek nekik nyugdíj, tisztességes ellátás? Kár beléjük, nyilván.
Mert ez a dolog erről szól.
Jól föllendíthetjük a gazdaságot, ha tanulunk a derék vállalkozótól: csak ne felejtsünk huszonkét fokon illanó tintát tölteni az aranyhegyű töltőtollunkba, ha szerződést írunk alá. Milyen jó lett volna egy ilyen Trianonban! Nem mintha a szerződéseknek ebben az országban bármilyen értékük lenne. Hasznunkra is fordíthatnánk, ha zsebmelegen illanó festékkel nyomnánk papírpénzt, aztán azzal korrumpálnánk.
Lenne még ezer ötletem, de jobb, ha nem írom le egyiket sem, mert csakugyan előfordulhat, hogy alkalmazzák. Óvakodnunk kell a fantáziánk szárnyalásától egy ilyen lopós országban.
Persze mit várjunk magunktól, ha igaz a Progresszív Intézet szintén múlt heti jelentése: a magyarok több mint fele (53 százalék) használ kiskapukat adózás során. Ehhez képest arra a kérdésre, hogy "Ön került-e már meg adójogszabályt?", a megkérdezettek nagyon nagy többsége (84 százaléka) nemmel válaszolt, míg mindössze 8 százalék válaszolt igennel. (Fontos, tanulságos, de miért lenne meglepő válasz: ha valaki módosabb nálunk, akkor csak nehezen tudjuk elképzelni róla, hogy vagyonát tiszta eszközökkel szerezte.)
Ahhoz képest egyébként, hogy az emberek mennyire becsületesnek tartják magukat adózás szempontjából, az adócsalások súlyosabb vagy enyhébb formáit illetően meglehetősen megengedőek. Például a társadalom többsége szerint normális, hogy a fizetés egy része borítékban érkezik, azaz jövedelem egy része után nem adózunk. A megkérdezettek több mint a fele ezt megbocsátható kis simlisségnek tartja.
Márpedig a borítékban kapott pénz semmivel sem gusztustalanabb és kizsákmányolóbb technika, mint a hőre eltűnő tintás módszer. Ilyen egy velőig korrupt, kiszolgáltatott társadalom.
Na de azért a legborzalmasabb, ám az előző kettővel egyhullámhosszú hír mégis az volt, hogy Szabó Máté jogbiztos szerint a munkatársai félnek, és nem tudja megvédeni őket. Beszámolt arról, hogy egyes munkatársai bizonyos hatóságokat nem akarnak vizsgálni, illetve nem óhajtották, hogy a vizsgálat eredménye nyilvánosságra kerüljön. Amikor rákérdezett ennek okára, kiderült, hogy félnek. Egyes hatóságok ugyanis az ombudsmani hivatal vizsgálata után a hivatal egyes munkatársainál "többé-kevésbé szabályosnak tűnő", ám a "retorzió gyanúját" felvető eljárásokat kezdeményeztek. Sajnos éppen az APEH-ről mondott példát.
Nagyon remélem, hogy Szabó Máté ezúttal rémeket látott, és csak a véletlenek kínos összjátékáról van szó. Mert ha nem, akkor a kígyószerű ország körbe ért, elkapta a saját farkát, hamarosan lenyeli. És fessük a homlokunkra, hogy barom balekok vagyunk. Lehetőleg ne bőrpírtól illanó festékkel.
Hogy egy tréfás családi emlékkel oldjam a kínt, elmondom hova juthatunk, ha hagyjuk magunkat hülyére venni:
Úgy húsz éve, a sokat utazó rokonom, aki minden agyafúrt marhaságot megvett, egyszer hozott egy olyan tintát, amelyik fél óra alatt elillant a papírról. Megmutatta ezt az öccsének, aki akkor még gimnazista volt. Ő meg természetesen igen meglelkesedett, mondta, hogy neki is hozzon olyat, mert milyen baromi jó lesz, beviszi az iskolába, jól lefröcsköli az osztálytársait meg a tanárt, és lesz nagy balhé, de aztán eltűnik a tinta…
Na több se kellett, hozott még egyet, de kicserélte benne a trükkös tintát igazira. Az öccse meg bement az iskolába, és jól kieszelt terve szerint cselekedett. Kapott a tintából az egész osztály, meg annak főnöke is. Ő meg nyugodtan várta, hogy az ideges népek lássák a csodát: eltűnik a tinta.
De nem tűnt.
Az apjuk hetekig járt az igazgatóhoz, kegyelemért, hogy megmentse a kisfiát. Az igazgatót nem IMF-nek hívták, az szinte biztos.