Méltatlan és megengedhetetlen

Magyarországon az a legérdekesebb, hogy minden héten történik valami, amire rémálmában sem gondol az ember. Kádár csontjainak kiásása, az elképesztő rendőrügyek, a halálra éhező kisgyerekes család... És gyakorlatilag nincs olyan hét, amelyiken ne bukkanna föl ilyesmi.
Az meg egyszerűen rémisztő, hogy miközben már az egész ország másról se szól, mint a lebukott rendőrökről, már váltják le a tábornokokat, még két rendőrbűnöző csapat bukik le, tettenéréssel. Micsoda biztonságérzetük lehet, ha egy ilyen helyzetben még mernek például embert rabolni? És micsoda erő és bátorság lehet abban a cigarettamaffiában, amelyik meg meri tenni a szintén cigarettás rendőrmaffiával, hogy papírral tömött dobozokat ad át nekik. És milyen pitiáner üzlet lehet az egész, ha egy emberrablásban mindösszesen 300 ezret követelnek a rendőrök?
Az, hogy fölmerül a gyanú, miszerint rendőrök erőszakot követnek el egy zsarolható nővel, természetesen rémálom, bár ilyen már biztosan előfordult. (Én például egy igen részletes vizsgálatot végeznék a prostituáltak körében. Nagyon érdekes, hogy az illetékesek, még csak pletykákat sem hallottak az úgynevezett „rendőr kedvezményekről”. Most van itt az utolsó alkalom, hogy föladják ezt a cinizmust.) A rendőrök ártatlanságának teljes vélelme mellett fölbukkant most az a híresztelés, miszerint a lány maga ajánlotta föl ezt a természetes fizetési lehetőséget, tehát nem történt erőszak. Én meg azt gondolom, hogy a zsarolt állapot kihasználása akkor is erőszak, ha nincs fizikai odahatás. Vagyis nekem - bár az ítélkezésnél nyilván számít - nincs igazi különbség a hatalommal való visszaélés két változata között. Azt meg végképp nem értem, hogy amennyiben egy megzsarolt embertől pénzt vesz, vagy fogad el egy rendőr, akkor az miért megvesztegetés, miért nem rablás.
Az meg, amit Eörsi Mátyás mondott egyenesen a parlamentben, miszerint előfordulhat, legalábbis beszélik, hogy a némely rendőrök baleset esetén kirabolják a halottakat, megint olyan, ami eszembe nem jutott volna.
Nem tudom, hány éve jelezzük, hogy baj lesz abból, hogy szinte mindenki találkozott már valamiképpen megvesztegethető rendőrrel.
Az alapképlet ugye az, hogy mondjuk lejárt a zöldkártya. Ezt a rendőr észreveszi, utal arra, hogy a dolgot a helyszínen is el lehet intézni. Kap, mondjuk ötezret, és mindenki megy a dolgára. Én is leírtam már többször, hogy ha ezt most megengedjük a rendőrnek, akkor a gátlástalanság oda vezet, hogy egyszer majd gyilkost fedez egy jelentősebb összegért.
Azért választottam a zöldkártya-motívumot, mondjuk a gyorshajtás helyett, mert ezen érhető tetten az a jelenség, amikor fölösleges hatalmat adunk, és ezzel kiszolgáltatottá tesszük magunkat.
Ha lejárt a zöldkártyám, akkor azzal az égvilágon senkit nem veszélyeztetek - azt a kivételes esetet leszámítva, ha a rendőr azt észleli, hogy dől a mocsok a kipufogómon. Semmi nem történik, ha akár még egy hétig vagy egy hónapig járok lejárt kártyával. Bőven elég lenne, ha a rendőr ilyenkor figyelmeztetne, fölírna, azzal, hogy mondjuk egy hónapon belül jelentkeznem kell a környezetvédelmi vizsgálatot igazoló papírokkal. Jó, esetleg tegyünk rá ezer forintnyi okmánybélyeget, hogy éreztessük az autóssal: használta a közalkalmazottak idejét. És kész.
Ne lehessen olyan hülyeségekkel sem zsarolni, mint a rendszámtábla-megvilágítás, vagy a kisolló a segélydobozban. Békásmegyernél volt egy borzalmas rendőr, még a szocializmus idején, aki például folyamatosan ilyesmiket keresgélt nálam. Aztán kaptam egy kisollós svájci bicskát, és azt mutattam föl neki, a legközelebbi éjszakai ellenőrzésen. Bosszúból háromnegyed órán át vizsgálta az autót, miközben a lányaim az autóban aludtak. Legközelebb fölismert, és - becsületére - azt mondta, hogy "na húzzon innen a svájci késével”.
Nagyon jó, hogy most van olyan telefonszám – 0680204830 -, amin jelenthetem, ha vesztegetésre akartak rábírni. Igenám, de ezt csak akkor tudom bizonyítani, ha meg is vesztegettem a rendőrt. Ha viszont ezt megteszem, akkor engem is meg kell büntetni. Az ördögi kört úgy lehet kinyitni, ha az állam kinyilvánítja, hogy az, aki rendőrt - vagy bármilyen hatósági személyt - megvesztegetett, és azt azonnal jelenti, az nem büntethető. Igenám, de hogyan bizonyítsuk, hogy - a közjó érdekében - vesztegettünk? Először is, tegye mindenki a mobiltelefonjába a bejelentő számot – 0680204830 -, hogy azt bármikor tudja hívni. Aztán tegyen félre legalább egy ötezrest és egy tízezrest, de előtte írja föl annak számait. Az se baj, ha lefényképezi a pénzt, legalább. Utána már csak annyit kell tenni, hogy a bejelentésnél bediktáljuk a számokat. A többi buktató rendőrök dolga.
Mindebben az a legrémisztőbb, hogy most szembesülnünk kell: idáig jutottunk. Nincs mentség. Döbbenetes ellentmondás, hogy miközben – legalábbis én biztosan – egyre szimpatikusabb, egyre értelmesebb rendőrökkel találkozom – közrendőrökkel is -, akiknek teljesen rendben van a lelkük, és bár – különösen a „sajnálatos utcai események” tükrében - keresik a helyüket, teljesen megbízom bennük, úgy látszik a rendőrségen belül van egy alvilág. Márpedig nincs veszedelmesebb alvilág az ilyennél. Szembesülnünk kell: mi, személyesen mennyire voltunk hibásak abban, hogy ez kialakulhatott? És persze a rendőröknek is, egyenként. Nem igaz, hogy semmit nem tudnak a többiek stiklijeiről! Meg az államnak is szembe kell néznie azzal, hogy például az mégiscsak méltatlan és megengedhetetlen, hogy egyáltalán fölmerülhet: egy rendőr azért „kényszerül” kisebb-nagyobb bűncselekmények elkövetésére, mert nem tud megélni a fizetéséből. Ha ebben van valami, és csak egy kicsit, egészen kicsit is igaz, ha ezt a dolgot nem tesszük rendbe, magunk termeljük a legveszedelmesebb bűnözőket.

Kár lenne

Végre napirendbe kerül a párt- és kampányfinanszírozás kérdése a parlamentben. A képlet nagyon egyszerű: a tizenhét éve hozott szabályok idejétmúltak. Pontosabban: az a pénz, ami akkor elegendőnek látszott, ma már semmire sem elég. Ezért aztán a pártok csalnak, ahol tudnak. Ellenőrizetlenül áramlik a pénz az alapítványokon és vállalkozásokon át. Ez a legutóbbi választások idején már odáig fajult, hogy minden leplezés nélkül, arcátlan cinizmussal szegték a törvényt. Adózatlan – vagyis praktikusan lopott, de legalábbis kilopott – pénzeket használtak, a törvény szerint elkölthető összegek sokszorosát.
Érdekes, hogy az ellenzék most csak azt bírja hangsúlyozni, hogy azért van szükség a szabályozásra, hogy a kormánypártok ne tudjanak állami pénzekből kampányolni. Ez persze jogos, bár kicsit árulkodó. Csak nem az van, hogy a saját ciklusuk végén maguk is ezt cselekedték, és most az az igazságtalan, hogy a másik oldalnak már két lefölözés jut? De aligha csak az a baj, hogy a kormányon levők visszaélnek a lehetőségekkel. Az ember sejti, de nem tudja biztosan, nem meri kimondani, hogy honnan, hányféle helyről ömlenek vagy csordogálnak a mosott vagy mosatlan pénzek.

Ráadásul mekkora lehet a korrupció ebben a viszonyrendszerben? És mekkora lehet az egyéni haszonfogás? Ezt fölmérni nem, csak elképzelni tudjuk.

A pártok nyilván egészen pontosan tisztában vannak egymás forrásaival, csak ugye nem annyira napi politikai érdekük a leleplezés, pláne, hogy azonnal maguk is lelepleződnének. Igazi politikai bűnszövetség ez, mérhetetlenül ártalmas.

Hogy a dolognak mekkora jelentősége van a haza sorsát illetően, arról nekem van egy saját elméletem. Azt hiszem, hogy Gyurcsány Ferenc valamikor a választások után fölhívta Orbán Viktort, és közölte vele, hogy vége az autópálya-pénzek közös fosztogatásának. Az eladósodott Fidesz elnöke erre azt mondta, hogy ha ezt megteszi, napvilágra küldi az őszödi beszédet, és ribilliót csinál, az utcán söpri el Gyurcsányt. Fura módon pont akkoriban csökkentek a világon példátlan módon ötven százalékkal a hazai autópálya-építés költségei.

Lehet, hogy nincs igazam, de "belefér”, hogy így működik a mi szomorú kis történelmünk. Kár lenne, ha így maradna.

Kellene egy krízisközpont

Vagy negyven telefont kaptunk, hogy miért nem írunk a lelőtt bankrabló házának kerítésén az árpádsávos zászlóról. Pedig látszott a tévében is. Aztán még húsz telefont, amikor kiderült, hogy ez a szegény ember a szobájában Hitler és Oszama bin Laden fényképét tartotta - talán a példaképei voltak.
Én azért nem írtam erről, mert a bankrabló tévében szereplő szerencsétlen édesapja arról beszélt, hogy ő rakta ki az árpádsávos zászlót és ezért fasisztázzák. Nem hiszem, hogy a legalkalmasabb idő belerugdosni egy amúgy is betegnek látszó emberbe, aki éppen most, ilyen szégyenletes módon veszítette el a fiát. Akármilyen volt, akármit tett, akkor is a fia volt. Végülis azokat is beleszámítva, akik megsebesültek, és azokat, akiket súlyos, vélhetően életre szóló trauma ért, már ő ennek a borzalomnak az igazi vesztese. Meg az a rendőr, aki a bankrablót lelőtte. Meg az a túsztárgyaló, aki ebben a helyzetben kimondta az ítéletet. Ők ketten teljesítették a kötelességüket, nem is tehettek mást, éltek a jogpauza esetére tőlünk kapott jogukkal, kötelességükkel és hatalmukkal, hiszen egy törvényen kívüli állapotban embereket védtek. Mégis áldozatok, mert aki embert öl, az sohasem heveri ki.
Hogy van-e összefüggés az árpádsávos zászló és a hitlerimádat, valamint az oszamázás, valamint a házban tartott fegyverek között, és mindezek az erőszak felé mutatnak-e, azt én nem tudom. Bár nehéz nem látni némi összefüggést.
Személyesen az árpádsávos zászló használatát – különösen akkor, ha ez egyenruházkodással, pláne nyíltan fasiszta maskarázással, fegyverkezéssel mutatkozik - visszataszítónak tartom. Olyan üzenetnek, amelyik azt mutatja, hogy hordozója súlyosan szerepzavart, bizonyos körülmények között veszedelmesen kíméletlen ember, és végtelenül ostoba is. Politikai értelemben persze. Van olyan, hogy „erőszak a puszta megjelenéssel”. Üzenet. Bizonyos vagyok abban, hogy ha valaki a környezetemben elkezdene árpádsávozni, megpróbálnám rávenni, hogy nézesse meg magát szakorvossal, vagy pszichológussal. Akkor is, ha ma már tömegjelenségről van szó. A fasizmus teljesen elpofátlanodott terjedéséről. A fasizmus ma jól érzi magát ebben az országban. Tervei vannak. Taktikája és stratégiája. Élettere.
Alighanem kellene alapítani egy krízisközpontot, ugyanolyat, mint azok, amelyek drogosokkal foglalkoznak. Ha valaki észreveszi magán, a gyerekén, vagy a barátján, hogy hajlamos erőszakos eszmék iránt vonzódni, nyílt szívvel van irántuk, akkor meg lehessen nézettetni. Legyenek ott szakemberek, akik elbeszélgetnek az ilyenekkel, és legalább arra rámutatnak, hogy honnan, miből ered a vonzódás. (Mielőtt valaki félreérti: az is kapjon segítséget, aki otthon szeret munkásőr egyenruhában parádézni, és mondjuk Rákosit, mint a munkásmozgalom egyik kiemelkedő alakját nézegeti naphosszat egy fényképen.)
Ha azt venném észre, hogy valaki a környezetemben Hitler képét tartja a szobájában, és bizonyosságot szereznék arról, hogy azért, mert az az imádat vagy a tisztelet tárgya, szintén megpróbálnám szakemberhez irányítani. Ha valaki azt állítja, hogy az oktatás vagy a média hiányosságai miatt ma nem lehet megfelelő információkat szerezni arról, hogy ki volt Hitler, miket gondolt és pláne miket cselekedett, annak figyelmébe ajánlom, hogy ha máshol nem, a tudományos csatornákon gyakorlatilag nincs olyan két nap, hogy ne lenne valamilyen tanulságos film a második világháborúról. Ezek jelentős része valóban tudományos objektivitásra törekvő, többnyire tényekre épülő dokumentumfilm. Nem csak azért készítik őket, mert érdekesek, hanem azért is, mert az a háború még nem fejeződött be a lelkekben. Volt azóta sok háborúság, népirtás, amelyekben többen haltak meg, mint a második világháborúban, egyebek mellett összerogyott a világ leghatalmasabb birodalma, azt a traumát mégsem bírja semmi fölülírni. És jól is van ez így, mert a világháború történetében – az előzményekkel és a következményekkel együtt - benne van minden, amit az emberi gonoszságról, gyávaságról, szerencsétlenségről, bátorságról, és minden fontos tulajdonságunkról tudni kell, ha hosszabb távon, pláne népestül életben akarunk maradni.
Akad-e olyan ember, aki nem vinné el egy krízisközpontba a gyerekét, ha azt látná, hogy Oszama bin Laden fényképét tartja a komódon? (Én már akkor is elvinném az enyémet, ha Gyurcsány Ferencét vagy Orbán Viktorét tenné ki. Hacsak nem tréfából.)
Azt meg valahogy el kellene érni, hogy aki túlságosan nagy érdeklődéssel van a fegyverek iránt, olthatatlan vágyat érez arra, hogy ezeket birtokolja, erősödő késztetés van benne a használatra, netán közben szerepekben képzeli magát – ha amúgy normális -, magán vegye észre, hogy valami nem egészen stimmel. Mondok egy példát: ha én egyszercsak azon kapnám magam, hogy keresem a kislányok, pláne kisfiúk látványát és hosszasan elmélázok, netán képzelődöm, akkor elmennék egy pszichiáterhez, mert arra gondolnék, hogy valami rettenetes történik velem, amit nem akarok, de félő, hogy egyszer majd elragad egy halálos erő, amiből csak öngyilkossággal menekülhetek. A fegyver is hormonturbózó játék, bizonyos értelemben fütyihosszabbító. Egy bizonyos Csehov nevű illetőnek volt egy elmélete arról, hogy ha a színpadra tesszük, akkor előbb-utóbb elsül a darabban. Bár manapság inkább akciófilmekbe képzelegjük bele magunkat, azok is drámák.
Elsültek a fegyverek egy jól ismert bankdíszletben. Nem okolok senkit, de nem is menthetek föl mindenkit, akinek köze volt a bankrablóhoz. Észre kellett volna venni a jeleket.

Hetedíziglen

Nem helyes, ha Moldova György egy reggeli, közszolgálati műsorban legyilkosozza Ferenczi Krisztinát, csak azért, mert ő meg meri említeni, hogy Kádár János nevéhez vér tapad, vagyis gyilkos. Nem helyes, hogy Ferenczi Krisztina nem hagyja ott azonnal a műsort. Ha ennyire elragadtatjuk magunkat, akkor ne csodálkozzunk, ha elborult agyú és jellemű, adrenalin-mámorban kutakodó sírásó partizánok az éj leple alatt csontokat szedegetnek a temetőben. Annyi eszük nincs, hogy még azt se tudták fölmérni, mekkorát használnak ezzel Kádár jó hírnevének. Aki eddig nem nagyon szerette az emlékét, vagy aki semleges volt a megítélésében, ettől az abszurd esettől inkább a pártjára áll. Elemi emberi tisztességből.
Moldova most ezen rontott. Biztosan igaza van abban, hogy köztörvényes bűnözőket is elitéltek 1956 után és miatt, vagy ürügyén, de azért talán mégsem ez a lényeg, hanem az ártatlanok és az olyan igaz forradalmárok halála, mint amilyen Moldova György is volt akkor és ott, 1956 októberében.
Hogy Kádár miről tehetett és miről nem, hogy közvetlenül bűnös-e emberek százainak halálában, a csak félelem keltésére alkalmas megtorlásokban, majd eldöntik a történészek. Én, személyesen hajlok arra, hogy aki elvállalja egy bármilyen reménytelen forradalom leverését, pláne annak ellenében, aki parlamenterként az ellenséghez tárgyalni küldte, és ezzel – akár bábként – legitimizálja az általa „behívott” megszállók csapásait, majd azok „törvényes” gyilkolásra kényszerítő stratégiáját, az nem lehet bűntelen. Igaz, hogy Kádár bizonyos szemszögből nézve, bizonyos korszakokban nagy formátumú politikusnak is mondható, de az ötvenhat utáni megtorlások idején nem viselkedett államférfihoz méltó módon. És ezt nem szabad neki megbocsátani.
Aki egy ország élére áll, felelős szinte mindenért. Például a halottgyalázásokért is. Moldova Györgynek tudnia kell, hogy Nagy Imrét és „társait” arccal lefelé dobták jeltelen sírokba a Kádár alatt szolgáló segédpribékek. Micsoda mély, torz, rettegő, babonás hitvilágról tanúskodik ez! Az ilyen cselekedetek megátkozzák azt is, aki ezt megengedi vagy elvárja. Most az átok beteljesült. És tovább átkozódnak azok, akik - immár jogfolytonosan - Kádár csontjait dugdossák. Minket is átokkal sújtanak. Hetedíziglen, alighanem.

Most szólok

Járkáltam a városban a Lehel téri csarnok és a Nyugati között, valamint az új, leendő kormányzati negyed közelében. Azon gondolkoztam, hogy alapítok egy utazási irodát, ahova azok fizethetnek be, akik kíváncsiak a politika és az ahhoz kapcsolódó médiasóbiznisz alatti való világra is. Sétálgathatnánk aluljárókban fényképezési lehetőséggel. Esetleg elintézhetném, hogy – természetesen féregmentesített eszközökkel - az érdeklődő nagytőkések, menedzserek, úriasszonyok és politikusok kipróbálhassák például az aluljárói alvási lehetőségeket. Csírátlanított szemét eszegetésével. Igazi katasztrófaturizmus. Érdekel valakit? Szívesen önidegenvezetek. Lenne magvas beszélgetés is a nyomorultakkal. Nincs romantikusabb a valóságnál!
Esetleg megszervezhetek egy olyan kalandot, amibe magam keveredtem. Lottót vettem, mert nagy szükségem lenne kétmilliárdra. Ahogy jöttem ki az aluljárói lottózóból, láttam, hogy egy olyan húsz év körüli, magaskás, vékony, kopottas suhogósba öltözött ifjú letesz egy műjuta bevásárlós szatyrot az aluljáróban, nézelődik, majd bemegy a lottózóba. Az elárusító valamiért „hátra” ment, erre a suhogós fiatalember berontott, majd fölfeküdt a pultra, és mögötte keresgélt önfeledten. Talált egy pénztárcát, a gatyájába dugta, majd indult kifelé.
Megállítottam, és mondtam neki, hogy ne féljen, nem ütöm meg, de láttam, amit csinált, és ha visszaadja a tálcát, elengedem. Kijött a lottózós emberke, és érdeklődött, hogy mi van. Mondtam, hogy nézze meg, hiányzik a tárcája. Megnézte, hiányzott. A suhogós mondta, hogy nem ő volt: jöjjön ki a lottózós és kutassa át. Mondtam neki, hogy ne fáradjon, láttam, amit láttam, adja vissza, aztán békében elmehet. De ez csak rikácsolt, hogy ő nem lopott. Kutassa ki. A lottózós kijött, már majdnem kutatta…
Mindegy, az lett a vége, hogy kitört, elszaladt a tolvaj. Én voltam a hülye, mert be kellett volna csukni az ajtót. Föl kellett volna venni az aluljáró padlójáról a műjuta zsákot és kiönteni a lottózóban, miközben ő matat a pultra feküdve, mint a rossz kamerás-tovajos reality műsorokban a kisrablók. Le is üthettem volna, amikor menekült, de végigfutott rajtam: azért egy pénztárcáért mégsem kockáztatom, hogy esetleg ott hal meg.
Elment. Mindegy. A tárcában nem volt pénz. Az egész jelenet inkább a pitiánersége miatt borított ki. Látni, szabad szemmel ezt az egészen alja viselkedést: ahogy a tolvaj lop. A nyomorultságát.
Aztán sétálgattam. Hemzsegnek a hajléktalanok, a véglénységig lepukkant emberek. Nem egyszerűen arról van szó, hogy szegények, hanem arról, hogy az arcukon, a testükön, a ruházatuktól függetlenül immár visszafordíthatatlan nyomot hagyott a kilátástalan nyomorúság. Az ilyenekre mondják úribb körökben, hogy „rosszarcú”. De nem: itt rossztestűségről, megtörtségről van szó, ami leginkább a tekintetekből sugárzik. És ez igenis félelmet kelt a szemlélődőben, mert ha végig gondolja, akkor arra jut, hogy teljességgel érthetetlen: ezek az emberek miért nem lázadnak föl?
Május elsején például. A nagy baloldali ünnepen. Amikor befogadott minket a kegyes Európa.
Anélkül, hogy egy szóval is védelmezni akarnám a „létező” szocializmust, amit egyszer abba kellett hagyni: azért ilyesmit, akkor nem láthattunk. Tudom, hogy az a rendszer is oka a mai szerencsétlenségünknek, de valahogy a rendszerváltáskor mégiscsak le kellett volna fektetni azt a baloldali vagy éppen keresztény alapot, hogy akár a közép és fölső osztályok kárára is megakadályozzuk, hogy emberek a teljes kilátástalanság állapotába jussanak. Nem igaz, hogy erre ne lett volna mód. Már csak a fölső- és a közép védelmében is. Nem csak a zsákmányon kellett volna osztozkodni. A kötelességeken is.
Mert azt most megjósolom, hogy ha ez a lenyomorodás tovább folytatódik, vagy így marad, abból nagyon nagy baj lesz.
És most nem is a cigányokról beszélek. Nem is láttam cigányt. Igaz, ők nem lesznek hajléktalanok, és sose felejtse el az, aki ócsárolja őket lenézett és rettegett állítólagos tulajdonságaik miatt, hogy náluk működik a szociális háló: nem engedik hajléktalanságba egymást, akármilyen szegények. Jó lenne, ha a szocialistáskodók és a kereszténykedők utána néznének, hogyan csinálják, mert hátha tanulhatunk tőlük valamit. Emberséget, például.
Ahol az aluljárókban most már bútorokkal, rendes kis lakásszerű miliőt teremtve élhetnek emberek, ahol huszonéves fiatalok a lehető legtermészetesebb módon koldulhatnak, ahol a kurvák már jókedvet sem mímelve délidőben ajánlgatják kapualjmeleg szájukat, ahol tízméterenként kuncsorog valaki alkoholtól szétfolyt arccal cigarettáért vagy bármiért, ahol fényes nappal esnek el az utcán a részeg és a belőtt fiatal nők, az egy szarházi ország, szarházi politikusokkal, szarházi felsőbb osztályokkal, szarházi szocialistákkal és szarházi keresztényekkel, nem is beszélve a szarházi liberálisokról.
A város egyes részei visszaestek a középkorba. Csak régies gúnyák kellenének, és jót kereshetnének a filmiparosok. Ezt már nem lehet az egyéni szerencsétlenségre, az önhibára fogni. Túl sok, túl sűrű a nyomor. És amikor csőcselékről beszélünk, az is jusson eszünkbe, hogy a hordák a lecsúszottság széléből táplálkoznak. Azok lesznek erőszakosak, akik még nem erőtlenedtek el az alkoholtól, a megalázottságtól, a visszafordíthatatlan kilátástalanságtól. Ezekre épül, épülhet a fasizmus, aminek terjedését csak az nem veszi észre ebben az országban, aki hülye.
Baj lesz. Most szólok.