Einstein és a fogtündér

A legfontosabb esemény az volt, hogy a kisfiam hazajött a táborból, leültünk sakkozni, és tíz perc múlva azt vettem észre, hogy talán az lenne a legjobb, ha föladnám. De nem adtam, mert nem akarom ilyesmire tanítani, és nem akartam elvenni tőle a győzelem örömét sem, így aztán jó alaposan megvert. 

Nem biztos, hogy igazam van abban, hogy ha korán megtanítom neki a föladás lehetőségét, akkor rosszat teszek. De azt hiszem, hogy ha azt látja tőlem, hogy én föladom, akkor ő is rákap erre, és akkor nem tanul a hibáiból, nem látja meg a hibái következményeit. Márpedig azt úgy jó látni, elemezni, ha az egész folyamatot végigvisszük. Talán majd később megtanítom, hogy mikor kell föladni.

Nagyon jó érzés, ha az embert legyőzi a gyereke. A bátyjával is átéltem ilyeneket, az is csoda volt. (Amikor már nagyobb lett, mint én, még utoljára birkóztam vele egyet a tengerparton. A végén a nyakára tettem a talpamat, mert tudnia kell, hogy az apákat nem szabad legyőzni, de azt mondtam neki, hogy ez volt az utolsó, mert már nagy kárt tehetünk egymásban.)  

Végülis az öccsét azért tanítgatom évek óta, hogy egyszer megverjen, de úgy persze, hogy nem segítek neki. Mert azelőtt is győzött néha, de úgy, hogy kicsikét segítettem. És nagyon vigyáztam arra, hogy ne vegye észre. 

Mert sose felejtem el, hogy egyszer az én drága dédanyám, aki a legjobban szeretett a világon - de annyira, hogy állandóan sírva fakadt, ha rám nézett vagy rólam beszélt -, egyszer hagyott győzni, és én rájöttem. Utólag végig gondoltam és kiderítettem, hogy egy lovat direkt otthagyott, pedig el is léphetett volna, és ha én meg észreveszem és leütöm, akkor matt. 

Ez csak azért volt rossz, mert attól kedve nem hagytam, hogy hagyjon győzni. Aztán persze ettől is sírva fakadt. Amiből meg az lett, hogy nekem vigyáznom kellett arra, hogy ő ne vegye észre, hogy én észreveszem. Lehet, hogy ez a sakktudásomnak is jót tett, de az biztos, hogy tapintatra nevelt. Az egymásra figyelés nagyon finom játékára. Annyi idős voltam, amikor meghalt, mint most a kisfiam.

Aztán apámmal játszottam, de vele meg éppen azért nem szerettem, mert mindig megvert. Soha nem engedett győzni. Akkor azt gondoltam, hogy ez nagy disznóság, és most is azt gondolom, másrészt viszont hálával tartozom neki, mert megtanított arra, hogy bizony lesznek olyan emberek, akikben nincs tapintat még egy kisgyerek iránt sem. Ebből viszont az lett, hogy egész életemben figyeltem azokat, akik a gyöngébbeket állandóan lenyomják, és addig mesterkedtem, amíg megtaláltam a módját, hogy valamiben keményen és nyilvánosan legyőzzem őket. És soha nem adtam visszavágót. 

Az ilyeneknél csak azokat utálom jobban, akiket nagy szeretettel és gondossággal megtanítunk mindenfélére, aztán még engedjük is, hogy érvényesüljenek - vagyis legyőzzenek, megelőzzenek minket -, és a végén mindenkit megpróbálnak úgy kezelni, ahogy a veszteseket szokás errefelé. Az ilyenek persze a végén megbuknak nélkülem is, de azért mindig teszek valamit azért, hogy ez minél hamarabb bekövetkezzen. Aztán jó sokáig várok, de mindig elmondom nekik, hogy miért kellett bukniuk és mit tettem én ennek érdekében. Ez fontos, mert nem jó az, ha a végelszámolásnál bizonytalanságban maradnak.

A gyerekemben az a félelmetes, hogy legyőz a sakkban, állandóan a tudományokról beszélgetünk, de nem csak az állatokról, a dinoszauruszokról - máig nem értem, hogy ezek a szerethetetlen, borzalmas lények hogyan lettek olyan népszerűek -, hanem a csillagászatról, Leonardo gépeiről, a múltkor meg egyenesen Albert Einsteinről kérdezett. (Ez mondjuk az én hibám volt, mert a csillagászat miatt megemlítettem a relativitás elméletét, amit persze aztán nem tudtam elmagyarázni. Én majdnem értem, de csak azért, mert Normanka egyszer elmagyarázta, de nem igazán hatékonyan tudom továbbadni egy kisgyereknek. Nem baj, pár év múlva elviszem Normankához.)

De nem ez az érdekes, hanem az, hogy hogyan keveredik egy gyerekben az ébredő értelem a kicsi fiúval. A múltkor kiesett az egyik foga. Szépen betette a párnája alá azzal, hogy majd jön a fogtündér, és hogy mit hoz majd neki reggelre. Azt hittem, viccel. Reggel meg panaszkodott, hogy nem kapott semmit. Még mindig azt hittem, hogy viccel. Amikor legközelebb jött, megnézte, és még mindig ott volt a foga. Láttam rajta, hogy teljesen elkeseredett, és ennek fele se tréfa: komolyan várja a fogtündért. Most aztán nem felejtettem el, kapott valami kis ajándékot. Most meg az volt a baj, hogy már nem is a párna alatt volt a fog, és nagyon csodálkozott, hogy nem vitte el a tündér. Na ezt legalább arra foghattam, hogy biztosan azért, mert nem volt ideje az egész szobát átkeresgélni.

Ezután rátértünk a arra, hogy miért nem lehet Skóciában, egy bizonyos tóban egy hatalmas, hatvanöt millió éve kihalt hüllő. Simán megértette a melegvérűek és a hüllők eltérő szívrendszerét, vagyis azt, hogy miért nem tudják szabályozni a hőmérsékletüket, és miért döglenének meg egy jéghideg tóban. Reggel meg megvert sakkban. Ugyanazon a táblán, amit a dédanyámtól örököltem.

A Cselényi-ügy háttere: milliárdos üzlet a sározás mögött?

Készítettem egy interjút, mert valamit nem értettem.  http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=328821

Máig attól koldulunk

Számolgatok, hogy miképpen jövünk ki a pénzből - sehogy -, mennyi lehet az ehavi kamatemelekdés az árfolyam miatt, közben mondja a rádió, hogy miket beszélnek a politikusok. Rogán például.

Amióta Rogán Antal, a szerverbetörés egykori, soha felelősségre nem vont politikai felelőse be merte adni azt a - szerverekre is oly kíváncsi - médiatörvényt, ami miatt most már az egész világ csúfolja Magyarországot, komoly ember nem tudja komoly embernek tekinteni. 

Azért valami emberséget, részvétet mégiscsak vártam volna tőle.

Azután, hogy Kósa, Szíjjártó és Varga - szintén következmények nélkül - majdnem annyit handabandázott el, amennyit a bankadó hozhat, kicsit kevésbé cinikusan kellene beszólni a hiteleseknek, akik már a múlt hónapban is ezreket vesztettek a Fidesz cinikus sükebókái miatt.

Rogán most az EU-IMF-tárgyalások megszakadása és a forint bezuhanása után odanyilatkozott, hogy "A devizahitelesek terheit nem ez a tíz forint határozza meg, hanem az, hogy 2005-ben senki nem figyelmeztette őket az árfolyamkockázatra".

Mint a parlament gazdasági bizottságának elnöke nyilván tudja: egyre több családban úgy alakul, hogy egyezer is sok. És talán még azt is, hogy ez a tíz forint nem csak a devizahitelekben, hanem az állami adósságkezelésben, a benzinárakban, a nyaralási lehetőségekben, és még ezer számlán jelenik majd meg. Az más kérdés, hogy vélhetően a devizahiteleseken rúgott a legnagyobbat - a közeli szakadék felé.

Teljesen mindegy, hogy 2005-ben ki mit mondott a devizahitelek veszélyességéről, mint ahogy az is mindegy már, hogy a Fidesz miért nem figyelmeztette előre a világot a gazdasági válság veszedelmére. Azt tudjuk viszont, hogy a Fidesz éveken keresztül minden együttműködés megtagadásával kifejezetten a válság elmélyítésén és a devizaadósok még szerencsétlenebbé tételén dolgozott. Szerintem tudatosan, mert ugye minél rosszabb, annál jobb... (Ennél nagyobb pofátlanságot a nép ellen csak a H1N1 vírus elleni védőoltás iránti politikai bizalmatlanság fölkeltésével követtek el, amivel vélhetően közvetlenül emberek haláláért is felelősek.) Ezen kívül a bajokra gyógyír gyanánt csak egetverő baromságokat ígért, amiket persze megválasztása után nem is tartott be, szerencsére.

Föl kell hívni Rogán Antal figyelmét arra, hogy amikor a párt vállalta a kormányzást, akkor nem a 2005-ös körülmények, hanem az öt évvel későbbi viszonyok ismeretében tette ezt. Mivel hiába várunk a jelentős mennyiségű csontváz szekrényekből való kiesésére, ki kell mondani, hogy a valóság ismeretében vállalkoztak. A valóság: eladósodott lakosság, eladósodott cégek, eladósodott falvak és városok, IMF, EU, ésatöbbi. 

Vagy azt kellett volna mondani - megijedve a kétharmad felelősségétől -, hogy nem vállalják, mert túl nagy a kockázat, vagy úgy kell kormányozni, hogy a lakosságot ne érje szinte naponta újabb és újabb, azonnal a számlákon jelentkező kár. Legalább. Valamiért az emberek többsége azt képzeli, hogy még a fülkeforradalmak is a népért vannak és nem csak a hatalomért. És persze van valami tervük arra, hogy a hatalom megtartásán kívül mit kezdenek a hatalommal.

Ha pedig ez nem megy, nincs mit mondani, nincs terv, nincs semmi, csak nemzetieskedő duma, akkor be kell ismerni, hogy nem készültek föl - sem szakemberekkel sem semmilyen módon - és ki kell tudni mondani, hogy köszönjük a bizalmat, kevesek vagyunk, ennyi volt. Rosszabbak vagyunk, mint azok, akik négy éve, és pláne egy éve voltak. Ők ugyanis nem a hülyeségükkel hozták nehéz helyzetbe az embereket, hanem egy világválság miatt, kényszerből. És legalább kicsit szégyellték magukat, ha volt miért.

Persze lehet kósás-szíjjártós-rogános cinikus megjegyzéseket is tenni. Talán ezekről azt képzelik, hogy olyan forradalmian-orbánosan fenegyerekesek. Csak csöndesen jelzem, hogy a kétharmaddal addig lehet takarózni, amíg az egyharmad el nem kezd idegesen az utcán mászkálni. Az ideges embereket egy csöppet sem érdekli majd, hogy Orbán - vagyis hát ugye Matolcsy, mert Orbán föltűnően gyáván rá hárította a felelősséget -, mekkora hazafisággal üzeni a hadat a bankoknak meg a jegybankelnöknek. Meg a kapitalista világrendnek, az Uniónak, amire rá vagyunk utalva. Üzentünk mi már hadat a Szovjetuniónak meg az Egyesült Államoknak is. Egy pont olyan szentkoronás, hókuszpókos, mindent lenyomó, erőszakos rendszerben, mint amilyen most épül. Máig attól koldulunk. De Horthy legalább nem tett cinikus megjegyzéseket azokra, akiket a felelőtlensége tönkretett.

(Mostanában sokat gondolok arra, hogy helyes volt-e az elmúlt éveket kormánypárti újságíróként végigdolgozni. Ez a legszörnyűbb sors, ami ebben a szakmában juthat. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, mégis volt ezernyi kétségem. Sajnos igazam volt, hiszen pontosan bejön az, amitől tartottam. Bár azt hittem, hogy az előre megjósolható orbáni diktatúra félelmetes lesz. Ma inkább nevetségesnek tűnik. Persze nem igazi, önfeledt vígjáték, hanem tragikomédia.)

   

A forradalom állása

Orbán Viktor még mindig pörgős-lerohanós formában van, még nem tudta lelkileg földolgozni a győzelmet - illetve mégis talán azt, hogy nyolc év alatt kétszer árulta el a népe, és még a határon túliak is. Most jól megkapják ők is: visszavett a támogatásból. Úgy néz ki, hogy az egész nép büntetésben lesz: a köztisztviselők, a hitelesek, bankárok, szakszervezetiek, a piaci áron állami szolgálatban dolgozó szakemberek. Mindenki, akin fogást lehet találni. 

Most majd alighanem megismerjük azt, amikor a világ úgy gondolja, hogy nem tudja tovább jószándékkal figyelni azt a jelenséget, hogy egy kis ország miniszterelnöke azt képzeli, hogy a kétharmad immár nem csak a megyékben jogosít föl a fülkeforradalmárkodásra, hanem kiterjeszthető az az egész világra is. Leegyszerűsítve úgy néz ki: például újabb százmilliárdokba kerül majd nekünk az, hogy fizetéscsökkentéssel akarja megalázni a nemzeti bank elnökét. Hátha akkor megsértődik és eltakarodik. Az EU és az IMF pedig nem gondolja, hogy ennek köze lenne a joghoz, amire a világ rendje épül, és nem lehet a kultúra része a nemzeti bank orbánosítása. (Bár az is igaz, hogy Kubában is Che Guevara lett a nemzeti bank elnöke a forradalomban.)

Úgy látszik, itt a határ. Orbán vélhetően azt se bírta még földolgozni, hogy nem jött be a kósás-szíjjártós-görögországos trükk, amiért akkora büntetést fizettünk, amennyiből rendezni lehetett volna az árvízkárokat. Csakazértis megmutatja, hogy bármilyen áron rákényszeríti akaratát a világra. Van úgy, hogy valaki a választás éjszakáján elhiszi, hogy a győzelme forradalom. Reggelre meg arra ébred, hogy mégis inkább világforradalom. Azán úgy marad.

Kevés kivételtől eltekintve a forradalmak legfőbb baja az, hogy túl sok az áldozat. Úgy látszik, Orbán nem tudja mással igazolni forradalmi mivoltát: hát beáldoz mindent. Hátha mégis bejön az a görögországos humbug.

Vérlázítóan szomorú

Elmentünk a melegek fölvonulására. Persze nem gondoltam, hogy ez valami vidám dolog lesz, olyan, amilyen máshol a világban, de azt tudtam, hogy nagyobb verekedés, dobálózás nem lesz, mert nyilvánvaló, hogy Pintér tábornok visszautasíthatatlan ajánlatot tett az összes náci erőnek. Nem is lett. Volt persze kiabálás, mindjárt, amikor megérkeztünk a Hősök tere felől az Andrássy út elejére. Egy föltűnően öltözött - tűsarkú, neccharisnya, apró sort, paróka - travi zavarta meg a mélyen férfias csőcseléket. Mindenféléket ordítottak neki. Lényegében arról, hogy mijét hova dugja, és hogy ők is, mit csináljon a mijükkel, ugye. A rendőrök azonnal körbefogták a társaságot, akik el is halkultak. A travi így bejuthatott a kordon mögé. Amúgy a fölvonulás rettegetten botrányos mivoltára jellemző volt, hogy rajta kívül még csak feltűnő ruhában sem volt senki, botrányosnak mondható jelenetet meg egyáltalán nem láttam. (Bár óvó figyelmeztetésem ellenére Gyurcsány Ferenc megpuszilta a feleségét, amiből alighanem egy jó nagy undorodós Seszták-írás lesz nemsokára.)

A dolog inkább szomorú volt. Vérlázítóan szomorú. Van egy fölvonulás, amelyik arra szolgál, azért jött létre, hogy fölhívja a figyelmet: a népesség legalább tíz százalékát kitevő melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek nem kapnak ugyanolyan jogokat, mint a heteroszexuális emberek. Van egy fölvonulás, amelyik a világ jogtudatosabb felén igazi népünnepély, millió résztvevővel, mert ott az emberek megértették, hogy ezek az emberek egyrészt nem tehetnek arról, hogy ilyennek születtek, másrészt éppen eleget szenvedtek évszázadok alatt ahhoz, hogy egy kis bolondozással, az igazán szeretetre méltó hajlamaik szerint való színpompás föltünősködéssel megünnepelhessék, hogy végre szabadok. 

Ott. Mert itt hiába dolgoztak a nagyszerű és bátor szervezők, mindösszesen ha ezer ember jött el. Lehet azt mondani, hogy ezek mind hősök, mint ahogy ez el is hangzott, de akkor meg az a botrány, hogy ma Magyarországon ők hősnek számíthatnak. Mert igenis föltűnően kevesen voltak a melegek, a leszbikusok, a biszexuálisok és a travik. Talán egy kicsit többen azok, akik azért mentek el, mert vannak ilyen szeretteik, vagy csak azért, mert tűrhetetlennek találják az évek óta növekvő fenyegetést, aminek például az a következménye, hogy komoly rendőri erőket kell bevetni, kordonok nélkül elképzelhetetlen még egy ilyen kicsi kis vonulás is. (A menet ráadásul a békesség kedvéért vissza is fordult háromnegyed úton, mert nem akart összecsapni az ordasokkal.)

Értem én, hogy a melegek félnek, nem mernek olyan nagy számban megjelenni, mint néhány éve még, de az már érthetetlen, hogy amikor egy diktatúra kapujában élünk, amikor nácik vannak a magyar parlamentben, amikor a legsötétebb vallási alapokon kirekesztő kurzus épül a szemünk előtt, akkor a magyar progresszív baloldali és liberális értelmiség hogyan engedheti meg magának, hogy nem jelenik meg egy ilyen menetben. Erre nincs mentség. És főleg arra nincs, hogy azok a politikusok, akik az utóbbi néhány évben oly szorgalmasan mutatkoztak a melegfölvonulásokon - mert baloldaliként és liberálisként mutogatniuk kellett határtalan toleranciájukat -, most szinte teljes létszámban hiányoztak. Ez botrány! Nem hiszem el, hogy jobban féltek, mint két éve! Nem hiszem el, hogy nem ismerték föl: a melegeknek ma sokkal nagyobb és erőteljesebb támogatásra van szükségük, mint eddig bármikor.

Egy olyan világban, ahol az ordítozó, fenyegetőző tömegtől rendőröknek kell megvédeni ezeket az embereket, úgy illett volna, hogy akkor is ezren és ezren jelenünk meg, ha egyetlen meleg se mer eljönni. 

Egyre jobban erősödik bennem az az érzés, hogy a baloldali-liberális értelmiségtől már jobban kell félni, mint a náciktól. Azért, mert vereséget szenvedünk, azért, mert elveszítjük a hitünket, még nem kell önkezünkkel a gerincünket is kihúzni a hátunkból.

Az is jellemző, hogy sokan óva intettek: mi lesz, ha megjelennek azok a fényképek, amelyeken Gyurcsánnyal mutatkozom. És amikor megjelentek, jobboldaliak gúnyolódtak, szocialisták jelezték, hogy ez most nem szerencsés. Én meg erre csak azt tudtam mondani, hogy szívesen vonultam volna Orbán Viktorral is, ha neki éppen nincs dolga Afrikában, vagy Mesterházy Attilával, aki nyilván a kongresszus miatt nem tudott eljönni. És ugye nem gondolja komolyan senki, hogy pont akkor megyek át a túlsó oldalra, mintha nem ismerném meg, ha egy olyan volt miniszterelnökkel találkozom, aki mellettem is kiállt, amikor ellenem jöttek a puffogó-bruttyogó motorosok? Aki - néhány, vesztesként is méltósággal viselkedő társával - eljött most is, amikor ez már csak ront a hírnevükön.

Úgy tűnik, lassan újra kell gondolni a dolgokat. Bár az is egy életesély, ha arra építünk, hogy szánalomból esetleg nem taposnak el minket.

Akkor inkább

Kertészkedtem, aztán megnéztem a Biszku-filmet. Nem mondom, hogy megrázott. Találkoztam már Biszku Bélával személyesen is. Egy parlamenti meghallgatáson, ahova Raffay Ernő csempészett be a rendszerváltás idején. 

Egy bizonyos történelmi ügyben kellett nyilatkozniuk az előző hatalom vezetőinek. Mindent Kádárra fogtak. Nekik semmiféle felelősségük nem volt, semmiben. Egészen megrázó volt. Akkor én azt gondoltam, hogy mivel a szovjetek mindenképpen rátukmáltak volna valakit erre az országra, még tulajdonképpen Kádárral jártunk a legjobban. Mert nevezhetnénk ám most az előző rendszert Biszku-rendszernek is! És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Kádár nem követett el rettenetes bűnöket. De azt ki merem jelenteni, hogy ha 1956 után nem kezd véres megtorlásba, akkor csakugyan a XX. század egyik legnagyobb politikusa lett volna. Semmi értelmes magyarázat nincs arra, hogy miért kellett háromszáznál több embert barbár, szadista módon kivégezni a “forradalmi” munkás-paraszt kormány idején. Mekkora mocskosság, hogy hosszú ideig azt szivárogtatták, hogy a “szovjet elvtársak” meg mit tudom én milyen külföldi elvtársak kívánságára cselekedtek. Aztán kiderült, hogy a szovjet elvtársak - legalábbis Nagy Imre ügyében mindenképpen - kifejezetten kérték, hogy szigorú, de emberséges megoldást találjanak.  Vagyis ne öljék meg őt és a “társait”.

Még Kádár árulását is meg tudom magyarázni. Lehet, hogy az oroszok, vagyis ugye a szovjetek azt mondták neki Szolnokon, hogy vagy átveszi a hatalmat és rendet csinál, vagy ők veszik át a hatalmat és rendet csinálnak. Talán ugyanezt mondták később Jaruzelski tábornoknak is. Jó mondás, mert hatékony. Ha van valakiben egy fikarcnyi szeretet a hazája iránt, akkor átveszi a hatalmat. Ha nem, akkor megkérdezik Biszku Bélát. Ha senki nem vállalja, akkor majd küld valakit Nyikita Szergejevics Hruscsov.

(Mellékes, de az én gyerekkori, falusi, mernyei iskolámban ott volt Hruscsov bácsi képe a folyosó falán. 1960 után! Vélhetően azért, mert Sztálin halálakor (1953 - a kortársa voltam pár hónapig) itt azt hitték, hogy jön a következő személyi kultusz. Hamar kirakták az új szovjet pártvezér képét. Amikor meg kiderült, hogy azért akkora nagy személyi kultusz mégsem lesz, már kínos lett volna levenni.)

Meggyőződésem, hogy Nagy Imre kivégzése nem tartozik ugyanabba a kategóriába, mint a forradalmárok fölakasztása. Nagy Imrét az akkori erősen ázsiai-típusú kommunista pártszokásjog alapján végeztette ki Kádár. A munkásmozgalom története Sztálin árnyékában az egymással való leszámolások története (is). Volt idő, amikor a Szovjetunióban a párttagok élete nagyobb veszélyben volt, mint bármelyik kinevezett osztályellenségé. Nem is kell a Szovjteunióba menni: Rajk és más régi, igazi kommunisták is ennek lettek az áldozatai. Egész egyszerűen azt, aki politikai ellenfél lett, elpusztították. Talán, ha Nagy Imre győz, ugyanezt teszi Kádárral. Kádár személyes tragédiája, hogy volt annyira intelligens, és talán érzelmileg is fejlődött annyira, hogy szépen, lassan fölismerte: ez így mégsem volt teljesen rendben. Utolsó beszédében, ami egy nagy, mocskos királydráma végmonológja volt, nem véletlenül nevezte őt Imrének. És nem csak azért, mert akkor már látszott, hogy a nép, amelyik behódolt a kádári erőszaknak Nagy Imrét választotta, hiszen tisztességben újratemette, hanem azért is, mert Kádár megértette, hogy ő magára vert történelmi pecsétet Nagy Imre kivégzésével. Élete végére már biztosan érezte: akármilyen jó király volt, akármennyire megvédte népét a kommunizmus borzalmaitól, akármilyen vidám barakkot teremtett - persze csak más, nyomasztó pártállamokhoz képest -, ő már csak a véreskezű királyként marad a történelemben. Bele is halt ebbe, méghozzá úgy, ahogy Shakespeare se merte volna megírni, mert egyszerűen történelmi giccs: gyakorlatilag Nagy Imre rehabilitálásának pillanatában.

Biszku Béla nem halt meg idejében. Se a szocializmus odaveszésétől érzett bánatában, se a lelkiismeret furdalásától. Ebben a filmben legalább nem Kádárra, hanem a bírókra fogta a gyilkosságokat.

A jó szándékú, bár kicsit bájosan felkészületlen, kicsit bájosan naiv riporterek az utolsó részben megpróbálják Biszkut rávenni arra, hogy mégis, legyen olyan kedves és kérjen bocsánatot, mert mégiscsak az lenne a jó befejezés. Bár ez egy jó befejezés, nem az lett volna a jó befejezés. Így volt ez jó, hogy konokul megtagadta. Mert így mutatta meg tökéletesen a rendszer lényegét. Egy Biszku Béla ne kérjen bocsánatot.

Nagyszerű ötlet volt Fónay Jenő szerepeltetése, mert akinek van szíve, azzal megértette, hogy milyen az, amikor egy jobb sorsra érdemes emberen olyan nyomot hagy a történelem - és az azt megtestesítő Biszku Béla - amit soha, de soha nem lehet kitörölni.

A másik főnyeremény Pozsgay Imre mutogatása volt, aki annak idején „Tépett szájú, hasított körmű sok kis senkinek”, „úri bitangnak” meg „nemzeti szocialistának” nevezte 1956 hőseit. A kommunista Nagy Imréről pedig, akinek koporsójánál tisztelgett az újratemetéskor, azt írta: „jellemtelensége biztosította, hogy miniszterelnök legyen a legdühöngőbb fehérterror napjaiban”. 

Most meg alkotmányt fabrikál Orbánnak. Vagyis nekünk. Biztos szó lesz benne az emberi méltóságról. Nem merem kimondani, de átfutott rajtam, hogy akkor inkább Biszku...

  

Talán nem tolakodás, ha fölhívom a figyelmet arra, hogy a nyomdából – csekély anyagi ráfordítással - beszerzett Nyilatkozat mellett, egy szintén igényesen nyomtatott Orbán arcképpel is fölszenteltük nappalink falát. Az aggatáshoz nemzeti színű zsinórt használtunk. Feleségem kivételes ízlését dicséri a szolid, patyolat csipketerítőn álló rózsaszín műanyagváza, amely színével a boldogságot jelképezi. A nemzeti színű művirágok sosem hervadó életet adnak a kompozíciónak. Taplósapkám erdélyi, sőt összmagyar származásomra utal – és ezt talán már nem is kell magyarázni.

Rabocskák

Biztos fülkeellenforradalmár vagyok, de valahogy eddig az volt bennem, hogy egy forradalom például a börtönök kinyitásáról ismerszik meg, mert a mindenhol szétterülő magasztos eszme oly mélyen hat az emberek lelkére, hogy szinte azonnal megjavulnak és egy darabig úgy is maradnak. Történelmileg úgy alakult, hogy most nem lehetett a fülkékből azonnal szabadítani rohanni, de a Kegyúr kegyelméből lehetett volna valami amnesztia. Különös tekintettel arra, hogy amúgy is kell a hely a komcsiknak vagy kiknek.

De azt azért nem vártam volna, hogy az új hatalom egyik legelső, valóságos intézkedése az lesz, hogy olyan börtönkörleteket nyit újra, amelyeket amúgy éppen embertelenségük miatt kellett bezárni. És ráadásul azért, mert egyebek mellett kell a hely az ifjúságnak.

Régebben a forradalmak éppen az ifjakra építettek, mert olyan eszméket adtak nekik, amelyek aztán - hogy egy kicsit forradalmas, bár annál marxistább fogalommal éljek - termelő erővé váltak. Vagyis a közömbös fiatalok testében fölszaporodott a jót tenni akarás hormonja, és lobogó lélekkel cselekedtek a nép közüdvére. Ez aztán olyan hatással volt a többnyire megrontott életű, bűnben élő ifjakra is, hogy nagyon megjavultak: például betyárból szabadságharcossá lettek, és még az életüket is odavetették a zsarnokság elé, élő pajzs gyanánt.

Most meg már lassan ott tartunk, hogy nem csak buktatni lehet majd a legszerencsétlenebb gyerekeket, de akár büntetőosztályokba is kerülhetnek. Bár talán egyszerűbb lenne, ha Hoffmann Rózsa és Pintér tábornok megállapodna, hogy mindjárt az iskolák pincéjében létesítenek afféle helyes kis börtönkéket, mert az lenne ám az igazi elrettentő erő. Lehetne csúfolni a rabocskákat, meg a munkára nevelés jegyében a jó levegőn ők söprögethetnék az udvart, például.

Biztos, hogy forradalom az, amelyik nem a szabadság kiteljesedéséről és az emberiesség eljöveteléről szól? Nem kellene valami eszme, vagy valami afféle?

Szépen lengők

Egy hete, mielőtt az egyik szolgáltatónál lejárt volna egy mobil internet-előfizetésem, elmentem az egyik áruházi hivatalukba, és jeleztem, hogy mivel lejárt a hűségidőm, le szeretném mondani. A nagyon kedves hölgy jelezte, hogy csak két nap múlva jár le, ha most elkezdi a procedúrát, akkor kötbért fizettetnek velem, hiszen a hűségidő lejárta előtt indítottam el az eljárást. Vagyis jöjjek vissza pár nap múlva, a lejárat után. Persze megkérdeztem, hogy ebből nem lesz-e az, hogy akkor meg az egész hónapot ki kell fizetnem. Nem, nem lesz. Hanem legföljebb azt a pár napot, vagyis részidőt.

Megvártam tehát a napot, sőt még aludtam rá kettőt, és visszamentem. Percek alatt elintéztük. Persze rákérdeztem, hogy mikor kapcsolják ki - már csak azért is, mert kíváncsi voltam, hogy mennyi részidőt fizetek, amikor már nem is használom a szolgáltatást. Maximum nyolc nap, mondja. Vagyis az is lehet, hogy a lemondás után még nyolc napot fizettetnek velem? Igen! Miután a hűségidő lejárta előtt két nappal nem indíthattam meg a lemondást, mert azért meg több tízezret számolnak föl, hiszen idő előtt hűtlenkedtem? Igen! Azért ez így nem elegáns, jegyzem meg csöndesen. De, mondja örömmel, az is lehet, hogy velem két éve előre befizettettek egy hónapot, és akkor viszont az van, hogy abból visszaküldenek - nyilván annyit, amennyi marad a maximum nyolc nap levonása után. Persze nem emlékszem, hogy két éve fizettem-e ilyen kaució-félét, de mindegy, legalább remény van, hogy jön párezer forint. Mondjuk annyi, amennyit Kósa és Szíjjártó urak miatt vesztettem ebben a hónapban. Elvégre azért mondom le az egészet, mert nem bírom az ilyen luxusterheket. (Ebben az a luxus, hogy egy újságíró az ország bármelyik pontjáról kommunikálhasson, ha már van ilyesmire lehetőség. Ha megtudja az APEH, hogy nekem a lakásomon is van előfizetés meg a szerkesztőségben is van internet, plusz még mobil is, akkor tán még ki is gúnyol és nethörcsögnek csúfol. De most már nincs.)

Amúgy észnél kell ám lenni. Pár éve egy másik szolgáltatóval jártam úgy, hogy bementem megújítani az internet-előfizetésemet, de nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy nem teszek újabb hűségnyilatkozatot, mert hamarosan elköltözöm. Amikor aztán lemondtam és elköltöztem, harminchétezer forintot követeltek rajtam, a hűségnyilatkozatra hivatkozva. Hiába mondtam, hogy nincs, sőt éppen ellenkezőleg. Fenyegettek rendesen. Mondtam, hogy ha megmutatják az aláírásomat, akkor fizetek, természetesen. De hogy szóban is lehet kötni szerződést, mondták. Akkor kérem a hangfelvételt! Nincs, mert azt én a boltban kötöttem, a munkatársukkal. Na jó, de akkor ugye aláírtam valamit. A végén nem találták, de nem ismerték el, hogy hazudtak, hanem azt mondták, hogy a munkatársuk volt a hibás, és csak azért nem tudnak mit tenni ellenem, mert kirúgták, régebben.

Ez egy ilyen ország, sajnos. Bár ezek nem magyar cégek.

Azért vannak jó dolgok is. Ma például a kisfiammal edzettünk. Az úszásban nem tudok segíteni, mert azt már vélhetően jobban tudja, mint én - bár talán még pillangózni nem, viszont azt meg én már nem, talán, de majd egyszer titokban kipróbálom. Tegnap golyóztunk a kertben (pétanque), majdnem le is győzött, de kiegyeztünk döntetlenben. Ma meg babzsákkal dobtunk szépen lengőket. Meg is lepődtem, hogy el tudtam kapni, és pontosan is dobtam. Kivéve balkézzel, mert azzal valamiért hosszabbakat dobok, vagyis ejtek, mint kellene, meg félszemmel, mert azzal dobni nem nagyon tudok, az elkapásban viszont meglepően jó voltam. Milos persze mindenben jó volt, így aztán hamar rájöttem, hogy magamat edzem. Nem is bírom emelni a vállamat. 

Azon gondolkoztam, hogyan lehetne az öregedés szégyenét megfordítani. Épül le az ember, ami elkeserítő, kivéve talán akkor, ha meglátjuk benne a dolog tréfás jellegét. Nem mondanám, hogy líra van abban, hogy egyre rosszabbul látok, mindenféle furaságok nőnek rajtam, és kétségkívül gyengülök is, de lehet ezen röhögni. És nem szomorúan, hanem rendesen, önfeledten. Még a fájdalmon is. Egyszerűen nem lehet úgy élni, hogy akárhányszor véletlenül belenézünk valami tükröződő dologba, azonnal mélységesen sajnáljuk magunkat. Erre nem testedzés közben jöttem rá ma, hanem akkor, amikor feküdtem a konyha kövén, mert valami szerelni valóm volt a pult alatt, ahova csak hanyatt kúszva tudtam bemászni, és egyszercsak észrevettem, hogy beszorultam. Tekergőztem, hogy elérjek valamit, de visszafelé már nem ment. És akkor nem jajgatásba kezdtem, hanem röhögésbe. A kisfiam be is jött, hogy mi van. De akkor már kikászálódtam valahogy, így aztán odáig nem jutottunk el, hogy szegény a lábamnál fogva húzkodott volna.

Nagyon szép feladatokat lehet találni a testnek. Tegnap például kitaláltam, hogy megmosom a konyhaablakot. Az azért nem könnyű, mert bukóablak, viszont nem tudni miért, nem lehet kiakasztani. Vagyis a külső részét csak úgy érhetem el, ha egy kicsi résen kidugom a karom. De nem fér ki. Ilyenkor az egyszerű ember átmegy a szomszédba Rózsi nénihez a létrával. De egy, az eszközhasználatról híres homo sapiens ilyet nem tesz. Hanem az autómosó kefét kidugja az ablakon és szépen letisztít mindent. A végén már csak az volt a baj, hogy nem sikerült a cseppmentesítés. Ezért ma délelőtt a rongylógatós himbálós módszert találtam ki, amivel szinte páraszárazra lehet hozni az ablakot. Még nem tökéletes, de haladok.

De a legjobb mégis a zsenge fokhagyma volt. Tegnap és ma négy fejjel ettünk meg a kisfiammal. Katáék nincsenek itthon, megtehetjük, hogy meghitten büdösek vagyunk.
 

Üzenjünk Orbánnak!

Nyilvánvalóan értelmetlen dolog lenne azt kérni Orbán Viktortól, hogy vonja vissza azt a böszmeséget, miszerint A nemzeti együttműködés nyilatkozatát ki kell függeszteni a közintézményekben - illő formában, illendőséges helyre. Hivatkozással arra, hogy az még csak megbocsátható, hogy a választási győzelem hevületében valaki marhaságokat ír, és még az is, ha ezt híveivel megszavaztatja, de az már nem, ha visszaélve hatalmával egy ilyen sületlenséget próbál oda tukmálni, ahol ilyesminek semmi helye.

Orbán Viktornak nincs veszélyérzete, még mindig győzelmi mámorban tartja magát, amit még föl is pörget a hatalmi mámor ereje, és úgy látszik, csakugyan elhiszi, hogy itt valami fülkeforradalom és nemzeti együttműködés volt és lesz. Ezzel szemben rajta kívül mindenki tudja, hogy forradalom nincs, nem volt, a nemzeti együttműködésnek pedig a legkisebb jelét sem észleljük. Éppen ellenkezőleg, minden arról szól, hogy Orbán Viktor fenyegettet, és az új kormánygépezettel egyeztetések, tárgyalások, az együttműködés szándékának legcsekélyebb jele nélkül lerohan mindent. Biztos valami ősösztön, területkörbepisálás az, hogy mindehova kiaggattatja élete fő fércművét is.

Nem az a baj, hogy ez Rákosira emlékeztet - hetek óta minden gesztusáról okkal érezzük ezt -, hanem az, hogy ettől kezdve bármit ránktukmálhat. Ezért aztán ellent kell állni. 

Közösségi portálokon már elkezdődött a népszavazás kezdeményezése. De addig is, amíg erre sor kerülhet, azt javaslom, hogy - demokratákhoz méltó módon - fejezzük ki véleményünket. A legalkalmasabb erre a bárhol vásárolható, színes, többnyire emlékeztetésre vagy családi üzenetekre alkalmazott öntapadós “post it” papírka. Ezzel nem rongáljuk meg a táblát - ki tudja, azért milyen büntetés járna - , de még a legkisebb méretűre is ráfér, hogy “marhaság”, “nincs is forradalom”, “nincs is együttműködés”. Ha pedig valami őrrel vigyázzák a vezér szavait, akkor ragasszunk a lehető legközelebb falra, ajtófélfára, bárhova. Ha a kis cetliket valami járőr letépdesi, akkor azt fényképezzük le ravasz kis telefonunkkal és tegyük föl a közösségi oldalakra.

Legyen végre nemzeti együttműködés, mutassuk meg, hogy a többség vagy normális, vagy az lesz, ha kijózanodott.

Ítéletidő

Kisebb... nem, mondjuk csak ki: nagyobbfajta szenzációt keltett, hogy az interneten, nevezetesen a Facebookon alakult egy csoport, amelyik azt követeli, hogy ne legyen központi tűzijáték, hanem az arra tervezett pénzt kapják inkább az árvízkárosultak. A szenzáció elemei a következők: a csoport óráról-órára duzzadva, szinte követhetetlen sebességgel érte el a százezer tagot, majd még többet. A kormány fölfigyelt erre a szokatlanul nagy és gyors népi mozgásra, és azonnal megígérte, hogy igen rövid időn belül napirendre tűzi a dolgot - ami praktikusan azt jelentheti, hogy a tűzijáték elmaradhat. Ráadásul a vidéki városok is csatlakoznak a mozgalomhoz, egymás után jelentik ezt be. Vagyis, igazi népi kezdeményezésre sok száz milliót spórolunk meg - olyan pénzt, amit amúgy mi fizettünk be adó gyanánt. 

Ilyen ötletekre szerveződő csoportok naponta ezerszámra keletkeznek a Facebookon, és némi érdeklődés után el is halnak. De miért éppen most, és miért éppen Budapesten?

Talán azért, mert szinte az egész országot szétpusztító, szokatlanul ellenséges, brutális időjárási jelenségek, most valamiért megkímélték a fővárost. Az is lehet, hogy ez a szerencse egy kis lelkiismeret-furdalást okozott. Nem is csodálnám, hiszen amivel hosszú heteken át szembesülnünk kellett látványban, hírben, riportokban, rokoni, baráti beszélgetésekben, az a halottak számától eltekintve legföljebb háborúkban tapasztalható. Mindenesetre erről a városról az utóbbi hetekben kiderült, hogy jó emberek lakják, hiszen rendkívül sokat adakoztak. Pénzt is, mást is. Embereket is. Láttam például egy komplett rendőrhadsereg országúti vonulását, amikor gátszakadást mentek megállítani. Igenis büszke voltam rájuk.

Ha már az emberi erőforrásoknál tartunk, szeretnék mindenkit megkérni arra, hogy valamilyen módon legyenek kedvesek jelezni a magyar tűzoltóknak, hogy tudjuk, mit műveltek az utóbbi hetekben, és igenis megint bebizonyosodott, hogy békeidőben ők alkotják a legerősebb és leghatékonyabb hadseregünket. Igazi hősök ezek az emberek, akik az életüket kockáztatják értünk, minden képzeletet meghaladó teherbírással. Miközben egész egyszerűen szinte gyalázatos anyagi körülmények között élnek.

Nem tudom, mit adhatunk nekik - talán, ha már a tűzijátékpénzről van szó, akkor valami kis pénzt is, a megtakarításból, de azt is el tudom képzelni, hogy valaki utazási, üdülési lehetőséget ajánl föl nekik, vagy például az amúgy elég gazdag közéleti emberek és pláne politikusok lemondanak VIP-lehetőségeikről, és néhány tűzoltót elküldenek maguk helyett a foci világbajnokság döntőjére... nem tudom.. találjuk ki. Háborúban és háború után a hősöket illik kitüntetni és megjutalmazni. Pláne fontos ez olyankor, amikor bármikor rá vagyunk utalva a hősiességükre. De ha semmi más lehetőség nincs, legalább köszönjük meg nekik.

Elárulok még valamit: nagyon könnyen csatlakoztam a csoporthoz, mert én eléggé régóta azt szeretném, ha a tűzijátékot, a petárdát és minden pirotechnikai eszköz használatát betiltanák Magyarországon. Mert ezzel a szép, látványos, szórakoztató dologgal olyan kínokat okozunk a velünk élő állatoknak, ami szerintem megengedhetetlen. Kutyák, lovak, sőt tehetek ezrei őrülnek meg, menekülnek és pusztulnak el minden év augusztusának huszadik napján éppen úgy, mint szilveszterkor. Nem mondhatom persze, hogy tiltsuk be, mert úgyis értelmetlen lenne, de soha ne feledkezzünk meg arról, hogy amit művelünk, az barbárság.

És még valamit: nem vagyok babonás, nem hiszek az istencsapásokban, de kérem, soha ne tűrjük el többé, hogy valaki politikai, választási plakátokra olyasmit merészeljen írni, hogy ÍTÉLETIDŐ 2010. április 11. Most mindjárt június vége van, és gyakorlatilag azóta esik az eső. Nem szabad kísérteni a sorsot. A következő választás előtt ne feledjük el egy Facebook-csoportban erre figyelmeztetni a politikusokat. Hiteltelenek lehetünk, de cinikusak ne legyünk.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Újfajta örömök

Csapás csapásra, de azért vannak jó dolgok is. Négy hét után megkaptam az úgynevezett szövettant. Nem mondom, hogy az utolsó napokban nem voltam ideges. Sőt: dühös. De aztán a sebészorvos, aki átadta nekem, mondta, hogy azért tartott ilyen sokáig, mert nem voltak biztos a dologban, újabb és újabb vizsgálatokat végeztek el, és még konzultációt is összehívtak. És hogy úgy néz ki, hogy ezt most megúsztam, szépen, idejében kivágta, és csak állandó ellenőrzésre kell majd járnom. 

Az a tanulság, hogy azonnal el kell menni, ha bármi gyanús a bőrünkön. Ezzel nem lehet hülyéskedni. És nem kell napra járni, mert a Nap kicsit ellenséges lett. 

Mostanában a természet is. Sose voltam még úgy, hogy heteken át, reggelenként úgy néztem föl az égre, hogy van-e ott valami fenyegető. Az életemet fenyegető. 

A múlt hét azzal telt, hogy befenyegetett a gázszolgáltató: kikapcsolnak. Annyi történt, hogy részletfizetést kértem, tavasszal, aztán késtem egy kicsit, és akkor az a büntetés, hogy vagy azonnal fizetek, vagy kikapcsolnak. De valami iszonyatosan kemény a fenyegetőzés. Hívom a közönségszolgálatot, mondom az amúgy igen kedves hölgynek, hogy de hiszen már befizettem, szemmel látható, hogy nem akarok kibújni... Azt mondja, látja, látja: már nem kilencvenkétezerrel tartozom, hanem csak hatvaneggyel, de nem tehet semmit, mert a számítógép dönt, a számítógép fenyeget, a számítógép jelzi a brigádnak, hogy mikor kell menni, kikapcsolni. Fizessem be gyorsan, akkor lehet, hogy nem mennek. Szaladok az öcsémhez, kérek kölcsön, szaladok befizetni, hívom a gázost. Mondom, hogy befizettem. De közben megjött a papír, hogy mikor jönnek kikapcsolni. Igen, látja, látja, mindjárt szól a brigádnak, hogy nem kell már menni, és visszahív, ha nem sikerül leállítani őket. Tehát előfordulhat, hogy befizettem és mégis leszerelik? Kilencven százalék, hogy nem. Mondom: bizonyos esetekben a tíz százalék sok. Aztán két nap múlva visszahív, hogy elintézte.

Végülis nagyon jó érzés, amikor az ember megszabadul az egzisztenciális fenyegetés megtestesítőjétől, egy jól képzett gázleszerelő brigádtól. Kő esik le. Újfajta örömökkel ismerkedem.

Bár marad másik. Az APEH nem volt ilyen kegyelmes hozzám. Kértem őket, hogy mivel egy illetéket, amit eddig részletekben fizetek, most nem tudok, vagy adókegyelemmel mérsékeljék - hiszen a nagyobbik felét már befizettem -, vagy engedjék meg, hogy akkor fizessem be, ha a régi házamat eladtam. Hiszen ugye azért kerültem bajba, mert a kölcsönöm fedezetét, a régi házamat nem tudtam eladni, mert jött a válság és leállt a piac. És hiába tettem félre a pénzt illetékre, ha az építtető becsapott, nem szigetelte a plafont, rá kellett költeni a pénzt. Közben folyamatosan egyre több a teher a frankárfolyam miatt, viszont a válságra való tekintettel húsz százalékkal csökkentették a jövedelmemet. Ráadásul áfával is tartozom, mert ugye a részleteket az áfából fizettem, éppen az APEH-nek. És hogy ott tartok, hogy nem tudok bejárni dolgozni, mert nincs pénzem benzinre. 

Na erre kaptam egy levelet, amiben az APEH gyakorlatilag kigúnyolt. Hiába magyaráztam, könyörögve, hogy egy újságírónál az autó - tizenkét éves, törött, hat litert fogyaszt - munkaeszköz, és amúgy egy hétből hat napot dolgozunk, bármikor, bárhova kirendelhetnek munkára, bármikor éjszaka végzek, és vidéken lakom, ezt a választ kaptam, határozatban: “Ügyfelünk a megélhetésüket valószínűsíhetően éppen csak fedező jövedelmükből gépjárművet is fenntart, mely kérelme szerint munkába járáshoz és gyermeke iskolába szállításához nélkülözhetetlen. Adózó hivatkozott ugyan arra, hogy munkába járás költségeit is lassan nem képes viselni, azonban kérelme szerint jelenleg még használja a gépjárművet a munkába járáshoz.  Gépjármű használatával, fenntartásával kapcsolatos magas kiadások nem előzhetik meg az adóhatóság felé fennálló kötelezettségek teljesítését.”

Kiszámoltam a magas költségeket: háromszori átszállásal tudok bejutni a munkahelyemre, ami többe kerül, mint az autó.

De a legjobb az, hogy még azért is kigúnyolnak, mert március 16-án befizettem 104 ezer forintot, vagyis rendeztem az áfán kívül az összes adótartozásomat.  A határozat írója nem érti, hogy honnan volt erre pénz. Föl se merül, hogy esetleg kölcsön kértem, hogy teljesítsem állampolgári kötelezettségemet.

Majd a határozat kimondja: “a részben aggályos, részben hiányos adatszolgáltatásra tekintettel nincs lehetőségem releváns következtetéseket tenni a család valós anyagi helyzetére vonatkozóan.”

Vagyis hazudok. Nem számít, hogy évtizedekig a lehető legpontosabban fizettem mindent,  nem számít, hogy segítséget kértem, hogy megalázkodtam a hivatal előtt, nem számít semmi. Egyedül én vagyok a hibás, hogy nem tudtam: világválság lesz. Ennyi az összes üzenet, amit a bankoktól, a hivataloktól kaphatunk. Ismerkedés az állampolgári magánnyal. És várom, hogy mi lesz. Mikor vesz le a számlámról mindent az APEH.

Azért volt jó is. Szonja unokám meghívott, hogy föllép, táncol. Elmentem a Fonóba, és a Shaba Oriental Art tánccsoport csodálatos estjén találtam magam. Szonja az első részen nem lépett föl, és valahogy még a szünetben sem gyanakodtam. Így aztán elemi erővel tört rám a fölismerés: a saját unokámat hastáncolni látom a színpadon. Van ebben valami rémisztő. Pedig csodás volt, kedves, és megint meggyőződtem arról, hogy ez az a műfaj, ami szinte teljesen fölszabadítja a nőket, mert sem az alkat, sem kor nem számít, csak az, hogy vállald magad, úgy, ahogy vagy. És ebben végre nem volt semmiféle fenyegetés, csak öröm.

 

Fanfáros hagyományt!

Van valami furaság abban, hogy Orbán Viktor ferencjózsefesen, királyi leiratosan levélben értesíti a frakciót atekintetben, hogy kit is javasol ő államfőnek, szíves megválasztásra. A boríték remélhetően még ma megjön a Balkánról a frakcióvezetőhöz, aki gondoskodik arról, hogy a képviselők csütörtök délután - sajtónyilvános frakcióülésen - "fontolják meg" a miniszterelnök javaslatát. 

Nem az a fura, hogy Orbán levelező tagként vesz részt a politikai életben bulgáriai nyaralása idején - ahol esőnapokon nyilván Gyurcsányról és a Dimitrov-effektusról elmélkedik, plusz a jelenleg is folyó, az ottani, előző miniszterelnök elleni jogászkodás következményeiről is tájékozódik.

A kérdés az, hogy mielőtt elment, miért nem árulta el a frakcióvezetőnek, hogy mégis kire gondol. Ha viszont elárulta, akkor minek levelezni?

Ez annál is inkább érdekes, hogy legutóbb, amikor nem is az akkor ellenzéki Fidesz jelölt, névsort adtak ki, utcán szavaztattak, szinte nemzeti konzultációt rendeztek elnökügyben. Most miért nem? Most, amikor ezzel gesztust lehetne tenni az országnak,  főleg azoknak, akik úgy érzik, hogy ez a kétharmados többség talán egy kicsit sok, pláne akkor, ha a kormányerő emelt orral vissza is él vele. Nem lehetett volna legalább úgy csinálni, mintha?

Bár ez talán afféle hagyományteremtő kezdeményezés. Először a frakción próbálja ki, hogyan működik. Úgy lenne jó, ha a frakcióvezető a frakció - és a sajtónyilvánosság - előtt bontaná föl a levelet, majd egy rövid fanfárszó után jó hangosan bemondaná. És persze látszana, hogy jómaga is mennyire meglepődik. A kérdés csak az, hogy ha a dolog annyira meglepő, akkor miképpen kerül a jelölt a frakció elé.

Ezt úgy lehetne, hogy Orbán több jelöltet bemond, egyeztet is velük, majd mindegyiket meghívja az ünnepélyes levélbontásra, amit a televízió is közvetítene, így az egész nép iszonyatos izgalomban várná, hogy ki megy ki a pulpitusra - természetesen hosszú fanfárszóra.

És akkor egy egész nép ájulna be, amikor Schmitt Pál azt mondja, könnyek között, hogy “köszönöm édesanyámnak”.

És akkor ezt már csak ki kellene terjeszteni az összes kinevezésre, és lenne jóféle cirkusz, és persze kenyér is - legalábbis a fanfárosoknak.

Sudden Death on Facebook

It seems the Second Media War has begun in Hungary. The Declaration of War is called Media Act. The most hilarious part of it was that the conservative „Fidesz”-government wants to control the Internet too. Naturally, we eggheads thought that this would simply not be possible. But since last week there are strange things happening on Facebook. (This is the biggest community portal in the world. If considered as a country it would be the most populous one. It has become a real political force, so it is not by chance that some Fundamentalist governed countries are banning its use or want to limit it, eventually even by punishments.)

Anyone can sign in, and anyone can find his/her old acquaintances and may find new ones; we may chat, send in our pictures, videos and we are able to exchange political views. It is relatively free, the Facebook Rules only exclude openly pornographic and anti-human contents. The content-controllers of the site are warned by the users’ reports about these violators.

There have been strange phenomenons appearing on Facebook for a couple of days. I am constantly urged by Facebook to find new acquaintances (friends), but suddenly I got Warnings that if I try to find a new friend I am actually „stalking” people by my signing them. It was interesting that I did not even initiate any such move, I just responded to (regular and normal) requests of people who wanted to get in touch with me. As I have talked this over with my facebook-user friends (although we had suspicions about some evil design behind this), we all came to the conclusion that some technical failure must be the cause ofit. But more and more of my user friends told me they were warned by FB. And it was strange that each of them was self-proclaimed Leftists, or Liberals.

On Sunday we found a proof: Facebook has completely deleted a two- thousand-member progressive feminine community the „Thirsty Oasis – Szomjas Oázis”, of which I was naturally a member in spite of being male. Mainly, because – as its name hinted at a recent anthology on this topic – it has tried to promote the texts of so-called „women’s literature”. Naturally this has contained sexual contents, like most literary texts do use this type of topic. If I am well informed, this group was led by Zsuzsa Forgács, one of the most-well-known and most spirited Hungarian editors. It is quite logical to suppose that the attack was intended to intimidate her personally. As the Deletion could only have come about by a serial User Report, this event may be looked at as the first real victory of the Internet Media War.

I have no idea what kind of effect this will have on the image of Hungary, when we will be forced to inform the leaders of Facebook in a detailed analysis that while they are doing a huge service to World Democracy in autocratic countries like Iran and China - that they must slowly have a probing eye on Hungary too.

Since here, after an overwhelming victory (two thirds) of a one-party-nostalgic government, about which we knew during the elections already that they had collected data of the opposition voters’ views - and this was not considered to be worth of criminal research by the responsible State Attorneys, although their Party Director has proclaimed it proudly in a private shot at another community portal (YouTube). What is worse than this, the new governmental force has initiated a uniquely anti-democratic Media Act that wants to limit the freedom of the press, including communication on the Internet. They are continuously declaring warning messages, criminalizing their political opponents and they use the tool of Character Assassination in a very effective way. The uninhibited methods of their police-report style is typical: while in opposition they were „reporting” on their country's government and this reporting method was also characteristic in their inner party political infightings.

We must raise the attention of Facebook and of the organs trying to preserve the Freedom of the Press that in Hungary it is quite possible that the government uses naive or gullible (or maybe even well paid) believers to report those oppositional figures who are active in political issues.

Naturally we may even suppose that this phenomenon is initiated not by overly busy activists of the governmental party, but by members of the newly parliamentary Neo-Nazi party, the „Jobbik” (meaning: „Better”), whose activity and impertinence is on the rise.

They are constantly trying to effect pressure upon Liberals and Leftists: they warn them and call them to leave the country – in a complete agreement with the governmental party. So it would not be surprising if the attacks would have stemmed from them.

Although Facebook has deleted the Thirsty Oasis without any prelude or warning, obviously their operators are not responsible for what has happened. But we would like to initiate a deeper research into Hungarian "public reports".

Ivan Andrassew

ivan@andrassew.hu

  

Hirtelen halál a Facebookon

Úgy tűnik, megkezdődött a második médiaháború. A hadüzenetet úgy hívják, hogy médiatörvény. Ennek legnevetségesebb része a múlt hétig az volt, hogy a Fidesz-kormány az internetet is ellenőrizni szeretné. Persze mi, okoskodók, azt gondoltuk, hogy nahát ezt úgyse lehet. Aztán a múlt héten különös dolgok történetek a Facebookon.  (Az a legnagyobb, úgynevezett közösségi portál a világon. Ha országnak tekintenénk, akkor ma ez lenne a legnépesebb. Igazi politikai erővé vált, így aztán nem véletlen, hogy egyes fundamentalista vezetésű országok tiltják a használatát vagy megpróbálják korlátozni, esetleg büntetni is.)

Bárki bejelentkezhet, aztán megtalálhatja a régi ismerőseit, kereshet újakat, beszélgethet, képeket, filmeket küldhet, és természetesen politizálhat is. Viszonylag szabadon, hiszen csak az ordenáré és a kirekesztő, emberellenes tartalmakat tiltja a Facebook szabályzata. Azokról a portál tartalmát felügyelők úgy vesznek tudomást, ha az olvasók bejelentést tesznek. 

Pár napja eddig ismeretlen, fura jelenségek mutatkoznak. Nekem például azzal kellett szembenéznem, hogy - miközben a Facebook állandóan arra bíztat, hogy keressek még több ismerőst - egyszercsak figyelmeztetéseket kaptam, hogy zaklatom az embereket a bejelöléseimmel. Ebben az volt az érdekes, hogy nem jelöltem be senkit, hanem csak visszaigazoltam azokat, akik engem bejelöltek. Amikor ezt megtárgyaltuk a facebookos ismerőseimmel - bár gyanakodtunk, hogy valami gonoszság lehet a dolog mögött - arra jutottunk, hogy nyilván hiba van ebben a hatalmas rendszerben. Aztán egyre többen számoltak be arról, hogy őket is figyelmezteti a Facebook. Fura módon ezek mind baloldali-liberális emberek.

Vasárnap azonban bizonyosságra jutottunk: a Facebook minden előzetes figyelmeztetés nélkül véglegesen törölte a Szomjas oázis nevű kétezer tagot (!) számláló progresszív női közösség oldalát, amelynek férfi létemre természetesen tagja voltam. Azért, mert - a nevével is utalva egy nemrég megjelent antológiára - elsősorban az úgynevezett  női irodalom legjobb magyar szerzőinek szövegeit ajánlotta figyelembe. Természetesen volt a dolognak például szexuális tartalma is - mint általában az irodalomnak. A csoportot köztudomással Forgács Zsuzsa, az egyik legismertebb és legharcosabb magyar írónő-szerkesztő tartotta össze. Jó okkal vélhető, hogy a támadás elsősorban ellene irányult. 

Mivel a betiltás másképp nem jöhetett létre, csak úgy, ha sorozatosan följelentették a Facebooknál, ez tekintető az internetes médiaháború első komoly győzelmének.

Nem tudom, milyen hatással lesz Magyarország megítélésére, ha kénytelenek leszünk a Facebook irányítóit egy alapos elemzésben tájékoztatni arról, hogy miközben vélhetően nagy szolgálatot tesznek a világdemokrácia fejlődése érdekében olyan országokban, mint például Kína vagy Irán, lassan ide kell figyelniük Magyarországra is. Hiszen itt egy olyan pártkormány kapott abszolút hatalmat, amelyikről még hatalomra jutása előtt kiderült , hogy adatokat gyűjt a választók nézeteiről, egy olyan országban, ahol ezt akkor sem vizsgálja az ügyészség, ha maga a pártigazgató vallja be egy másik közösségi portálon (Youtube) is hallható zártkörű hencegésben. De még ennél is súlyosabb, hogy a minden hatalmi ágat megkaparintó kormányerő a demokráciákban ma szinte egyedülálló médiatörvényével arcátlan módon próbálja korlátozni a sajtószabadságot, beleértve az internetes kommunikációt is. Ezen kívül folyamatosan fenyegetőzik, politikai ellenfeleit kriminalizálja, és talán a világon a leghatékonyabban alkalmazza a karaktergyilkosság eszköztárát. A kormánypárt demokráciafölfogására, gátlástalanságára és módszereire jellemző, hogy vezetői ellenzékben folyamatosan jelentették föl saját kormányukat, és a belső politikai harcok elsőszámú eszköze is a följelentgetés volt. 

Föl kell hívni a Facebook és a világ sajtószabadsága fölött őrködő szervezetek figyelmét arra, hogy ma Magyarországon olyan viszonyok vannak, amelyek között nagyonis elképzelhető, hogy hívő önkéntesekkel vagy netán fizetett alkalmazottakkal jelentgettetik föl a közösségi portálokon aktívan politizáló ellenzékieket. 

Fölmerül persze a gyanú, hogy a jelenségért nem a kormánypártok vagy azok túlbuzgó aktivistái a felelősek, hiszen amióta a parlamentbe jutott a Jobbik nevű újnáci pártformáció, tagjai és szimpatizánsai egyre aktívabbak és egyre jobban elpofátlanodnak. Az interneten súlyos nyomást gyakorolnak a baloldaliakra és a liberálisokra: fenyegetőznek, az ország elhagyására szólítják föl őket - amúgy a kormánypártiakkal teljes egyetértésben. Az sem lenne meglepő, ha ők állnának a támadások mögött.

Bár a Facebook minden kérdés, vizsgálat és figyelmeztetés nélkül tiltotta le a Szomjas oázist, nem tekinthető felelősnek a történetért. Ám jó lenne, ha a magyarok elleni följelentéseket a következő esztendőkben a szokásosnál jóval alaposabban vizsgálnák ki. 

Itt jelzem mindazoknak, akik kifogásolják, hogy gyalázkodó megjegyzéseiket moderálom: engem lehet itt gyalázni, de másokat nem. (Már csak azért sem, mert az új médiatörvény alapján még az is előfordulhat, hogy nekem kell elnézést kéni a topicokban bújkáló harcosok helyett.) Ha valaki névtelenül, nem azonosítható módon tesz föl ocsmány, fenygető, sértegető szövegeket, azokat kedvem szerint engedem a nyilvánosság elé. 

Szocialista megőrzésre

Vannak vicces dolgok. Ülünk a horgászstégen a gyerekkel, figyeljük a vizet. Egyszercsak belendül mellénk egy ló feje. Nem akar semmit, csak vakirgálja magát egy deszkán. Ide lendül, oda lendül a szép nagy feje. Aztán abbahagyja, visszahúzódik, mögénk. Hirtelen beleharap a hátamba. Nem nagyon, de azért fölpattanok. Mit lehet tudni, mi lesz a következő.

Hihetetlen micsoda sajtója van Várkonyi Tibornak, az én drága barátomnak! Úgy látszik összejöttek a karaktergyilkosok, és úgy döntöttek, hogy nyolcvanhatodik születésnapjára azt kapja, hogy ő valami kommunista volt. Mondjuk ez elvárható a nyomorúságos Magyar Hírlaptól, de az már érthetetlen, csalódást okoz nekem, hogy egy Torkos Matild színvonalú kolléga a Magyar Nemzetnél beáll ebbe a kórusba. Egyébként tanulságos: azt tudják fölhozni, hogy Tibor a Szabad Népnél dolgozott. Úgy állítják be, mintha Rákosi dicsőítésére írt volna vezércikkeket, miközben persze az az igazság, hogy gyakornok volt egy rövid ideig. Az akkori korát tekintve, talán eleget mond az a párhuzam, hogy annyi idős volt, mint Orbán Viktor, amikor a Katolikus Egyházat arra szólította föl, hogy "Csuhások, térdre! Imához!". Várkonyi Tibor fő műve abban az időben egy margitszigeti riport volt.  

Egyébként azért rúgták ki, mert az egyik főnök úgy vélte: sohasem lesz belőle kommunista. (Csak azért nem írom le a főnök nevét, mert később legalább akkorát fordult, szembesülvén az igazsággal, mint mondjuk Csoóri Sándor, akit fiatalkori, hogy úgy mondjam, korszellemű, verses rajongásáért normális ember nem ítélhet el. Jó lenne, ha Torkos Matild körülnézne a saját szerkesztőségében és a pártjában. Meglepő pörgésekre lelhet a sorsokban.)

A nagyobb baj az, hogy Torkos Matild – akiről semmiképpen nem fogom kideríteni, hogy mit csinált a mostani forradalmi előtti, szocializmusnak nevezett, szintén forradalmi szintén pártdiktatúrában, mert nem érdekel – azt veti megint Tibor szemére, hogy amikor az akkori hatalom politikai ellenfeleit éppen akasztották stb, akkor ő bezzeg. Mégegyszer leírom: Várkonyi Tibort azért rúgták ki az MTI-ből, mert nem volt hajlandó leírni azt a szót, hogy „ellenforradalom”.

Torkos Matildtól több tisztességet vártam volna. Az meg aztán mélységes szomorúsággal tölt el, hogy ilyeneket ír le, miszerint „most Várkonyi Tibor a nemzeti összefogáson munkálkodó kormánypártiakon gúnyolódik”. Akik ugyebár kétharmados néphatalmazással…

Komolyan nem értem, hogy a Fidesz-hívőknek miért nem tűnik föl, hogy ami itt folyik, az se nem forradalmi, se nem nemzeti, se nem összefogás. A kétharmad igaz - az egyharmad fölhatalmazásával. 

Ebben a társadalomban alkotmányosan eddig az volt a rend, hogy volt a kormányzó erő, és voltak a fékek és ellensúlyok. Ha így halad Orbán az egészpályás lerohanásban, akkor őszre egyetlen-egy fék, egyetlen egy ellensúly sem marad. Talán nem kell sorolnom azokat a posztokat, amelyeket a mértékvesztett Fidesz napról-napra vesz át “szocialista megőrzésre” - mert ugye minden diktatúrának az a rögeszméje, hogy minden hatalom nála van a legjobb helyen. De mégis: köztársasági elnök, Országos Választási Bizottság, Állami Számvevőszék, Alkotmánybíróság, közmédiumok, Legfőbb Ügyészség, Központi Statisztikai Hivatal, Magyar Nemzeti Vagyonkezelő ZRT., Nemzeti Közlekedési hatóság, APEH, Gazdasági Versenyhivatal, Nemzeti Fejlesztési Ügynökség stb. És még folyamatosan fenyegetőznek is. Ezt úgy hívják, hogy diktatúra, ha tetszik, ha nem.

Ebben a helyzetben egy nyilvánvalóan elnyomó, amúgy a realitásokat alig érzékelő sajtótörvény semmi más, mint a diktatúra eszköze. Hozzáteszem: egy olyan országban, ahol valóban szabadnak mondható sajtó a sajátos pártokhoz kötödések miatt gyakorlatilag alig van már.

Ilyen marhaságokat javasolnak egy törvénybe: valamennyi tartalomszolgáltató köteles lenne regisztrálni a médiafelügyeletet ellátó hatóságnál. Ebbe beletartozna a 250 ezer magyar nyelvű blog és több millió magyar nyelvű szerkesztett honlap is.

Ilyen böszmeséget a kínaiak, sőt még az északi koreaiak se merészelnek kitalálni.

Ehhez kell ám egy újfajta nyelvtörvény is! Aki magyarul ír a világban, az köteles Kubatov Gábornál ellenőriztetni, miket hordott össze. Különben! 

És kinek mutassam be láttamozásra, amit a Facebookon üzengetek az ismerőseimnek? A Fidesznek tudnia kellene, hogy a blogok túlnyomó része amerikai szervereken fut. Majd panaszkodnak, az Egyesült Államoknál, hogy Andrassew Iván bejelentetlenül írdogál haikukat, és tessék letiltani? (A kurucinfot enélkül is ki lehet iktatni, ha nagyon akarják. Persze föltámad úgyis.)

Csak a félreértések elkerülése kedvéért jegyzem meg, hogy én kifejezetten örülök annak, hogy az elborult Fidesz minden hatalmat átvesz, és megpróbálja bevezetni a XXI. század eddigi legdegeneráltabb sajtótörvényét. Ha már úgy alakult, hogy pontosan azt csinálják, amit előre megjósoltunk, legalább bontakozzon ki teljességgel a hatalmuk. Hogy ne legyen kétség. Hogy viseljék a felelősséget. Ez okozza majd a bukásukat. A sajtó ugyanis működik majd akkor is, ha az összes lapot, rádiót és televíziót szolgának sorozzák vagy ellehetetlenítik. Az internetet nem lehet féken tartani. Viszont minden próbálkozás arra jó, hogy összehozza azokat, akikben van még némi igény a kádárin-orbánin túli demokráciára.

Van úgy, hogy egy párt gyönyörű, forradalmian lobogó sörényű lófeje egyszercsak belendül mellénk. Vakarózik, mert viszketeg. Aztán ha harap, vagy kiröhögjük, vagy elszaladunk.

  

Kilométer magasan

A hét végén voltak jó dolgok is. Szombaton takarítottam és rendezkedtem, ami nem jó. (Nem az egész lakást, csak azokat a területeket, amiket jobbára a kisfiammal lakunk.) Vasárnap nagyon hamar lezavartam a fűnyírást, mert azt ki nem állhatom. Ha viszont nem nyírom hetente, akkor annál rosszabb lesz.

Még egy kicsit piszkáltam az autót. Át akarok állni bioetanolra, legalábbis felesben. Most még csak harmadolok, mert a szerelő barátom elsőre azt tanácsolta. Nem csak környezetvédelmi okokból döntöttem így, hanem igenis azért is, mert száz forinttal olcsóbb, mint a benzin, és pont a szomszédomban van egy kút, ahol lehet kapni. Annyira kísérleti, hogy nem lehet egyszerre kifizetni a benzinnel. Tankolok benzint, aztán be kell menni, kifizetni, aztán tankolok etanolt, megint mehetek fizetni. A pénztáros sajnálja, de a kút nem engedi, hogy fizetés előtt újra használjuk. Amúgy szerintem kifejezetten jobban megy tőle a kocsi. De lehet, hogy csak ezt akarom érezni.
Pakolgattam az új könyvemet, mert a jövő héten be akarom mutatni KPJ-nek, a kiadónak. Már azt, ami megvan belőle. Bár csak egy hosszabb novella hiányzik. Az lesz a címe, hogy Virágevő Margit. Mármint a novellának. De  az nem novella, hanem hosszú történet lesz. Tán még húsz oldal is. Ezen kívül dolgoztam az új tudományos rovatunkon. Semmivel se lettem kész, mert mégiscsak a vasárnap az a vasárnap.
Amúgy se tudok rendesen dolgozni, ha egész nap számolgatok. A múlt héten a gázosok küldtek el levelet, hogy ha nem rendezem a tartozást, akkor kikapcsolják a gázt. Kaptam egy határozatot az APEH-től is, amelyben lényegében kigúnyolnak azért, mert a segítségüket kértem. Ettől aztán elért az az elemi félelem, ami akkor jön, amikor már nincs tovább, jönnek a megaláztatások, kölcsön kell kérni, munkát kell találni, bármi áron. Kicsit fura, ha az ember szinte hatvan évesen jut idáig, de úgy látszik, egyszer meg kell ismerkedni ezzel is. Kósa és Szíjjártó urak még kettőt mondanak, és mindenünk elúszik. Ez aztán rendesen matat az ember lelkében, nehéz bármire odafigyelni.
Hanem aztán délután mégis úgy döntöttem, hogy azértis legyen időm eget nézni. Az nekem nagyon fontos, órákig bírom, és mindig találok valamit, mindig van egy történet odafönt valami odafönt. Most például ott volt egy madár, egyetlen egy, kilométer magasan, és csak úgy röpködött. Köröket, nyolcasokat írt le, időnként kvak-kvakkogott egyet. Bár ragadozó volt, egészen biztosan nem azért ment föl olyan magasra, hogy valami zsákmányra lessen. A repülésének semmi értelme nem volt. Hacsak az nem, hogy élvezte. De elképzelhető-e, hogy egy nagy madár azért menjen föl olyan magasra, mert szeret röpülni? Láttam én már kifejezetten játszó, légiakrobata mutatványokkal szórakozó varjakat és fecskéket is. Azok csapatban voltak, és egymást szórakoztatták. De ez egyedül volt. Hosszasan és szemmel láthatóan boldogan.
Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy mire vágyom! Áztatni szeretném a lábamat! Nem is emlékszem, hogy ilyesmi valaha is eszembe jutott, de most hirtelen rájöttem, hogy ezt akarom. Méghozzá forró vízben.
Biztos van még valaki, aki emlékszik Zsombolyai János Kihajolni veszélyes című filmjére, amelyikben Tomanek Nándor állomásfőnök állandóan iszonyatosan forró vízben áztatja a lábait, és amikor Szikora János megkérdezi, hogy ezt miért csinálja, akkor azt mondja, hogy azért, mert nagyon jó érzés, amikor elkezd hűlni a víz. És akkor ebben benne volt az egész szocializmus. Nem tudom miért, de tényleg benne volt.
Olyan forró vizet készítettem, hogy vagy öt percig hol az egyik, hol a másik lábamat kellett kirántani. De az bebizonyosodott, hogy csakugyan az a legjobb benne, amikor vagy megszokjuk vagy hűlni kezd. Ráadásul elfelejtettem törölközőt vinni a teraszra, így még napon is szárítgathattam a talpaimat, ami külön öröm, ha úgy vesszük.
Alighanem lesz egy újabb vasárnapi szokásom.
Aztán még olvastam is. Az elég baj, hogy nincs annyi pénzem, hogy elmenjek a könyvheti forgatagba, de azért szerencsés vagyok, mert kapok könyveket. Például nagy örömömre egyszercsak a fakkomban találtam Bächer Iván két új kötetét. Mindkettőt elkezdtem olvasni, ami kicsit macerás, és úgy oldottam meg, hogy a lakás egyik szobájában tartom az egyiket, a másikban a másikat, és azt olvasom, amelyik a közelemben van. Na, majd írok róla, meg talán Ivánról is. Csak annyit, hogy akkor is megrázó, ha az ember az írások többségét már olvasta valamikor. Elképesztően jó író.
Délután még kertészkedtem egy kicsit. Igazából készülök a tovább mélyülő nyomorra. Vetettem kaprot, madársalátát és pemetefüvet - az utóbbi jó lesz köhögés ellen. Kikelt egy dísztököm. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. Végülis az érdekel, hogy a tök, amiből a magot nyertem, az valami hibrid, vagy mégis inkább kitenyésztett, tehát a magjából olyan gyümölcs lesz, mint az eredeti. Nem mintha nem lenne mindegy, de jó játszani ezekkel. Kata paradicsomkái túlélték a borzalmas időjárást. Sőt már két növényen meg is jelentek a virágok. Milyen jó lenne egy kis üvegház! Végülis egész életemben szerettem volna egyet. Talán majd egyszer.

 

Mélyegezz léleket!

Ülök, várom, hogy varratokat szedjenek ki belőlem, és persze leginkább az izgat, hogy megjött-e végre a lelet. (Tudom előre, hogy nem jön meg. Az nem úgy van. Később a nővér elárul titkokat. Szerinte például nem fogok meghalni, hanem az lesz a sorsom, hogy állandóan vissza kell járnom ellenőrzésre. De ezt legalább egy hét múlva tudjuk meg, mert akkorra várható a lelet a szövettanról.)
De mielőtt bemegyek, előveszem a Magyar Hírlapot, mert valaki a kezembe nyomta, hogy  olvassam, mert akkor legalább nem azért idegeskedem, amiért egy sebészet folyosóján illik.
"... Mészáros Tamástól Vicsek Ferencig  hiába szörnyülködnek a maradék balliberális véleményterroristák, valóban forradalmi változások történek ezekben a hetekben. - olvasom a bérnáci napilapban - amelyik egy darabig bérantijobbikos volt, most megint húzódik a Jobbik felé, mert a tulajdonosa besértődött: Orbán átverte, nem lett miniszter, így aztán miniszterelnök se lesz, ha Orbán úgy dönt, hogy mégis inkább elnök lenne, újalkotmányosan. Máshova nem is helyezkedhet, csak megint a vérjobb felé. (Bár ott nehéz lesz Bayer ötös számú párttagkönyvével villogni.)
Természetesen semmiféle forradalom nem történt, bár az kétségtelen, hogy Orbán korlátlan lehetőséget kapott. Mint véleményterrorista, most jelzem, hogy a forradalmárnak kijáró tisztelettel hódolok neki, ha végrehajtja azt a forradalminak is mondható változást, amelyik megnyugtató módon, visszafordíthatatlanul emberséges irányba fordítja a szegények, a cigányok sorsát. Vagyis akkor, ha mondjuk ciklusa végén - nem tíz, nem húsz, hanem négy év múlva - nem Ausztria teljesítményének felére-harmadára leszünk képesek, hanem, mondjuk hetven százalékára. (Azért Ausztria, mert ahhoz mérjük magunkat. De nem a teljesítményünket, hanem az életszínvonalunkat.) Ha nem egyik zsebből a másikba pakolással teremt munkahelyeket, hanem úgy, hogy kitalálja, hogyan adhatjuk el az ipari-, mezőgazdasági- és szellemi termékeinket, és minden erejével a termelést, a termelőket segíti. Ugyanis minden más: duma. Jobblét csak termelésből, gondolatokból és kereskedelemből lehet.
Ezt csak azért írtam le, mert a szerző, a következőket találja fontosnak megjegyezni:
"Szegény Várkonyi Tibibá írja a Népszavában, hogy az ilyesmi csak olyan pártoknál és vezéreiknél szokás, amelyek „kultuszban” fogantak. Azt, hogy mire gondol, úgymond udvariasságból nem írja le, csupán finoman utal az unalomig csépelt Hitler-hasonlatra. Pedig Tibibá, aki végiglihegte a Kádár-féle május elsejéket, igazán láthatná, hogy egészen másról van szó."
A szerző, bizonyos Huth Gergely, aki a fényképe alapján fiatal embernek tűnik, egy maholnap nyolcvanhat éves emberről beszél. Honnan benne az a gügyis pofátlanság, amivel oda mer tibibázni? Ha Orbán ezután is eltűri a csahosaitól ezt a stílust, akkor itt a kádári forradalmi munkás-paraszt kormány helyén egy forradalmi bunkó-paraszt kormány cseperedik.  Nyilvánvaló, hogy ennek a Huthnak fogalma sincs kit gúnyol. El se tudja képzelni, hogy azok, akik a szocializmusban is írtak, nem voltak mind veszett kommunisták. Legalábbis kínos Kádár-lihegőnek minősíteni valakit, akit 1958-ban azért rúgtak ki az MTI-ből - másodmagával, Korolovszki Lajossal -, mert nem volt hajlandó leírni azt, hogy "ellenforradalom". Várkonyi Tibort Antall József kormánya diplomatának küldte Párizsba. Ugye, talán nem feltételezhető arról a kormányról, hogy nem ellenőrizte, és nem találta makulátlannak azokat, akik külföldön szolgálták? Várkonyi Tibor értelemszerűen MSZMP-tag sem volt, viszont azért menekült a Magyar Hírlaptól a Népszavához, mert érzékelte annak elhitványulását.
Természetesen többször megkérdeztem Várkonyi Tibortól, hogy vannak-e olyan cikkek, vagy mondatok, amelyeket ma már nem írna le. Természetesen úgy gondolja, hogy vannak olyanok. (Mint ahogy nekem is, és bizony már ebben a rendszerben is írtam olyat, amit röstellek.)
Na de nehogy már egy Huth Gergely szóljon be "Tibibának" attól a laptól, amelyik rövid pár hónap alatt megmutatta nekünk a harmincas évek vérnáci stílusát, majd hirtelen - parancsra - egy nap alatt antifasiszta lett, mert Orbán fölismerte, hogy mégis inkább a Jobbik a fő ellensége. Most meg forradalmi örvendezésében bemutatja nekünk a rákosista újságírás teljes eszköztárát. Bizony Huth Gergely: Várkonyi Tibor nem Hitlerre gondolt, hanem Rákosira.
Ha megenged egy szakmai megjegyzést tőlem, aki nyolc éven át szenvedett attól, hogy kormánypárti szerepbe kényszerült: nagyon dilettáns dolog volt ráállni erre a kristálytisztán elmebeteg forradalmi vonalra, és azonnal kultuszba emelni Orbánt. Ha valaki húsz éves kormánypárti újságírásra készül, tudnia kell, hogy ha a lécet fölemelte, azt ott is kell ám tartani. Baromi nehéz lesz ezerrel pörögni két évtizeden át.
Egy, a háztartásunkban élő gyermeklány tanácsát tudom hatalmas győzelem esetén figyelembe ajánlani: "Mélyegezz léleket!"
Különben az egész jobboldali médiabirodalom úgy jár, mint Bayer Zsolt, aki lelkileg előkészítette a cigánygyilkosságokat, letette a modern rasszista újságírás alapjait, majd a végén odáig jutott, hogy öngyilkosságra buzdítja egy magánellenségét, sőt halállal fenyegeti. Már szemmel láthatóan összepisizi magát kínjában, hogy egyre nagyobbakat mondjon, mert retteg, hogy úgy jár, mint Lovas István - mestere és példaképe -, aki a megtűrve elfeledettek kategóriájába jutott. Az a sorsa, ami Széles Gáboré: legföljebb akkor kap valami posztot, ha Orbán megsajnálja. Mert a fideszesek már nekem (!) is pusmognak Bayer háta mögött: Orbán se normális, ha ezzel az emberrel együtt mutatkozik.
Igaz volt: a Magyar Hírlap olvasásánál kicsit jobb egy varratszedés.

  

Elnöknőt Szimbóliának!

Szanyi Tibor szerint az lenne a legszerencsésebb, ha Sólyom László mandátumát hosszabbítanák meg. Vannak ugyan vele szemben fönntartásai, de az elnök alkotmányos érzéke, jogfölfogása kiemelkedően nagyszerű - mondta a HVG.hu-nak. Sólyom - szerinte - „abszolút nem" fideszes pártkatona. „Most, amikor alkotmányozó nemzetgyűlésre törekszik a Fidesz", a hatalmi súlyok és ellensúlyok egyensúlyát Sólyom szakmai fölkészültsége nagyban elősegítené. 

Ha a Fidesz jelöltje „többé-kevésbé elfogadható" az MSZP számára, akkor „az MSZP-nek nem dolga cirkuszt csinálni", hanem támogathatja a kormánypárt jelöltjét. 

Értem én Szanyi Tibort, bár lennének érveim arra vonatkozóan, hogy az sem igazság nélkül való, ha az Elnök Úr országlásából valaki éppen az ellenkezőjét látja annak, amit ő.
Azzal azonban mindenképpen vitatkoznom kell, hogy az államfő jelölés csakis cirkuszos dolog lehet. Egy olyan rendszerben, amelyikben a magyar baloldalnak föl kell mutatnia valamit a Fidesz szimbolikus politizálása ellen, szimbolikus jelentősége van annak, ha az MSZP önállóan jelöl, ha kell, bizony szimbolikus személyiséget. Akkor is, ha esélye nincs annak elfogadására. Én például - ebben sokan egyetértünk, és ezt hirdetjük is - egy nőt javasolnék köztársasági elnöknek. Ha kell, igen: fideszes asszonyt. Hogy legyen valami kis esélye. Mert ez azt fejezné ki, hogy látunk valami méltatlant a szinte "nőtlen" parlamenti- és kormánypolitizálásban. Tekintettel arra, hogy a Jobbik is egy nőt javasol, ráadásul Morvai Krisztinát, én bizony egy cigány asszonyt jelölnék.
A reménytelen üzenet is üzenet. Irányt mutat, méltóságot ad. Nem csak a pártnak, hanem a választóknak is.

  

Talán, majd egyszer

Mostanában azt érzem, hogy bármennyire is védekezem, bele kell néznem egy csomó örvénybe, amik körülöttem forognak. Nem arra a fenyegető hatalomra gondolok, ami a szemünk előtt cseperedik, és nem is arra, hogy valami elképesztő dolog történik a törvényhozásban, hiszen csak azért jönnek létre abszurd törvények, hogy valami forradalmi hatalom nagyon gyorsan lenyomja az egyetlen veszedelmes ellenfelét, és szemmel láthatóan semmi nem számít, sem a szlovákiai magyarok, sem nemzetileg konzultálni próbáló, vagyis a pusztába jajgató jogászok, sem az európai jogrend.

Közben szembe kell nézni azzal, hogy minden egyes ostoba mondaton súlyos ezreket veszíthet az, akinek kölcsöne van, miközben a környezetemben már akad olyan ember, aki szomorúan jelentette be, hogy idén nem megy ki a könyvhétre, mert minek, annyi pénze sincs, hogy egy könyvet vegyen.

Volt idő, amikor együtt jártunk, és esténként egy-egy teli szatyorral tértünk vissza a sátor- és pavilontáborból. Ezek voltak életünk legrosszabb évei amúgy, egy sunyi diktatúrában. Igen, ki lehet mondani, hogy sorsunk vigasza az olvasás volt.

Hát, most majd nem lesz.

Barátom ezt mondja erről: ha elmegyek a könyvhétre, találkozom legalább tíz íróval, akit ismerek, abból, mondjuk ötöt még szeretek is. Ha nem veszem meg a könyvüket, akkor megsértődnek, ha igen, akkor az olyan 25-30 ezer forint. Közben meg tárgyalásban van a gázszolgáltatóval, mert nem tudja egyben befizetni a márciusi-áprilisi számlát.

Másik író barátom beteg lett, és nincs annyi pénze, hogy egy kis műtétet magánorvossal végeztessen el. Így aztán várhat a sorára. Most arra gyanakszik, hogy elrontott valamit: majdnem hatvan évesen illene, hogy legyen annyi pénze, hogy ha bajban van, ha az időre játszik a halál ellen, akkor tudjon magán segíteni. Már nem csak azért vigyáz a fogaira, mert az úgy egészséges, hanem azért is, mert tudja, hogy ha elromolnak, nem tudja fizetni a pótlást.

Ez ma a polgári életszínvonal vezető értelmiségiek, művészek köreiben.

Nyomasztó ez a kiszolgáltatottság, ez a folyamatos görcs, ez a sok méltatlanság.

De a héten volt alkalmam végignézni fotográfus barátaim képsorozatait arról, mi történt az árvizekben, Magyarország északi vidékein. Elárasztott falvak, elmosott utak, hidak, házak, amelyekből mindent kisodort a víz, amit hagyott az meg iszap, mocsok, örökké megmaradó doh, hogy minden nap emlékeztessen a keserűségre. Emberek sírva, nyomorultan, félelemben, kilakoltatva, ácsorogva az összedőlt házak előtt, kutatva kacatok között, hogy legalább valami, valamicske emlék maradjon. Döglött állatok, testek, amelyek valaha nem csak úgy voltak a világban, hanem legalább egy emberhez tartoztak... Faluházba kényszerült, padlónalvó öregek, gyerekek, kétségbeesett családfők, akiknek az lenne a dolguk, hogy férfiként a vállukra vegyék a vészt, de nincs mit vállra venni, nincs mit menteni, mert minden összedőlt és minden elúszott, nincs biztosítás, nincs ruha, nincs ágy, nincs hűtőszekrény, nincs munka, nincs remény. Talán, majd egyszer lesz valami segély. Ha kegyelmesék döntenek. Lehet várni. Állni a semmiben, sírva, és várni, hogy hátha. Hátha valakik, valahol.

Ha rosszul érzed magad, ha örvényt látsz magad előtt és azt gondolod, hogy már nincs tovább, nem bírod tovább, gondolj azokra, akik úgy feküdtek le, hogy kicsit esik az eső, és úgy ébredtek, hogy menekülni kell, és nincstelenek lettek. A nincstelen nem az, akinek nincs semmije, hanem az, akinek reménye sincs. Csak vár, és azt se tudja, mire. Vár: gyerekekkel, öregekkel meg a kutyával, mert a macska megdöglött, alighanem. És kiszolgáltatottságának hatodik napján egyszercsak férfi létére zokogni kezd. És hátralévő életében sohase érti majd, hogy miért éppen attól omlott össze, hogy egy elveszett macskára gondolt.

Vajon ennek az embernek a gyereke tíz év múlva, könyvhéten vesz majd csak egyetlen egy kötetet is? 

(Klubrádió, Hetes Stúdió)