A végtelen kezdetéig

Nagyon nyomott vagyok. A hét elején szinte elviselhetetlenül beteg voltam – ez abból áll, hogy nem kapok levegőt -, most pedig Kata lett ugyanígy. Én gyógyulgatok. Lassan. Ez eléggé visszafogja az embert. Nem is nagyon írtam, és nem is nagyon csináltam semmit. Csak ez persze nem jó semmittevés.
Éppen négy éve kezdtem el írni ezt a naplót. Minden évben leírom, hogy most már abba kellene hagyni, de aztán úgyse hagyom. Alakulgat, átalakulgat, de a lényege ugyanaz marad. Egy pasi firkál össze-vissza.Pont fél éve élek együtt Katával. A legjobb, ami történhetett velem. Talán vele is. Csak most már maradjon így a végtelen kezdetéig.

Szülinap bogarakkal és egy kis Semjénnel

A hét vége jól telt, mert még mindig Milos születésnapját ünnepeltük. És az is lehet, hogy még a jövő héten is. Jövőre majd óriásbulit rendezek neki, de idén csak apránként köszönti a rokonság. De azt hiszem, ez is kedvére való. Szombaton Katához jöttek Wandáék, aztán ott is aludtak. Az ünnepség része volt, hogy Szonja is kapott még születésnapit, mert tartoztam neki egy hangfallal az MP3 lejátszójához. Ede meg névnapit. Kipuhatoltam, hogy húsvétra harci bogarakat akarnak, és előre hozam a dolgot. Amúgy még kaphatnak újabbakat húsvétkor is a sorozatbül. Az nagyon jó játék, szenvedélyesen vásárlom őket Milosnak is. (Tulajdonképpen hatkerekű, lendkerékkel hajtott rovarfélék. Jól föl kell pörgetni őket, aztán mehetnek egymásnak, és az győz, amelyik talpon, illetve keréken marad.) Én is szeretek velük játszani, Milossal hatalmas csatákat vívunk. Persze Sacinak is vettem, sőt Wanda is kapott. Láttam, hogy ő is szeretne, és mivel Marci nem tudott eljönni, a neki szántat odaadtam. Így aztán ma délelőtt órákon át ment a csata.

Vasárnap délután Milossal Tahiba jöttünk. Megpróbáltam rávenni egy kis kertészkedésre, de nem sikerült. Igaza volt, mert az tulajdonképpen abból állt volna, hogy én összeszedem a kutyapiszkot, ő meg nézi. Így csak egy négy négyzetméteres darabbal tudtam elkészülni. Mondhatni, az egész kert kellemes borítás alatt van, mert ugye télen nem takarítottam. Nem is lehetett. Így, megszáradva, már nem is olyan undorító, mint vártam. De azért lenne jobb dolgom is.

Este nagyot ettünk, fürödtünk, aztán mesét néztünk. Aztán persze még föl is olvastam. Bár ez átfordult az életem mesélésébe, mert mondtam, hogy abból az Andersen-kötetből olvasok föl neki, amelyikből nekem mesélt a dédanyám, amikor én voltam négyéves. Még nehezen érti, hogy pont olyan kisgyerek voltam, mint ő. Ma például megkérdezte, hogy amikor négy éves voltam, akkor ugyanolyan szakállam volt-e, mint most. Bíztatom, hogy ő is ugyanolyan szőrös lesz, mint én, ettől aztán mindig megnyugszik.

Aláírtam a Semjén Zsolt legújabb baromságai ellen való tiltakozást. „Ahol a vallás magánügy, ott korrupcióba, bűnbe, kegyetlenségbe fordul az élet. Hitlerék is magánügynek tekintették a vallást, jött is utána Gestapo, Auschwitz, börtön". (Semjén Zsolt a KDNP kongresszusán, 2006. március 25-én.)

Igazán nem tisztem beleszólni a választási küzdelembe, de ha ő az egyházak embere, akkor az egyházak vezetői tarthatnának valami kis önvizsgálatot, hátha rájönnek, hogy miért fordulnak el tőlük az emberek. Vele lehetett megvenni az egyházakat egy kis támogatásra? Ha nem találnak embereket, nyugodtan forduljanak hozzám, tényleg szeretettel adok nekik tanácsot. Például legalább tíz olyan egyházfit ismerek, akik nem csak épelméjűek, de ki is lehet velük állni a nyilvánosság elé. Persze én már azt se értem, hogyan képes bárki olyan pártra szavazni, amelyiknek a második embere ez a szerencsétlen Mikola. Annak idején, amikor a saját testvérét tüntette ki, azért még a leghülyébb elemző is észrevehette, hogy ez az ember valamit nem tud, amit mégiscsak illene, ha valaki politikusnak áll. A negyedik meg Semjén. Én általában úgy ítélem meg az embereket, hogy először is megvizsgálom: rábíznám-e a gyerekemet, akár csak egy órára is. Hát nem! Nem mondom, hogy a baloldali és a liberális politikusok között nincs olyan, akitől irtózni lehet, sőt személyesen irtózom, de az a csapat, amit Orbán össze bírt állítani, egyszerűen abszurd. Hátborzongató. Persze az is lehet, hogy ez egy koncepció: úgy ítélik meg, hogy ha minden napra csinálnak egy hatalmas baromságot, mondanak valami egetverő hülyeséget, akkor a nép majd díjazza, hogy Orbán így szórakozta minket. Lehet. A választó lelke kifürkészhetetlen.

Tortavágás (Szonja, Ede, Milos, Saci)

Életkép Sacival és Milossal

Jog a valóhoz

Lassan végig kellene gondolni, hogy valóban szükség van-e erre az időátállítgatásra, mert az az érzésem, hogy jogsértést követnek el azok az államok, amelyek a lakosság beleegyezése nélkül, önkényesen átállíttatják az órákat. Az az érzésem, hogy jogunk van a valós időhöz, például ahhoz, hogy reggel a madáróra szerint tudjuk, hol tart az éj szaka, délben ne legyen árnyékunk, vagy amikor fölnézünk az égre, a csillagképek helyzetéből tudhassuk, hány óra múlva kel a Nap. Hogy miért zavar, nem tudom pontosan, de folyamatosan és kifejezetten nyomaszt a nyári időszámítás. Nyilván valami pszichológiai háttere lehet a dolognak. Mindenesetre erre utal az, hogy ilyenkor jelentősen növekszik a balesetek száma. Az is lehet, hogy meg kellene kérdezni a jogbiztost, és szinte bizonyos vagyok abban, hogy érdekesnek találná a fölvetést…

Ön mikor tartana nagygyűlést?

Természetesen a választásokig már semmikor, hiszen abban a politikai helyzetben, amelyikben most vagyunk, túlságosan nagy a kockázat - miként ahogy az ki is derült, a MIÉP tudatos provokációra készült, ami akár emberhalállal is járhatott volna. Ritka kivételektől eltekintve az utcai demonstráció nem lehet elegáns, mert az emberek vagy túfűtöttek, és ettől eltorzul az arcuk, vagy rossz az idő, amitől fájdalom sugárzik belőlük. Ami pedig nem elegáns, az rossz is. Félreértés ellen: nem vagyok a köztéri demonstráció ellensége: éppen egy hete ott voltam a Békejelben a Hősök terén, és igazi csoda volt három és félezer fáklyás ember között állni.

Aztán, aztán

Már megint beteg vagyok. Ez tulajdonképpen semmi másban nem nyilvánul meg, csak abban, hogy időnként eltűnik az orrom. De annyira bedugul, hogy úgy érzem, mintha ott már nem is lenne ott luk többé. Borzasztó. Aztán elmúlik, aztán megint előjön. Vagyis eltűnik. Az orrom.
A legsúlyosabb az volt, hogy csütörtökön ilyen állapotban elvittem Milost úszni. Nagyon féltem, mert azt hittem, hogy a medencében rám tör majd a hideglelés. De nem. Nagyon jól éreztem magam. Utána is. Sokat segített, hogy jó korán érkeztünk, volt időnk lassan levetkőzni, elkészülni, és így nem jött rám a szokásos pánik, amit akkor érzek, amikor télvíz idején agyonbugyolált gyereket kell öltöztetni, vagy kitekerni a sok szövetből. Nekem már az óvodában a cipő föladása is komoly föladatszámba megy. Kiver a víz, dühöngök magamban. De most szépen, lassan elpepecseltünk. A medencéhez is korán értünk, így egy darabig nézhettük, ahogy Józsi bácsi a nagyobb gyerekeket oktatja.
Milos szinte egyedül is elvan a vízben, és csak biztonság okokból maradok a közelében. Nehogy valami hiba miatt kétségbe essen, és sokat igyon a víz alatt. De szerencsére Józsi bácsi is időnként kizavar minket a vízből. Rendkívül bátran úszik. Persze szinte teljesen szabálytalanul. De látom, hogy hamarosan tökéletes lesz.
Nem is tudom, Dávid hány tanfolyamra járt, valahogy képtelenek voltak megtanítani. Aztán megtanítottam a Dunán. Illetve ő magát. Én csak segítettem: azt kérte, hogy dobáljak be neki botokat, ő meg majd kihozza azokat. A kutyáktól leste el. Dobtam, kihozta, dobtam, kihozta. Egyre messzebbről. Aztán egyszercsak tudott úszni. De Milossal nem így lesz, mert Józsi bácsi kiváló oktató, és nem arra játszik, hogy minél több tanfolyamra írassuk be a gyereket. Persze mégis: figyeltem, ahogy a nagyobbakat oktatja, akik nyilván afféle babaúsztatáson kezdték nála, és ott maradtak újabb tanfolyamokra. Azok már szépúszásra járnak.
Aztán eljöttünk Katához, ahol Milos végre megkapta szülinapi ajándékait – könyvet és távirányításos autót. Érdekes módon viszonylag korán hajlandó volt ágyba menni, és aludt is békességgel reggelig.
Pénteken Milost elvittem oviba, aztán gondoltam egyet és bementem egy áruházba, ahol egyebek mellett vettem egy könnyű kabátkát, sok zsebbel. Ráleltem egyik kedvenc filmem, a Buena Vista Social Club DVD-változatára, igen kedvező áron. Vettem is belőle néhány példányt, hogy ajándékba is adhassam olyanoknak, akiknek van fülük ilyesmihez.

Aztán elmentem dolgozni, aztán elmentem Katáért az egyetemre, aztán néztem a Buena Vistát, persze.

Egy kép múlt vasárnapról Gulyás Józseffel - Bácsi Róbert gépéből

Exkluzív sztori

Nézegetem a bulvárújság címlapját: veres betűkkel, de akkorákkal, mintha plakáton lennének, azt közli a világgal, hogy A CÉLPONT: ORBÁNÉK

Alatta egy gyönyörű család, célkeresztben. Egy szép asszony, az anyaság minden gesztusával, két csodálatos gyerekkel. Háttérben az apa, akinek megjelenésén ugyan kicsit ront a tarajos sül frizura, valamint az, hogy gyaníthatóan utólag emelték a képbe, ám homlokának ráncai, a mélységekbe merengő sorsos tekintete, valamint a szinte antallos, nyugodt erős kéztartással, nyilván egy félelem nélküli Magyarországról gondolkodók módjára, a rémültek gesztusával a szája elé emelt keze zseniálissá teszi a kompozíciót.Oldalt írógépes - vagyis névtelen leveles - betűtípussal szedett szöveg: „a kölykeiteket elraboljuk, le fogjuk darálni és kutyatápot csinálunk belőlük”. Valamint az, hogy „Exkluzív sztorink a 2. oldalon.” Ott Orbán Viktor nyilatkozik: „Elsősorban családapa vagyok, s csak másodsorban politikus.” Ma már azt is megtudtuk, hogy nem Orbán küldte el a levelet a Blikknek.Nem kétlem, hogy az Orbán és családja kap ilyen levelet, sokat. Ezt onnan gondolom, hogy bár porszem vagyok hozzá képest, jómagam is kapok, eleget. Lehet, hogy felelőtlen vagyok, rossz családapa, de nem szaladok sem őrezredhez, se máshova. Kidobom ezeket, oda, ahova valók.

Ami kicsit taszít, az az, hogy ez megjelenik. Különös tekintettel arra, amit a Hírszerzőben olvastam az interneten: „Hetente többször is megkeresi a Színes Bulvár és a Blikk szerkesztőségét a Fidesz kommunikációs stábja, és tippeket ad az újságíróknak Orbán Viktor programjaival kapcsolatban annak érdekében, hogy minél több, a Fidesz miniszterelnök-jelöltjét pozitív színben feltüntető fotó, tudósítás jelenjen meg az említett lapokban.” (Csak a rend kedvéért: „A Miniszterelnöki Hivatal szintén kapcsolatban áll a bulvárlapokkal, bár ez információink szerint korántsem olyan intenzív.”)

Ha Orbánt egy benzinkút vécéjében mutatják borotválkozás közben, az érdekel engem is. Ha Gyurcsányt futkosás közben, azt se bánom. De a gyerekeket ki kellene hagyni. Pláne kutyatápos összefüggésben. Annál is inkább, mert ha ez a levél valódi, akkor valódi elmebeteg írta. Egy veszedelmes őrült számára a sokszázezer példányos megjelenés, pláne hogy az „exkluzív” cikkben az van, hogy komolyan veszik, olyan, mint amikor a zsaroló kívánságait teljesítik. Nem kellene. Mert beindulhat.Az erőszakkal és a gyerekekkel való manipulálás, üzletelés, példányszámtornászás maga is baljós agresszió. Ha nem is akkora, mint az, amivel a levél fenyeget. Babonából se tenném.

Az intézményesített emberi természet

Ma reggel arra ébredtem, hogy végre meggyorsult az Internet Katánál is. Ehhez a szolgáltatónak majdnem egy hónapra volt szüksége, mert valamilyen oknál fogva értették ugyan, hogy nálunk minden rendben van, de náluk nem jelezte, hogy valamit elrontottak. Hogy egészen pontosan miért, azt nem tudom kitalálni. Legalább tízszer telefonáltunk, sőt a saját – igen kedves és szolgálatkész - munkatársuk is, tőlünk, míg aztán tegnap este újra kijött, hosszasan vizsgáltuk, pucoltuk a gépet, már mindent kitaláltunk, letakarítottunk, és csak nem gyorsult. Este negyedtízkor aztán nyomatékosan megkérte a rendszer gazdáit, hogy most már aztán azonnal intézkedjenek. Persze nem tudtak, mert az igazi illetékes már aludt, vagy máshol volt, de reggelre mindent rendbe raktak. Ugyanez a szolgáltató, ha bármilyen okból nem érkezik meg például a tévécsomag előfizetési díja, mindenféle kérdezősködés nélkül, azonnal letiltja a csatornákat. És ha mégis kiderül, hogy be van fizetve a csekk, akkor közli, hogy majd, ha hivatalosan is értesülnek erről, akkor intézkednek, és ehhez kell pár nap. Ahhoz viszont, hogy a saját hibájuk miatt most a számlajóváírás kegyelmében részesítsék Katát – hiszen nem azt a szolgáltatást kapta, amit megrendelt és befizetett -, be kell menni az ügyfélszolgálatra, írásban kell előadni a panaszt. A monopolhelyzetben levő cégek arra jók, hogy megismerjük az intézményesített emberi természetet: a legkisebb hatalommal is képes azonnal visszaélni, és a lehető legteljesebb mértékben részvétlen.
Az internettel az a baj, hogy nagyon hozzá lehet szokni a széles sávhoz, és valódi szenvedést él át az, akinél hirtelen lassan jönnek le az oldalak. Olyan, mintha az ember autó helyett gyalog lenne kénytelen járni – persze a gyaloglás minden szépsége és egészséges mivolta nélkül.Jut eszembe a gyaloglásról: tegnap szerencsésen elvittem az én kicsi, ötven kilós kutyámat oltatni. Nem tettünk meg többet oda-vissza, mint négy kilométert, de utána azonnal le kellett zuhanyoznom, annyira leizzadtam. Nem tett jót neki a tavaszias idő: félpercenként szagot fogott, ettől olyan izgalmi állapotba került, mint én a széles sávú internettől. Ráadásul kertes házak mellett mentünk, azok meg tele vannak kutyával. Mindegyikkel vívott egy kis vicsorítós szócsatát. Közben persze letépte a karomat. Minden vakondtúrásnál, minden fáradt kutyaszarnál megállt egy kis erőteljes inhalálásra, és persze le is hugyozta az összes, arra alkalmas felületet. Még jó, hogy korán érkeztünk, kevés kutya várakozott, így legalább a nyomulós szex kimaradt, és nem kellett elnézést kérnem ádáz viselkedése miatt.

Én ezt eddig nem tudtam, jó lenne, ha mindenkiben tudatosulna

Ha a mobilodon bepötyögöd a *#06# jelsort, a kijelzőn megjelenik a készüléked gyári sorozatszáma (IMEI) - ez egy 15-jegyű szám.

Írd föl valahová és jegyezd meg, mert ha elveszik a telefonod, vagy ellopják, a szolgáltatódat felhívva a sorozatszám alapján blokkoltatni lehet a készüléket, még akkor is, ha kicserélték benne a SIM-kártyát. Valószínűleg nem látod többet a telefonodat, de legalább így a készüléket az "új tulajdonos" nem tudja használni, sem eladni.

Az IMEI segítségével a rendőrség is megtalálhatja a telefonodat használó személyt, felelősségre vonhatja, elkobozhatja a készüléket és visszaadhatja eredeti tulajdonosának. Minél több mobiltulajdonos tud erről a lehetőségről és él is vele szükség esetén, annál kevesebb esélyük marad a tolvajoknak.

Tegnap volt négyéves Milos (ez a kép pont egy éve készült)

Ma valahogy nagyon elfáradtam. Már reggel rosszul keltem, aztán hamar küldtem esemest Milosnak születésnapja alkalmából, és valahogy nem tudtam fölébredni rendesen. Aztán így is maradtam, mert gyakorlatilag megállás nélkül dolgoztam estig, és azt éreztem, hogy a sok szöveg szépen betemeti az agyamat. De nem lehetett abbahagyni, mert az újságcsinálás nem olyan műfaj. Lehet szeretni, de a kényszerpályák miatt nincs valami nagy mozgástér. Elég, ha egy helyett két oldalt kell összerakni, és máris túlterhelődik az ember. Legalábbis én. De azért sikerült mindent időben megoldani és elkészíteni. Megroggyantam estére. Aztán kicsit még fölmentem Katához, majd kijöttem Tahiba, mert reggel oltatnom kell a kutyát, nehogy szegénynek valami baja legyen. Vagy három kilométert kell majd vezetnem az állatorvosig jó korán, és már látom, hogy emberpróbáló feladat lesz. Mondjuk kutyapróbáló is. Gyakorlatilag kezelhetetlen. Minden ilyen alkalomkor frászt kapok, mert egyrészt letépi a karomat, másrészt állandóan rettegek, hogy összeverekszik a kutyacsődületben egy másik ebbel. Bár tulajdonképpen semmi okot nem adott erre, mert eddig még mindig eléggé kultúráltan viselkedett sorban állás közben. Majd meglátjuk. Este is hiába hívtam Milost. Remélem nincs semmi baj, csak elromlott a telefon. Beszélgettem Zsuzsa nénémmel, anyám húgával. Kiderült, hogy hetven éves. Már megint szembe kellett néznem azzal, hogy vagy hülye vagyok, vagy teljesen figyelmetlen, mert gyakorlatilag fogalmam sincs, ki mennyi idős. Szegény anyukám, akkor most hetvenöt lenne, de biztos azt se tudnám, valahogy elkerülné a figyelmemet. Például hosszú ideig meg voltam arról győződve, legalábbis az volt bennem, hogy negyven éves, aztán egyszercsak megmondta, hogy már valami negyvennyolc. Most ugyanígy jártam Zsuzsával is. Olyan hatvan-félének hittem. Persze megfenyegetett, hogy látogassam meg, mert már nem sok alkalmam lesz, és különben is már ő az egyetlen élő nagynéném.

Ne az utcán!

Nem örülök annak a hírnek, hogy a két nagy párt a választások előtt, és éppen a legfölfokozottabb szellemi – vagy inkább lelki – állapotban (bár ez a zsigerek lelke) az utcára viszi a maga táborát. Annak meg végképp nem, hogy ezt ráadásul ugyanarra a napra szervezik.
Az előbbit értem – bár felelőtlenségnek találom -, az utóbbit föl nem foghatom.
Tudomásul kellene venni, hogy a magyar társadalom mentális értelemben beteg, vagy legalábbis betegségközeli állapotban van. Talán nem túlzok, ha Fradi-Dózsa összecsapás előtti hangulatot érzek. Az mindenesetre biztos, hogy az egyik oldalon egy olyan erő áll, amelyik lelkesen fogadja, ha azzal bíztatják: vereség esetén nincs semmi baj, mert majd forradalmat csinálnak. Ezt nemcsak hogy nem fütyülik ki, hanem el se határolódnak tőle. A felelős vezérek sem. Csoportok mászkálnak föl és alá az országban, síppal, dobbal, torokkal zavargálnak, szemmel láthatóan élvezkedve. Mivel a másik oldal nem nagyon szokott csoportosan utcán mutatkozni, és nem hallok militáns megnyilatkozásokat sem, kicsit óvatosabban fogalmazok: pár százezer ember között akadhat néhány barom, pláne, ha összetalálkoznak a másik tábor vérbarmaival. Például a gyülekezőhelyekre vonulva, akár a közutakon. Elég egy koccanás. Márpedig erre lesz lehetőség. Akkor is, ha most mindenki úgy számol, hogy ez lehetetlen, hiszen egymástól jó nagy távolságra lesznek a tömegek. Nem is értem a rendőröket, miért nem nyilatkoznak arról, hogy mégsem illik őket ilyen helyzetbe hozni. Van persze egy lehetőség.
Jó lenne, ha Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor személyesen tárgyalna az ügyről. Örülnék, ha mindketten lemondanának mindenféle közterületi demonstrációról. Azért, mert fönnáll a veszélye, hogy akár egyetlen-egy ember is megsérül vagy elpusztul. Márpedig – békeidőben – sem a köztársaság sem a kultúrállam eszméje nem ér egyetlen életet sem.
Ha mégis úgy döntenek, hogy kivonultatják a híveket, államférfiak módjára tegyenek egy nyilatkozatot: ha ez zavargásokba, összecsapásokba torkollna, ha lesznek áldozatok, akkor – függetlenül attól, hogy mi történt és ki kezdte - mindketten lemondanak, és visszavonulnak a politizálástól. Szégyenükben.

Úgy éltünk, mint Dávid állandóan

Szombaton – boldog szokásunktól eltérően – nem semmittevéssel töltöttük a napot, hanem elképesztő lendülettel mozogtunk. Reggel Kata elment fodrászhoz. Mire hazaért, elkészültem a munkámmal, kicsit pihengéltünk, majd elmentünk Tahiba. Onnan Leányfalura, ahol végre megint doboltam egy jót, sőt a Körházban meg is ebédeltünk. Onnan elmentünk Szentendrére, Gizi kávézójába, ahol Wandával találkoztunk. Vele együtt a Gödörhöz hajtattunk, ahol megtekintettük Sziámiék virrasztását. (Sziámi cselesen napszemüveg mögött volt, de nem aludt.) Találkoztunk Öcsikével is, aki bíztató művészetével tartotta életben a távzenélőket. Aztán a Hősök terére mentünk, hogy megnézzük a 3600 fáklyából összeálló békejelet. Az lett a vége, hogy mi is benne lettünk, mert persze Dávid két szektor szervezője volt. Ott találkoztunk Dávid húgával, Flórával, valamint Klausszal is. Vagyis minden képet úgy kell nézni, hogy mi is benne vagyunk, családilag is erősen képviseltetve. Onnan hazavittük Flórát, majd Katához jöttünk, ám még nem volt vége a napnak, mert kicsi nyughadás után elmentünk a Fészekbe, ahol a Hot Shot együttes koncertjét hallgattunk meg. (Gyula, a basszusgitáros kedves ismerősünk.)
Meg kell jegyezzem, hogy régen nem éreztem magam olyan jól, mint a békejelben. Nem csak a látvány volt fantasztikus, hanem az az érzés is, hogy ott lehetek ezer és ezer ember között, akik legalább egy dologról ugyanazt gondolják. Egy politikust sem láttam. Egyébként is elég fura, hogy a magyar politikai életben mindenki roppantul reálpolitikus. Nem mondom, hogy a többség legyen lobogó hajú idealista, de az mégis beteges, ha senki nem tudja kinyitni a száját, hogy legalább kérdezzen: normális dolog-e, hogy az egyik ország mondvacsinált ürügyekkel megtámadhatja a másikat, és egyáltalán, normális dolog-e, hogy van egy olyan hatalom, amelyik gyakorlatilag azt tesz a világban, amire kedve támad? Ha valakinek pár éve ezek még nem jutottak eszébe, mára már támadhattak volna kérdései. Szerencsére évről évre egyre több ember tiltakozik. A békemozgalmak sajátossága, hogy szinte mindig elérik a céljukat, mert a háborúk kifáradnak és abbamaradnak. Ám ehhez semmi közük a tisztességesen gondolkozó embereknek, csak a gazdasági és katonai körülményeknek. Esetleg a közeledő választásoknak.
Téves volt az a jó hangzó mondás, miszerint „a háború a diplomácia folytatása más eszközökkel”. A háború valójában a gazdálkodás folytatása más eszközökkel. Ezek mindig mocskosak és mindig bűnösek. Ezért mondom azt, persze teljesen fölöslegesen, hogy mindig, minden háborús felet – persze valóságos személyeket: elnököket, miniszterelnököket, kormánytagokat, katonai vezetőket - nemzetközi bíróság elé kell állítani. Kivétel nélkül. Nem gondolom, hogy például az iraki háború kirobbantóit börtönbe lehetne csukni, de jó lenne, ha a történelemkönyvek később rögzítenék, hogy milyen ítéletet kaptak az egész emberiség fölhatalmazása alapján. (Nevetséges, hogy a háborúkban elkövetett tetteket nemzetközi bíróság ítéli meg, de a legnagyobb bűntettet, a háború kirobbantását tulajdonképpen nem is tekintjük bűncselekménynek. Pedig – az emberi természetből adódóan - kivétel nélkül minden háborúban emberiség elleni bűncselekményeket követnek el, amire éppen a háború megindítása ad lehetőséget.)
Ha nincs is elrettentő ereje, mégis jó, hogy vannak olyan emberek, akik ki merik mondani, hogy ebben a világban megint valami nagy baj van, és még jobb, hogy összejönnek ilyen békejelekre.
Amivel nem értettem egyet, az az volt, hogy a szónokok arra bíztatták a fáklyásokat: ne menjenek el szavazni, mert ha a politikusok ilyenek, akkor nem kell róluk tudomást venni. Van ebben igazság, de arról se kellene elfeledkezni, hogy van ma olyan párt Magyarországon, amelyik a választások utánra – ha vesztene – forradalmat meg polgárháborút üzen. Ez még akkor is elgondolkodtathatná a békeharcosokat, ha egy közbohóccal üzeni. Másrészt az is megoldás, ha a békeharcosok együtt is maradnak, meg szét is szélednek a különféle pártokba. Nem szavazni - ez a tehetetlenkedők fegyvere egy demokráciában.

Vasárnap jó sokáig aludtunk. Aztán elmentünk vásárolni, mert kaptam egy csomó beválthatós jegyet. Aztán ismét pihengéltünk, majd elmentünk a liberális sátorba, hogy színpadon beszélgessek Gulyás Józseffel, a szentendrei nap alkalmából. (Nem csak az országgyűlésben, hanem Szentendrén is képviselő.) A beszélgetés elég jó volt, legalábbis én nem éreztem magam rosszul. Bár ez csalóka. Néha.
Ott volt persze Dávid, sőt megismerkedtünk a szerelmével is. Nagyon kedves lány, támogatom a dolgot. A végén Öcsike is megérkezett, aki koncertet adott. Sándorkával is összefutottunk.

Megállapítottam, hogy ezen a hétvégén majdnem úgy éltünk, mint Dávid állandóan.

Békejel 2006 Dáviddal és Katával (Klausz Ádám Erik képe)

Ön kivel nem fogna kezet?

Mivel utálok idegen embereket fogdosni, tulajdonképpen senkivel. Ez egy hülye szokás. Bár Sólyom László kivétel, mert kedvelem. Jó ember, csak nem szereti a kötelmeket, feszegeti a határokat, és az nem mindig elegáns. Ha vele összefüggésben, és azért kérdezitek, mert abban reménykedtek, hogy nemsokára Kossuth-díjat kapok, akkor előre megmondom: ha a köztársasági elnök nem hajlandó parolázni velem - vagy legalább egy pacsit adni -, akkora puszit kap tőlem a tévékamerák kereszttüzében, hogy napokig röhög majd az ország. Mert én is ilyen feszegetős vagyok.

Szerencsétlenek

Komolyan megrázott az, amit Debreczeni Józseffel művelt a jobboldali sajtónak nevezett csapat. Bár ez már inkább csak csahos falka. De kár rájuk sintért küldeni, mert elintézik majd egymást. Bencsik már belekostolt abba, akit a legbüdösebbnek talált. Azt hiszem, azért merészelnek így viselkedni, mert pontosan tudják, hogy a baloldal nem vet be ellenük ilyen gusztustalan eszközöket, mint például a mindenféle bizonyíték nélküli ügynöközés. Mondjuk, megint elszámolták magukat, mert Debreczeni egyre jobban jön ki a dologból, és ez az egész szépen lassan visszahullik a Magyar Nemzetre, a Hír TV-re, vagyis a Fideszre. A Haváriáról nem is érdemes beszélni. Egyszerűen nem szabad tőlük többé hírt venni. Hacsak nem bizonyítják be, mondjuk egy héten belül, hogy igazat kürtöltek, nem csak azért hazudtak, hogy legyen miből dolgozni a jobboldali szerkesztőségekben.
Ez egy ilyen visszahulló kampány. Minden disznóság csak egy picit, pár ezer embert vesz el a híveik közül, de lesz egy pillanat, amikor nagyon fölgyorsul az erózió. Orbán ugyan utálja a marxista fogalomrendszert, de ez a „mennyiségi és minőségi változások” összefüggése. A baloldalnak most már érdeke lenne, hogy minél hosszabb legyen a kampány. Nincs nap, hogy ne követnének olyasmit, amit nem csak jogállamban, hanem az oly hőn áhított kultúrállamban sem lehet. Hacsak nem olyan kultúráról van szó, mint a Fideszé. Ez valóban egy romlott társaság. Normális ember persze már attól is ellenük szavaz, ha kiderül, hogy rendbontókat, füttyögőket, ordibálókat szerveznek mások eseményeire. Ennyinek elégnek kellene lenni Európában ahhoz, hogy tisztességes ember ne szavazzon ilyen pártra.
Reggel hallgattam a rádiót: szegény Posta megint nem kapja meg a pénzét a Magyar Vizsla kicipeléséért. Nem tanult az Orbán-féle első nagy választási levél esetéből.
Néztem a tévében Herényit: azt mondja, letétbe helyezik a bizonyítékokat arról, hogy több tucat jelöltjüket megzsarolták. Mert most nem akarnak ezen háborúzni a Fidesszel. Hiszen: az MDF kormányváltást akar. Ez pedig ugye, csakis a Fidesszel képzelhető el. (Ezt én mondom.) Vagyis: egyrészt Herényi és az MDF ezek után is rábízná a kormányzást Orbán Viktorra, másrészt szövetséget kötne vele győzelem esetén. Mire?
Szerencsétlenek.
Debreczeni ügye természetesen közvetlenül is érint, hiszen ugyanezen az alapon holnap rólam jelenik meg, hogy ügynök voltam. Vagy bármi. És ezek az emberek keresztény-alapokon állnak ám! Szeretet, meg minden. Tíz Parancsolat. Nem kellene erőltetni ezt a kereszténykedést.
Nem erről beszéltem, amikor az Élet és Irodalom újságírói módszereit kifogásoltam ügynökügyben. De az, hogy ide juthatunk, nem csak a jobboldal felelőtlenségéből, tehetségtelenségéből és lealjasultságából következik. És nem csak a politikusok mocska, hanem a miénk is. Hagytuk.Hetek óta várom, hogy valaki fölismerje, mi az ügynökügyek lényege. Miért is fontos, hogy föltárjuk ezt a dolgot. Hogy milyen törvényre lenne szükség. Még mindig csak ott tartunk, hogy nyilvánosságra kellene hozni a listát. Hogy lezárjuk a múltat. Pedig a jövőt kellene lezárni. Igazából egyetlen törvénynek lenne értelme: kimondani, akár az Alkotmányba tenni, hogy aki zsarolással, kínzással, vagy bármilyen más eszközzel poltikai besúgára kényszerít, vagy csak megpróbál rávenni valakit, vagy a besúgást a hatalom megszerzése, megtartása érdekében elfogadja, az mondjuk tíz év elzárásra ítéltetik. Meg a főnöke is, aki őt ezzel megbízta. Meg annak a főnöke. Meg aki kitalálta. Ennyi. Mert az ügynöklista nyilvánosságra hozatalával – időlegesen – talán elérhetjük, hogy az embereknek elmegy a kedvük a besúgástól, és tán ellenállóbbak is lesznek a későbbi lebukástól való félelmükben, de fontosabb, hogy a hatalom kedvét vegyük el, lehetőleg örökre. Ezt aztán az EU is átvehetné.

Pártatlannak, függetlennek

Sose gondoltam volna, hogy lesz olyan nő az életemben, akivel szeretek vásárolni. Katával meg szeretek. Talán azért, mert ő is utál vásárolni.

A héten vizsgáztak Kata tanítványai. Egész nap várta a telefonokat, az esemeseket, leste az internetet. De olyan izgalommal, mintha a saját vizsgaeredményeiről lenne szó. Tizenegyből tíznek sikerült, az egyiknek csak félig. Láttam, hogy büszke és boldog. Mikor leszek én még egyszer büszke és boldog attól, amit csinálok?

Lajos levele: "Végrendelkezzem-e arról, hogy mi legyen velem az interneten? Hülye kérdés?"
Nem, egyáltalán nem hülye kérdés, én már egy ideje töröm a fejem, hogy mit kellene csinálni. A probléma az, hogy tényleg kellene egy utóélet a weben, de mondjuk a levelezésem egyes titkait szívesen megőrizném. Mondjuk, ha holnap elütne egy autó, ki írná meg a blogomon, hogy nem lesz több bejegyzés? Olyan hülyén lenne vége, ahogy szerda este hagytam? Fogalmam sincs, mit kellene csinálni. Mégis azt gondolom, hogy néhány évtized múlva teljesen természetes lesz, hogy az emberek egyfajta digitális életet élnek haláluk után. Szerintem ez a kultúránk része lesz.

Lajos

Milos eléggé agresszív. Mindenféle vitákba keveredik Sacival, és gyakorlatilag azonnal rátámad. Amúgy jól megvannak, sőt, meglepően jól, de néha pár percre kitörnek. Biztos meg van ennek a maga elegendő oka. Talán kell a személyiségfejlődéshez. Bár én kihagynám.
Tegnap voltunk Ákos öcséméknél szülinapozni, kifogástalanul viselkedtek. Ma reggel negyed hétig hagytak minket aludni. Ilyen még nem is volt, hogy éjszaka ne jelent volna meg valamelyik valami fontos kéréssel. Lehet, hogy egyszer majd, akár nyolcig se jönnek.

Ezt írja Kéri László a holnapi Népszavában: „Pártatlannak lenni nagyon nehéz, s ahogyan a mostani polarizáció erősödik és rátelepszik minden elképzelhető élethelyzetünkre, úgy egyre kevésbé lehetséges. Ha a szakértőt lépten-nyomon állásfoglalásra kényszerítik, akkor pártatlanságát naponta kezdik ki a szemmel látható, kézzelfogható konfliktushelyzetek, s előbb-utóbb kikényszerül az összemérendők egybevetése. Nem kell feltétlenül politikai tábor elkötelezett tagjának lenni, elegendő az is, ha az ember néhány alapvető értékhez tartja magát, ha néhány alapelvet komolyan vesz, a menetrendszerűen termelődő kampánykonfliktusokban való állásfoglalásaiból úgyis kiderül a hovatartozása. Ez nem feltétlenül baj, sőt az is megkockáztatható, hogy nem is olyan tragédia, ha az ember nemcsak deklarálja az értékeit - ahogyan a politikában ezt rendre megteszik -, hanem konkrét kérdésekben gyakorolja is azokat. Más a helyzet a függetlenséggel. Egyáltalán nem mindegy, sőt, nagyon is fontos kérdés annak bevallása, hogy az ember a saját akaratából kötelezi-e el magát ilyen s olyan értékek, elvek megítélési módok, vélekedések támogatása mellett, vagy olyan mértékben kötött a helyzete, hogy nincs módja másféle véleményt mondani. Mert kötött egzisztenciálisan, családi hűség, anyagi okok, vagy történelmi homályba vesző lojalitás-elkötelezettségek, s még ezer egyéb ok miatt. Gondolhatna mást is, mondhatna mást is, nyilatkozhatna egyértelműbben is, de másnap a főnöke megkérdi tőle: itt akar-e még dolgozni május után is, szeretné-e, ha máskor is megszólalhatna. Vagy pedig - hogy a múlt heti kalocsai példára utaljunk – nem gondolja–e a szakmai karrierjét némi külső segítséggel felgyorsítani? Persze csak akkor, ha okosan viselkedik. Függetlennek lenni azt jelenti: megtehetem, hogy a magam meggyőződése szerint foglalok állást. S nem azt, hogy nincsen semmiféle meggyőződésem.”

Akkor ők most kik nekem?

Egyszerüen nem értem, hogyan kerültem olyan helyzetbe, hogy állandóan rohanok. Éppen ma mondtam Katának, hogy szeretnék egyszer még az életben hétköznap, délután aludni egy kicsit. Kint voltunk Tahiban, és hirtelen eszembe jutott életemnek az a – bár megszakításokkal – hosszú része, amikor ilyesmit bármikor megtehettem. Aludni, nappal, kicsit, mennyi boldogság van abban!

Pedig nekem nagyon jó életem van. Ma valaki azt mondta, hogy a jelenlevők közül egyedül nekem van életem. Ez egy kicsit megrázott, akkor is, ha nem igaz.

Állandóan találkozom történet nélküli emberekkel. Már a mozgásukon, a gesztusaikból is látszik, hogy soha semmi említésre méltó nem történt velük, és remény sincs ilyesmire. Úgy fognak meghalni, hogy maguk se veszik észre.

Szinte minden héten meghal valaki, akit ismertem. Többnyire velemkorúak, vagy öregebbek. Már csak tompa fájdalom keletkezik bennem, aztán azonnal arra gondolok, hogy ez velem is megtörténhetett volna. Ez az öregedés biztos jele. Aztán elbizonytalanodom, mert a halál nem történet. A történet az, amelyiknek lehetne folytatása, de valamiért berekesztjük a mesélését.

Van az interneten az iwiw.hu, ami arra szolgál, hogy az ember megtalálja az ismerőseit. Nekem most 611 van. De közülük kettő már halott. Akkor ők most kik nekem? Mi történik az interneten a halottakkal? Mi legyen velük? Miért nem találunk ki nekik egy virtuális országot? Nem temetőt, mert hagyni kellene élni őket. Legalább annyira, amennyire egy kitalált világban ez lehetséges. Az internet kitalált, mégsem mese. Akármekkora országot hagyunk nekik, előbb-utóbb megtöltik. Illetve: megtöltjük.

Végrendelkezzem-e arról, hogy mi legyen velem az interneten? Hülye kérdés? A héten találkoztam egy nagyon nagy író gyerekével. Gondozza az apja emlékét. Én meg azon gondolkoztam, hogy szeretném-e, ha a gyerekeim pár év múlva mindent megtennének azért, hogy ne felejtsenek el az emberek. Vagy például Kata. Nem szeretném, de ha lenne túlvilág, és látnám, hogy nem tesznek semmit, biztosan megsértődnék. Ha meg látnám, hogy tesznek, akkor dühös lennék. Még jó, hogy nincs semmi. Se előttünk, se utánunk. Csak a semmi vágya a megszületésre, és a semmi vágya a föltámadásra.

Hiába őrjöng a tél, hiába rugdal nagyokat, ma reggel láttam verekedő feketerigó-kakasokat. A tyúk is ott volt velük a fán, és még csak nem is nézte őket. Minta ott se lenne. Nyilván teljesen mindegy neki, hogy kitől lesznek élettel teltek a tojásai. Csak erősebb legyen minden környékbelinél. És teljesen mindegy, hogy az erős rigó hogyan fütyül.

Ön is letiltaná az adatokat, ha vitázni hívnák a televízióba?

Eléggé közhelyes, hogy azt, aki az igazságról beszél, nem annyira zavarják a számokban és képekben, esetleg grafikonokban is megjeleníthető tények, mint azt, aki csúsztat, hamis, vagy félhamis adatokra próbálja építeni a mondanivalóját. Az más kérdés, hogy a leleményes politikus a tényekre is tud teljesen hamis mondanivalót építeni, akkor is, ha nem csak a képernyőn látjuk, hanem egyenesen betéve tudjuk a KSH minden adatát. Ha ezeket választjuk, akkor is balekok vagyunk, de legalább elismerhetjük a tehetséget.