szombat, június 07, 2014

Minden reggel


kisbuddha.jpg

Nem hagyhatsz itthon, mondta Putaj, a Kis Buddha, amikor indulni készültem, hogy megáldjak egy kisfiút.
Ott volt, amikor a nagyanyja hozzám lépett az utcán, és megkért, hogy áldjam meg a kölyköt, mert az talán segít.
- De ki vagyok én? - kérdeztem a nagymamácskát.
Elmondta, hogy ki vagyok, hogy nagyon erős vagyok, legyőzök mindent, mosolyogva, és nehogy azt higgyem, hogy ez titokban marad, és nem lehet érezni a közelemben.
Tréfásan beleszagoltam az aurámba, és jeleztem, persze nevetve, hogy csakugyan tömbös erő van itten, rám nőve, egyenesen.
Az öregasszony erre azt mondta, hogy ne vicceljek ezzel.
Kérdeztem persze, hogy mi a gyerek baja. Mert, ha ugyanaz, mint nekem, akkor bizony hozzá se érek, de az auráját is kerülöm, mert mi van akkor, ha nem adok neki erőt, hanem veszek tőle.
- Nem tudjuk, mi a baja. Nincs benne élet. Talán nem is látszik rajta, csak akkor, ha a szemébe nézünk.
- Keressem meg benne az életet, vagy szabadítsam ki?
- Előbb keresse, aztán szabadítsa.
- És mi van akkor, ha ő nem akar élni? Így nem akar élni? Valahogy nem akar élni, de senki nem segít neki, hogy kiszabaduljon? Akinek mindenében van, csak a tekintetében nincs élet, az sötétben van, börtönben van, ki kell szabadítani.
Végül abban maradtunk, hogy nem hiszek ugyan a saját erőmben, de megáldom a kisfiút, mert abból nem lehet baj.
Putaj, a Kis Buddha nem szólt semmit, pedig vártam.
Aztán este, otthon mégis megkérdezte, hogy nem félek-e.
- Mitől?
- Magadtól.
Persze, hogy féltem. Tudtam, hogy ez az a pont, amikor nagyon észnél kell lenni, mert ha elhiszem magamról azt, amit a nagymamácska gondol rólam, akkor… Nem tudom, mi van akkor. De inkább baj, mint jó.
Amikor aztán elindultam volna az erdőbe, ahol a találkozót megbeszéltük, Putaj, a Kis Buddha elkezdett hisztizni, hogy őt is vigyem magammal. És hiába mondtam, hogy azért nem akarom, mert nem szeretnék nevetséges lenni előtte, csak ragaszkodott.
Végül magammal vittem.
A tisztáson már ott volt a nagymamácska meg a kölyök. Meghajoltam előttük, aztán letérdeltem a gyerek mellé és a tarkójára tettem a tenyeremet. Rövid idő múlva megkértem, hogy nézzen a szemembe. Nézett, és csakugyan olyan volt a tekintete, hogy a hátamon kihűlt a bőr.
Akkor azt mondtam Putajnak, a Kis Buddhának, hogy ölelje meg ezt a kisfiút.
Megölelte, ölelkeztek, és a gyerek tarkójánál, az aurájában melegedni kezdett a bőröm. De éppen csak.
És akkor eszembe jutott: azt mondtam a nagyanyjának, szíveskedjék ő is megölelni.
Megölelte és egy perc se telt, színe lett a kiskölyök szemének.
Amikor elbúcsúztunk, az öregasszony megkérdezte, mennyivel tartozik.
Semmivel, persze. Csak a kicsi kölyöknek egy öleléssel. Minden reggel. És minden este. Néha délben is.

2 megjegyzés:

ivanka121 írta...

Ezt az írást most reggel az elsők között olvastam, azt hiszem még el fogom egy párszor.A kisfiúnak adott áldásból jutott nekem is és remélem, hogy még sokaknak, köszönöm, csodálatos volt.

aranyos fodorka írta...

Köszönöm.
Jókor jött az "üzenet".

Fodor Ákos: ECCE HOMO

Fenyegetésük
mulatságos. De ahogy
félnek: megrémít.

Népszerű bejegyzések