Hidegben, megszorítva

Bielik István képe (Népszava)

Ott voltam a második magyar médiaháború második tömegtüntetésén a Kossuth téren párezer hazaáruló társaságában. Nagyon fáztam, mint ahogy mindenki nagyon fázott már akkor is, amikor elindult. Ha nem lenne rossz vicc, azt mondtam volna, hogy ez már csakugyan hidegháború. Hála istennek, mert az önsanyargatás az őszinte elszántság bizonyítéka.

Egészen biztos vagyok abban, hogy szemben a két héttel ezelőtti tüntetéssel, amikor szinte tavaszias időben éreztük magunkat nagyon jól együtt, most az emberek túlnyomó többségének semmi kedve nem volt elindulni. De vélhetően ugyanaz mocorgott az agyukban, mint az enyémben: ha most nem megyünk el, ha szemmel láthatóan jóval kevesebben, netán nagyságrenddel kevesebben állunk a téren, akkor veszítünk, elkezdődik az erózió. Legközelebb még kevesebben leszünk, és a végén elkezdődik a mutogatás: ha te nem jössz el, akkor én miért menjek? Elhal a tiltakozás. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor is veszítünk, ha amúgy a kormány nemzetközi nyomásra belepiszkál a médiatörvénybe, hogy legalább az égbekiáltó abszurditásokból kicsit lefaragjon.

Miközben a megafonokból a névszerinti szavazás hangjai szóltak, azon gondolkoztam, hogy rendben van, ezek a képviselők névszerint bűnösök a sajtószabadság korlátozásában, mint ahogy az egész kormány. Na de miért nem említjük azokat a jogászokat, akik az emberi jogok védelmére esküdtek, és hónapok óta mást se tesznek, mint azon mesterkednek, hogy miképpen lehetne a szerzett és egyezményes jogokat a lehető legcselesebb technikákkal megszorítani. Soha nem használjuk a megszorítás kifejezést ezekre az esetekre, pedig például a szólásszabadság csorbítása, a véleményszabadság megfenyegetése, vagyis a nem tetsző esetekre a fenyítés kilátásba helyezése eléggé torokmegszorító dolog.

Azért, hogy például Rogán Antal, a szerverbetörési ügy politikai felelőse magáninditványként be merte adni a világ legsunyibb sajtótörvényét, majd elszámolunk vele. Na de nem kellene  egyszer végre néven nevezni azt a jogászcsapatot is, akik itt valami titkos küldetésben jogfosztási jogot kaptak a legfőbb méltóságtól? Remélem, a következő tüntetésen őket is megszólítja valaki.

Tudom, hogy nehéz dolog erős pénzillatban, a hatalom bizsergető aurájában, az évtizedekre bebetonozott fényes jövő biztos reményében európai eskühű polgárnak maradni. De lehet. 

A Facebookon emberek tízezrei a nevükkel és az arcukkal állnak ki. A Kossuth téren emberek ezrei másodszor bizonyítottak. És - nagyon rossz hír ez a kormánynak, mert az úgynevezett vidéken is megszerveződik az ellenállás  - az ország számos városában is tüntettek. Mindez arról szólt, hogy  fenyegetettségben, a kicsi magánérdekeinket fölülírva is lehet és kell vállalni bizonyos alapértékeket. 

És legközelebb már sokkal jobb idő lesz! A tavasz közeledtét a legsunyíbb magánindítvánnyal sem tudják megállítani a háttérben sündörgő jogászok és a mindenre kapható képviselők.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Médianyomorítók

Kép: flagmagazin.hu

Kaptam egy idézést a Pesti Központi Kerületi Bíróságtól. Február tizenegyedikén, tizenegykor vádlottként kell megjelennem rágalmazási büntetőügyben. Érdekes, hogy a levél nem említi, hogy milyen ügyről van szó. Csak vélem, hogy ez a gój motorosok és Pörzse Sándor összevont följelentése. Egyazügyvéd - egyabűn. Ebben az a fura, hogy valamikor 2008 áprilisában jelentettek föl, vagyis három éve. Volt egy békéltető-féle tárgyalás, aztán semmi, semmi, semmi. De az is lehet, hogy ez nem a gójos ügy, mert teljesen más a bíró, mint aki meghallgatott. 

Azóta már másodfokon is ítélet született Bakács ügyében, akit a gójok szintén fasisztázás miatt jelentettek föl.  Végülis idő az van.

Mostanra sokat változott a helyzet, hiszen a köreik a hatalomban vagy annak közelében vannak. Gój motoros meghatározó vezető lehet a Magyar Rádióban, a gój motorosok tiszteletbeli elnökének nemzeti üzletlánca az orbáni gazdaságpolitika nyilvánvaló kedvezményezettje. A gój motorosok “A gumid kopjon, ne a hazád” című frenetikus műsorát, amelynek én évek óta állandó tréfaforrása vagyok, immár egy kormánytelevízió sugározza. Maguk a motorosok föltűnő hiányűrt okozva eltűntek a közéletből. Nem berregnek, nem rémiszgetik a cigánygyerekeket, nem vonulásznak támogatólag tüntetés közelében. Még a híres fórumukat se látni a honlapjukon. Van ilyen.

Pörzse Sándor meg már élképviselő, főszerkesztő.

Meglátjuk. Elmegyek, aztán megtudom, hogy csakugyan ez az ügy, vagy valaki más is megtalált.

“Rágalmazás!” Ez pont olyan, mint a megátkozás.

Semmi baj.

A http://nepszava.com oldalról nézhető a Szabad Magyar Televízió három újabb adása. Én két zseniális tudóssal Ferge Zsuzsával és Szelényi Ivánnal beszélgettem. Volt miről. Úgy néz ki, hogy megtaláltuk a módját, hogy folyamatosan, jó minőségben láthatóak legyünk.

Ha már média. Volt egy-két érdekesség az utóbbi héten.

Az egyik nem az, hogy Bayer Zsolt, korunk lecsurkásodási versenyének győztese Madách-díjat kapott, hanem ennél sokkal fontosabb, hogy kiderült: a pöreit az adófizetők állják. Vagyis Esztergom város költségvetéséből fizették az ügyvédeket. Esztergom város költségvetése pedig részben az esztergomiak, részben az ország összes adófizetőjének pénzéből áll össze. 

Fölvetődik az emberben: hogy ez egyedi eset, vagy elterjedt a jobboldali médiumfinanszírozásban? Mert ugye úgy nagyon könnyű vérszemes sértegetőújságokat készíteni, ha mindig valami fideszes önkormányzat állja a perköltségeket. Akár százmilliókról lehet ám szó, ha egynémely lapok peradatait nézem. Ez a trükk eddig eszembe se jutott.

Miért nincs az, hogy valaki ír nekem egy levelet, hogy írhatok, amit akarok, legyek csak bátor, ő majd kifizeti helyettem a számlát, de még a médiahatósági büntetéseket is július után?

Sőt, még kedvezőbb, ha az ügyvédeket az adóból fizetik, ők meg még valamicske jutalékot is adnak nekem. Vagyis minél többen perelnek, annál jobb mindenkinek. Jól pörög a pénz.

A másik érdekes az volt, hogy először figyelhettük meg, hogyan feszül egymásnak a kiadói öncenzúra és a sajtószabadság önérzete.  Az Ajkai Szó kiadójának ügyvédje átírt egy tudósítás- és interjú-szöveget, azzal, hogy a kiadó csak a változtatásokkal hajlandó megjelentetni a lapot. Például Ajka szocialista polgármesterének szövegéről van szó. (A város sziget a narancstengerben, mert a képviselők többsége is szocialista.) 

A dolog eléggé elképesztő. Most még győzött a bátorság: a szerkesztőség szerződést bontott, és akadt másik cég, amelyik meg meri jelentetni a lapot. De meddig? Mi történik akkor, ha minden írásunkat ügyvédek hada lesi, nehogy lecsapjon a hatóság? 

A harmadik tanulságos eset az volt, amikor a kormány, vagyis Navracsics miniszter kapott egy fontos levelet médiaügyben, és azt nem közölte azonnal az MTI. Megesett az a szégyen, hogy visszafogtak egy információt, ami nagyonis a népre tartozik, és így arról - a tartalmáról is - előbb kaptunk beszámolót nyugati szerkesztőségekből és az internetes portálokon, mint a hivatalos magyar hírgyárból. Azt nem feltételezem, hogy az MTI-nél olyan munkatársak dolgoznak, akik nem tudják, hogy egy ilyen levelet azonnal le kell fordítani, és közzé kell tenni. Szinte biztos, hogy fölsőbb utasításra cselekedtek, illetve nem cselekedtek. Nagyon nem szeretném, ha kiderülne, hogy minden kényes hír kezelését egyeztetni kell valami politikai felügyelővel. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a hírgyártást egyetlen központba viszik - tehát az összes állami médium onnan kapja a híreket, hiszen megszűnnek a televíziós és a rádiós műhelyek -, akkor ez így tragikus is lesz meg nevetséges is. Hiába magyarázzák, hogy a kormánynak médiaügyben kérdéseket föltevő levél nem média- hanem kormányügy, és majd a válasszal együtt tartozik a népre. Ezzel pontosan azt bizonyítják, hogy a lehető legjogosabbak az aggodalmak. Engem csak fenyeget a szabadságfosztás, de az állami médiumokban már be is vezették. 

Azzal nem számolnak a médianyomorítók, hogy az internet nem csak a vélemények szabad és megállíthatatlan áramlását szolgálja, hanem a hírekét, a tényekét, a dokumentumokét is.

 .

A Szabad Magyar Televízió új adásai (2-4)

Szabad Magyar Televízió

 .

Néha, valami

Vannak fura dolgok, amikről nem nagyon beszél az ember, mert  könnyen hülyének nézik. Így voltam én mindig azzal, hogy emlékszem a születésem előtti dolgokra. Nevezetesen arra, hogy a mamámban vagyok. Sokszor és nagy erővel tört rám ez az emlék álmomban, de éberen is. Mondtam anyámnak, de nem hitt nekem, csak később, mert elmondtam neki, hogy milyen zenéket hallgatott, amikor velem áldotta meg a természet.

Egyszer például hallgattam a Parasztbecsületet a rádióban, Mario Lanzával, és volt egy rész, amire annyira emlékeztem, hogy hirtelen teljesen otthon éreztem magam a világban. Mondtam anyámnak, hogy na ezt biztosan hallgattad!

Elővette a lemezt az apám zeneszekrényéből, és azt mondta, hogy ez igaz. Úgyanígy ismertem föl Grieg A-moll zongoraversenyét, Dvořák gordonkaversenyét és néhány Mozart-darabot, és Chopint is. (Apám szerette a zenét, gyűjtötte a lemezeket, meggyőződése volt, hogy ő maga is muzsikus, de ez egy másik történet.) Ahányszor fölismertem valamit, meg is találtuk a lemezek között. És csakugyan azokat hallgatta. 

Nem mondom, hogy anyám nem félt tőlem. De ez a dolog a mi titkunk volt. Nyilván nem akarta, hogy bolondnak nézzék a gyerekét, akit amúgy többnyire így is bolondnak nézett mindenki.

Később, amikor már kamasz voltam, egyszer azt mondta, hogy az lenne a legérdekesebb, ha fölismerném azokat a könyveket is, amiket olvasott. Ezzel is kísérleteztünk. Huxley, Márai, és Karinthy olvastatása után rájöttünk, hogy ez a dolog nem működött. Ebből az a tanulság, hogy aki terhes, az szíveskedjen hangosan olvasni, vagy hangoskönyvet hallgatni.

Ez most csak azért jutott eszembe, mert pár napja megoperálták Marci unokámat - a fülét -, utána a lányom így számolt be az ébredéséről:

“Marcit kihozták a műtőből. Körülbelül tizenöt perc múlva még mindig nagyon kábult állapotban volt, kicsit sírdogált, de azt mondta, hogy nem tudja, hogy miért sír. Valamit mondtam neki az előző műtéteiről, az altatással kapcsolatban (ami 2.5 es 3 éves kora között volt utoljára, kb 4.5 évvel ezelőtt. Erre azt válaszolta, hogy:

- Emlékszem az első műtétemre!

- Emlékszel? Melyikre?

- Amikor a hasadban voltam.

- Te emlékszel arra? És az milyen volt?

- Arra emlékszem, hogy valami tol kifele. Amikor bent voltam, olyan volt, mint egy barlangban, ilyen vizes, mintha csöpögne valami.

- És min gondolkoztál közben?

- Hogy most mozogjak vagy ne mozogjak. Ennyin gondolkoztam. És hallottam a hangodat is.

- Jó érzes volt bent lenni?

- Igen, kicsit unalmas. Mindig azt mondtam, hogy: Hadd menjek ki, hadd menjek ki. Szerettem volna játszani, de nem sikerült!

- Ismertél engem mielőtt megszülettél? Érezted, hogy milyen vagyok? Mert én valahogy ereztem, hogy te milyen személyiség vagy.

- Annyira azért nem.

- Milyen volt megszületni?

- Nem féltem. Akartam megszületni, akartam már kimenni. Amikor megszülettem az már nem volt annyira jó érzés (kint).

- És mire emlékszel még?

- Ennyire! És ne kérdezz többet! Annyira még, hogy: DE! És ennyi legyen elég!”

 Kemény gyerek, az biztos. Egészen pontosan elmondta a születésnek azt a hangulatát, amire én is emlékszem. Meg azt a szörcsögő, doboló, surrogó, nedves, meleg világot, amelyik nagyon jó, de azért igen unalmas is. És amiből nyilván azért jönne ki már az ember, mert tudja, hogy van még valami odakint, hiszen hangokat hall. Akkor is így van, ha tulajdonképpen nem is tudhatja, mi az, hogy odakint.

Nem tudom, hogyan lehetséges ez. Nem tudom, hogyan működik az agy egy másik testben, de nyilván működik, mint ahogy az egész idegrendszer is. Hogy általában miért törlődnek az emlékek, azt sem tudom. De  úgy látszik, néha valami megmarad. És az igazán fura, hogy az unokám ugyanígy jár. Még akkor is, ha kicsit kábszeresen kezd pont erről beszélni.

Ráadásul a születésem utáni időszakból inkább csak hangulatokra emlékszem. De aztán, úgy kétéves koromtól szinte mindenre. Ahogy várom az öcsém születését Zsuzsával, a nagynénémmel. Ahogy megyünk a magyarországi nagyanyámmal a kolozsvári nagyanyámhoz. Ahogy nekiesek a vámosnak, amikor az kutat a csomagunkban. De a legfurább emlékem az, hogy egyszer megjelent nálunk két fura arcú ember - akik, mint később anyámtól megtudtam, mongolok voltak. Hosszasan beszélgettek az apámmal és az anyámmal. Én játszottam és valami zene ment. Beethoven. Kiküldtek a konyhába, ahol Cini nénivel, a társbérlőnkkel ücsörögtem az asztalnál. Aztán kijöttek, a két mongol állt a konyhaajtóban, és nagyon erősen nézegettek. Mosolyogtak. Valamit mondtak az apámnak, amitől elkezdett velük kiabálni, és kizavarta őket a lakásból. 

Később, sokkal később, amikor kérdeztem tőle, apám tagadta, hogy ez valaha is megtörtént. Anyám se mondott semmit, csak azt, hogy felejtsd el. És akkor is azt láttam a szemében, amit annyiszor: hogy fél tőlem.

Nem lepődnék meg, ha egyszer Tamara lányom arról számolna be, hogy hirtelen keleti emberek bukkantak föl a közelében és erősen nézegetnek.

 .

Pironkodás nélkül

Az utolag.com képe

A Második Médiaháború legújabb fejleménye, hogy Orbán Viktor fölismerte: immár egy igazi nagyágyút kell bevetni a szűnni nem akaró kartácstűz ellen. Előre tolta hát ideglenesen Brüsszelben állomásozó tábornokát, Deutsch Tamást, aki szerint azért van most sajtószabadság, mert még nem tartóztattak le egyetlen-egy újságírót sem. De bezzeg az MSZP-SZDSZ kormány idején volt erre példa. Ez persze igaz, szomorú is, de aligha valószínű, hogy a néhány órás fogvatartás azzal végződhetett volna, hogy az újságírók munkahelye is odavész a büntetések miatt.

Deutsch  bevet egy valódi fegyvert is: a sajtótörvény megalkotásában bűnrészessé emeli az MSZP-t is. Hogy ugye ne kritizáljon az a párt, amelyikkel közösen hozták létre 2009-ben azt a médiatörvény-tervezetet, amelynek lényeges elemei a most elfogadott jogszabályban szerepelnek.

Kétségtelen, hogy az MSZP bűnrészes. Csak egy példa: annyira titkos volt a háttéralku a Fidesszel, hogy a tervezetet még Majtényi Lászlónak, az ORTT akkor elnökének se mutatták meg. 

Nyilvánvaló, hogy a demokráciát semmibe véve szavazták volna meg a törvényt, ha a Fidesz az utolsó pillanatban nem lép vissza. De az aligha valószínű, hogy a médiaszabályozás legvisszataszítóbb részébe, miszerint egypárti, teljes hatalommal bíró, kilenc évre bebetonozott hatóság felügyelhet bármit, belementek volna. Sokat segítene az MSZP megítélésén egy őszinte, föltáró vallomás, de hiába erőlködik a Fidesz, nem annyira közös a felelősség, mint ahogy azt jó lenne kommunikálni.

Deutsch Tamás  végül pironkodás nélkül hivatkozik arra, hogy a Fidesz a sajtószabadságért folytatott küzdelemben született. Sőt: amíg ő maga a magyar közéletben szerepel, addig senkinek nincsen félnivalója attól, hogy Magyarországon nem lesz sajtószabadság.

Kár volt a Fidesz születésére emlékeztetni, hiszen éppen az akkori és a mostani Fidesz közti különbség az, amely végképp, a teljes értetlenségig elborzasztja azokat, akik emlékeznek az egykori Orbán Viktorra. 

Deutsch Tamás személyes felelősségvállalása dicséretes, de aki szó nélkül végignézte a pálfordulók pálfordulásait, és mindig velük fordult, attól jobb lett volna egy olyan ígéret, hogy kéri Orbántól a sajtótörvény visszavonását. Sokat segített volna magán és a pártján, amely - úgy tűnik - abba fog belebukni, amiből született.

 .

Narancs, szeretetbe csomagolva

A mostaninál nyomasztóbb időket és viszonyokat régen nem éltünk át. Annyi mindennel kell számot vetni, hogy szinte csoda, ha az ember nem rokkan bele. És akkor még ott van az elemi fenyegetés. Én például azelőtt még soha nem éltem át azt, hogy karácsonykor azt kell mondani a gyerekeknek, hogy bocsánat, most csak jelképes ajándékokat kaptok, mert nincs pénz. Ezt, így, ki kellett mondani.

A dédanyámra gondoltam, aki nagyon szegény volt. Igazán nagyon szegény. És karácsonykor olyanokat adott, mint egy szépen becsomagolt narancs. Persze a narancs akkor, az ötvenes években ritkaságnak számított, nehéz volt megszerezni, és talán kicsit drága is. De nem a narancsban volt a szeretet, hanem a csomagolásban. Meg abban, ahogy adta. (Drága kicsi Lujza dédanyám. Ő volt az utolsó ember, aki feltétel nélkül szeretett. Ha csak rám nézett, elsírta magát. Gyűjtötte a rajzaimat - borzalmasak voltak -, és ha azokra nézett, akkor is sírt.)

Szóval a dédanyámra gondoltam. Megértettem a szomorúságát.

Az rontotta meg a napjaimat, hogy lesz-e olyan karácsonyunk, amikor majd már tényleg csak valami szeretettel becsomagolt csekélységet adunk a gyerekeknek.

Mostanában a médiatörvényről beszélgetünk, meg a politikáról, egész nap. A fenyegetésről. Arról, ahogy a gonoszság bújik elő. Néha már arra gondolok: ez arra is jó, hogy eltereljük a saját figyelmünket. Hogy ne halljuk, amikor 400-500 forintos benzinárakról, teljesen követhetetlen valutaárfolyamokról esik szó. Addig, amíg másról beszélünk, legalább nem számolgatunk.

Megszokhatatlanok azok a helyzetetek, amelyekkel meg kell ismerkednünk. Nem lehet méltósággal kijönni, amikor el kell fogadni kölcsönöket, amikor úgy kell tenni, mintha mi magunk is hinnénk abban, hogy azokat határidőre visszafizetjük. És látni, hogy aki adja, az is tudja. Amikor telefonálni kell, hogy küldjenek azonnal egy kis pénzt, mert holnap vonják a kamatokat vagy mi a fenét. Amikor azt számoljuk, hogy ha mégis bejön valami, akkor elég lesz-e a biztosításra, és ha igen, akkor időben jön-e, át lehet-e utalni, vagy ki kell venni az automatából és át kell szaladni a készpénzzel. Mert, ha vétünk a határidő ellen, akkor gyanúsak leszünk. Hátha azt mondják, hogy na, akkor elveszik a hitelkeretet is, és akkor mi van. Mi lenne? Talán csak segít valaki! Legföljebb majd nem egymillióval tartozunk, hanem másféllel. Ez így eléggé reménytelen.

Amikor leizzadunk attól, hogy a fűtésszerelő mennyit kér majd a munkájáért, mert nem mindegy, hogy nyolcezret, ami a kiszállásért jár, vagy tízet, tizenötöt. Amikor ötezerért tankolunk, mert nincs több a kártyán, és bízunk abban, hogy a hét végére, amikor a gyereket kell vinni valahova, jön egy kis pénz. Amikor mászkálunk a főnök ajtaja előtt, hogy bemenjünk-e és kérjük meg, hogy pár nappal előbb fizessen ki valamit, ami amúgy jár, mert a gyereknek kell valami. Amikor napokig várunk, nézzük a telefont, mert nem merjük fölhívni a bankot, hogy na, most már aztán tárgyaljunk, ütemezzünk át, találjunk ki valamit, mert nyilvánvaló, hogy a svájci frank...

Ez a legérdekesebb: hogy valamiért nem tanultuk meg: a büszkeségnek legyen határa. Hogy a szégyenkezés kínos, de még mindig jobb, mint a teljes pusztulás. Hogy nem igaz, hogy nincs valami segítség, de azt kérni kell.

Akkor kellene bejelentkezni a banknál, amikor először halasztást kérünk egy közüzemi szolgáltatótól. Amikor először nem tudjuk befizetni az adótartozást. Pláne, hogy az AÍPEH mindenképpen, mindent behajt, tehát esély sincs arra, hogy megértést mutasson vagy kegyelmet adjon. Sokkal kegyetlenebb, mint bármelyik bank. Vagy legalább akkor kellene először telefonálni, amikor látjuk, hogy becsúsztunk a kártyahitel-sávba.

De nem: mi várunk! Pontosan tudjuk, hogy az utolsó utáni pillanatban vagyunk, de még mindig jobban félünk attól, hogy szembe kell néznünk egy banki ügyintézővel, mint attól, hogy szembe kell néznünk a gyerekünkkel és meg kell mondani neki, hogy ez egy nagyon picike kis karácsony lesz. És bocsánat!

Kezdem érteni a katonatiszteket, akik inkább főbe lőtték magukat, ha a kártyaadósságos váltót nem tudták kifizetni, mint hogy vállalták volna a közszégyent. Na jó, mi többnyire nem kártyaadósságra vettünk föl kölcsönt, az igaz.

Mi történik, ha bedől az ország, mert a világ észrevette, hogy itt brutális semmittevés, öncélú hatalomharácsolás folyik, és szó nincs valóságos reformokról, de még ötletekről se? Mi történik, ha a világ komolyan gondolja, hogy itt egy olyan kormány van hatalmon, amelyet a lehető legrövidebb időn belül, gazdasági nyomasztással, kívülről kell megbuktatni, mert veszedelmes például Európára nézve?

Még csak verbális fenyegetéseket kaptunk, többnyire vizsgálatokat emlegetnek, de mi van, ha a vizsgálatok a gyanújukat igazolják, és beindul ellenünk a gépezet?

Fura ország. Azon kesergünk, hogy nincs olyan ellenzék, amelyik egy totális bukás esetén átvehetné a hatalmat, miközben abban sem lehetünk biztosak, hogy mi alkalmasak vagyunk a saját válságaink kezelésére. Abban viszont biztosak lehetünk, hogy az elemi szolidaritás sem működik már ebben az országban. Valamiért azt hisszük magunkról, hogy fölöttébb segítőkész nép vagyunk, aztán több mint száz ember fagy meg a saját lakásában. Karácsony idején.

 .

Csillag Ádám: Tüntetés a médiaszabadságért Kossuth tér 2011 január

Úgy is lett

Az egész médiarend elzombisodása akkor lett nyilvánvalóvá, amikor tavasszal kiderült, hogy a - még - két nagy párt mutyifelelősei megegyeztek egy frekvenciaelosztásban. Ez annyira pofátlan és szégyentelen eset volt, hogy Majtényi László államférfihoz méltó módon le is mondott posztjáról az ORTT-ben. Lett is nagy morgolódás, eskü, meg minden, hogy na ezt már nem hagyjuk, amire az egyik pártpénztárnok azt mondta, hogy ez a csoda is majd három hétig tart, aztán elfelejtik. És úgy is lett. (Talán annyi maradt meg, hogy van nekünk egy Majtényink, akire egyszer majd rábízhatunk ezt-azt, például az államfőséget, ha a bohócokból már kifogytunk, mert van neki gerince meg esze, plusz még vesztegethetetlen is.) És azt is megtudtuk, hogy a baloldali médiumokat nem azért éheztette ki és építette le a szocialista párt, mert abban hülyék vannak, hanem azért, mert ez egy alku része volt. 

Ami a sajtószabadságot illeti, teljesen biztos volt, hogy nagyobb már nem lesz belátható időn belül. Amikor aztán megismekedhettünk Orbán Viktor kötcsei beszédével, és megértettük, hogy diktatúrát üzent, már nyilvánvaló volt, hogy Szalai Annamária végre kirághatja magát a gubóból és megkezdődhet kiteljesedésének, szinte pillangóságig boldogan repdeső korszaka. Úgy is lett. Csak azt nem tudtuk, hogy nem pillangó lesz, hanem keselyű, és mindjárt kilenc évig keringhet fölöttünk. (Ezt persze ő sem gondolhatja komolyan, mint ahogy a demokráciafogda többi őre se, hogy kitöltik az idejüket). 

Mindent tudtunk előre, legföljebb azt nem gondolhattuk, hogy már annyira se adnak az illemre, hogy legalább ne az úgynevezett “szerverbetörési ügy” politikai főkolomposa adja be az internetet is ellenőrizni remélő törvényt, mert az mégiscsak pofátlanság, ugye. Meg azt se gondoltuk, hogy a médiaizé egypárti huntaként ül a pofánkra, hogy ne kelljen szájkosarat viselnünk, hiszen az Európában illetlen viselet. Legalábbis emberen.

Mindez még semmi ahhoz képest, hogy a jobboldali médiumok harsányan ünneplik az új sajtóviszonyokat, mert nyilván abból indulnak ki, hogy nekik most már ezer évig nem lehet bántódásuk. Sose hallottak még arról, hogy a forradalmi intézmények a kinevezett ellenség legyőzése után sohasem állnak meg: szenvedélyesen keresik az új  ellenséget, és ha nincs, találnak maguknak. Egyszer majd megértik, hogy Orbán Viktor még a saját népénél is jobban lenézi a csicskásszolgáit. Lesz egy nap, amikor ezek a szerencsétlenek visszakívánják a baloldaliakat, akik akármekkora sundám sutyerákok is, már örökre  megtanulták, hogy nem szabad a saját népükre rontani.

(Hócipő 2010 26.) Ha egy ideje nem vettél Hócipőt, próbáld meg újra! 


 .

Fölöttébb és lehangoló

Németh Zsolt külügyi államtitkár így kesereg a magyar elnökség hivatalos oldalán: "Fölöttébb lehangoló, ahogyan egyes magyar „értelmiségi” körök feltűnnek a hazájuk elleni hisztérikus kirohanások hátterében. Mert ne legyen illúziónk: magyarok tettek ki politikai feliratot a Brüsszel jelképének számító szoborra, a szocialista párt ifjúsági csapata próbálta megzavarni Barroso látogatását a parlamentben, magyarok szervezik a nemzetközi aláírásgyűjtési akciót a demokrácia védelmében..."

Fölöttébb lehangoló, hogy a külügyminiszteri poszt várományosa, meg az egész kormány, meg a haza védelmében kiáltó jobboldali értelmiségi körök megint ezt a hazaárulós kártyát veszik elő, mert nincs más nekik a kezük ügyében.

Ez a lehető legprimitívebb vérpopulista válasz, és ez az, amivel tovább lehet növelni azt a közröhej-állapotot, amelyben a magyar kormány fuldokol. Hogy itt árulók vannak, akik a haza rontására esküdnek össze valami átkozott szövetségben.

Mondja ezt az a csapat, amelyik ellenzékből árulkodni, följelenteni járt nyugatra, hogy ne kapjon a magyar kormány semmiféle segítséget, mert az szerintük hazudik. Akkor nem volt drága a haza. 

Csak, hogy tisztázzuk a dolgot: mi, akik a világ demokratáinak segítségét kérjük, azért tesszük ezt, mert úgy gondoljuk, hogy a magyar kormány elárulta az elemi emberi alapértékeket - nem csak a sajtótörvénnyel, hanem egész eddigi tevékenységével. A Magyar Köztársaság alkotmánya kötelességünkké teszi, hogy minden törvényes eszközzel föllépjünk az önkényuralmi törekvésekkel szemben. A jelenlegi magyar kormánynak és a parlamenti többségnek országlásuk kezdete óta gyakorlatilag nem volt olyan cselekedete, amelyik ne az önkényes kormányzás kiépítésére és gyakorlatára utalt volna. Mi nem csak a Magyar Köztársaság, hanem az Európai Unió polgárai is vagyunk. Azért szavaztunk az Unióba való belépésre, mert az európai értékek szerint akarunk élni. Ha ebben bárki korlátoz minket, akkor európai polgártársaink segítségét kérjük. Szerencsére kérés nélkül is segítenek.

Bármennyire lehangoló, az európai elnökség félévében talán meg kellene szokni, hogy Európában európaiak élnek. A jogaikkal is.

 .

Karakteröngyilkosok

A nol.hu képe

Fellegi Tamás kimondta, amit a médiatörvényhozásról tudni érdemes. Nevezetesen azt, hogy elszabták. (Ha lett volna baráti mikrofon a közelben, akkor sem hozta volna az idézetet a Magyar Rádió, így nem vagyok kénytelen az eredeti hangzással, fordított betűsorrendel leírni, amit mondott.) Persze azóta javítgat, jelzi, hogy egyetért ám a fönökkel, ez a világ legjobb sajtótörvénye, de ez már mindegy. Orbán - ezer figyelmeztetés dacára - rituális karakteröngyilkosságot követett el, amikor szavazásra engedte, majd elnökileg aláíratta. Egyszerűen nem volt képes fölmérni a következményeket, ami egészen pontosan azt jelenti, hogy alkalmatlan egy ország vezetésére. Magyarországot szégyenítette meg, és kettős beszédével, pökhendiségével okoz további fölmérhetetlen károkat. (Vagyis szabad szemmel is nagyon jól fölmérhetőket, ha a frankárfolyamot vagy a benziárakat nézzük)

Már csak az a kérdés, hogy a Fidesz tanult-e Gyurcsány Ferenc esetéből: képes lesz-e hamar leváltani a vezért, vagy hagyja, hogy a kebelen belül sunyiskodó “lázadók” belülről rágják szét a pártot és a hatalmat. A sutyorgásszintű lázadás és a szervezkedés megkezdődött. A legfőbb dilemma az, hogy a sok arcvesztett, zokszó nélkül a hülyeségig kollaboráló politikus közül melyik mer először szembefordulni, abban a tudatban, hogy az elsőknek nincs másra esélyük, mint csak hosszabb távon értékesíthető tekintélynyerésre. Bár, reményt adhat az, hogy annak idején, Gyurcsány lemondása után, a szintén nevetségességig fokozódó zűrzavarban megtalálták Bajnai Gordont, aki legalább a külső hitelünket vissza tudta szerezni. Lehet, hogy a Fidesz számára sincs más út, mint az, hogy legalább félig-meddig külső embert kell keresni, aki talán képes véget vetni a “fülkeforradalom” megnevezéssel összefoglalható ámokfutásnak, és 2014-ben talán akkor is tényezőként engedheti választási küzdelembe a pártot, ha az ellenzék közben megtalálja az arcát - ami egyébként valószínűsíthető. A váratlan történelmi kényszer Mesterházy Attilának és pártjának teljesen új lehetőséget ad. 

Orbán utódja talán képes kiegyezni minden olyan csoporttal, amelyeknek súlyos érdeksérelmeket okozott a szemmel is láthatóan túlpörgő Orbán, aki csakugyan elhitte, hogy azért, mert kisebb-nagyobb érdektöréseket és jogfosztásokat elvisel a világ, megengedheti magának a szentségtörést is. Úgy járt, mint az a katona, aki megszokta, hogy naponta leadhat egy-két sorozatot az ellenség állásaira, és közben nem veszi észre, hogy amott tankokat és ágyúkat vontak össze, és csak az alkalomra várnak, hogy beinduljon az össztűz. 

Orbánért amúgy kár, mert minden esélye meglett volna arra, hogy jó király legyen - ha nem képzelte volna azt, hogy Ferenc Józsefhez, Horthyhoz és Kádárhoz hasonlatosan egy kis sanyargatás után majd jó király lesz egy köztársaságban. Nem vette észre, hogy a saját emberein, a saját sajtószolgáin, és párezer életvitelszerű betojin kívül senki nem fél tőle. Ez az, ami bohózattá teszi fülkediktatúráját.

Ráadásul az EU elnökség feszültségeire való tekintettel - még az eddiginél is bámulatosabb kettősbeszédes gőzbuborékokra és végzetes hibákra számíthatunk. Hogy a Fidesz mennyire képtelen tanulni, arra jó példa, hogy Kövér László  házelnöki hatalmával élve a világ médiaössztűzének közepét találta a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy a saját kegyelmi jogkörébe vegye, hogy melyik újságíró léphet be a parlamentbe. (Mindezt azért, mert egy internetes videóból a fideszes képviselőkről egy fontos törvény szavazása után kiderült, hogy fogalmuk sincs miről szavaztak, viszont annyira gyávák, hogy még a nevüket se merik vállalni a nyilvánosság előtt.) Mindezt azon a héten, amelyen az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű facebookos csoport taglétszáma is megelőzte az Orbán Viktor politikus oldal rajongóinak számát.

Ez persze nem csak azért fontos, mert Kövérről is kiderült, hogy képtelen fölismerni, milyen helyzetben van, vagyis nem tudott fölnőni a házelnöki szerephez, hanem azért, mert a Fidesz alsóbb körei tőle várják Orbán diszkrét távozásának előkészítését. Ami akármennyire diszkrét lesz, földcsuszamlásokkal jár. Hogy mást ne jósoljunk, Kövérnek kellene megszabadítania a Fideszt az elszemtelenedett kereszténydemokratáktól - ami persze kedvére való lenne. Az már kevésbé, hogy Matolcsy hagymázminiszter sürgős elzavarásával legalább fegyverszünetet kellene összehozni a Fidesz-körüli gazdasági érdekcsoportok között, vagy éppen hamar meg kell szabadulni Schmitt Páltól, aki orbáni tempóban morzsolgatja le karakterét, elemi szintű hibákat vétve, ahányszor csak a nyilvánosság elé lép. Utódlását nehezíti, hogy Orbán államfő már nem lehet - lehobbifocistázása után szövetségi kapitánynak se alkalmas, mert az is nemzetközi szerepléssel jár. Talán még meg lehet választani a Fidesz örökös, tiszteletbeli elnökének. Az is szépen hangzik, ha úgy vesszük.

Ez van most, január közepén, már majdnem kimondott igazságokkal. És még nem szembesültek az emberek a hóvégi fizetésekkel, az energiaszámlákkal, a várható alkotmánybírósági ítéletekkel, és például azokkal a Wikileaks-táviratokkal, amelyek esetleg nem egészen úgy állítják be Orbán 2006-os szerepét, mint amit a fideszesek eddig hittek róla... Hogy csak négyet mondjunk az ezerből.

 .

Amit Váncsa művel

Kép: starity.hu

Egyszer valaki, akivel a Faludy-jelenségről beszélgettünk, azt kérdezte, hogy ha visszajönne valami Recsk-féle, akkor kivel olyannal szeretnél egy barakkban lenni, aki gondoskodna arról, hogy gazdagabban gyere ki, mint amikor bementél. Nem kellett sokat gondolkodnom: két emberrel tudnám jól elütni az időt úgy, hogy csöndben lehetnék, és így nem derülne ki, hogy mit nem tudok. Az egyik TGM, a másik Váncsa István. Mindketten filozófusok.

Szeme se rebbent. Mert neki is nyilvánvaló volt, hogy Váncsa egyáltalán nem újságíró, hanem  filozófus, aki az újságírás jegyzet-, vagy publicisztika nevű műfaját használja világnézetének terjesztésére. (Ezért nem értettem, mikor Gábor Györgyöt a filozófiagyárban azzal piszkálták kifelé, hogy túl sok publicisztikát ír. Mekkora baromság! Miért ne írna egy filozófus mindenkinek?)

Amit Váncsa művel, az letehetetlen. Vele kapcsolatban odáig megyek, hogy még a szakácskönyvét is olvasom, ami azért meglepő, mert ilyesmit soha nem tennék, amúgy. Ha receptre van szükségem, vagy előveszem a nagyanyámtól örökölt két, saláta állapotú kötetet, vagy bemegyek a konyhamester.hu -ra, és megtudok mindent. Illetve nem igaz, hogy soha, mert kétszer is elolvastam Lénárd Sándor A római konyha című könyvét. (Aki nem tud róla, nem olvasott tőle semmit, az a szegény magyar kategóriájába tartozik, mert egyszerűen elfelejtették neki átadni az örökségét: http://mek.oszk.hu/kiallitas/lenard)

Bár én magamra nézvést utálom, ha engem bárkihez hasonlítanak, itt most megkockáztatom, hogy Váncsa se sértődne meg, ha azt írnám, hogy ő Lénárd egyenes folytatása, szinte olyan, mintha a zseniális orvos, író, orgonaművész, a Micimackó latinra fordítója Váncsa apja lett volna. Tehát nem véletlen, hogy Lénárd kulturgasztronómiai alapműve akkor jut eszembe, amikor Váncsa görög, török, ciprusi, libanoni, marokkói, tunéziai és máltai konyháról írt legújabb, Lakoma című kötetét olvasom.

Természetesen nem a recepteket - bár ez se igaz: jártam Észak-Afrikában kétszer is, és elolvasgattam azokat az ételeket, amelyeket ismertem. Sokat, mert például Tunéziába valami ismeretlen okból egy kormányhivatal hívott meg, hogy nézegessem és szeressem meg az országot. Olyan jól tartottak, hogy majdnem belehaltam az ellenállhatatlan étkekbe.

Szóval Váncsa azt csinálja, hogy előveszed a könyvet, nézegeted, olvasgatod, aztán egyszercsak azon kapod magad, hogy másfél óra elment, mert belehúzott, mondjuk egy olyan teljesen érdektelen témába, hogy hogyan sütik nyárson, egészben a bárányt. De nem ám úgy, hogy megmondja egyenesen, hanem ugrunk hátra negyvenezer évet, és meg kell ismerkednünk azzal, hogy miért is vannak a berberek között fehér bőrű és kékszemű gyerekek, meg, hogy Szent Ágoston is berber volt - ezt nem tudtam, pedig olvastam is tőle eleget -, és akkor még azt is, hogy a parazsat nem a nyárs alá kell tenni, hanem mellé, és akkor még hátravan a legérdekesebb, hogy mi is van a birka szemével, amit ugye a vendéggel etetnek meg. De ez nem útleírás, nem tájleírás, hanem úgy érzi az ember, hogy összekapta magát, hatalmas összefüggések álltak össze bizonyossággá, és megérti, honnan jött, kicsoda most, és merre tart. És újabb megvilágosodásra várva keresi a következő kalandot. Mert a filozófus ürügyes tanítása a leginkább embernek való kaland. Pláne, hogy néha csak úgy, hirtelen föl is röhöghet, mert kényszerítve van.

Van elég alkalom, mert jó vastag a könyv. Utazáshoz nehéz vinni, ám ha valaki a jelzett vidékekre megy, elolvashatja, és akkor már mindent tud, amit érdemes. De ez másodlagos praktikusság. (A másik könyvfajta, amit soha nem olvasok, az az úti.)

Csak egy hibát találtam. Lehet, hogy csak azért, mert még nem olvastam végig, de nem leltem a csodálatos argana olajról leírásra. Pedig az borzasztóan érdekelt volna, mi mindent talál Váncsa erről a titokzatos szerről. Na jó, nem is olyan titokzatos, de fura. Marokkóban haladtam egyszer valami rettenetesen sziklás vidéken, és egyszercsak egy hatalmas fát láttam. De akkora volt, mint nálunk egy jó öreg, magányos dió. Amúgy olajfa félének tűnt. Gondoltam, megpihenek alatta, de pásztorokat észleltem. Az ember nem közelít meg hirtelen marokkóiakat, mert nagyon durvák, ha megijednek. Erre hajlamosak, és tényleg fura egy kicsit, ám sokat mond, hogy ha ismeretlen fehér ember bekopog a házukba, akkor elkezdenek ordítani, hogy “itt vannak a rómaiak”. Nem egy felejtős nép. (Engem persze a legnagyobb tisztelettel fogadtak mindenhol, Alibabának szólítottak, és illedelmesen megérintettek, hogy adjak nekik valamit az aurámból, vagy mim van nekem. Szerte az iszlám-világban így bánnak velem.)

Nézem a fát figyelmesebben, és azt veszem észre, hogy a tetején kecskék legelnek. Szokatlan. De nem ám egy-kettő, hanem egy hatalmas nyáj. Mintha csak valami dombfélén lennének. Csak a vén, hatalmas bakkecskék maradtak a földön. Azok is ravaszak voltak, mert ha egy jószág ráállt arra az ágra, amelyik fölöttük volt, az lehajlott, és így tudtak legelni. De föltűnt: valójában nem is a leveleket legelik. Aztán megtudtam, hogy az egy öreg argana fa, és a kecskék a termését eszegetik. A kemény, olyan óriásbabnyi magot nem bírja elrágni, azért kikakilja a kecske. A pásztorok összeszedik, aztán addig mesterkednek vele, amíg száz kilóból lesz egy liter olaj. Az viszont fölséges. Olyan becsben tartják, mint mi a legjobb paprikánkat, Marokkó aranyának is mondják. Kenyőcsnek is lehet használni, mert fényvédős például, de én bizony kenyérre kentem, úgy ettem. Nagyon jó!

Na, ha mégis valami Recskre jutnánk Váncsával, elmesélem neki a marokkói falusi mecseteket, amiket a zsidók építettek szerte az országban. Az is fura történet, életre szóló filozófiai üzenettel.

 .

A Szabad Magyar Televízió új főcím-animációja

http://nepszava.com

 .

Mindennapi.hu: A nép szava? Andrassew kontra L.Simon László (videó)

mindennapi.hu

 .

Kérem ezt továbbküldeni, ismertetni cigány fiatalokkal, érintett szülőkkel!

A roma orvosegyetemi felvételi előkészítőről itt olvashattok: www.avicenna.hu

A fejlécen találjátok a roma orvosképzést, a tájékoztató alatt ott van a jelentkezési lap, január 20-ig adjátok be. Január 22.-én, szombaton lesz a felvételi, 10 órától.

 .

Médiahatósági válasz

Tisztelt Andrassew Iván úr!
Tájékoztatom, hogy levelében foglalt kérésének a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa nem tud eleget tenni. Az Alkotmány 61. §-a, valamint a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény (Mttv.) értelmében a hatóság megjelenés előtt előzetes vizsgálatot nem folytathat, kizárólag a már közzétett médiatartalom képezheti vizsgálata tárgyát. Ugyanakkor arról is tájékoztatom, hogy az Ön által elküldött cikkeket a hatóság megjelenésüket követően sem vizsgálhatja, mert az Mttv. 216. § (4) bekezdése alapján sajtótermék kiadójával szemben hatósági eljárás csak 2011.
július 1. után, ezen időpontot követően elkövetett jogsértés miatt indítható.
Budapest, 2011. január 3.

Üdvözlettel:

dr Boros Márta

főosztályvezető

Dr Boros Márta úrasszonynak

Médiatanács Tartalomfelügyeleti Főosztály

főosztályvezető

Tisztelt dr Boros Márta!

Először is nagy tisztelettel köszönöm, hogy válaszolt megkeresésemre.

A levelében foglaltakat tudomásul veszem, azzal a megjegyzéssel, hogy ügyes ez a július elsejei határidő - a magyar EU elnökség vége -, de legalább lesz időnk nemzetközi összefogással kikényszeríttetni a törvény eltörlését. Bár, ami azt illeti, reméljük, hogy ezt fél éven belül az alkotmánybíróság is megteszi.

Amúgy fölháborítónak tartom, ha - a törvény megmaradása esetén - július elseje után nem kaphatunk előzetes cenzorálást, hiszen mindaddig, amíg Önök fölöttébb homályos kritériumok szerint bármilyen ürüggyel, kiszámíthatatlan büntetési tételekkel büntethetnek minket, ránk nézve igen hátrányos jogbizonytalanságban élünk és dolgozunk.

Természetesen ebben az esetben is meg fogjuk találni a módját, hogy Önöket előzetes véleményezésre kényszerítsük. Például úgy, hogy egy arra kijelölt magyarországi bejegyzésű internetes oldalon, a papírújságban való megjelenés előtt megjelentetjük a közlésre szánt írásokat, majd nagy tisztelettel gyanúsító bejelentéssel illetjük magunkat.

Lesz még sok ötletem. De reménykedjünk abban, hogy az Alkotmánybíróság – legalább időlegesen – berekeszti a második magyar médiaháborút, és ez alkalmat ad arra is, hogy az Európában szokásos módon előzetes tárgyalásokkal, egyeztetésekkel egy Európában is elfogadható törvény szülessen.

Tisztelettel

Andrassew Iván

U.I.: engedelmével válaszlevelét nyilvánosságra hozom.

 .

Sürgős sajtóőrszemi vizsgálat kérése

Tisztelt Szalai Annamária, Buda Dóra, Berényi Diána és Boros Márta!

Önök - mint a Médiatanács illetékesei - a tegnapi tiszteletteljes levelemet, amelyben hírlapírói és szerkesztői munkámhoz a jogállamban megengedhetetlen jogbizonytalanság és a sajtóban szokásos munkarend miatt sürgősséggel sajtóőrszem - régi kifejezéssel: cenzor - kijelölését kértem, válaszra sem méltatták. Bízva abban, hogy megértik a médiatörvény szelleméből Önökre háruló felelősséget, és azt, hogy teljes jogbizonytalanságban, brutális fenyegetettségben lehetetlen újságot írni, bátorkodom elküldeni a Népszava publicisztika rovatában 2011 január harmadikára megjelenésre tervezett írásokat. A szerkesztőségi munkarendre figyelemmel kérem, hogy 13:30 percig szíveskedjenek nyilatkozni arról, hogy

Németh Péter: Szabad világ(ot)
Vajda Péter: Pult alatt
Gréczy Zsolt: A jogállam halálára
Kasza László: Helyünk Európában

című írása miatt számíthatunk-e büntetésre. Amennyiben a jelzett határidőig nem válaszolnak, úgy tekintem, hogy az írások nem sértik a törvényt, és egy esetleges jogvitában erre fogok hivatkozni a bíróság előtt.

tisztelettel

Andrassew Iván
publicisztika rovatvezető, Népszava

 .

Sajtóőrszem kérése Szalai Annamáriától

Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság, Médiatanács
Szalai Annamária Elnökasszony
Magyar Köztársaság

Tisztelt Elnökasszony!

Tekintettel arra, hogy a Magyar Köztársaság elnöke minden óvó figyelmeztetés ellenére aláírta az új médiatörvényt, és az azonnal hatályba is lépett, olyan helyzet keletkezett, amely a jogbiztonságot veszélyezteti. Ez abból adódik, hogy a médiahatóság büntethet, de nem tudjuk pontosan, hogy miért, hiszen a törvény nem sorolja föl tételesen, hogy milyen cselekedetért milyen megtorlás jár. Ennek az a következménye, hogy az újságíró nem tudja a munkáját végezni, hiszen egyetlen mondata is elég ahhoz, hogy a lapja, rádiója, televíziója vagy éppen internetes portálja olyan büntetést kapjon, amely lehetetlenné teszi a további működést. Sőt, amennyiben nem tud fizetni, akár börtönbe is kerülhet, hiszen Magyarországon a pénzbüntetések elzárásra válthatók.

Az állam nem tarthatja jogbizonytalanságban a polgárait - különös tekintettel arra, ha azzal a személyi szabadságot, az elemi vagyonbiztonságot, családok puszta létét, közösségek megélhetését veszélyezteti. 

Ezért hivatalosan kérem, sőt fölszólítom, hogy huszonnégy órán belül jelöljön ki egy olyan szakembert, aki személyesen, teljes felelősséggel és fölhatalmazással vizsgálja meg minden írásomat, mielőtt azokat szerkesztőimnek elküldöm, és azonnal figyelmeztet, ha olyasmit írok le, ami miatt meg fognak büntetni. Az ilyen személyt hagyományosan cenzornak hívjuk, modern demokráciában nemigen lelhető. De tekintettel arra, hogy a Magyar Köztársaság éppen az új médiatörvény életbelépésével - például a megengedhetetlen jogbizonytalanság miatt - elvesztette demokratikus jellegét, kérem kijelölését. Ha a törvénygyártás közben Önök nem voltak szégyellősek, vállalják a törvény következményeit is! Jószándékom kifejezéseképpen nem bánom, ha a szakembert médiafelügyelőnek nevezzük. De lehet akár médiaőr, vagy személyes sajtóőrszem is.

Tudom, hogy a határidő rövidnek tűnik, de figyelembe kell venni, hogy január harmadikán jelennek meg az első lapok, amelyeket január másodikán szerkesztünk. A fölém rendelt őrszakember kiválasztásakor szíveskedjék figyelembe venni, hogy olyan emberre van szükség, aki nem csak a joghoz és az újságíráshoz ért, hanem állandóan elérhető - adott esetben éjszaka is -, és alkalmas arra, hogy harminc percen belül érvényes döntést hozzon. Sajnos az újságírás így működik: bármelyik pillanatban, bármilyen határidővel érkezhetnek megrendelések, amelyeket azonnal teljesíteni kell. (De talán a fél órás reagálási határidő belefér ebbe a rendszerbe.)

Tekintettel arra, hogy Elnökasszony személyes elérhetőségét nem találtam, kénytelen vagyok jelen kérésemet elküldeni Buda Dóra szóvivőnek, Berényi Diána sajtóreferensnek és Dr. Boros Márta tartalomfelügyeleti főosztályvezetőnek. (Az utóbbi főosztály neve és léte számomra fölöttébb reménykeltő.) Mindaddig, amíg nem kapok hivatalos választ, minden egyes írásomat nekik postázom - beleértve az általam szerkesztett publicisztika rovatban megjelenésre váró írásokat is. Erre bíztatom majd minden kollégámat. Remélem, sok százan fordulnak majd a Médiatanácshoz ugyanilyen kéréssel. Feltételezem, hogy a harmincmilliárdos költségvetésből tudják teljesíteni kéréseinket.

Amennyiben nem jelzik vissza, hogy az írások törvényt sértenek, azokat közlöm. (Itt jegyzem meg előre, hogy ha kapok kinevezett sajtóőrt, és ő szankciókkal fenyeget, akkor is megjelennek majd a kifogásolt írások - természetesen az interneten, külföldi szervereken. Ezt csak azért jelzem előre, hogy senki ne értsen félre: nem együttműködést ajánlok a hatalomnak. Csupán a jogbizonytalanság megszüntetését követelem. Munkámra nézve a Magyar Köztársaság Alkotmányát tartom követendőnek: “Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”)

Sajnálom, ha gondot és munkát okozok, de a jelenlegi jogállapotok között nem tehetek mást.

Kihasználva az alkalmat boldog új esztendőt kívánok Elnökasszonynak éppúgy, mint a Médiatanács minden tiszségviselőjének és munkatársának. Csak azért, mert Önök elindították a Második Magyar Médiaháborút, még nem kell keseregnünk és szomorkodnunk. Sőt, örvendezzünk, hiszen van remény arra, hogy a háború végén Magyarország megtisztulva, egy demokratikus jogállamként épüljön újjá. Vannak játszmák, amelyeket úgy látszik, minden rossz előjel és észérv dacára le kell játszanunk. Ilyen a magyar sors.

Tisztelettel

Andrassew Iván
hírlapíró, műsorvezető, rovatvezető, blogger

 .