Egy titkos társaság

Azt lehetett tudni, hogy Harry Potter szóba kerül, ha jön egy kereszténydemokrata az oktatás élére, mert már az egyház is elítélte ezt gyermekrontó művet. Már akkor sem értettem ezt a túlbuzgó kiátkozást, de túl sok dolog van, amit nem értek, miért pont ezt. Gyorsan el is olvastam azokat a borzalmasnak mondott könyveket, és megállapítottam, hogy egy kitűnő író, kitűnő művei, és sokkal kevesebb bajt okozhatnak, mint a borzalmas japán rajzfilmek, például.

Nekem szerencsém volt, mert a nagyanyám kívülről tudta a János vitézt, és esténként a sötétben azt mondta, amikor az öcsémmel aludni készültünk. Egyszerű asszony volt, és talán nem is tudta, hogy olyan kinccsel ajándékoz meg, ami egész életemre meghatározó lesz. Ezért én azt mondom, hogy az a szülő, aki bírja, szíveskedjék a Harry Potter nézése után a saját hangján fölolvasni a János vitézből. Ehhez nem kell iskola, ehhez nem kell kereszténydemokrata kurzus, ehhez nem kell fölöslegesen magyarkodni, ehhez pár perc kell, esténként, meg az, hogy tudomásul vegyük, hogy így kerek a világ.

A János vitéz nagyon jól megfért gyerekkoromban a Disney-filmekkel. Pedig azok is nagyon globálisak voltak. Meg a szovjet rajzfilmekkel is, pedig azok is nagyon globálisak voltak, csak akkor még nem tudtuk.

Petőfi nélkül, Arany nélkül nagyon jól lehet használni a magyar nyelvet, csak nem érdemes. Aki őket, vagy éppen József Attilát, Móra Ferencet, Benedek Eleket hallja kicsi korábban, az valami olyasmit kap, mintha az agyában nőne valami különleges idegszövet, amitől könnyebben érti meg a világot, a fogalmak rendszerét, ettől aztán ellenállóbb lesz, és igenis boldogabb.

Olvasni, azt kellene megtanítani a gyerekeknek. Érdeklődni - a világ iránt.

Tegnap este például együtt olvastunk a fiammal - sajnos nem a János vitézt,

hanem egy mai, modern, rendkívül kedves, családi harmóniát sugárzó mesekönyvet. Mindjárt másodikba megy, kicsit még szótagol, és azt magyaráztam neki, hogy mekkora öröm lesz, amikor majd egyszerre több szót lát át, és szavakat, mondatokat egy pillantásra megért, és az micsoda boldogság, amikor már gyorsabban olvas, mint ahogy beszélni tud. És akkor a kisfiam megkérdezte, hogy egyáltalán miért kell tudni olvasni. Arra gondoltam, hogy elmagyarázom neki, hogy az emberi elme valahogy úgy alakult, hogy az olvasás visszahatott az agyra, és már nem is birtokolhatunk tökéletesen fogalmakat, ha nem olvastuk leírva azokat. De ezt még korainak találtam, ezért inkább azt mondtam, hogy az ember azért tanul meg olvasni, és aztán azért olvas folyamatosan, mert egy titkos társaság tagja akar lenni. Ez olyan emberekből áll, akik mind-mind tudnak valamit, amit mások is tudhatnak, de mégis úgy van, hogy a fejükben úgy áll össze az egész, hogy mégiscsak csak az övék. Ez a tudás titka. Ha valaki elolvas egy könyvet, és a másik is elolvassa ugyanazt, az mindkettőjüké lesz, de a megszerzett tudás mégis más és más. Ezért aztán ezek az emberek akár évekig tudnak beszélgetni ugyanarról a könyvről, és ez hatalmas boldogság. A tudás rendkívül szórakoztató boldogsága. A gyerekem megkérdezte, hogy ennek a titkos társaságnak a tagjai megismerik-e egymást. Persze mondtam, hogy igen. De miről? Azt nem tudom, senki nem tudja, de megismerik. Van valami az arcukban, a tekintetükben, sőt a tartásukban.

És mitől? Mitől van ez, hogy nekik más az arcuk meg a tekintetük?

Elmondtam neki egy titkot az emberről: azért szövetkezünk, mert hatalomra vágyunk, uralni akarjuk a világot. Nem a másét, hanem a sajátunkat. És az a tudás, amit könyvek ezreinek elolvasásával szerzünk, a legnagyobb létező hatalom.

Nagyon okos gyerek, mert megkérdezte, hogy kin uralkodom én.

És persze azt mondtam, hogy senkin, csak magamon. De ezt ne becsülje le, mert ez azt is jelenti, hogy más nem nagyon tud rajtam.

Lehet, hogy ezt már nem értette, de mégis egy igazi kis csoda történt, mert az én drága kicsi gyerekem egyszercsak abbahagyta a szótagolást. Legalábbis megpróbálta, nem egészen sikerült, és vétett is hibákat, de nagyon igyekezett. Nem látta, de én meg elkezdtem könnyezni.

Olvasni megtanulni. Ennyi. Ez legyen a nemzeti alaptanterv. A többi duma.

(Klubrádió, Hetes Stúdió)

 .

Láger, akasztás, meggyalázás

Olvasom, hogy a Hetek újságírói a Magyar Szigeten jártak, de csak kísérővel mozoghattak, amikor ennek okát kérdezték Zagyva Gyula főszervezőtől, jobbikos képviselőtől, az így felelt: „Tényleg csodálkoztok? Örüljél, hogy nem vertek meg!”, majd ostorral a kezében megkérdezte, hogy „Ki engedte meg, hogy bekapcsold a hangfelvevőt? A zsidó pofátlanság, az látszik.”, végül hozzátette, hogy „Lehúzhatnánk a gatyátokat, és meg...nánk titeket, ha innen kikerülnétek, senki sem hinné el”.

A múltkor összefutottam ezzel a Zagyvával, és meg kellett állapítanom, hogy a belőle, a testbeszédéből áradó brutalitással még nem találkoztam a képviselők között. De azon is elgondolkodtam, hogy ha valakire haragudtam, vagy megvetettem, még sose jutott eszembe, hogy úgy bírnám erősen megleckéztetni, ha rendesen seggbedugnám. És nem emlékszem, hogy valaha a barátaimmal arról beszélgettünk volna, hogy de jó tréfa lenne, ha valamelyik undok ismerősünket azzal lepnénk meg, ha mögé kerülnénk, lefognánk, lekapnánk a gatyáját és jó alaposan belevernénk a férfiasságunkat. Még a legpofátlanabb zsidóktól se hallottam ilyet. Gondolom, talán a börtönökben téma ez, mélybűnözők között. 

Vona Gábor az atv.hu szerint a Magyar Sziget egyik kerekasztal-beszélgetésén odafordult Zagyva Gyulához és ezt találta mondani:  „Egy dolgot nem tudok magamban tartani - most a hölgyek és a gyengébb idegzetűek ne figyeljenek -, az volt a cím, hogy anális erőszakkal fenyegettél. Lehet, hogy az volt a baj, hogy nem váltottad be az igényt”

Ebből nekem az jön le, hogy jobbikos körökben ez teljesen normális, állandóan napirenden lévő dolog. Gondolom, valami szokásjog lehet, netán afféle beavatás. Nem lepődöm meg, de talán figyelmeztetni kellene őket, hogy ez megint valami olyasmi, ami Európában nem szokás. Régebben, az ősidőkben, ha nem volt nőstényember a közelben, állítólag illett fölajánlani a hátsónkat az erősebbnek. Ebből maradt fönn a seggmutogatás tréfás gesztusa. De amióta kimásztunk a félállati sorból és a szexualitás, mint feszültséglevezető az intim szférába merült, ez a dolog tabu lett. Hogy Zagyva és Vona is értse, ez annyit jelent, hogy nem illik, még beszélni se ilyesmiről. Mivel a szexualitás dolgában liberális vagyok, persze semmi kifogásom, ha egymást dugdosgatják feszültebb, haragosabb időszakokban.

Ehhez a gondolatvilághoz, hogy teljesebb legyen a kép, az is szervesen tartozik, hogy kitelepítené a cigány származású, többszörösen visszaeső bűnözőket a Jobbik Miskolcról, táborba zárná őket, és akár állampolgárságukat is megvonná. Legalábbis ezt jelentette be Szegedi Márton, a párt miskolci polgármesterjelöltje sajtótájékoztatón.

Szlovák, francia, olasz és finn példákra hivatkozva azt mondta, így gátját lehet venni a "cigánybűnözésnek".

Ez az állampolgárság-megvonás, a magyarságból való kitaszítás úgy látszik, valami standard náci elképzelés. Nem is beszélve erről a lágermániáról. Még az hiányozik, hogy ez a Szegedi Márton vagy Zagyva, Vona áldásával azt is előhozza, hogy a belágerezett cigányokat szabadon lehet dugdosni. Volt már erre is példa a történelemben. Meglepő módon a lenézett népségek iránti testi vágy csuda erős lehet. Pláne, ha ingyen van és még szadizni is lehet.

Közben meg Monok ravaszkás polgármestere a helybéli Kossuth-szülőházba jelentené be a külhoni magyarokat. Üzletnek nem rossz, mindenesetre meg kell szervezni, hogy pár száz erdélyi magyar cigány nyilvánosan jelentse be az igényét. Megnézném, hogy totyogna kínjában ez a derék polgármester.

Viszont a nem cigány, de mégsemmagyarokat föl kellene akasztani. Ebben propagandisztikusan persze már hónapokkal ezelőtt élen járt a Magyar Hírlap, amelyiknek síktahó bayerepigonja most éppen Pápai Gábort akarná tettlegesen bántalmazni, mert nem tetszik neki az egyik karikatúrája. Hogy be kellene jönni a szerkesztőségbe és jól megverni. Mert hogy az iszlamárok is halállal büntetik a vallásilag sértő firkálókat, és milyen igazuk van. Pár hónapja még egy másik szerencsétlen arról nyivákolt, hogy ha győznek, akkor az értelmiség baloldalra szakadt egynémely tagjai az Andrássy úti fákon lógjanak. Valahogy ez elmaradt, ám ez a verési- és akasztási mánia terjed a nácik között. Megint ezzel szájkaratézott egy vidéki harcos: “Erőss Bulcsú a Jobbik pápai polgármesterjelöltje azt mondta, hogy látva a Várkertben álló 300 éves platánfát, eljátszott a gondolattal, hogy nemzet árulóit, történetesen azokat, akik 2004-ben megtagadták határon túli honfitársaikat, erre a fára kellene „fellógatni”. “ - olvasom egy pápai lapban.

Ezek persze még sohasem láttak akasztott embert. Szólni kellene nekik, hogy az esetek túlnyomó részében rendkívül borzalmas látvány. Aki valaha nézett ilyen szerencsétlen emberi maradékot, soha nem szabadul tőle, pláne, ha részt vesz az akasztásban. Tényleg barátilag mondom a jobbikosoknak: ha hatalomra kerülnek, tartózkodjanak az ilyesmitől – inkább a távolról való lelövést ajánlom, személytelensége miatt -, mert azok, akik részt vesznek koncolásokban, akasztásokban később könnyen elmegyógyintézetben fizethetnek vitézségükért. Kár lenne ezért a sok szép szabad magyar állampolgárért.

 .

Pisszegések

A múlt hét végén Pápán jártam, mert meghívott a Petőfi Asztaltársaság. Az sok kedves ember. Nagyon jó volt. Ezt onnan tudom, hogy három órán át beszélgettünk, és nem vettem észre, hogy elment az idő. Örömmel látom - nem csak ott -, hogy egyre több baloldali és liberális ember érti meg: az a vereség, amit kaptunk, nem volt véletlen, nem volt az ördögtől való, hanem egy folyamat, a saját elhülyülésünk végeredménye. És mindaddig nem áll föl a baloldal, amíg egyenként, személyesen végig nem gondoljuk ezt a történetet, a saját szerepünket, és el nem jutunk annak tisztázásáig, hogy mi, személyesen mit akarunk. Kik vagyunk, és mi van a mi személyes baloldaliságunkban. Csak olyan emberek köthetnek szövetséget, akik legalább magukról tudják, hogy kicsodák és mit akarnak. El kell felejteni a hatalmat, a jelentős befolyás lehetőségét, mint ahogy azt is meg kell érteni, hogy tisztességes ember érdemben - a puszta létfenntartáson túl - nem kollaborálhat a jelenlegi hatalommal. Tisztességes ember nem működik együtt egy olyan diktatúrával, amelynek vezetői nyolc éven át mást se tettek, mint rombolták az országot, békétlenséget szítottak, a minél rosszabb annál jobb elve alapján. Majd volt pofájuk előállni a nemzeti együttműködéssel. Amit viszont úgy kezdtek, hogy elfoglaltak minden pozíciót. Nem a gazdaságiakat, mert az egy félfeudális fosztogatós alapú urambátyám-rendszerben szinte természetes, hanem minden olyan posztot, amelyik a hatalom ellenőrzésére, fékezésére találtatott ki. (Ha merném, azt mondanám a baloldalnak, hogy ne is induljon a választásokon. Hagyni kell, hogy minden pozíciót a Fidesz és két kis csodálópártja, a KDNP és a Jobbik foglaljon el. Aztán egyék meg egymást. A polgármesterek a kormányt és viszont. Egy kétharmados, áldemokratikus diktatúrában teljesen mindegy. Csak veszíthetnek a saját kapzsiságukon és arcátlanságukon.)

Szóval végig kellene gondolni mindent, személyesen. Nem vágyakozni kell, hanem építkezni. Hagyni kell Orbánt uralkodni, mert amíg végig nem játssza a játszmáját, nem szabadulunk meg tőle. Meg kell várni, amíg a saját híveit nem kezdi meg fölzabálni. Meg kell várni, amíg a saját hívei értik meg, hogy a nevükben mit cselekedett. Egyszer csak ráébrednek, hogy a demokrácia nyesegetése a szabadság végének kezdete. 

Addig a baloldalnak az a dolga, hogy egymás hátát védve álljunk ki az Európában szokásos minimális jogokért. Orbán arra jó, hogy a maga példáján érteti meg a polgári erőkkel, hogy a buta szocialistáknál azért mégiscsak van rosszabb: az ostoba fideszes. Meg a gonosz és sötét jobbikos. Orbán sírját nem a baloldal, hanem a tisztességes konzervatívok ássák majd meg. Aztán jöhet a nemzeti együttműködés. Vagy valami épeszű rend. Az is lehet, ahogy az a rothadás, ami Orbán után marad, jó táptalaja lesz egy új demokráciaának.

De vannak ennél is fontosabb dolgok.

Fura, de kommunikáltam egy békával. Egy varangyossal. Az ablakom alatt él, egy hete fedezték föl a gyerekek. A fiam egyik műanyag játéka alatt lakik. A gyerekek minden nap megnézték. Valahogy érezheti, hogy az emberek nem bántják, mert már el se menekül. Nem nyúltak hozzá, mert elmagyaráztam, hogy még a picike varangyost se jó fogdosni. Pedig még tulajdonképpen szép is. Kicsit olyan, mint egy szétfolyt drágakő. Rendkívül lapos, szinte minden alá befér. Oda is, ahol én már nem látok rést. 

Történt, hogy az egyik meleg, vihar utáni délutánon kimentem a kertbe az egyik napozóágyra olvasni. 

Ja, most kezdtem újraolvasni Ráth-Végh István összes könyveit, legelőször a Tarka históriákat. Csak azért említem, mert mintha valahogy mostanra elfelejtettük volna ezt a kiváló embert, aki olyan csodás derűvel számol be az emberi hülyeség világtörténetéről, jó vastag, de letehetetlen kötetekben, mintha a történelmünk csakugyan nem állna másból, mint csalásból, becsapásból, hiszékenyek önámításából. Talán azért, mert úgy is van. Mindezt úgy írja meg, olyan tudós pontossággal, mégis könnyedséggel, ahogy csak azok tudnak írni, akik mindent tudnak arról, amit írnak. (Nagyon megörültem, amikor a Facebookon valaki érte kiáltott, amikor a fideszesek hülyeségeiről volt szó.)

De a béka! 

Olvasgattam a kertben, és egyszercsak pisszegést hallok. Abban biztos voltam, hogy állatból jön, de lehetett volna rovar, kicsi emlős, bármi. Csak néztem, hogy hol lehet, de nem kerestem. Aztán megint. Akkor már figyeltem, hogy honnan jöhet, de nem álltam föl. És akkor megint. Nem brekegés volt, de rájöttem, hogy a béka. Fölemeltem a kisfiam műanyag játékát, és nem leltem alatta. Megnéztem minden rést, zugot, mindent fölemeltem, ami alá beférhetett, de nem volt sehol. Akkor megint pisszent. Megértettem, hogy a zsákban van.

Szegényke talán a vihartól rémülhetett meg, mert - amúgy kideríthetetlen, hogyan csinálta - fölmászott Kata virágföldes zsákjába. Bejutott, ott biztonságban is lehetett, de nyilván nem tudott kijönni, mert a műanyagról mindig visszacsúszott. Teljesen nyilvánvaló, hogy segítségért pisszegett. Amikor kinyitottam a zsákot, és utat engedtem neki, szépen, nyugodtan kimászott, aztán a fűbe ugrott. De nem menekült, nem bújt el előlem. Egy darabig velem maradt, aztán szépen, nyugodtan visszamászott a játék alá. Még egy órán át figyeltem: egyet sem pisszegett.

Nyilván képzelődöm, de ez akkor is jó. (Ráth-Végh István betenne a kicsi és jelentéktelen hülyék közé, de akkor is nekem pisszegett.)

 .

Meghalt Béla, és nem hagyom

Ha szabadságon vagyok, akkor is lelassulok, ha nem akarok. Mert elszakadok. Amúgy is, lassan de biztosan. Vannak részei a világnak, amelyek itt vannak mellettem, de már csak, például képekről értesülök arról, hogy egyáltalán léteznek. Mikor megyek én már el egy diszkóba? Nem, mintha vágynék, de van abban valami szorongós, hogy ezekből a világokból már örökre kiesek. A múltkor Katával és Csárlival jöttünk haza valahonnan, és az autóból néztük az utcán az éjszakai járókelőket. Jöttek a Francia Intézetből, talán. Szép, kulturált emberek. Csárli is azt mondta, hogy szereti ezt a világot, de már nincs benne. Csak így, nézőként. Nézi az utcán az éjszakai embereket, szereti őket, szereti azt a mászkálós világot, de már távolról. Ez aztán így meg is maradt bennem, és azóta számolgatom, hogy mi mindentől távolodom.
Viszont lassan eljutok abba az állapotba, hogy a végtelenségig lelassítok mindent körülöttem, ami arra jó, hogy alaposan megvizsgáljak minden részletet. Régen a mozgás töltötte be az életemet, az erős, de fölületes jeleivel, most már inkább a kevés, de erős jel.
Nincs csodásabb, mint egy fél órát arra szánni, hogy hanyatt fekve nézegessük a felhőket. (Pláne ha az ember gyereke pár percre a hasára fekszik, majdnem úgy, mint babácska korában.)  Nem is tudom, miért van az, hogy a felhőjárás lenyűgözi az embert. Talán az, hogy példátlan erő van a felhőkben. És ha figyelünk, akkor látszik.
És még jobban lehet látni ezt az erőt, ha olyan szerencsénk van, hogy egyszercsak megjelenik egy vitorlázó repülő. Megy erre, megy arra, látszik, hogy a fölszálló légáramlatot, vagy örvényfélét keresi, és ha szerencséje van, meg is találja. Ha nekem is szerencsém van, akkor éppen fölöttem - vagy legalábbis nagyon közel. És szép nagy körökben elkezd emelkedni. Láthatom az erőt. Rettenetes erő lehet egy ilyen emelkedésben. És nincs más dolgom, mint csodálni. Várni, hogy meddig tud följutni. Sajnálom persze, hogy nem lettem pilóta. Legalább vitorlázó. (Ez mondjuk nem legalább, mert a vitorlázó repülés az egyik legszebb minden repülésféle között.)
Azt várom, hogy eléri-e a felhőt. Nem nagy, nem veszedelmes, akár föl is mehet odáig. Egyszercsak kijön a termikből és szépen lassan elindul a repülőtér felé.
Hogy ne legyen jó a világ, pittyen a telefonom, megnézem és az van odaírva, hogy meghalt Bodor Béla. Én meg csak nézem tovább a röpülőt, és arra gondolok, hogy meghalt Béla, és nem hagyom, hogy eljusson az agyamig. Nem hagyom, de persze beszivárog, mint valami mérgezés. Megint oda egy ember, akit szerettem. Nem mondhatom, hogy a barátom volt, de annyira szerettem, hogy az egyik versét elejétől a végéig belefaragtam egy botba. Neki akartam adni, de valaki ellopta. Ha tudnám ki. Mindegy már. Legyen itt ez a vers, pláne, hogy az élet másik végéről szól:

szülőszoba rag

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

hidegvízbő melegvízbe
melegvízbő hidegvízbe
monddszépen        oá
hanemakkó

melegvízbő hidegvízbe
durregyjobbró durregybalró
monddszépen     oá
hanemakkó

hidegvízbő         oá
azémondom

Amikor utoljára találkoztunk - ő József Attila-díjat kapott, én meg Táncsicsot - megállapítottuk, hogy ha másra nem is jó az ilyesmi, legalább arra, hogy találkozzunk. Azt meséltem neki, hogy meghülyültem öregkoromra: mégis inkább költő szeretnék lenni. Hogy szerinte... Azt mondta, hogy semmi akadálya:állj neki, van neked annyi formaérzéked, hogy sikerülhet. Mondtam, hogy jó, akkor majd küldöm a magvas költeményeimet. Nem küldtem persze, mert  ilyen vagyok. Inkább a verseit olvasgattam. Mindig zavart, hogy ha róla esett szó, a kritikusnak mondták, nekem meg bizonygatnom kellett, hogy de hiszen mekkora költő. És kit érdekel, hogy valaki mit csinál azon kívül, hogy mekkora költő. A kritikák összeállhatnak valami naggyá - láttunk már ilyet -, de miért várnánk erre, amikor már összeállt a költészet maga. Egy kegyetlen, gúnyos, édes, drága, vérfagyasztó költészet. Hogy az Isten is komolyan vegye a végső elszámolásnál, legyen itt egy gyönyörűséges a Ragtime a vérnősző barommal című kötetéből:


az akvarellherceg

Halvány madárbokáit szorosan összezárva
a hullámjárta parton guggol s a vízre fest
a gyermek; mögötte nyűtt, elmocskolódott párna,
azon sok, apró tubus; áttetsző, kék eres

ujjára présel egy-egy színárnyalatból éppen
csak annyit, hogy a vízszínhez érve fátyolos
színfelhőcskét szakítson az áramlás; ölében
tálkát tart, abból kormot csippent fel, és okos,

meggondolt mozdulattal, mégis határozottan
a foltra szórja; kérdő pillantást vet a fáknál
játszó kutyára, s apró tollkésével nyugodtan

ujjába vág: a sebből néhány csepp vért ereszt
a képre; szagától a pincsi szűkölve hátrál;
a vízbe hullva, rőt füst, máris oldódni kezd.

 

Gyurcsány bejegyzése - és Csik Rita nagyon súlyos válasza, amivel mintegy 90 százalékban egyetértek, de nem mondom meg melyik az a 10, amivel nem. Tudni kell, hogy Csík Rita rendkívüli bátorságról tett tanúbizonyságot. http://www.andgond.blogspot.com 

Bächer Iván két könyve

Mostanában Bächer Ivánt olvasok. A kiadója elküldte nekem két könyvét. Az egyikben az újságírásai vannak - Ököllel a zongorát -, a másikban meg azok, amelyek egy faluról szólnak - Az elhagyott falu. Az utóbbi nem szabályos szociográfia, hanem úgynevezett “tárcák”. Régen ez semmi mást nem jelentett, mint azt, hogy az újságban jelent meg, és a vonal alatt, a hajtás alatt - valahogy jelezték, hogy ez olvasni való. Nem mintha a többi nem lenne az, de ennél állj meg egy kicsit. De ez nem érdekes. Az az érdekes, hogy van-e ma olyan újságíró, akit száz év múlva is érdemes lesz olvasni. Aki képes volt arra, hogy - mondjuk húsz év alatt - úgy írta le életünk folyamatát, hogy forrásértékű legyen. Hogy ő legyen a tanú, és elég legyen erről a korról annyi, amennyi az ő könyveiből fönnmarad.

 Bächer Ivánt úgy olvasom, mint Csehovot. Minden nap egyet. Illetve kettőt: egyiket az egyik könyvéből, a másikat a másikból. Mert amúgy nem lehet letenni, és kár lenne, ha a másik napra nem jutna. Most már nem jut több, mert kiolvastam mindkettőt. És hiányoznak majd, pedig évek alatt szinte mindegyiket elolvastam már újságban, de most mégis újak lettek, kötetekben.

Bächer Iván abban különbözik Csehovtól, hogy ő szereti az embereket. Nem tudni, mi oka van erre, de legalább a falusiakat szereti. Illetve tudom, mi az oka: jókor, jó helyen volt, éppen arra alkalmas népséggel találkozott, hogy azok sorsukon mutassák meg neki az országromlást. Azt, hogy pár évtized alatt - alapvetően a második világháború következtében - hogyan vált semmivé egy közösség, hogyan lett értéktelenné a föld, a munka, az állat, a múlt, az ember. Aki ezt látja, annak nem olyan nehéz fölismerni, hogy mindez miképpen szivárgott a városba, hogyan lett semmivé a paraszt után a munkás, és hogyan végeztetett most be velünk, úgynevezett polgárokkal, pláne értelmiségiekkel. Hogyan lettünk szarba vehető emberek, néha-néha tápászkodó, de erősen bűzlő méltósággal. 

Csak az a baj, hogy Bächer Iván ezt látta húsz, tizenöt, tíz éve, és az utóbbi nyolcban is, amikor már nyilvánvalóvá lett, hogy semmi nem menti meg az országot a teljes lealjasulástól. Szólt előre, mindenről. Elképesztően pontos mondatokkal. A nácikról, a diktatúráról. A Jobbikról meg a Fideszről. És azt is pontosan látta, hogy erről az az iszaposságig sekélyesedett, már csak a vegetatív ügyeivel foglalkozó baloldali és liberális polgárság tehet, amelyik ugyanúgy hagyta szétrohadni a gerincét, ahogy hagyta bedarálni a parasztot, a melóst, a kicsi embert, az egész országot. Az a magyar értelmiség és politikai osztály, amelyik utat adott a náciknak és a diktátornak, nem is volt. Gerincét törte a háború előtt, nem gyógyult vagy születhetett újjá utána sem, az úgynevezett rendszerváltást így egy halom töltött zoknira bíztuk. Mindegy. 

Bächer Iván egészen pontosan leírta - százszor - hogy ha egy kicsi fasizmus megjelenik, akkor megfertőződik az egész. Nincs olyan, hogy kicsi gyilkos. Ahogy nincs olyan, hogy kicsi diktatúra. Nincs olyan, hogy megszerzek minden hatalmat, kiveszem magam minden ellenőrzés alól, de megígérem, hogy csakis jót teszek veletek. Ha jót akarsz, akkor nem kell sem bunkó módra, sem igazságtalanul, sem a megegyezéses rend ellen cselekedni. Ha ezt teszed, akkor rosszat akarsz, és akkor is rossz lesz a vége, ha most elhiszed magadnak, hogy majd a végén jó lesz. Nem lehet jó. Minden gonosz lépés egyre közelebb visz ahhoz, ahonnan már csak gonosz lehetsz. Jónak lenni fegyelem kérdése: kegyetlenül kell küzdenünk a saját romlottságunk ellen. Mert a rend az, hogy egy időre mindig a romlottság győz.

Bächer Iván mindent megmondott, mindent megjósolt és mindenben igaza volt: csak szerencse kérdése, hogy meddig járkálhatnak a halálra ítéltek. Őt már kilőtték. 

Ja, hogy nehéz ember? Baromi nehéz, kellemetlen néha. De vannak ám olyanok, akiket akkor is szeretni kell, ha néha kellemetlenek, és azért ám, mert nem kötött olyan kompromisszumokat, nem nézett el a nyilvánvaló aljasságok fölött, nem hallgatott úgy, mint például én. Meg a hozzám hasonlók, akik rendkívül bátornak gondoljuk magunkat, de játszmákban addig taktikázunk, amíg egyszercsak azt vesszük észre, hogy nincs tét. Valahogy kicsúszott alólunk. Vagy talán nem is volt, mert már olyan régen eladtak minket, hogy az alkupacsira sem emlékszik senki. Az se, aki eladott minket, és az se, aki hagyta.

Egyébként meg teljesen mindegy, hogy Bächer Iván bátor-e vagy csak hülye, az a lényeg, hogy ötven vagy száz év múlva is olvasható lesz, és aki olvassa, az tudja majd, hogy a saját sorsáról tud meg valamit a könyveiből. 

Nézegettem a médiairányítás elveit, és cseperedő gyakorlatát, arra jutottam, hogy az a tét, hogy a következő néhány évben marad-e Magyarországon tíz-húsz becsületes és bátor újságíró, és talán ugyanannyi író. Nincs kétségem afelől, hogy marad, és azt is tudom, hogy ezeket majd megpróbálják bedarálni a gyávák, a szarháziak és a szolgák. Nem a politikusok, nem a rendőrök, hanem a realitásokhoz igazodó kollégák. Alighanem ki is szorulnak majd a sajtóból, és jó, ha az interneten marad közönségük.

Ahhoz, hogy ez a közönség egy csöppet visszanyerje méltóságát, talán az is kellene, hogy olvasson néha egy kis Bächer Ivánt. Naponta egyet-kettőt.

A hivatásos

Most megmutatom önöknek - legelső sorban persze a fiatalabbaknak, akik nem emlékeznek - hogy miképpen csűrtük és csavartuk a szót az úgynevezett Kádár-korban, amikor egy párt rátelepedett mindenre, a véleményre is. Csak azért, hogy lassan szokják meg ezt a stílust.

A mai Hetes Stúdió szerkesztőjének, Törtei Takács Krisztának egyik műsorában hallottam pár napja, hogy egy városi, kerületi ember, aki sokat tett azért, hogy egyre szebb, gondozottabb terek legyenek a rá bízott területen, azt mondta, hogy esténként be kell zárni ezeket a parkokat, de tulajdonképpen így sem tudják azokat megvédeni, mert a hivatásos rongálók átmásznak mindenen, és bármit tönkretesznek.

Hivatásos rongálók. Micsoda gyönyörű kifejezés! Napok óta nem megy ki a fejemből. Elképzelem a hivatásos rongálót. Ha este nyugtalan, nem nőre gondol, nem valami szépre, végső kétségbeesésében nem is a mamájára, hanem egy falra, amit össze lehet firkálni, egy padra, amit össze lehet törni, bármire, amit föl lehet gyújtani vagy legalább borogatni. És ha félálmában ez mind sikerül neki, akkor végre szépen elalszik.

De reggel már arra ébred, hogy körül kell néznie, hátha építettek valami szépet, hátha elkészült valami, hátha van valahol egy világítóan tiszta fal. A legjobban talán azokat a rongálni valókat szeretik az ilyenek, amit sok ember épített sok-sok éven, akár évtizedeken át, amiért nagyon drágán, akár életekkel fizettek. Hosszan kell keresni az ilyesmit, aztán figyelni, hogy a védett, sokszorosan körülbástyázott, -kerített, tán még emberekkel, arra jól kiszemelt, kiválasztott emberekkel védett dolgot hogyan lehetne álcázással, csellel, a figyelem elterelésével becserkészni. Milyen eszközök kellenek ahhoz, hogy rendkívül gyorsan, szinte pillanatok alatt leromboljuk az egészet, ha már a miénk örökre úgysem lehet. Az igazi az, ha az ilyet az ember nem egyedül csinálja, hanem csapatban, lehetőleg nagy csapatban. A csapat egy része azzal foglalkozik, hogy eltereli az őrzők figyelmét, a másik levágja a lakatokat, a harmadik odaviszi az eszközöket.

És az egészet úgy kell ám csinálni, hogy legyen olyan pillanat, amikor én, magam, egyedül ott vagyok a megsemmisítendő dolog mellett, az elterelt őrök ezt észreveszik, látják, hogy csúfot űzök belőlük. Sőt olyan zajt kell csapni, hogy a környező házak lakói is kinézzenek az ablakokon, és lássák, mit művelek. Hogyan verem szét a szobrot, az EU-szabvány hintát, vagy éppen a szökőkutat, amiből valahogy óránként fölcsendül az Örömóda, hogy még a vakok is élvezzék a civilizáció csodáit.

És aztán uccu neki, szaladj te is pajtás, mert ha nem, még baj lehet belőle, még belekerül a tévébe az arcom. Futás haza, pincébe, kocsmába, bárhova.

De nem, mégsem szabad elfutni! Hanem szépen lassan, méltósággal, mint valami cowboyfilmben, el kell vonulni. Lehetőleg közösen, csapatban. Az őrök úgyse mozdulnak, mert megbénítja őket az, hogy nem hiszik el, hogy ilyesmi lehetséges. Éppen úgy, ahogy az ablakokon kibámészkodók se bírnak a telefonokhoz nyúlni, hogy segítséget kérjenek. Mert ők sem hiszik el, hogy ilyesmi megtörténhet.

És akkor este a törzskocsmában lehet ünnepelni. Hogy győztünk.

Ha pedig valamiért, tévedésből elkap minket a rendőrség, akkor a bíróság előtt csak azt kell hajtogatni, hogy forradalmárok vagyunk. És hát mit lehet tenni? Így működik a történelem. Rombolni kell, nagyon, hogy újat építhessünk.

Itt hallgatható meg egy hétig:
http://klubradio.hu/klubmp3/klub20100731-145855