Már olyan, mintha négykézláb mennék, menekülnék valahonnan. Ha tudnám, hogy hol kezdődik a tél vége, vagy a tavasz eleje, el is indulnék. Egyszerűen nem bírom tovább. Nem is annyira a testem, inkább az agyam nem bírja. Annyira vágyom a fényre, hogy este, amikor lefekszem, úgy állítom be a lámpát, hogy a fény az arcomra áradjon. Úgy fekszem egy darabig. Annyira erős a fény, hogy áthatol a szemhéjamon, érzem, ahogy bebújik a homlokom bőre alá. Csak ilyenkor zavar az arcomon a szőr. Néha el is alszom így. Erősen gondolkozom, hogy ha gazdag leszek, öregkoromra veszek valami fényágyat. Lesz benne valami zene- vagy rádiókütyü is, kiváló hangszórókkal. Az érdekes, hogy egyre jobban vágyom egy ilyen zárt térre. Gyerekkoromban is pont ilyet akartam, csak akkor még erős fény nélkül. Ja és akkor még nem voltak ilyen jó hangszerszámok se, mint most. Tévé ne legyen, mert mire lesz ilyesmire pénzem, a filmnézéshez lesz egy szemüveg, képernyő már nem kell majd. Vagyis este úgy mozizhatunk, hogy fölvesszük a szemüveget, elindítunk egy akkora szerkezetet, mint most egy CD-lejátszó, be a fülhallgatókat, és kész.
Az is érdekes, hogy mostanában - és ez is összefüggésben lehet a tél végével és a fényvággyal - egyre több filmet nézek. Néha naponta kettőt is. Például valamelyik nap hirtelen rámjött, hogy azonnal látnom kell a Jó reggelt Vietnám!-ot. Aztán megnéztem a Báthory Erzsébetet. Aztán mostanában láttam az Avatart. Györnyörű, csak azt nem értem, hogy ha megcsinálnak egy ennyire igényes képi világú mozit, eszméletlen munkával, akkor miért nem lehetett arra is áldozni, hogy pár tehetséges ember kicsit megfésülje a történetet. Jó, az emberiség alaptörténetei törvényszerűen sematikusak, de meg lehet azt úgy piszkálni, hogy a néző ne jöjjön rá a nézés közepén legalább. Hanem csak otthon, mondjuk egy hét múlva. A Báthory-filmben legalább éreztem ezt az igyekezetet. Tettek bele olyan elemeket, figurákat, történetkéket, amelyekre talán jobban fogok emlékezni, mint az egész filmre, vagy például Báthory Erzsébet szépségére.
Megnéztem Fellini Casanováját is. Abban meg az volt az érdekes, hogy már közben tudtam, hogy legalább tíz évig nem fogom újranézni. Jó és bizonyos értelemben szép film, de nem éreztem otthon magam a világában.
Még a héten megnézem Godard Kifulladásig című filmjét. Nagyon kíváncsi vagyok, mert utoljára negyven éve láttam. Akkor nagyon erősen hatott rám. Nem biztos, hogy csalódom majd, mert nem is olyan régen szintén félve kezdtem bele Hirosi Teshigaharától A homok asszonyába, aztán elámultam azon, hogy egyáltalán nem porosodott meg. Azt is legalább negyven éve láttam. Persze közben elolvastam Abe Kobo könyvét is. Mondjuk nem csoda, hogy abból az anyagból kitűnő filmet lehetett összehozni. Kicsit lassúbb, mint amihez mostanában szoktunk, de én kifejezetten élveztem, hogy nem pörög lélek nélkül a történet. Ugyanennek örültem amikor mostanában végignéztem néhány régi Milos Forman filmet. nem vagyok egy múltbamerengő típus, de néha az az érzésem, hogy elvesztettük a jó, emberséges ritmust. A televízió meg a hülye klipek miatt.
A múlt héten megvettem az eredeti Hyppolit, a lakájt, valamint a Lear királyt Laurence Olivierrel.
Mostanában, ha közértbe megyek, mindig matatok a filmek között, mert szinte mindig találok valami jót, ráadásul a legjobbak valahogy az egyet fizet, kettőt kap kategóriába sodródnak. Ennek én nagyon örülök, legföljebb azért vagyok szomorú, mert ez mégiscsak elmond valamit a kulturális igényeinkről.
Régen megjósoltam, hogy ha a filmek olcsó, mindenütt kapható tömegtermékek lesznek, akkor ötszáz vagy ezer forintért meg fogjuk őket venni. Ez az az ár, aminél már nem kezdek bele a másolgatásba, a letöltögetésbe. Bár egyszer majd a hanglemezkiadók is ráébrednének arra, hogy kis haszonnal sok értékes dolgot eladni, nem csak az árbevétel miatt érdemes, hanem azért is, mert így is boldoggá lehet tenni az embereket. Minden jó film megkaparintása után azt érzem, hogy gazdagabb lettem, és úgy is van.
Most már csak a könyvekkel kellene kezdeni valamit. A múltkor meg akartam venni Fodor Ákos Gonghangok című kötetét - mert szeretem -, és bementem az egyik hatalmas könyváruházba. Meglepetésemre az egyik legnagyobb magyar költő legújabb kötete nincs meg ottan. Több vagon könyv közé nem képesek legalább könyves szakmai tisztességből betenni egy-egy Fodor-kötetet. Ezzel szemben nagy tételben lehet kapni olyan albumokat, mint az Ezer exkavátor. Ez komoly: ezek nem tréfálnak, mert csakugyan ezer exkavátor képe van benne. És még leltem vagy tucatnyi ilyen ezerrel kezdődő című, meglepően fölösleges könyvet. Ja, és lehetett kapni némi igényes papírárut. És bort! Semmiképpen nem szeretném bírálni a mai könyvkereskedelmi viszonyokat, de meg kell jegyezzem, hogy azért régebben az nem fordulhatott volna elő, hogy egy igényes könyvesboltban nem lehet egy jeles költő könyvét megtalálni. Ez így méltatlan. (Megnyugtatásul: nálunk itt a falusi könyvesboltos megrendelte nekem. Három hete várom, de tudom, van benne annyi becsület, hogy megszerzi, bármi áron. Abból gondolom, hogy piaci napokon reggel hatkor nyit.)
Az is érdekes, hogy mostanában - és ez is összefüggésben lehet a tél végével és a fényvággyal - egyre több filmet nézek. Néha naponta kettőt is. Például valamelyik nap hirtelen rámjött, hogy azonnal látnom kell a Jó reggelt Vietnám!-ot. Aztán megnéztem a Báthory Erzsébetet. Aztán mostanában láttam az Avatart. Györnyörű, csak azt nem értem, hogy ha megcsinálnak egy ennyire igényes képi világú mozit, eszméletlen munkával, akkor miért nem lehetett arra is áldozni, hogy pár tehetséges ember kicsit megfésülje a történetet. Jó, az emberiség alaptörténetei törvényszerűen sematikusak, de meg lehet azt úgy piszkálni, hogy a néző ne jöjjön rá a nézés közepén legalább. Hanem csak otthon, mondjuk egy hét múlva. A Báthory-filmben legalább éreztem ezt az igyekezetet. Tettek bele olyan elemeket, figurákat, történetkéket, amelyekre talán jobban fogok emlékezni, mint az egész filmre, vagy például Báthory Erzsébet szépségére.
Megnéztem Fellini Casanováját is. Abban meg az volt az érdekes, hogy már közben tudtam, hogy legalább tíz évig nem fogom újranézni. Jó és bizonyos értelemben szép film, de nem éreztem otthon magam a világában.
Még a héten megnézem Godard Kifulladásig című filmjét. Nagyon kíváncsi vagyok, mert utoljára negyven éve láttam. Akkor nagyon erősen hatott rám. Nem biztos, hogy csalódom majd, mert nem is olyan régen szintén félve kezdtem bele Hirosi Teshigaharától A homok asszonyába, aztán elámultam azon, hogy egyáltalán nem porosodott meg. Azt is legalább negyven éve láttam. Persze közben elolvastam Abe Kobo könyvét is. Mondjuk nem csoda, hogy abból az anyagból kitűnő filmet lehetett összehozni. Kicsit lassúbb, mint amihez mostanában szoktunk, de én kifejezetten élveztem, hogy nem pörög lélek nélkül a történet. Ugyanennek örültem amikor mostanában végignéztem néhány régi Milos Forman filmet. nem vagyok egy múltbamerengő típus, de néha az az érzésem, hogy elvesztettük a jó, emberséges ritmust. A televízió meg a hülye klipek miatt.
A múlt héten megvettem az eredeti Hyppolit, a lakájt, valamint a Lear királyt Laurence Olivierrel.
Mostanában, ha közértbe megyek, mindig matatok a filmek között, mert szinte mindig találok valami jót, ráadásul a legjobbak valahogy az egyet fizet, kettőt kap kategóriába sodródnak. Ennek én nagyon örülök, legföljebb azért vagyok szomorú, mert ez mégiscsak elmond valamit a kulturális igényeinkről.
Régen megjósoltam, hogy ha a filmek olcsó, mindenütt kapható tömegtermékek lesznek, akkor ötszáz vagy ezer forintért meg fogjuk őket venni. Ez az az ár, aminél már nem kezdek bele a másolgatásba, a letöltögetésbe. Bár egyszer majd a hanglemezkiadók is ráébrednének arra, hogy kis haszonnal sok értékes dolgot eladni, nem csak az árbevétel miatt érdemes, hanem azért is, mert így is boldoggá lehet tenni az embereket. Minden jó film megkaparintása után azt érzem, hogy gazdagabb lettem, és úgy is van.
Most már csak a könyvekkel kellene kezdeni valamit. A múltkor meg akartam venni Fodor Ákos Gonghangok című kötetét - mert szeretem -, és bementem az egyik hatalmas könyváruházba. Meglepetésemre az egyik legnagyobb magyar költő legújabb kötete nincs meg ottan. Több vagon könyv közé nem képesek legalább könyves szakmai tisztességből betenni egy-egy Fodor-kötetet. Ezzel szemben nagy tételben lehet kapni olyan albumokat, mint az Ezer exkavátor. Ez komoly: ezek nem tréfálnak, mert csakugyan ezer exkavátor képe van benne. És még leltem vagy tucatnyi ilyen ezerrel kezdődő című, meglepően fölösleges könyvet. Ja, és lehetett kapni némi igényes papírárut. És bort! Semmiképpen nem szeretném bírálni a mai könyvkereskedelmi viszonyokat, de meg kell jegyezzem, hogy azért régebben az nem fordulhatott volna elő, hogy egy igényes könyvesboltban nem lehet egy jeles költő könyvét megtalálni. Ez így méltatlan. (Megnyugtatásul: nálunk itt a falusi könyvesboltos megrendelte nekem. Három hete várom, de tudom, van benne annyi becsület, hogy megszerzi, bármi áron. Abból gondolom, hogy piaci napokon reggel hatkor nyit.)
2 megjegyzés:
Hiába, a kultúra is ugyanúgy konzumálódik... azért vannak még ilyen gyöngyszemek, mint az a falusi könyvesboltos, persze ezeket meg kell keresni.
És ha már írások, én épp ma olvastam az Illanófény c. novellát ( :) ), és bizonyos vagyok benne, hogy gazdagabb lettem, és nem azért, mert ráadásul ezért semmit nem fizettem... (Egyébként pedig fizetnék.)
Az a baj, hogy mindig mindent akartok, és elégedetlenek vagytok!
Százötven éve mennyi könyvet olvastak eleink? Tudtak olvasni? Akkor most mi a baj? Annak kell örülni, hogy mindenki tud olvasni és a tömegek olvasnak. Szart, de olvasnak. A 60-as években még nem tudtak olvasni, csak betűzni. Nem olvastak.
Hatvan éve nem volt az országban tömeges pogrom. Mikor volt ilyen hosszú időszak?
Lehetne még jobb? Milyen szerencse! Különben akár be is feküdhetnénk a sírba, hogy itt van már a Kánaán. Harcolni kell, folyamatosan, hogy legyen jobb. Egyre jobb. Egyre békésebb, és egyre kevésbé agresszívebb az ember. Hogy nekem vagy a gyerekeimnek már ne kelljen gázkamrába mennünk, ne legyünk a Dunába lőve és senki ne is fenyegessen ennek még az árnyékával sem.
És ehhez könyvek kellenek, és filmek kellenek. Az nem segít sokat amikor már ki kell menni gyertyát gyújtani, meg lepucolni az emlékművet. Egy keveset talán igen. Évtizedeken keresztül kell, lassan, kitartóan haladni, mint a csiga. Olvasni, és tanítani, nem középiskolás fokon.
Jó könyvek és jó filmek. De amíg azt nem olvassák el, addig az is jó ha legalább a szart olvassák. Erővel senkit nem lehet rávenni az olvasásra, vagy hogy megnézzen egy jó filmet. Aki meg akar az talál jó könyvet, jó filmet.
Kedves Iván!
Szerintem a legjobb film ami megmutatja az erőszak igazi arcát a "Nem vénnek való vidék". Nehezen vettem rá magam, mert azt hittem, hogy 12-egy-tucat amerikai erőszak film. És amikor vége lett csak ültem döbbenten, hogy ilyet is tudnak Amerikában (is). Ajánlom megnézésre, ha még nem láttad.
Megjegyzés küldése