Olvasom, hogy a festői Szlovákiában a tizenöt éves fiatalok többsége úgy véli, hogy nyilvánosság előtt a magyar szónak nincs helye. Ján Mikoláj - Pozsony oktatási minisztere - a parlamentben erre azt mondta: "van abban egyfajta logika, hogy a gyerekek érteni akarják, amit az államnyelvet nem beszélő polgártársaik mondanak".
Semmiképpen nem szeretném megsérteni Ján Mikolájt vagy Szlovákia derék fiataljait. Annál is inkább, mert kaptam már pofont rendőrtől, Kolozsváron, amikor a nagyanyámnál nyaraltam, mert nagyfiú létemre nem tudtam románul. Egyébként nagyon jót tett az a pofon: tíz évesen már tudtam, miféle elképesztő, értelmetlen nyomorúságokkal kell szembe nézni, ha errefelé él az ember. Ezt indulttal túl lehet élni, de nem érdemes. Kár az életünkért.
És milyen a sors, mintha csak a tapasztalatok genetikailag és a véletlenekben is öröklődnének, képzeljék el kedves Ján Mikoláj és kedves szlovák fiatalok: van olyan unokám – hamarosan tizenöt éves -, aki megtanult szlovákul. Csak úgy. Ezt a nyelvet választotta, és megszerette. Szereti! Kedves, szép nyelvnek találja.
Van ám ebben egyfajta logika: meg tudja érteni azt, amit a velünk egy unióban élő, ám a mi államnyelvünket nem beszélő szlovákok mondanak. És talán nem kap pofont Szlovákiában egy rendőrtől vagy valami egyfajta logika szerint működő bőrfejűtől.
Én meg büszke vagyok rá – és a tanáraira -, mert noha nyilván nem tudta, amikor tanulni kezdett, egy egészen picike csomót kioldott abból a rettenetes béklyóból, ami itt a nyomorúságba húz minket. És hiszem, remélem, sohase lehet rávenni, hogy egyfajta logika alapján utálja a szlovákokat.
Semmiképpen nem szeretném megsérteni Ján Mikolájt vagy Szlovákia derék fiataljait. Annál is inkább, mert kaptam már pofont rendőrtől, Kolozsváron, amikor a nagyanyámnál nyaraltam, mert nagyfiú létemre nem tudtam románul. Egyébként nagyon jót tett az a pofon: tíz évesen már tudtam, miféle elképesztő, értelmetlen nyomorúságokkal kell szembe nézni, ha errefelé él az ember. Ezt indulttal túl lehet élni, de nem érdemes. Kár az életünkért.
És milyen a sors, mintha csak a tapasztalatok genetikailag és a véletlenekben is öröklődnének, képzeljék el kedves Ján Mikoláj és kedves szlovák fiatalok: van olyan unokám – hamarosan tizenöt éves -, aki megtanult szlovákul. Csak úgy. Ezt a nyelvet választotta, és megszerette. Szereti! Kedves, szép nyelvnek találja.
Van ám ebben egyfajta logika: meg tudja érteni azt, amit a velünk egy unióban élő, ám a mi államnyelvünket nem beszélő szlovákok mondanak. És talán nem kap pofont Szlovákiában egy rendőrtől vagy valami egyfajta logika szerint működő bőrfejűtől.
Én meg büszke vagyok rá – és a tanáraira -, mert noha nyilván nem tudta, amikor tanulni kezdett, egy egészen picike csomót kioldott abból a rettenetes béklyóból, ami itt a nyomorúságba húz minket. És hiszem, remélem, sohase lehet rávenni, hogy egyfajta logika alapján utálja a szlovákokat.
3 megjegyzés:
"van abban egyfajta logika, hogy a gyerekek érteni akarják, amit az államnyelvet nem beszélő polgártársaik mondanak".
Hát ennél álságosabb primitívebb ezért tökéletesen átlátszó kijelentést keveset hallani. Így nem gondolom, hogy ez különösebb magyarázatra szorulna.
De hogy egy oktatási miniszter ennyire ne ismerje a gyerekeket, az nem csupán nonszensz, az egyenesen bűn. A gyerekekről ugyanis minden normális ember tudja, ha valamit nem értenek, afelé intenzív érdeklődésel fordulnak. És ha ez történetesen egy nyelv, akkor pillanatok alatt képesek belőle annyit megtanulni, amennyi az egymással való alapvető kommunikációhoz szükséges. Mert ez náluk korsajátosság. Persze mint mindehol, itt is akadhatnak kivételek. Számomra egyértelmű, hogy az oktatási miniszter úr is ezek közé tartozott. Mert a gyermekkori érdeklődés hiánya a későbbiekben bizony mindig erőteljesen megmutatkozik az illető/k intellektuális képességeiben.
De mondhatja erre valaki, azt is hogy itt nem erről van szó, hanem puszta politikai manipulációról. Hát én erre is azt válaszolom, hogy annak a gyökereit, is a miniszter úr defektes /gyermek kori/ fejlődéslélektani folyamatában kell keresni. Csak ehhez a pszichológus szakrendelésen avagy a pszichiátrián kéne ülnie , nem pedig a miniszteri főnöki fotelban. A többi evidenciáról meg már nem is szólanék.
Magyar körökben, társaságokban ("Nyugaton") elfogadott vicces anekdóta volt, az a genfi eset, amikor a "frissen érkezett" család levitte (kis)gyerekét a játszótérre. A mama egyszercsak azt vette észre, hogy gyermeke püföl egy másikat. Mikor megkérdezte kisfiát, hogy miért tette, az azt felelte: "mert nem értem, amit mond(ott)."
Ennek a történetnek mindig sikere volt, jót mosolyogtunk.......
:D
Igen, ő az egyik kivétel, olyan, mint a kis Ján is lehetett. :)
Megjegyzés küldése