Hát így szoktuk

A gyerekek, akikkel egy hete, szombaton este egy társaságban néztem a tévét, harsányan röhögni kezdtek, amikor meglátták a Ku Klux Klanosra sikerült, álarcos, bőgatyás, pörge kalapos csikósokat a Hősök terén parádézni. Az egyik azt kérdezte az apjától, hogy hol lehet ilyen jelmezt szerezni, mert az Halloweenkor jó lenne az oviban.
Mondtam neki, hogy esküszöm: megtanulok varrni, és sorozatban gyártom ezt a maskarát, ha a gyerekek ezzel akarják röhögve rémisztgetni egymást. Csak azt tudnám, hogy honnan tudják a kicsi gyerekek, hogy ez vicces?
Harmadnap is belecsúsztam egy beszélgetésbe, de az nem volt ennyire vicces. Vagyis mondhatni, mélyen húzódik benne a humor vérpatakja.
Arról meséltem egy kisebb társaságban, hogy milyen nagyszerű pillanat volt, amikor a cigányok és a charta tüntetésre érkező parasztok találkoztak. A parasztok megtapsolták a cigányokat, akik közül számosan - idősebb emberek is, vagy azok pláne - elsírták magukat. Mert soha nem érezték még azt, hogy emberek örülnének nekik. És ettől természetesen a parasztok szeme is könnybe lábadt – pláne az öregeké.
Tudatosan és provokatív céllal mondtam parasztokat, vagyis úgy neveztem a magyarokat, a sápadt arcú magyarokat, ahogy néha a cigányok mondják - egymás közt legalábbis.
Valaki – enyhén rasszista hölgy – erős hangon megkérdezte, hogy miért mondom én ezt a parasztokat.
Mondtam, hogy nincs ebben semmi: ő például pár napja braziloknak mondta a cigányokat, amiben lássuk be, van némi sunyiság, viszont a cigányok parasztoknak mondják a magyarokat. Nyíltan, őszintén.
Ő akkor se paraszt.
A cigányok is tudják, hogy ő nem paraszt, de mivel évszázadokon át elsősorban a parasztokkal érintkeztek, a magyarokat elkezdték parasztnak nevezni, aztán ez így maradt.
Ő akkor se paraszt, és ezt kikéri magának.
Ők viszont egészen biztosan nem brazilok, mondtam.
A társaság másik tagja, egy amúgy egyáltalán nem rasszista mérnök megjegyezte, hogy ő se paraszt.
Fölhívtam a figyelmét arra, hogy néhány héttel ezelőtt egy közös, kolozsvári származású, de már tíz éve áttelepült ismerősünket minden indulat nélkül románnak mondta, és én már akkor figyelmeztettem, hogy ez bizony méltatlan. Ha úgy vesszük vérigsértés.
Ja, hát így szoktuk mondani. – védekezett.
Ja, hát ha így szoktuk mondani, akkor vegyük tudomásul, hogy mások meg vagy magyart mondanak, vagy gádzsót, vagy parasztot.
Fáj? Hát fájjon. Hátha. Hátha egyszer végiggondoljátok, miket beszéltek.
Valaki fölröhögött a társaságban. Nem gyerek volt. Kicsit rontja a képletet, hogy pont annak a gyereknek az apja, aki Halloweenre bankrablóálarcos csikósgúnyát akar.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)